- Erdély más, mint otthon – írta budapesti kiadójának Móricz Zsigmond. Ez a mondat azonban nem panaszt rejtett, ellenkezőleg, a boldogság és büszkeség kifejezője volt. – …az erdélyi út olyan szép, álmomban sem kívántam többet. Nincs olyan kicsi falu, ahol ne ismernék a nevemet. Itt, Kolozsváron pláné ömlik utánam a nép, mint egy kifestett színésznő után. Az este értem vissza huszonhét nap után a székely körútról. Csodálatos, miket láttam, milyen kár, hogy a legjavát meg nem írhatom.

Sebestyén, hatvannégy év múltán, nem ígérhet ilyen lenyűgöző élményt a meghívottjainak, érkezzenek akár a Duna vagy a Temze partjáról, a Balaton mellől vagy Firenzéből, a magyar irodalom csúcsairól; a Szamos, a Maros, az Olt mente lakói, erdélyi jeles írástudók pedig legfeljebb azon csodálkozhatnak el, ha saját szobormásukkal találkoznak köztéren; esetleg azon, hogy a falusi kocsmát drink barnak írják, a székely gyerek cowboykalapban lovagol, a nagyobb meg bukósisakban motorozik a fő- és mellékutcán. Tamási Áront azért biztosan megsüvegelné legalább az Anyaszék felserdült lakossága, sőt most már Kós Károlyt is azonosíthatná a székelyudvarhelyi parkba gyömöszölt mellszobra után, noha az alkotó egy fiatalabb kori fénykép után mintázta meg őt.

A tervbe vett körút első, udvarhelyi megállóján természetesen ide, a központba jönnek majd, a templom falánál méltó helyre állított Orbán Balázs-szobor előtt tisztelegni. Száz-százötven méterrel arrébb viszont meglepő látvány fogadja a városnézőt: a nyilvános WC lejárójánál nyílik az a lécekből tákolt lugas, amely alatt nemrégiben országos hírességek avatták fel az úgymond emlékparkot, fejedelmeknek, előző korok politikusainak, íróinak és ismeretleneknek a szobraival. Kós Károly Bethlen István mellé került, nem messze tőle Csaba királyfi áll, egy kicsit távolabb pedig a „vándor székely". Helyi, de lehet, hogy általános magyar turistaszokás szerint a legkedvesebbek piros-fehér-zöld szalagot kapnak a talapzatukra vagy a nyakukba. Mondanunk sem kell, hogy a névtelen (vándor) székely roskadozik a leginkább a nemzetiszín-teher alatt (helyi pletyka szerint a „vándort" Wass Albertről mintázták – igaz, ő mezőségi volt), de jutott valami Károly bácsinak is, földközelbe pedig egy csonkig égett gyertya. A házsongárdi sírnál ezt nyilván megszokta – itt mintha fölösleges volna a virrasztó eszköz. Sebestyén, akinek volt már szerencséje többször is szemrevételezni az így feldíszített terepet, azon töpreng, hogy szabad-e megmutatnia a mai városvezetés megalomán melléfogását az Udvarhelyet régtől ismerőknek s az új vendégeknek. Mit szólna az apai ágon ide kapcsolódó, művészettörténetben, stílus dolgában igencsak járatos Cs. Szabó ehhez az ízlésficamhoz – hát még a közvetlenül érdekeltté tett Károly bácsi? Nem (csak) a mellszobrokkal külön-külön van a baj, hanem a „koncepcióval". Most kezdjék az elmarasztalással, ennyi év után? Inkább a Kossuth Lajos utcába, a Képtárba viszi őket, az elmúlt évtizedek erdélyi festményeiből, szobraiból, kitűnő grafikáiból érdemleges válogatást láthatnak itt, megnézhetik például Nagy Albert több táblaképét, a Gondolkodót, a Fütyülő asztalost, Cseh Guszti öreg parasztasszonyát fekete-fehérben. Sebestyén büszkén fogja megmutatni a Korunk Galéria három évtizeddel ezelőtti tekintélyes ajándékát. A részben talán ismeretlenek mellett néhány régi ismerőst is felmutathat, például Csének, hiszen része a gyűjteménynek Buday György Athéni Timon-sorozata (Londonból érkeztek az egykor kolozsvári, majd szegedi fametsző, a „királyivá" lett mester munkái), de többen találkozhattak már Würtz Ádám grafikai lapjaival is, amelyeket Az ember tragédiájához készített. Lesznek Barabás Miklós-portrék természetesen. Berei, Nagy Albert mellett a másik két székely Nagyot, a páratlan Istvánt és Imre bát, a zsögödit, a szobrász Szervátiusz Jenőt más múzeumokban, képtárakban kell keresni, de a kerekasztal vendégei így is kialakíthatnak maguknak egy érdemleges összképet (persze Gy. Szabó Bélával, Fülöp Antal Andorral, Miklóssy Gáborral, Balázs Péterrel, fiatalabbakkal) a XX. század erdélyi képzőművészetéről.

Irodalomról, irodalomtörténetről ezúttal kicsit távolabb, a hét kilométerre levő Zetelakán lesz szó. Hogy miért egy félreeső székely faluban? Amikor itt az udvarhelyi csapat, Nyírővel, Tamásival, Tompa Lászlóval, Tomcsával? Három éve itt rendezi a fiatalok kezdeményezte EMIL, az Erdélyi Magyar Írók Ligája a nyári táborát. Jönnek ide idősebbek is, akár hetvenen túliak – és Királyhágón meg Rajkán túliak -, aligha fogják hát kinézni maguk közül a táborozók Kóst, Szabédit, Mikó Imrét, Csét vagy Németh Lászlót. A tábor nem sátrakat jelent, a vendéglátók itt is rákészültek a faluturizmusra, a tanácskozás színhelyéül pedig a tágas vendéglőt választják (nem a szemben lévő drink bart). Nem sátortábor tehát – és nem is szekértábor. A székelyek, a gyergyóremetei Cseres Tibor, a sepsiszentgyörgyi Veress Dani mellett jól megférhet a szatmári Páskándi Géza és Bretter Gyuri, mindketten most Kolozsvárról. Ha lesz este malacsütés és pálinka- meg borkóstoló, eldől, hogy ki milyen eredménnyel vívja meg a maga külön harcát. Addig folyhat a vita a vendéglői (nem kerek) asztalok mellett.

De talán mégis inkább Udvarhelyre kellene visszamenni, akár a Gondűzőbe. Fehér asztal vár ott is, ám össze szokták tolni őket, például amikor az Alapítvány Erdély Magyar Irodalmáért felköszönti a 70-75-80-90 éves erdélyi magyar írókat; a terem lezárható, szóval civilizáltabb hely a zetelakinál, legyünk tekintettel a jelenlegi meghívottak életkorára. Kós Károlyt még úgy-ahogy, Szabédit viszont semmiképpen nem tudja elképzelni Sebestyén egy falusi kocsmában. (Ennek ellenére a Felmentő levél filmesei megpróbálkoztak ilyen beállítással is, Szabédi életének egy kritikus pillanatában.)

A helykeresést lezárva már éppen ideje elkezdeni a beszélgetést. Elsőnek a nagy hiányzóról, Tamási Áronról akar szólni Kós Károly – a halottról és az élőről.

- Nehezen tudok belenyugodni abba, hogy el kellett pusztulnia annak, aki tíz esztendővel ezelőtt volt fiatalabb, mint én, s nem is ismertem még a szinte gyerekembert (Amerikában volt akkor), amikor első könyvének megszületésénél én voltam a bábája. S hogy hazajött Amerikából, több mint két évtizedes közvetlen és közös munka, töprengések, tusakodások, szép próbálkozások, megcsillanó reménykedések és nagy-nagy csalódások kötöttek össze. Aztán – s ennek is több már, mint húsz esztendeje – elment közülünk a bajtárs, a barát, a testvér… Mint ahogy egykor elment Amerikába is. De ha Amerikából haza tudott jönni, Magyarországról hiába próbálkozott – mert tudom, hogy újra és újra próbálkozott, nem tudott visszavándorolni, csak halálában. Pedig ott kinn megkapott mindent, amit művészember megkaphat az életben: megbecsülést, kitüntetéseket, tekintélyt, tapsot s anyagi gondoktól mentes független életet. Csak egyet nem kapott meg, amit itthon hagyott, mert nem vihette magával: az ő szülőhazáját, a hegyeket, erdőket és vizeket, városokat, falukat és az embereket… Az én szegény kivándorolt testvéremnek nagyon nehéz árat kellett fizetnie azért, amit ott kinn megkapott. S nem tudom, megérte-e?… A sors végzetéből a szülőföldjének és népének elkötelezett igaz magyar író nem hagyhatja el büntetlenül erdélyi hazáját; erre döbbent rá Tamási Áron is, és próbálkozott is a maga visszatelepedésével, de azt éppen azok az egykori íróbajtársai gáncsolták el, akiknek egyhangú akaratából 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó életre hívásában és elhatározásában vezetőjük volt. Szegény Áron így hát csak holtában kaphatta meg a beutazási engedélyt szülőhazájába.

Sebestyén végigpásztázza gondolatban a névsort, a Vásárhelyi Találkozó 1944 októbere után vezető szerepbe került íróit, vajon kire utalhat Károly bácsi. Nagy Istvánra? Bányai Lászlóra? Edgárra biztosan nem. Vajon előkerül-e dokumentum, amely a gyanút eloszlatja, illetve igazolja? De a Kós-emlékezésnek itt még nincs vége. Feltolulnak a régi emlékek.

Akkor, 1944-ben, azon az emlékezetes őszi napon, amikor – a kiürítési parancsra – már lázasan pakoltak, és futton-futottak ki Észak-Erdélyből a magyar hatóságokkal, hivatalokkal, intézményekkel a magyarországi ún. „ejtőernyősök", és ijedtükben (vagy mert vaj volt a fejükön) erdélyi magyarok is, ugyanakkor Tamási itt, Kolozsvárt bajtársainak (nekem is) kijelentette: „Én itt maradok veletek; itt a helyem." Ezt mondta, és mi elhittük, hogy szavait állja is az a Tamási Áron, aki egy régebbi írásában megfogadta, hogy életében szülőföldjének és népének sorsát vállaló és boldogulását szolgáló elkötelezettje lesz. És ugyanaz a Tamási Áron másnap már nem volt Kolozsvárt. Kifutott Erdélyből, ki – Magyarországba. S azóta él bennem két Tamási Áron. Az egyik a mindannyiunknál különb, sajátosan erdélyi-magyar íróművész, akit nehéz sorsunk drága ajándékának vallottam és vallok ma is, és az a másik Tamási: az ember, aki fogadalmát és adott szavát – megszegte. Tamási nagy hibát követett el 1944-ben… Mi, két háború közti magyar kor- és sorstársai nagyon csalódtunk benne, akit nemcsak íróként, de emberként is becsütünk, tiszteltünk és szerettünk. S ezt a csalódásunkat csak az utánunk következő korosztály kezdte elfelejteni, a legutóbbi évtizedekben.

Hát Károly bácsi semmit sem változott keménységben egy fél vagy egész évszázad alatt. Volt neki vitája Tamásival korábban is, amikor Kacsó Sándor regényét, a Vakvágányont nem vállalta a Szépmíves Céh, Tamási Áron pedig kiállt Kacsó mellett. De azt nem lehet mondani, hogy nem szerette a székelyeket. Nem csak Tamásit. Hogy mit zúdított Benedek Marcellre egy Áprilynak írt (1966-os) levelében… Nem tudta, nem akarta elfelejteni a „nagy tudós, egyetemi bölcs professzornak" sem, hogy ő követelte és verekedte ki – Gaál Gábor tiltakozása ellenére is – Bözödi Gyurka szigorú szankcionálását azért, mert egy bibliai tárgyú írásában „nem a legudvariasabban aposztrofálta a zsidókat". Bözödit hosszú időre eltiltották az írástól, a közléstől, le kellett költöznie a falujába, Bözödre. Sebestyén ezt most hallja először; eddig csak a Gaál Gábor Benedek Marcell elleni támadásáról tudott.

- Sajnos, vannak ilyen emberek mindenütt. Nálunk is. Szegény Tamási Áron is ilyen emberek miatt hiába próbálkozott több ízben is visszaköltözni, visszatelepedni erdélyi szülőhazájába.

Ahogy szétnéz a Gondűző asztala körül, Sebestyén más régi vitafelek tekintetével is találkozik. László Dezső nyilván ma sem fogadja el Németh László 1935-ös erdélyi diagnózisát, hogy a magyarság itt már kiélte a maga történelmi küldetésének erőit, és hogy minden értékesebbnek látszó ember mögött egy-egy pesti társaság arcára lehet ismerni. Mi az, hogy egyetlen értékes ember van Erdélyben, a népből kinőtt író, Tamási? Nem Tamási Áronnal akar hadakozni, hanem Németh Lászlóval. Hogy érett gyümölcsnek mondja az Ábel a rengetegbent, és kiemeli: „Tamási rájött, hogy a bőség legméltóbb foglalatja a tartózkodás" – az teljesen rendben van. De figyeljék csak, meddig megy el (a látlelettől) az általánosításban!

-…a provincializmusnak is sok faja van az „ángyomtérde" irodalomtól egészen Tamási Áronig és Kodály Zoltánig. A legalja csak adoma; föllebb már érzelmes honvágyat ébreszt egy elveszett paradicsom után; aztán belátja az ember, hogy a paradicsomnak is csak sóhaj a szele és veríték a harmata, de mégis megdöbben, hogy elvesztettük. Megdöbben, majd gondolkodóba esik; nem jobb-e, hogy végleg elvesztettük.

Kétségtelen, könnyebb volt bizakodónak lennie Szabédinak 1942-ben, amikor Tamási Áron novelláinak elemzésében a nyelvi zenét az író legértékesebb ajándékaként, magyarságunk kincseként értékelte, és a Szabédira nem jellemző, már-már romantikus ellágyulással zárta tanulmányát: „Az a föld, melyek megszállására őseink megindultak, csak addig maradt idegen, míg füvét fűnek, vizét víznek és a halát halnak nem neveztük. Az első magyar, aki kimondta: erdő elve, magyarrá bűvölte és a magyarsággal örökre eljegyezte a tágas mezőket, a termő völgyeket, a kedves tündérországot, melynek neve: Erdély."

Itt az alkalom azonban, amikor a vita moderátorának fel kell kérnie Szabédi Lászlót, mondja el azt is, amit a magyar (a székely) mitológiával, a faji romantikával kapcsolatban gondol. A híres polemizáló aligha fogja Sebestyén kérését visszautasítani.

- Tisztára látszat az, hogy az európai kultúrával szemben a magyar nép ösztönös ellenállást tanúsít. A tény általánosabb: maga az emberanyag tanúsít ellenállást a kultúrával szemben. A kultúra nem ösztönöket elégít ki, hanem éppen ellenük szegül, irányukban a szabályozás igényével lép fel. Hibásnak kell tehát minősítenünk Tamásinak azt a sejtelmét, hogy az ösztön (például az európai ösztöntől különbözőnek feltételezett székely faji ösztön) művelődési formák teremtésére alkalmas.

Bretter, aki egyrészt filozófiai esszéivel, másrészt kortárs irodalmi művekhez kapcsolódó vitairataival is számottevő hatással volt a hetvenes évek romániai magyar közéletére, különösen a fiatalabb nemzedékre, most rácsap Szabédi szövegére, noha látszólag nem közvetlenül vitázik vele.

- A bőréből senki sem bújhat ki, ám ha mégis kibújna, akkor sem tudná, hogy sikerült-e a művelet vagy nem. A provincializmus sajátos illúzióhalmazt jelent, és műveket, amelyek ezek nevében jönnek létre. Ennek az illúziókötegnek a jelentése szerintünk a következő: a tetteket szavakkal helyettesítve azt hisszük, hogy az egyetemes fejlődés csúcsaira mutogatva utolértük az egyetemest, és közben a bámulat bűvkörében létrejött szellemi-anyagi terméket egyetemes értékűnek minősítjük. Valószínűleg csak akkor küzdhetjük le a provinciát, ha vállaljuk a provinciát.

Tamási nyilvánvalóan ezt tette. Bretter Gyuri nem először lepi meg telibe találó közbeszólásaival, okfejtéseivel barátait és ellenfeleit. Rövidre szabott életében az egyik ilyen meglepetést azzal okozta – még Balogh Edgárnak is -, hogy megírta a Temetés Zsögödönt. A Székelyföld, a székely közember, a hitvilága és életformája válik érthetővé ebben a kiváló esszében. Szentségtörés ide vagy oda, Mikes Kelemen, Orbán Balázs vagy Tamási Áron idézése helyett legyen Bretteré a szó továbbra is. Igaz, ő nem látta Csaba királyfi szobrát, a fenyőkről viszont annál többet hallhatott (bizonyára a Tompa versét is). Akkor hát az ő értelmezése:

- Meglepő a permanencia ilyen erős átélése: a rettenetes történelmi tapasztalatok és a kegyetlenül követelőző természeti viszonyok alakították ezt a népet ilyenné. Se vissza, se előre nem foglalkozik önmagával: létezni akar, erőszakosan, mint maga a természet: csak a Hargita fenyői tudják tudattalanul ezt a titkot: kapaszkodni, a lehetetlenbe fogózni, megfoganni és élni még akkor is, ha nincs termőföld, csak szikla van. A fenyők tanulsága az, hogy aki erősen kapaszkodik, az a sziklából is talajt porlaszt, s ha kidől, akkor sorsa nem a lassú haldoklásé, hanem a hirtelen és végleges halál. Ezen a vidéken a halál is a permanencia jegyében zajlik le, akár az élet. Halottaikat megrázó mélységgel siratják, de gyászuk gyors és ellobban a munkában, az életben. A kívülállót talán meglepi a kifinomult vallásos ájtatosság és a barbár nemtörődömség sajátos vegyüléke: a pap központi személyiség a temetőig, de utána a nagy gonddal előkészített toros vacsora már átmenet a feledésbe vagy ami ugyanaz, az életbe, amit élni kell a halottak nélkül és oly sokszor, miért ne mondanók meg, a halottak ellenére.

Szomorú aktualitás: életeket követelő súlyos árvizes napokat követően Udvarhelyszéknek mennyi időre lesz szüksége, hogy visszatérjen a normalitáshoz? Érvényes-e ilyenkor is a bretteri megállapítás a feledésről? Vagy inkább a soha fel nem adás, a cselekvés, az összefogás érvényesül? A Zsögödi temetés nem látszik különbséget tenni az egyes helyzetekben.

- Templomaikon látszik: élni tanulnak hagyományaik szerint is. Ezermesterek: egy kicsit mindenki az ősi önellátás ügyességeit hordozza ujjaiban. Kevés nép lehet a földön, amely a modern civilizáció körülményei között annyira a kezével gondolkodnék, mint éppen ez. Amit elképzelnek, azt azonnal kivitelezik: az absztrakciók kissé életidegennek tűnnek ebben a környezetben, az azonnali feladatok elnyomják a nagy általánosítások igényét. Egész nap tevékenykednek, rendeznek, gyomlálnak, mesterkednek, s ha látszólag már minden rendben van, akkor szépítenek, fúrnak-faragnak, rendigényüket a szépségigényig fokozzák. A szép és praktikus itt olyan szintézisre talál, amelyet, úgy gondolom, csak igen kevés helyen érhetett el: a szépet nem vásárolják, a szépet előállítják, mint mesterséget, ki-ki a maga ízlése szerint szépet teremt. Ízlésüket a természet közelsége határozza meg, a célszerű harmónia és a tiszta színek. Nagy művészek s a harmónia legendáját teremtették meg, mítosszá változtatták népük alapvető lelki vonásait. Mert mítosz csak ott születik, ahol a teremtő tevékenység önmagát kozmikus eszményekért akarja viszontlátni. A mítosz a természetet is értelemmel ruházza fel, az emberhez méltó rációval: találkozásuk egyenrangú felek párbeszéde, amelyben az ember a természeti és a természet az emberi. A mítosz forrása a heroizált munka.

Sebestyén újra hallgatja Bretter Gyurit, és újra meg újra elámul. A cinikus megjegyzésekkel sosem fukarkodó barát, az „itt és most"-ot „itt és más"-sá alakító nyughatatlan ember zengené ezt a himnuszt? Ő volna a fogadkozó?

- Ismét el kell mennem arra a tájra, magamba szívni az élet érzését, a mítosszá nemesedett azonosulás érzését. Nincs felmentésem: a szolidaritásban élni kell, azt szemlélni nem lehet: tenni kell. Ezt tanultam a népi gótikus templomok világában, az emberektől és a tiszta rétektől meg a fenyvesektől, hegyektől.

Hát most megint itt van, nála régebben prófétáló öregekkel meg két-három korabelivel, a Gondűzőben, akár toros vacsorát is ehetnek, mert jobb volna átváltani a feledésbe. Élni kell a halottak nélkül.

És ők micsodák? Ők, a halottak a megőrzők? Hogy lesz ebből élet? Hát úgy, ha a fiatalabbak olyan fanatikusokra hallgatnak, mint Venczel Jóska, és olyan kitartó munkásokra, mint Mikó Imre vagy Imreh Pista. Mert Venczel nem azt tanácsolja, hogy Csaba királyfit, a csillagösvényt kövessék, hanem hogy a székelyföldi gazdaságpolitikára figyeljenek. Családok mozdulnak és kísértik meg a szerencsét boldogabb vidékein az országnak – írta 1942-ben, „a székely népfelesleg" sorsáról töprengve. Ma nyilván ezt másképp mondják: elvándorlásnak. A jelenséget több mint egy évszázada, legalább a székely kongresszus óta elemzik a kutatók. Venczel ifjú korától ismétli:

- A székelyeknek a Csabák ködébe vesző őstörténete nem izgat. De nem is érdekelhet, mert azt látom, hogy a mai praktikus embert inkább érdekli a megfogható, konkrét lét, mint a hadak útja vagy a lét előtti misztikus világ.

És mi a helyzet a székely szabadsággal? A Székelyföld autonómiájával? Mikó Imrének a huszonkét év tapasztalatával erről ugyancsak van mondanivalója.

- A Magyar Pártnak már megalakulásakor kiadott programjában szerepelt az önkormányzat kérdése, ezt azonban akkor is, később is az egész romániai magyar nemzeti kisebbség mint közjogi alany részére követelték. A magyarság vezetőinek egy része, elsősorban a nem székelyek, féltek attól, hogy a külön székely önkormányzat hangoztatása megbontja a magyarság egységét. Annál is inkább, mivel a románok, annak hangoztatásával, hogy a székelyek elmagyarosodott románok, amúgy is éket igyekeztek verni a magyarság két törzse közé. A székely autonómia napirendre tűzésére azonban megérett az idő. A székely önkormányzat tervezete elméletileg, minden közjogi finomságra való tekintettel kidolgozva, készen állott. A Magyar Párt azonban sohasem került abba a helyzetbe, hogy az önkormányzatról a kormánnyal komolyan tárgyalhasson. Pedig a Székelyföldön huszonkét éven át mindenben éppen az ellenkezője történt annak, amit önkormányzatnak lehet nevezni. A kormányzat tudta, hogy az erdélyi magyar kérdés csak addig veszélyes, amíg az egyetlen kompakt tömb, a székelység érintetlen.

- A székelység rendkívüli életképességét bizonyítja az a tény, hogy ezt a két évtizedes tűzpróbát ki tudta állani.

Mikó Imre mondatai (1941) óta néhány újabb évtized telt el. Hogyan állunk ezzel a tűzpróbával? Sebestyén visszaemlékszik régi vitájára Veress Danival a „sepsiszentgyörgyi helytállás" kérdésében, s most utólag engedékenyebb volna a regionalizmus, akár a lokálpatrióta irodalomszemlélet irányában, mint ifjabb korában volt. Azért a fogalmakat, a kategóriákat változatlanul szükségesnek tartja jól elkülöníteni egymástól. Mert az a bizonyos, Mikó emlegette tűzpróba mégiscsak más, mint a „kovásznai irodalom" felmagasztalása (megyeközponti alapon). Polémiájuk persze rég elfelejtődött, kár is volna kiásni lapok hasábjairól. A kérdés utóvégre nem az, hogy mekkora az éppen szóba kerülő helység, és hogy milyen távol fekszik a kultúra nagy központjaitól, hanem hogy milyen művek, milyen gondolatok születnek arrafelé.

Félezer kilométert is érdemes végighajtani – Zetelakától, Udvarhelytől számítva még egy félannyit -, hogy az ember helyszíni szemlével szemrevételezze, mit jelent, pontosabban mit jelentett egy kicsi őrhely az erdők gyűrűjében, fent északon, Kassától nyugatra, közelebb Jászóhoz, a Bodva völgyében. Jászó, a cseppkőbarlangtól s a premontreiek barokk templomától jelölt tájba épült kemping az újabb otthona a felvidéki, szlovákiai magyar táborozóknak, CSEMADOK-szervezésben. Sebestyén jó emlékeket őriz innen, Gál Sanyiék meghívottjaként többször is élvezte barátai vendégszeretetét, családjával, unokáival együtt. Persze, Erdélyről, az erdélyi irodalomról kellett beszélnie fiatalok és öregek közepesen népes csapatának, úgy, mint otthon, Zetelakán meg Székelyudvarhelyen is. A téma végeredményben mindig ugyanaz: hogy összetartozunk, de ezt ha tudjuk is, nem gyakoroljuk kellőképpen. Ezúttal kitűnő az alkalom, csak át kell telepíteni pár napra a Gondűző-beli társaságot – nem akármilyen szimpózium kerekedhet a Bodva-völgyben. Különösen, ha újra autókba szállunk, és elhajtunk a stószi emlékházba, Fábry Zoltánhoz. Sebestyén régi adósságot szeretne törleszteni, bár ő nem érezte azt a fájdalmat, mint Méliusz, aki (1970 májusában) Prágából nem ment át idejében a régi harcostárshoz. Pedig kapott volna Balogh Edgártól kitűnő beajánló levelet (Méliusz is nyilván adott volna; ez is ősi Korunk-ügy, tehát vetélkedés lehetősége köztük, kié inkább Fábry), de talán e nélkül ugyanúgy fogadják a stószi házban. Ifjú szerkesztőként egyszer-kétszer gondoznia kellett magának is Fábry-szöveget, ám akkoriban ezt inkább nyűgnek érezte, mint kitüntetésnek. Burjánzón expresszionista maradványokkal, németes fordulatokkal megtűzdelt-épített mondatok riasztották a legifjabb korunkost, de az is taszította (és ezt könyvében, a Kép, világképben sem titkolta), hogy Fábry Zoltán inkább a Kassák ellentáborába tartozott, és ezt Dienes meg Gaál Gábor folyóiratában ki is fejezte. Besorolta hát a stószi remetét az öreg dogmatikusok közé. A már működő Fábry-kultusz sem volt számára jó ajánlás (mint ahogy a Gaál Gáboré sem). Így aztán kihasználatlanul hagyta az alkalmakat, és nem próbálkozott sem Fábry, sem – Pesten – Lukács György, de, ami utólag számára is furcsa, legalább a Kassák közelébe kerülni, személyesen megismerni őt. A mostani csapat és a közben eltelt néhány évtized azonban eloszlat minden fenntartást: Edgár, Illyés, Veres Péter, Bori Imre, de még az öreg Kós is társ lesz a köszöntésben, Sebestyén a lehető legszerényebben meghúzódhat mögöttük, járkálhat a könyvfolyosók között, leemelve a polcokról egy-egy hajdani Korunk-lapszámot, amely Fábry vagy az újabb időkből esetleg éppen az ő írását őrzi. Mert, ugye, a hiúság mindenekelőtt.

Azt, hogy Jászóról hová is mennek, mármint a stószi környék s a Fábry-ház vonatkozásában, azt Sebestyén többek közt Féja Gézától tudja: „Stósz nem csupán az otthont jelentette neki, hanem az erdőt is. Ama kevesek közé tartozott, akik a szabadban is tudtak dolgozni, sőt ott tudott igazán. Tavasztól őszi hűvösség érkeztéig már jókor reggel az erdőbe indult, megvoltak a kedvenc helyei, kidőlt fa törzsére vagy alkalmatos tönkre ült, és írt. Minden művében érzem az erdő tiszta lélegzetét, időtlen zúgását, melynek csupán a tenger a rokona. Az erdő nem is hagyta cserben hűséges fiát, meggyógyította a front, a börtön sebeit, az emberek okozta fájdalmakat. Nem véletlen volt, hogy ismeretlen bokorfajta költözött maradék kertjébe, és erdővé sűrűsödött, a már beteg író ennek az oltalmába húzódott hév nyári napokon." Féja a stószi halált és temetést is leírja: „Szép lehet minden, a halál is, az elmúlásnak sem hiányzik az esztétikája. Fábry Zoltánnak a legszebb adatott meg: a falusi halál. Nem került temetkezési vállalat kezére, kihűlt testét azok az asszonyok mosták meg és öltöztették halotti ruhába, akik valóban nagyon szerették. Nem engedtek idegent a közelébe, az áhítat meg a szemérem vigyáztak mellette, és – amint illett – könyvtárszobájában ravatalozták fel."

A Kalota partján, Zentelkén egyszer már téma volt a temetés, most ne merüljünk bele ennek a taglalásába, bármilyen szépnek festi Féja a Fábryét. Beszéljünk inkább arról, ami azon túl van.

- Ha indulhatna holmi boldoggá avatási per, hogy ki áll kegyükben legigazolhatóbban már e földön, kortársaim közül bizony Stósz irányában szögezném az ujjam. Élt ott egy klasszikus európai: egy szentszagúan hű szabadsághívő.

Illyés Gyula szokása szerint (ünnepen udvarolva) túloz? Vagy éppen ezzel mondja az igazat. Hiszen a Szlovenszkóba, Csehszlovákiába szakadt Fábry sorstársai nevében, magáról mindenesetre pontosan jelentette ki:

- Mi, akik hazát vesztettünk, egy új patriotizmus megszállottai lettünk: Hazánk: Európa, mondottuk, és a nincstelenek egyszerre gazdagok lettek: az európai kultúrtudat vallói és védői, a humanizmus állhatatos militánsai.

Edgár a hetvenedik születésnapon Jasznaja Poljana csendjét emlegeti, de Kisbacont és Mészkőt is, vagyis erdélyi remetékre is emlékezik, Benedek Elekre, Balázs Ferencre. Igen, ahogy Bori ugyancsak leszögezte, irodalomtörténetileg Stósz a létforma egy kivételes megvalósulását jelentette, egy szellemiséget, amely Európa hullámhosszán sugárzott. A kérdés csak az, mennyire vette ezt a sugárzást Európa. Az egykori sarlós Szalatnai Rezső – akinél viszont járt Sebestyén is, a budapesti könyvtárigazgatói szobában – a stószi adó foghatósága mellett érvel:

- Távolból érkező sugárzással is elérte, hogy véleménye nem mellőzhető, holott ez a vélemény legtöbbször érdes volt, szembeszálló, könyörtelen, sebet ütő, leleplező. Nem békességet és belenyugvást hirdetett, hanem lelkiismeret-furdalást, harcot, forgatta az embereket, mint a szél, kényszerítette a látásra.

Igen, a látásra kényszerítőt kell megszólaltatni, ha már Stószra jöttünk, véli Sebestyén. Az antifasizmus publicistáját meglehetősen jól ismerhette a régi Korunk-olvasó, de talán még ma sincs kellőképpen a köztudatban az az ember, aki A vádlott megszólalt írta, 1946 májusában, a csehszlovákiai kitelepítések idején. 1968, az ébresztő ’68-as tavasz-nyár hozta el (kevesekhez) Erdélybe is a megrázó Fábry-szöveget, Sebestyén ennek elolvasása után kezdte megtanulni, mit jelent a fasizmus új, Kárpát-medencei változata, például a „pángermanizmus nagyszláv fordítása". A tapasztalás persze korábban kezdődött, 1956 volt az első, nem feledhető lecke, a megfogalmazás azonban félelmekbe és könnyen félrevezető tanításokba ütközött, általuk akadályoztatott. Ahogy egy másik felvidéki, Peéry Rezső írta a perem-magyarokról (Fábry idézi őt): „Tolmácsoknak születtünk. Hálátlan szerep, mert a tolmács az álláspontok és igazságok ütközőpontján áll, s kicsit mindkét fél igazságát respektálja. És ki mondana le a közvetítés örökké fontos veszélyének férfivállalásáról?" De van idő, amikor a közvetítésnél, a tolmácsszerepnél fontosabb a sértettség, a fájdalom, az igazságtalanság kiáltása. Ez a stószi délelőtt csak megerősíti Sebestyént abban, hogy Fábry Zoltán ezzel tette a legnagyobbat. A vádlott már nem köntörfalaz, nem csavarja a szavakat-mondatokat, a vádlott keményen szólal meg.

- Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok, és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik. Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis!

A szörnyű az, hogy a háborús törvényt „békés" törvénnyé akarták és hosszú időn át tudták általánosítani. Sebestyén ezt Romániában élte meg, barátai (Cseh)Szlovákiában, Jugoszláviában (Szerbiában), de nyilván nem más az ukrajnai, azaz kárpátaljai tapasztalat sem. A magyarországi sajátosan, persze más formákban. És ez a múlt nem múlt még el (teljesen). Ezért annyira élő Fábry szövege:

- A kisebbség, a kisebbségi kérdés: tükörkép. Csalhatatlan, pontos és nem részrehajló. Aki ezt a tükröt nem tűrheti, kimondotta önmaga felett az ítéletet.

Kimondotta? És mit mondott, mit mond ki az Európai Unió? A kerekasztalt Stószon kellene felállítani, Fábry Zoltán emlékházában, nagy nemzetközi részvétellel, nem csupán magunk között osztva hosszú évtizedek, változó rendszerek élményeit, a sokféle tapasztalatot. Például a Kassa utcáin szerzettet, 1945 novemberéből, amikor ilyen feliratokat lehetett olvasni (persze, szlovákul): „Aki barbárt akar látni, nézzen a magyarra." Azóta a kassai házak falait újrafestették, a központban gyönyörűség sétálni, Márai Sándor is emléktáblát kapott. Mindenhez türelem kell… A tanítványokhoz szintúgy – erről Fábry is szól. De ha a tanítványok nem akarnak tanulni? Vagy nem kellő ütemben, érdemi mélységben?

Sebestyén most már önkényesen lezárja a Fábry-szemináriumot. Ez ugyancsak hosszúra sikerült, mint az a korábbi is, Zentelkén, amikor Bethlen Gábor korát idézték. De talán egyik sem volt haszontalan. Most pedig vissza kell térni Jászóba, ott már várják a vendégeket. Szeminárium készül ott is, többek között a médiasztár előadó atya világiasan egyházi okfejtése lehetőséget teremt az ökumenikus jellegű vitára. Előző évek tapasztalata alapján erre számítani lehet, csak ne késsék le a sátortető alatt sorra kerülő előadást. Sebestyén egy furcsa című füzetecskét hoz magával, mostanában kapta – egy szomszédos írótáborban, Tokajban -, az a címe: Ahol az Isten a legkisebbet tévedett. Az északi magyar peremvidék fórumaként kiadott Gömörország öt év alatt (2000-2004) megjelent lapszámainak vezércikkeit gyűjtötték össze a cím alatt; a költő Tőzsér Árpádtól származik az eredeti bejelentés, Gömörország és az Isten legkisebb tévedésének az összekapcsolása. A Locus, a Hely kiemeléséről van szó, szemben, illetve (talán) összebékíthetően a globalizációval. Vagyis már a Fábry utáni korszak ez, földrajzilag Abaúj-Torna megyétől egy picit nyugatabbra; „ez a kitüntetett hely, amely a kozmoszhoz, az örök anyaghoz, ha úgy tetszik: Istenhez köt bennünket". Átlépve a régi megyehatárt, lássuk hát, milyen üzenetek érkeznek, milyen üzeneteket hoznak a Stószból jövő csapat tagjai ide, a jászói hallgatóságnak.

Mert legyenek bár világiak vagy egyházi emberek, protestánsok vagy római katolikusok, igencsak tekintélyes szakértők fedezhetők fel a Sebestyénnel érkezők között. László Dezső például nem csupán esperesi minőségben, hanem mint a keresztyén-keresztény erdélyi magyar ifjúság nevelésében elkötelezett szerkesztő, közéleti ember nyilatkozhat. A szükségtelen súrlódások és a belső villongások elkerülése érdekében hirdette, hirdeti:

- Az egyházak legyenek egyházak és semmi mások, a politikai párt legyen politikai párt, a gazdasági egylet gazdasági egylet, az irodalmi társaság irodalmi társaság, de aztán mindenik igazán és valójában legyen az, ami.

Hát ez az, amiről manapság nemigen lehet beszélni. Illetőleg beszélni lehet, csak éppen mást látunk magunk körül. A két világháború közti időszakban is összemosódtak a határok. (Ezen szeretett volna változtatni László Dezső.) Az egykori helyzet alighanem legjobb tudója a kisebbségi jogtörténész, az unitáriusok volt főgondnoka, Mikó Imre.

- Erdélyben mindig az egyházak jelentették a jogfolytonosságot, ezekbe a történelmi bástyákba vonult vissza a magyarság a passzivitás évei alatt. A hagyományos erdélyi szellem, mely a katolikusoknak itt egyedülálló világi egyházszervezetet teremtett, a kálvinisták emlőjén román irodalmi nyelvet alkotott, és évszázadokon át fenntartotta a külön erdélyi vallást, az unitáriust, most a román elnyomás alatt még szorosabb egységbe kapcsolta a három magyar egyházat, akik között huszonkét év alatt sokkal kevesebb volt a súrlódás, mint amennyi az egyes egyházak kebelében előfordult. Ebben legnagyobb része van annak a triumvirátusnak, mely a felekezetközi értekezleteket megindította, ahol nemcsak egyházi kérdésekben, hanem a magyarság legtöbb sorskérdésében is a püspökök és munkatársaik állást foglaltak.

A helyzet mára annyiban változott – jelezhetné egy mai társjelentés -, hogy a most meghatározó politikai képviselet hívja össze a püspököket a közös gazdasági (vagyoni), oktatási, olykor éppenséggel aktuálpolitikai kérdések megvitatása és az egységes álláspont kialakítása érdekében. Más lapra tartozik, noha nem mellőzhető, a személyi ellentétek kezelése – vagy kezelni nem tudása. Venczel Jóska persze nem erről, hanem mindenekelőtt az iskolák fontosságáról beszélhetne, úgy is, mint Márton Áron püspök bizalmasa. Kós Károly (szintén főgondnok, a reformátusoknál) a protestáns történelmet, Kolozsvárt és a korai szabad vallásgyakorlás büszke tényeit sorolja.

- Amikor a XVI. század negyvenes éveiben a wittenbergi hitújítás Erdélybe is bekopogtat, akkor a városok azonnal kaput nyitnak a lutheri vendégnek. De aztán a szász városok rögtön be is csukják kapuikat, újabb vendégről nem akarnak tudni. Kolozsvár azonban nyitva tartja kapuit, és sorban befogadja a német lutheranizmus után a puritánabb s magyar kálvinizmust, s végül a radikálisan józan unitárizmust is. Ez a város akkor egyetlen városa Erdélynek, sőt talán az egész nyugati keresztény világnak, melyben négy különböző – a katolikus és három protestáns – egyház prédikátorainak megadatott a joga és lehetősége, hogy „prédikálják az evangéliumot, hirdessék azt kinek-kinek az ő értelme szerint, s kényszerítés ne legyen abban, mert a hit Istennek ajándéka".

Ezekben a ki- és bejelentésekben természetesen nincs semmi új. Kiegészült azonban a csapat egy titkos vagy talán nem is annyira titkos igehirdetővel, aki szövege eredetiségével és evilágiságával nem csupán felveszi a versenyt a Jászóba rendszeresen meghívott, rendkívül népszerű budapesti atyával, hanem messze meg is előzi őt. Legalábbis az igényes hallgatókra tett hatásban. Páskándi Géza ő, a Szatmárról elszármazott poéta. Páskándi, akinek Sebestyén tulajdonképpen régóta főszerepet szán a kerekasztal-beszélgetésben, most végre szóhoz jut. És nem akárhogyan, bár nem ez az ő legfőbb terepe. Mégis, melyik akkor? Hiszen Géza tehetsége nem tűri a beskatulyázást. Természetesen nem „egyházi" szöveget mond.

- Isten a Végső Közmondásunk. Néha a legfontosabb közmondásokról megfeledkezünk. Elfelejtetik velünk. A világ összes közmondásai, szólásai, kifejezései egybegyűjtve a legjózanabb s egyben legtébolyultabb jövendő képét adják… Oly igénytelen életű az Isten, mint a zuzmó északon. Mint bárány a legelőkön. Képe nem hiába mindenütt megterem. Nem hiába – mindenütt elfogyasztják. És nem fogy el soha. Isten olyan, mint a mesebeli kolbász. Igen, a népmesei… Nincs vége, se hossza. Isten a legigénytelenebb eszme. Az igénytelenség Abszolútuma. Így lehet örökkévaló. Minden észben, szívben eleséget talál, s minden ész és szív őbenne táplálékot. Megérti az írástudó, megérti az írástudatlan. A „stílusdemokratizmus", a közérthető művészet ostobán zsarnok militánsai nem is sejtették, hogy ők is egy Istenhez hasonló lényt akarnak, csak épp a „másik oldalon". Egy „szélsőbaloldali" Istent. Holott az Isten kétkezes. Hogy ne tudd: kit ültet jobbjára, kit a balra.

Gézát biztosan a jobbjára ültette. Nyilván maga Páskándi is így képzelte, így tudta. Ha tovább marad, alighanem ő lesz Erdély írófejedelme a század végén. A Dunához közeli Nimródban (noha az csak egy vendéglátóipari egység) ugyanúgy tisztelték. Ül az Atyaisten jobbján… De ez már blaszfémia, Sebestyén hangosan ilyet nem mond ki. Sem Jászóban, sem a következő tábor-állomáson, Tokajban. Tényleg, vajon Gézát ott hogyan fogadnák? Az urbánusok közül jött, pontosabban a groteszk, az „abszurdoid" vonalán aratta első jelentős sikereit, a börtönévek után, aztán mintha átigazolt volna a másik táborba. Tokaj az övé is lehetne. (Nem csupán „nimródi" alapon.) Nem lett igazán az övé. Egyébként ez az év, a 2005. vitathatatlanul a József Attiláé.