Miklós hetvenedik születésnapjára készülődtünk 1990-ben. Tűnődöm, hogy is volt. Nemes Nagy Ágnes még élt, de már nagybetegen. A születésnapra sem tudott eljönni.

Szörényi Laci és Alexa Károly meglepetésnek emlékkönyvet terveztek Miklósnak. Négyszázötven oldalas, egyedi, bőrkötésű kézirat született, amely jóval később nyomtatásban is megjelent. Ágnes kézzel írt anagrammája nyitja a kötetet.

Ez olyan születésnap volt, hogy félni kezdtem. Rossz előérzet fogott el. A Jelenkor 1991. januári teljes számát Miklós tiszteletére jelentették meg, születésnapi ünnepség az Írószövetségben, majd a Csehszlovák Nagykövetségen. Aztán ünneplés a Goethe Intézetben, ahol Krassó Gyuri összeesett, mikor elsőnek koccintott Miklóssal a büfé megnyitásakor. Elvitte a rohammentő. Még hetekig élt, de többé nem tért magához.

Aztán otthon. Nagyon sok vendég. Akkor, ott, nálunk adták át az emlékkönyvet: Tagjai vagyunk egymásnak. A Tarzuszi szavaival köszöntik Mészöly Miklóst barátai.

 

Szétestünk egy pár év alatt. Szekértáborok alakultak. Az írók nem tagjai egymásnak. Ágnest elvesztettük. Hozzánk is beköszöntöttek a bajok. Miklós hetvenötödik születésnapján helyette vettem át kitüntetését a Parlamentben – ő kórházban, az intenzív osztályon feküdt.

Mióta meghalt Ágnes, úgy érzem, mintha mindig róla írnék. Pedig nem így van. Azért érezhetem ezt, mert szüntelenül magamban hordom; őt, meg a költészetét. A prózáját nem, valószínűleg túl sok volna nekem. Ennyit bírok el Ágnesből.

De most az első anagrammáról. Amikor nyomtatásban jelent meg a könyv, már fekete keretben volt Ágnes neve, faximilében az anagramma:

 

Köszöntő

M. M.-nak

Mikor ott ültünk a bivalyszekéren

Ifjan és négyen ama régi nyáron,

Kalandozván Kalotaszentkirályon,

Láttuk-e, hogy leend majd módja (kétlem)

Ó s új kátyúk közötti zötykölésben

Szívből kiáltani Magának: éljen!

1990 novemberében

Nemes Nagy Ágnes

 

A történet, ami a sorok mögött áll: ezelőtt húsz vagy harminc évvel elhatároztuk – Ágnes, Balázs, Miklós meg én -, hogy négyen együtt utazunk Erdélybe. Mi hamarabb indultunk, hogy anyámékkal lehessünk Kolozsváron, majd találkozás Szebenben, augusztus 8-án, déli 12 órakor a Városháza előtt.

Megérkeztünk Szebenbe, a szállodában szobát foglaltunk, és kérdeztük: „Hol a Városháza?" „Melyik városháza?" – kérdeztek vissza. Mert három van: az új, a régi és a nagy Városháza. Most mi legyen? Egyik elé áll Miklós, a másik elé én, és majd átrohanunk a harmadikhoz időnként. Csakhogy messze voltak egymástól.

Felmentünk a szobánkba pihenni. Míg ezen tépelődtünk, kopogtatás az ajtón, nevetve belépnek Ágnesék. A portás azt mondta nekik: „Érdekes, ma érkezett még egy fiatal házaspár Magyarországról, ők is ugyanezt kérdezték, és ők is meglepődtek, hogy ennyi városháza van." Így találkoztunk Szebenben.

Akkor még autó, saját kocsi álmainkban sem fordult elő. Vonattal utaztunk, aztán autóbuszon, majd Kalotaszentkirályon bivalyszekéren. Ami még csak istenes, igazában akkor zötykölődtünk, mikor teherautó pótkocsiján fatörzseken hasaltunk, átölelve a hatalmas törzseket, hogy le ne guruljunk. És micsoda utak! Kátyú kátyú után. Én azt hittem, hogy kirázza a lelkemet, de Ágnes föl sem vette – talajtornász volt a gimnáziumban.

Erre a nyárra a bivalyok nyomták rá a bélyegüket. Kalotaszegen, valahol, már nem tudom, merre, szembetalálkoztunk a bivalycsordával, ahogy estefelé gyalog lépdeltünk a falu főtere felé, át a Körös hídján. Mindkettőnkön piros ruha volt. Lehet, hogy ez csak az emlékezet legendát alakító képzelet-játéka, mivel piros ruhában – ezt mindenki tudja – nem szabad bivalyok közelébe menni, mert megvadulnak. De azt végképp nem tudtuk, hogy abban a faluban az asszonyokat nem tűrik a bivalyok, ezért elbújnak a házakban, mikor estefelé jön haza a csorda; még a fejést is a férfiak végzik.

Rémüldöztek, mikor a faluba beértünk. Mondanom sem kell, hogy a bivalyok ránk se néztek. Gyanútlanul, jókedvűen és fáradtan mentünk a csordával szemben.

Én hozzászoktam Erdélyben a bivalyokhoz, Ágnes is ismerte őket, hiszen partiumbeli volt. Mindketten szerettük a járásukat, azt, ahogyan fekete fejüket fekete szarvukkal kicsit fenntartva, előrenyújtva, rezzenés nélkül viszik, mintha úsznának a levegőben. Kicsit szőrös, fekete testük fekete bőrükkel egy más világot sejtet, ősit, vadat.

Ittuk a bivalytejet: kékes színű és mandulaíze van. Valahol Kalotaszegen egy bivalyborjú játszott Ágnessel, Balázzsal. Rendkívül kedvesek a bivalyborjak, szökdécselnek, mint a kisgidák, simulni is tudnak. Ágnes szoknyáját ráncigálta, hogy menjen vele szaladgálni.

Körösfőn felöltöztünk muszulyba, gyöngyös pártába. Mint egy királynő, olyan volt Ágnes. Különben ez mindig is királyi viselet. Még most is őrzöm a képet róla.

Aztán zötykölődtünk tovább a kalotaszegi ó- és új kátyúk között. Majd tovább az élet kátyúi között.

Régebben nem tudtam, hogy ezt a versformát anagrammának hívják. Szerettem, mert játékos, kedves és szép, mint a kisbivalyok. Kértem Ágnest, írjon nekem is egyet, és Ágnes írt.

 

Ír, ír, ír

A-nak

 

Amíg mézest ír, int feléje spontán,

Lila füllel egy encián-mező,

Angelus Silesius a polcán;

Ír könyves írt annak, ki szenvedő,

Noha cibálta őt is számos orkán -

Egyet találgathatsz: vajon ki ő?

 

Szeretettel,

szívbelivel,

Alinak

(1991. febr. 14.)

Ágnes

 

A második anagramma története, hogy ’90 karácsonyán Szigligetre utaztunk az Alkotóházba. Ágnes már beteg volt. Nagyhéten mézest sütöttem, szívet, angyalt, karácsonyfát, csillagot készítettem és díszítettem színes cukorzománccal. Mézes betlehemet is csináltam.

Ágnesnek, aki félt az ünnepektől és magányos volt, készítettem egy teljes karácsonyi asztalt minden jóval, töltött káposztától mákos-diós patkóig, hímzett terítővel. Mézest csomagoltam a fenyőgallyak közé és mesetálat, amit ők „jardinettónak" neveztek. Kértem Balázst, hogy karácsony délutánján vigye Ágneshez egy cserép piros azáleával. (Nagyon szerettük a virágokat – Ágnes és a virágok életem fontos része -, azóta is kutatom a virágok titkát, amit Ágnes ismert.)

Balázs valahogy elügyetlenkedte, és hamarabb adta át a csomagot. Erre Ágnes leemelt egy Szőnyi-képet a falról, és hozta Balázs a hóna alatt, egy ócska párnahuzatba csavarva a hóesésben. A Szőnyi-képen is behavazott ház és fa van. Üzente Ágnes, hogy a párnahéjat kéri vissza. De elfelejtettem. Jóval később, mikor visszavittem, csodálkozva kérdezte, mi ez? (Ezen sokat nevettünk.)

A lila kikericseket, amiket enciánnak nevez, nagyon szeretem; mindig várom az őszt, kimegyünk a szigetünk kicsi társszigetére – ahova tilos belépni, mert ott vannak a Duna kútjai -, lefekszem a fűbe, az ezer kikerics közé, és nézem, ahogy világítanak, enyhe fénnyel égnek a naplementében. (Védett virág, ötszáz forint büntetés jár egy szálért. Tömött csokrot vittem Ágnesnek.)

Egyszer kértem, hogy fordítson nekem néhány sor Angelus Silesiust, amit nagyon szerettem. Kedvenc soraimat még ma is mondogatom: „Tudom, Isten nélkülem nincsen. / Egyet sem szusszan, / S ha én meghaltam, / Velem örökre kilobban." Azóta üres számomra mindenki más fordítása.

 

*

 

Miután megkaptam az anagrammát, Csíkszeredára kellett utaznom. Ágnes, mivel a betegség elhatalmasodott rajta, rossz néven vette, hogy elmentem. „Ti folyton utaztok" – mondta keserűen. Székelyföldről felhívtam telefonon (ez nem volt egyszerű, kézi kapcsolással, rimánkodva a központnak, hogy hozzák már be Budapestet), és két óra küzdelem után végre a fülembe jut Ágnes betegségtől, cigarettától rekedtes hangja. Örültünk egymás hangjának.

Siettem vissza, útközben Kalotaszegen találtam egy kis fekete, égetett cserép bivalyt. Nem egészen jó, de elhoztam Ágnesnek. Túl komor volt az üres könyvespolcon. (Mire elkészültek az új könyvespolcok, már nem volt ereje elrendezni rajta a könyveket.) Egy fehér rajzlapot tettünk a bivaly háta mögé. Most nálam van megint a kis bivaly. Szeretném valakinek adni, de kinek? Talán a kis Balázsnak? De ki mit tud itt a bivalyokról?

Panka is – Ágnes gyermekkori barátnője – megkívánta az anagrammát, ő is kért egyet. Ágnes megírta 1991 márciusában. Nagyon vártam, kíváncsi voltam, milyen lesz. Talán ez volt az élet egyetlen perce, amikor féltékeny voltam Pankára.

 

1991. március 21-ére

 

Piros pünkösd napján? Nem akkor, nem akkor.

Amikor a csodakovács piros tojást patkol?

Nem akkor, nem akkor. Hát mikor? Tavaszkor -

Kerek évünk fordulóján jelent meg (tavaszkor)

A kék szemű, pirosarcú (nekem döntő) faktor.

Pankuskámnak

születésnapjára

szeretettel

Ágnes

 

Pankáról sok mindent tudtam: Ágnes egyetlen gyermekkori barátnője a Baár-Madasból. Tudtam, hogyan látja el a kilencven éven felüli anyósát. Tudtam, hogy vegyészmérnök. De sohasem láttam, soha nem találkoztunk. Noha egyszer a lakásán is jártam, a most kilencvennégy éves Erzsike barátnőmet látogattam meg. (Pankának mindig van szállóvendége; menekült, öreg, rokon vagy barát; neki a tizenhat-tizennyolc személyes ebéd, vacsora készítése semmi…) Akkor, ott körülnézve láttam, hogy mindenkinek van jól berendezett különszobája. Az ő lakrésze: a hall sarkában egy fekvőhely, kopott függönnyel elkerítve.

Pankával Ágnes betegségében lettünk szövetségesek, és ez tart a mai napig. Ágnes a maradandó kapocs. Kivel tudnék úgy beszélni róla, mint vele?

Panka különben mesebeli lény. „A világ legjózanabb és leggyakorlatiasabb angyala. Mentolszagú angyal" – mondta Ágnes. Elmegy a Kádár és az Antall temetésére, lefényképezi az új hidat, meg a lakásunkat veszi videóra, megnézi a kiállításokat.

Ágnest sokszor összeszidta azért, hogy mit nem lát, mit nem néz meg. Mikor összeroppant egy csigolyája, csak legyintett, és fűzőben egy hét múlva már vitte Ágnest a kocsijával kezelésre, és ült mellette, ha kapta az infúziót.

Miközben én külön szakácskönyvet vettem a csirkemell készítéséről, hogy eltaláljam, Ágnes mit szeret és mit képes megenni, ő csak legyintett, és hozta a finom falatokat. Ágnes a spárgalevest szerette, de ritkán lehetett kapni. Hát lefagyasztva tettem el, s aztán – a halála után – csak bámultam a hűtőszekrényt, mi legyen most a spárgával Ágnes nélkül? A különös az, hogy a józan angyalnak is ilyen jellegű gondjai voltak, vannak (mesélte nekem).

A múlt pénteken beszéltünk telefonon, és elmeséltem, hogy valami bajból keveredtem ki, mire azt mondta nekem: „Látod, megsegített az Isten." „De Panka, ha nem hiszel Istenben, miért gondolod, hogy engem segített?" Mire Panka, kissé felháborodva, enyhén rendreutasító hangon: „Amiért én nem hiszek benne, téged még segíthet."

 

*

 

Most is hallom Panka hangját, és látom, ahogy ül a dívány végében Ágnes elcsöndesedett szobájában – mikor már felöltöztettük -, és átkulcsolva tartja Ágnes bokáját. Erről a Pankáról szól a harmadik anagramma. Gondolom, ezért van benne a csodakovács, amelyik piros tojást patkol – mert Panka ilyen.

És hogy milyenek ezek az anagrammák? Nem tudom. Túl közel állnak hozzám. Mindegyik más – Ágnesnek is sok arca volt -, nekem mindegyik szép, még akkor is, ha félelmetes.