Szükségét érezem elbeszélleni a Családnak, rokonimnak s barátimnak az argentin fő-városban való, idestova tízesztendős hányattatásim kezdetét. Senkit eme régi galuskámra, talán bizony nyers répámra nem invitálok, ón tálban föladott, Satnya, Hitvány, nemkülönben Szégyenletes étkeimre Bűneim, Szégyeneim olaján, nehéz, Setét árpadarámra és fekete kásámra, hogy emberfia inkább szájába sem venné, hihetőleg örökös átkomra és megaláztatásomra Éltem szűnetlen útján s e nehéz, fáradságos Golgotámon.

1939 augustus huszonegyedikén a Merész Boleszláv födélzetén érkezék Buenos Airesbe. A hajóút Gdyniából Buenos Airesbe igen kellemetes vala… hogy a partra nehéz szívvel léptem, húsz napig ég és víz közt élvén, mindent feledvén, levegőtől fürösztetvén, hullámokban föloldatván, széllel általfúvatván. A kajütön Straszewicz Czesławval, cimborámmal osztozánk, merthogy – Uram, irgalmazz – pelyhes állú literátusokként az új hajónak első útjára mindketten meghivattunk; ezenfölül Rembieliñski szenátor úr, Mazurkiewicz miniszter úr és sok más személyek is vélünk tartottanak, kikkel öszveesmérkedék. Volt még két csinos, formás, kapható kisasszonka is, kikkel szabad időmben csevegék s incselkedék, tettem nékik a szépet, s ilyformán, mondom, Ég és Víz közt, szépecskén, mindig csak előre…

Hogy partot érénk, Czesław komámmal és Rembieliñski szenátorral a városba bementünk, vaktában, az orrunk után, mivelhogy egyikünk sem járt vala még itt. A lárma, a por és a földnek szürkesége megbénított bennünket a hullámok ama tiszta, sós rósafüzére után, mit a vízen morzsolgatánk. A Retiro téren, hol az ánglusok-építette torony áll, általkelvén, azért megiramolánk a Florida utcán, mindenfelé luxus-boltok, Áruk és portékák különös bővsége s az előkelő népség színe-java, nagy Magazinok és confiserie-k. Rembieliñski szenátor bugyellárisokat mustrála, énnékem pedig szemeimbe tűne egy plakát, mire a „CARAVANAS" szó vala pingálva, s mondám Czesław komámnak e derűs, Lármás napon, hogy ekképpen spacírozunk: – Ej… látod-é, Czesław komám, azt a Caravanast?

De tüstént vissza kellett térnünk a hajóra, hol a kapitány a helybéli Lengyelség Elnökeit s Képviselőit fogadá. Ez Elnökök és Képviselők szép számmal öszvegyülekeztek, s én mindjárt ellenségeket szerzettem magamnak, minthogy ennyi új, esméretlen arc közt akárha az erdőben elveszvén, címek és rangok közepett tévelyegtem, ügyeket és dolgokat zagyváltam öszve, hol vodkát ittam, hol meg nem ittam, s mintegy pusztában tapogatózva járkálék. A Nagyméltóságú Kosiubidzki Feliks miniszter úr, országunk helybéli követe is megtisztelé jelenlétével a Fogadást, kezében pohárkával két órát álla, udvariasan hol emezt, hol amazt tisztelve meg állásával. A beszédek, beszélgetések örvényiben, a lámpák halotti fényén mindenre mintegy távcsövön által tekinték, s erre is, arra is Idegenséget, Újdonságot s Talányt látván, s valamely kicsinységtől és szürkeségtől lebíratván, otthonom, Barátim és Társim szólongattam.

Nem elég ez: valamit még orrontánk. Valami, hajh, kavarga ottan, bár környös-környűl sehol semmi; ottan, túl az Erdőn, túl a Réten, rettegés, veszedelem, ha mint készülne valami; de mind azt gondolánk, nem eszik oly forrón a kását, majd csak eltávoz a baj, s úgy lészen, valamint a fejércseléddel, ki fetreng, bömböl, jajgat Fekete, ah, Irgalmatlan nagy Hasával, hogy aligha Sátánt nem szülend, pedig csak a kólika bántja; azért hát: nyugalom. De valamit, valamit orrontánk, orrontánk erősen. A háború kitörését megelőzőleg nem egy Fogadáson megfordulánk Czesław komámmal, Rembieliñski szenátor úrral és Mazurkiewicz miniszter úrral; hol Kosiubidzki követ úr őkegyelmességénél, hol a Consulnál, hol valamely Márkinénél az Alvear Szállóban, s a Jóisten a megmondhatója, kinél, minél, hol és mi okból, mivel, mihez és mi végett; de valahányszor e fogadásokról az utcára kiléptünk, fülünket megüté az újságok rikácsolása: „Polonia, Polonia!" S mi egyre lankadtabbak s csüggedtebbek valánk, mind leszegett fővel, bús képpel járánk-kelénk, szintúgy Gondokkal, mint Finom Falatokkal eltelvén. Míglen egyszer berontott kajütünkbe Czesław (mert még mindig a hajón lakozánk), kezében újság: „Nincs mit tegyünk, ma vagy holnap kitör a háború! Azért a kapitány parancsba adá, hogy holnap fölszedjük a horgonyt – ha Lengyelhonba már nem is, Ánglia vagy Skócia partjaiig csak eljutunk." Hogy e szókat szólta, zokogva egymás karjába borultunk, s rögvest térdre is hullottunk, Isten segedelmét kérvén, s Mindenható Urunknak ajánlván magunkat. Míg így térdeplénk, mondám Czesławnak: – Menjetek csak Isten hírével!

Mire Czesław: – Hogyan, hisz te is vélünk jövendesz! Mire én (szán-szándékkal térdepelvén tovább): – Menjetek, s érjetek szerencsésen partot. Mire ő: – Mit beszéllesz? Hát te nem jössz? Mondom: Lengyelhonba bizony elmennék; de ugyan mit keresnék én Ángliában? Mit keresnék Ángliában vagy Skóciában? Itten maradok. Kelletlenül mondám néki (mivelhogy a tiszta igazságot ki nem mondhatám), ő pedig csak bámul reám. Ígyen szóla, immár aggódással: – Nem tartasz vélünk? Maradnál inkább? Azért Követségünkre menj el, jelentkezz, nehogy déserteurnek vagy még rosszabbnak mondjanak téged. Úgy-e, elmégy a Követségre? Felelém: – Ugyan, hogy ne mennék, tudom én, mi az állampolgári kötelesség, ne félts te engem. Hanem ne említsd senkinek a dolgot; tán még megfordul szándékom, s tivéletek tartok. Csak ekkor tápászkodtam fel térdeplésemből, mivelhogy a nehezén túl valék; a derék, ámbár aggodalmas Czesław tovább is szívbéli barátsággal volt irántam (bár valamely titok telepede közénk).

Én ezen embernek, Honosomnak, a tiszta igazságot fölfedni nem szándékozám, sem más Honosomnak és Földimnek… mert még tán elevenen megégetnek, lovakkal vagy vasfogókkal széjjelszaggatnak, a tisztességből és hitből kitagadnak. Csakhogy roppant nehézségbe ütköztem: a hajón lakván, titkon el sehogy sem hagyhattam. Azért a társaság előtt erősen ügyelek, s az általános fölfordulásban, a szívdobogásban, a lelkes rivalgások és dalok közepett, az aggódás és nyughatatlanság csendes sohajtásiban én is a többiekkel együtt rivalgok, danolok, futkosom és sohajtozom… De midőn a kötelek már eloldatnak, midőn az utasoktól imbolygó, Honosimtól setétlő hajó már a parttól elválni s indulni készül, én emberemmel, ki két kufferom utánam hordozá, a lépcsőn a szárazföldre lesietek, s távolodni kezdek. És távolodom, távolodom, vissza sem nézek. Távolodom, nem tudván, mi van megettem. Csak távolodom a kavics-ösvényen, s immár ugyan távol vagyok. Csak hogy már jócskán eltávolodék, állottam meg, és néztem vissza: a hajó már elvált a parttól, s a vízen lebegett, súlyosan, hasasan.

Mire térdre borulni akartam! Azonban korántsem borultam, csak csöndben erősen, de befelé Szentségelni, Szitkozódni kezdettem: – Eredjetek csak, eredjetek, Honosim, a Nemzethez! Eredjetek szentséges, hihetőleg átkos Nemzetetekhez! Eredjetek ama szt. Setét Lényhez, ki sok évszázadoktól fogva döglődik, s eldögleni nem tud! Eredjetek szt. Csuda Bogaratokhoz, kit az egész Természet átkoz, s ki folyvást születik, de nem lehet Született! Eredjetek csak, eredjetek hozzá, hogy benneteket sem Élni, sem Eldögleni ne hagyjon, de örökkön Lét és Nemlét közt tartson! Eredjetek a szt. Nyafkához, hogy tovább nyafogtasson benneteket! A hajó már oldalt fordult, s lassan távolodott, azért hát mondám még: – Eredjetek csak szt., hihetőleg Átkozott Őrültetekhez, Eszelőstökhöz, hogy ugrándozásival, őrültségivel Kínozzon, Gyötörjön benneteket, hogy vérbe borítson benneteket, hogy Bömbölésével bömböljön és telebömböljön benneteket, hogy Kínokkal kínozzon benneteket, Gyermekiteket, Hitvesiteket, s maga is Őrülete haldoklásában haldokolván, titeket Halálra Őrjítsen és Tomboltasson! És ily átokkal a hajótól elfordulván a városba beléptem.

*

 

Csupán csak kilencvenhat dollárom vala, mi legföllebb két hónap szerény élhetésre volt elegendő, annakokáért sürgősen ki kellett spekulálnom, mit hogyan tegyek. Legelébb is Cieciszowski uramat gondoltam fölkereshetni, kit még a régi időkből esmérék, mert anyja megözvegyülvén Kielce mellé, Krzywnicki Adaœékhoz költözött, két mértföldekre Kuzinjaimtól, Szymuskiéktól, kikhez én bátyámmal és sógorasszonommal gyakorta betértem, főképpen Kacsára. E Cieciszowski tehát, egynéhány esztendeje itt élvén, jótanáccsal és segedelemmel szolgálhatott. Holmimmal legott hozzá hajtattam, s szerencsémre otthon találtam. Tán a legfurcsább szerzet vala, kit éltemben láttam, sován, apró, a Sápkórtól, mit gyermekkorában kapott volt, fölötte igen sáppadt, minden illendősége, jó modora ellenére folyvást a fülét hegyezi, valamint a tapsifüles a fűben, levegő után kapkod, s olykor ész nélkül Fölrikolt vagy Elcsöndesül. Hogy megpillant, fölkiált: – Kit látnak szemeim! És ölelget, hellyel kínál, széket tol alám, miben állhatna szolgálatomra, kérdi.

Maradásom valódi, de súlyos, Szentségtörő okát előtte föl nem fedhetém, hisz Honosom lévén, föladhatott volna. Annyit mondok csupán, hogy így meg úgy, látván, hogy a Hazától elszakasztattam, éktelen Fájdalmammal, keservemmel a maradást választám, hogysem Ángliába vagy Skóciába vándorolnék. Hasonló vigyázattal felelé, hogy Szülőanyánknak e nagy szükségében, valamint a madár, bizonnyal feléje, feléje szállana minden Fia derék szíve, hanem hát, mond, mit van mit Tenni, megértem Fájdalmad, az óceánt által nem ugorhatod, annakokáért én a te döntésed idvezlem vagy nem idvezlem, helyesen tevéd, hogy itt maradál, ámbár nem éppen helyesen. Ezt mondja, s ezenközben ujjaival malmoz. Látván, hogy imígyen kavargatja ujjait, gondolom: „ugyan, mit kavargatod itten, mindjárt én is megkavarlak téged", és szintén malmozni kezdettem, mondván:

- Úgy alítod?

- Nem vagyok oly bolond, hogy Mai Napság bármit is alítsak vagy ne alítsak. Hanem ha már itt maradál, eredj vagy ne eredj íziben a Követségre, és jelentkezz vagy ne jelentkezz, mert ha jelentkezel vagy nem jelentkezel, igen nagy szorultságba juthatsz vagy nem juthatsz.

- Úgy véled?

- Vélem vagy nem vélem. Tégy belátásod szerént (kezdi kavargatni) vagy be nem látásod szerént (s kavargatja), az már a te dolgod (megént kavargatja), hogy elhárítsd vagy el ne hárítsd fejedről a Bajt (s megént kavargatja).

Azért hát én is kavarni kezdem néki, s mondom: – Azt tanácslod? Kavarja-kavarja, végtére reám rivall: – Szerencsétlenségnek Embere, inkább Enyéssz el, Tűnj el, és csitt, közéjök ne járj, mert ha egyszer reád szállanak, ugyan le nem szállanak rólad! Halld tanácsom: inkább az idegenekkel, a helybéliekkel tarts, enyéssz el, szívódj föl köztök, Isten óvjon téged a Követségtől, amiképpen Honosidtól is, Csúf, Gonosz népség, istencsapása mind, bizony, addig marnak, míg agyon nem marnak. Mire én: – Úgy találod? Mire fölkiáltott: – Isten óvjon téged attól, hogy a Követséget vagy itt élő Honosid elkerüld, mert ha elkerülended, bizony addig marnak, míg agyon nem marnak. És csak kavarja-kavarja, én szintén kavarom, és a nagy kavarástól már egészen öszvekavarodék, pedig igencsak kellett volna valamihez kezdenem, hisz üres vala a tarsoly, hát e szókat szólám: – Nem tudom, lenne-é számomra valamely munkaféleség, hogy legalább az első hónapokat kiböjtölhetném… Hol találhatnék e helyt valamit? Megragadá a karom: – Sose félj, rögvest intézünk valamit, prezentállak Honosinknak, azok majd segítségedre leendenek vagy nem leendenek. Tehetős kereskedőknek, gyárosoknak, finánc-embereknek, majd én bekavarlak téged hozzájuk, be én… vagy nem én… És az ujjait kavargatja.

Szó szót követ, mond, van itt három társ, kiknek Társaságuk vagyon, és Ló- meg Kutyaosztalék-üzletet alapítának, ők talán segítenek vagy nem segítenek, s fölfogadnak tisztviselőnek vagy díjnoknak 100 vagy 150 Pesókért, mert mód nélkül böcsűlletes, tisztességes vagy tisztességtelen emberek. A Társaság formájára nézvést Betéti, Végrehajtó vagy nem Végrehajtó; csak az a bökkenő, hogy mindökkel külön-külön kellend találkoznod s Privátim beszélned, mert sok Fenekedések, Perlekedések vagynak köztök a régi időkből, s már oly útálatosak egymásnak, hogy folyvást ott útálkoznak egymás oldalán, s mást sem csinálnának, csak útálkoznának. Csakhogy az a bökkenő, hogy egymástól lépésre sem tágítanak. Annakokáért én téged a Bárónak prezentálnálak, mert igen bőkezű, jeles ember, ki nem fukarkodik kegyeivel, de hiában, ha Pyckal ezenközben böcsmérel téged, és a Báró előtt a Franc Nyavalába elküld, a Báró Pyckal előtt reád dörren, magát fölfúja, fuvalkodásában Pyckal előtt ellened kikel, Ciumka³a pedig a Báró és Pyckal előtt megcsal, tán még be is feketít. Egyszóval az a bökkenő, hogy miként kellenék tenéked Pyckal ellenében a Báróval és a Báró ellenében Pyckallal (s az ujjait kavarja). Erről meg amarról még hosszan társalkodánk, barátinkat a régi időkből nemkülönben fölemlegeténk, végtére aztán (délután két óra is lehetett már) a panzióba, mit énnékem ajánlott volt, csomagimmal elhajtattam, s ott egy szobácskát napi négy pesókért kibéreltem. A város mint a többi. Az egyik ház hegymagas, a másik alacsony. A szűk kis utcákon sokadalom, hogy alig fúrhatja által magát az ember, s járművek tengerszám. Dübörgés, zörgés, dudálás, bömbölés, a levegőnek tűrhetetlen párállása.

*

 

Soha ezen első napjaim Argentínában el nem feledem. Másnap, mihent kicsiny szobámban fölserkenék, egy Öregember sírása s jajja ütötte meg fülemet a fal megett, de panasziból csak ennyit értettem: „guerra, guerra, guerra". Ámbár az újságok a háború kitörését hangos szóval szétkürtölték volt, ugyan, ki tudhatott bizonyosat, az egyik ezt mondja, a másik amazt, hamarost elül a dolog, nem ül el, harcolnak, nem harcolnak, nem tudni semmit, Szürkeség, Csöndesség, valamint eső idején a mezőn. Napfényes, derűs nap vala. Elveszvén a tömegben elveszésemnek örvendezék, s még hangosan mondám is magamnak: „Mit bánja a csík, ha a rákot verik." Amott meg vernek! Az újságok Redakciói előtt nagy sokaság hangyáll. Harapni valamit egy olcsó lacikonyhára betértem, s 30 centavókért egy Bife-t ettem, de mondám (még mindig magamnak): „Vígan él a csíz, ha vágják is a bárányt." Amott meg vágnak! Annakutána a folyóhoz mentem, sehol senki, csöndesség, szellő lengedez, s mondám magamban: „Lám, a kenderike cserreg, a borz meg a csapdában majd’ eszét veszti." Amott meg majd’ eszök vesztik… s túl a Szérűn, a Tavon, az Erdőn irgalmatlan Üvöltés, Bömbölés, Harcolnak, Gyilkolnak, kegyelemért könyörögnek, nem esmérnek Bocsánatot, s az Ördög tudja, mi még, bizony, az Ördög!

Mondom azért: „Minek mennék én a Követségre, csudát megyek én a Követségre, Girhes Gebe, dögöljön meg." Csakhogy amott is Dögölnek. Mondom azért: „Mindenemre fogadom és esküszöm, én ebbe magamat nem ártom, nem az én dolgom, ha meg kelletik halniuk, haljanak meg", de pillantásom egy kicsiny Féregre esett, ki egy fűszálon fölfele mászék, s látom, hogy e kicsiny Féreg e helyt és időben, e szt. pillanatban az óceánnak e partján mász és mász, mász és mász, s akkor mindenél borzasztóbb rettegés foga el, azt gondoltam, inkább elmegyek a Követségre, el, igen, elmegyek, Jézus Mária, elmegyek, inkább elmegyek… s elmentem.

A követség egy előkelő utcában, pompázatos házban rendeztetett be. A házhoz érvén, megállék s tűnődék, bemenjek, ne menjek, hisz minek mennék én a Püspökhöz, ha eretnek, Hitehagyott, istenkáromló vagyok? S máris: rettentő Gőg, Kevélység, mi engem gyermekségemtől fogva az Egyházam ellen bujtott! Mondván, nem azért hozott a világra az Anyám, nem arra való Eszem, Magas Szellemem, Munkásságom s Természetem hasonlíthatatlan szárnyalása; nem arra bölcs Tekintetem, büszke Homlokom, éles, erőteli Elmém, hogy a mi hitványabb, kisebb templomunkban az ó, bizonnyal hitványabb, olcsóbb Misén, az olcsóbb, silányabb kórusban középszerű tömjéntől bóduljak a többi Magamfajtákkal fajtálkodva! Ó, nem, nem – nem azért vagyok Gombrowicz, hogy a setét, obskúrus, talán bizony Eszelős Oltár előtt térdet hajtsak (csakhogy Harcolnak), nem, nem, nem megyek, ki tudja, mit mívelnek vélem (csakhogy Lőnek), nem, nem akarok odamenni, hitvány, nyavalás Ügy ez (csakhogy Gyilkolnak, Gyilkolnak!). És e Gyilkolásban, vérben, Harcban a házba beléptem.

Bent csöndesség és nagy lépcső, szőnyeggel beborítva. A kapuban az altiszt meghajolt előttem, s a lépcsőn a titkárhoz vezetett. Az első emeleten nagy, kolumnás terem, elég setét és hideg, csak az ablakok színes üvegin hullnak be a nap sugári, s elnyugosznak a párkányzaton, nehéz stukatúrán és aranyozáson. Podsrocki tanácsos uram jöve elibém, setétkék-fekete öltönyben, cilinderben és kesztyűben, s cilinderét kisség megemelvén, suttogva látogatásom célja felől kérdett. A nagyméltóságú Követ úrral ohajtok beszélleni, mondám, mire kérdi: – A nagyméltóságú Követ úrral? Mondom azért, a nagyméltóságú Miniszter úrral, mire ő: – A Miniszter úrral, magával a Miniszter úrral akar beszélleni? Igen, a nagyméltóságú Miniszter úrral van beszédem, mondom, ő meg azt feleli e szókra, fejét kebelére hajtván: – Úgy érti, a Követtel, magával a Követ úrral? Mondom azért, igen, a Miniszter úrral egy fontos ügy végett, ő pedig mond: – Ó, nem a Tanácsossal, nem az Attaséval, nem a Konzullal, hanem magával a Miniszterrel ohajt találkozni? S miért? Mi célból? Kit esmér itt? Ki légyen az úr? Kinek a komája? Kihez bejáratos? Imígyen kezdett kérdezkedni, s egyre közelebb nyomult Ugrándozván köröttem, míglen vizsgálódássá lőn Ugrándozása, s zsebemből egy zsinórt kihúzott. Egyszerre beljebb ajtó nyílott, s a nagyméltóságú Követ úr kitekinte; hogy esmérős valék előtte, bólintott felém: a bólintástól a Tanácsos hajlongásiban széjjelfolyva, farát riszálva s cilinderével hadonászva a dolgozó-szobába engem bevezetett.

*

 

Kosiubidzki Feliks miniszter úr az egyik legfurcsább szerzet volt, kivel éltemben találkozék. Sován-kövérke, kicsinyt hájas, az orra is sován-kövérke, szeme kifejezéstelen, ujja vékon-kövérke, lába is vékon és kövérke vagy hájas, tar feje búbja pedig, mire fekete-veres haja szálait reá-fésülte, valamint a réz; szívesen pislogott, s egyre pislogatott is. Egész viseletjével s manírjával különös respektussal volt önnön magas méltósága iránt, s minden kis mozdulásával önmagát tisztelte; azt is, kivel beszéllett, igen megtisztelé szűnetlen, hogy jóformán térdepelve beszélgetett véle az ember. Könnyekben törvén ki, azért rögvest lábához borultam és a kezét csókolgattam; szolgálatomat, éltemet és véremet ajánlván kértem, hogy e szt. órán szt. akarata és belátása szerént felőlem döntsön és személyemmel rendelkezzék. Szt. figyelmezésével engemet is és önmagát is kegyesen megtisztelvén megáldott, reám pislogott, s mond: – 50 pesóknál többet (vette elő bugyellárisát) bizony nem adhatok tenéked. Nem adhatok, mivelhogy nincsen. Ha azonban Rio de Janeiróba szándékoznál utazni, s az ottani Követségen kullancskodni, örömest adok én tenéked útiköltséget, még kevés bánatpénzzel is megtoldhatom, mert literátusokra itten semmi szükség: csak fejik az embert, s hozzá még rágalmazzák is. Tanácslom azért, utazz Rio de Janiróba.

Ó, Ámulásom és Csudálkozásom! Esmét a lábához borultam hát, s – alítván, hátha rosszul érté szavaim – személyemet néki fölajánlottam. Azért mond: – Jól van, no, nesze, 70 pesók, de többet ne fejj, nem vagyok én tehén.

Látom ám, hogy pénzzel akar éntőlem szabadúlni, s ha még csak pénzzel, de Apróval! A súlyos sértéstől vér tolúla agyamba, de nem szólék. Annyit mondok csak: – Úgy látom, nagyméltóságú uram engem igen aprószámba vesz, hogy lám, Apróval akar éntőlem szabadúlni; bizonyosan engem is a Sok Ezer literátus közé sorol, csakhogy én nem csupán literátus vagyok, de Gombrowicz is!

Kérdé: – Aztán miféle Gombrowicz? Mondom: – Gombrowicz Gombrowicz. Pislog, s mond: – Hát ha Gombrowicz vagy, nesze, 80 pesók, de többet ne jöjj, mert Háború van, és a Miniszter úr elfoglalt. Mondom: – Háború. Mond: – Háború. Felelem: – Háború. Mire ő: – Háború. Mire én: – Háború, háború. Nosza, megijedett erre, rózsás orcája elfejéredett, és reám pislogott: – Nocsak. Tán hírekkel érkezél? Hallottál valamit? Van valami, ha miről én nem tudok?… -, de aztán észbe kap, krákog, kahácsol, a füle tövit vakarja, s pislog reám: – Ugyan már, egyet se félj, legyőzzük mi az ellenséget! És tüstént hangosban kiáltá: – Legyőzzük mi az ellenséget! Annakutána még hangosban kiáltá: – Legyőzzük mi az ellenséget! Legyőzzük! Felállott, s kiáltá: – Legyőzzük! Legyőzzük!

E kiáltozását hallván, s látván, hogy a fotelből feláll, s Celebrál, sőt Bűbájol, térdre borultam, és e szt. Celebrálásban egybeforrván kiáltom: – Legyőzzük, legyőzzük, legyőzzük!

Kifúvá magát. Reám pislogott. S mond: – Legyőzzük, az istenfáját, én mondom néked, és azért mondom, hogy nehogy aztán azt mondd, hogy azt mondám, nem Győzzük le őket, mert éppen hogy azt mondom, hogy Legyőzzük, Lebírjuk, erős, felséges kezünkkel porrá törjük, ízzé-porrá zúzzuk, aprítjuk, kardunkkal, lándzsánkkal széjjelszaggatjuk s fölmorzsoljuk, Zászlónk alatt s Fényességünkben, Jézus Mária, Jézusom, Jézusom, szétzúzzuk, Megöljük! Ó, megöljük, széjjelmarcangoljuk, miszlikbe vágjuk! Mit nézel úgy reám? Bizony mondom, széjjelmorzsoljuk! Hiszen látod, hallod, maga a Miniszter, a Felséges Követ mondja, hogy Széjjelmorzsoljuk, látod, maga a Követ, a Miniszter járkál előtted fel s alá, hadonász és mondja néked, hogy Széjjelmorzsoljuk! Nehogy aztán azt hazudd, hogy nem Járkáltam s Beszéllettem előtted, hisz láthatod: Járkálok s Beszéllek!

Visszahökkent, báván bámult reám, s mond:

- Előtted Járkálok, Beszéllek!

Annakutána szól:

- Maga a Követ, a Miniszter Járkál, Beszéll előtted… Mégsem lehetsz kutya füle, ha maga a nagyméltóságú Követ tevéled ily soká elül, sőt még Járkál is előtted, Beszéll, sőt kiáltoz… Ülj le hát, Szerkesztő Úr, parancsolj. Szabad a neved?

Gombrowicz, mondom. Mire ő: – Persze, persze, már hallottam felőled… Hogy is ne hallottam volna, ha előtted Járkálok, Beszéllek… Mindenképpen segedelmedre leendek; tudom, mivel tartozom Nemzeti Literatúránknak, s mint miniszter köteles vagyok segedelmet nyújtani tenéked. Mivelhogy író vagy, annakokáért én téged fölkérlek, hogy a helybéli lapokba Nagy Íróinkat s Szellem-órjásinkat dicsérő, dicsőítő cikkeket írj, amikért én tenéked – csapj a markomba – havi 75 pesókat fizetek… többet nem tudok. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Szegény ember vízzel főz. Kopernikuszt, Chopint vagy Mickiewiczet dicsőítheted… Az ég szerelmére, dicsőíteni kell a Magunkfajtát, mert fölfalattatunk! Mód nélkül megörült, s mond: – Hát ezt jól kiokoskodtam; ez a legméltóbb énhozzám mint Miniszterhez, s tehozzád mint Íróhoz is.

Felelem azonban: – Isten fizesse meg, de nem, nem. Kérdé: – Micsoda? Nem akarsz dicsőíteni? Szólám: – Szégyenlem magam. Kiáltá: – Hogyhogy szégyenled? Mondom: – Szégyenlem, mert magamfajta! Pislogott, pislogott, pislogott! – Mit szégyenled magad, te sz…! – rivallá. – Ki dicsőítse a Magunkfajtát, ha nem mi?

De kifúvá magát, s mond: – Nem tudod, hogy minden cigány a maga lovát dicséri?

Mire én: – Kegyelemért esedezem, nagyméltóságú uram, de ugyan szégyenlem magam.

Mond: – Micsoda bolondságot beszéllesz, hát megőrültél egészen, nem látod, hogy háborúság van? Ezekben az időkben szükség vagyon Nagy Férfiúkra, hisz Ördög tudja, mi történhetik nélkülök, én pedig azért vagyok itt Miniszter, hogy Nemzetünk Nagyságát gyarapítsam; ó, mit csináljak tevéled, bizony pofon váglak… De abban hagyta, megént pislogott, s mond: – Várj csak. Azt mondod, Literátor vagy? Mi mindent körmöltél öszve, mi? Könyveket, miegymás? Kiáltott: – Hé, Sroczka, Sroczka, jer ide… s hogy Podsrocki Tanácsos úr beszaladt, reá-pislogott, azután csöndesen fecseg véle, énreám pislog. Annyit hallok csak, hogy mondanak: – Sz…házi! És megént: – Sz…házi! A Miniszter úr a Tanácsos úrnak: – Bizonnyal Sz…házi, de jó Szeme, orra van! A Tanácsos úr mond: – Nem akármilyen szem, orr, bárha sz…házi, a homloka is jó! A Miniszter úr mond: Sz…házi, semmi más, mind sz…háziak vagytok, én is sz…házi vagyok, sz…házi, de ők is sz…háziak, ugyan, ki esméri itt ki magát, ki tud bármit, senki nem tud semmit, ki igazodik el bármiben, sz… sz…

Sz… – a Tanácsnok úr mond. – Hát akkor dologra! – a Miniszter úr mond. – Mindjárt Járok egyet itten, aztán meg hegyibe! És nézek, ő pedig Járni kezde, és Jár, Jár föl és alá a szalonban, szemöldökét ráncolja, fejét lehajtja, piheg, szuszog, fölfúja magát, végtére Elbődül és Pislog: – Nagy tisztesség ez minékünk! Nagy tisztesség, hisz egy Nagy Lengyel Írót vendégelhetünk meg, ha ugyan nem a Legnagyobbat! Nagy Írónk ő, hanemha Szellem-órjás! Mit bámulsz, Sroka? Idvezeld a mi nagy sz…, akarom mondani, Szellem-órjásunkat!

Mire a Tanácsos úr előttem földig hajolt.

Mire a nagyméltóságú Miniszter úr főt hajtott!

Mire én, látván, hogy csúffá tesznek, énvélem tréfát űznek, vérig sértetvén meg akarom ütni! Csakhogy a Miniszter úr fotelba ültet! Podsrocki Tanácsos úr a cipőm nyaldossa! Maga a Követ-Miniszter úr kérdezkedik az egészségem felől! A Tanácsos úr pedig szolgálatját ajánlja! Azért a nagyméltóságú Követ úr az óhajim, parancsim kérdi! Azért a Tanácsos úr az Emlék Könyvbe írni kér! Azért a Miniszter úr kezét a vállamra teszi, a szalonban körbevezet, a Tanácsos úr pedig köröttem ugrál, oda-odaugrik hozzám! Mire a Miniszter úr: – Ünnepeljünk, Gombrowicz a vendégünk! Mire Podsrocki Tanácsos úr: – Gombrowicz van nálunk vendégségben, maga Gombrowicz, a Szellem-órjás! A Miniszter úr: – Dicső Nemzetünk szellem-órjása! Podsrocki: – A mi nagy Nemzetünk nagy Férfiúja!

Ó, az én furcsa, legfurcsább Esetem és Ügyem! Hisz tudtam én jól, hogy ezek sz…háziak, kik engem sz…házinak tartanak, és sz…, sz… minden, én meg szívesen főbe kólintanám ezeket a sz…háziakat… De hát nem más, mint a Követ, a Miniszter állott előttem, a Tanácsossal egyetemben… ezért hát Félénkségem, rémülésem, míg engem ily fontos Személyek tisztelnek s böcsűlnek. S míg a szalonban a Miniszter úr és a Tanácsos úr köröttem ugrálnak, Tiszteletet adnak, míg a nyomdokomban loholnak, én e sz…háziak magas Hivatalát, méltóságát, súlyát esmérvén, nem szabadúlhattam ama Tiszteltetéstől! Na, ebben a sz…ban ugyan benne vagyok! Végtére szusszan egyet a Követ úr, s immár nyájasban szól: – Jegyezd hát meg, te sz…házi, hogy Követségünktől illendően megtiszteltettél, eztán pedig ügyelj, nehogy szégyent hozz reánk az emberek előtt, mert mi téged a Külföldieknek mint a Nagy Sz. Szellem-órjás Gombrowiczot előmutatunk. Így kívánja a Propaganda: tudja meg ország-világ, hogy Nemzetünk a szellem-órjásokkal bővesen bír. No, előmutatjuk-é nékik, Sroczka? – Előmutatjuk – a Tanácsos úr mond -, előmutatjuk: sz…háziak ezek, semmiben magok ki nem esmérik!

Csak hogy az utcára kiléptem, engedék szabad folyást megháborodásomnak! Ah, mi ez, hogyan, mitől, ah, mi történt? Ah, bizonyosan megént elkaptak, elkaptak! Szentséges Isten, megént Éltem folyásán engemet, valamint kötéllel a lovat, megkaptak! Hát soha a Sorsomtól nem szabadúlhatok? El nem kerülhetem Örök Sorsom és Börtönöm?! S míg Múltam engem valamint a szalmaszálat hány-vet, míg megént elnyelni készülnek az elmúlt örvények, ágaskodom, mint a ló, reszketek, mint az oroszlány, Bömbölök, dühömben a mancsommal csapkodok, s új börtönöm rácsának rontok! Ó, miért arra az átkozott Követségre elmentem?! Hát Nagyságra fáj a foguk a sz…háziaknak, Nagyság kelletik nékik, Géniuszok, Nagy Hősök kellenek, hogy a világ előtt hivalkodhassanak, mondván, nem egyebünk van, mint egy Geniális Gombrowiczunk, úgy-e mily fontosak vagyunk, micsoda dicsőség ez nékünk, micsoda érdem, mily Palotánk van, mily csinos bútoraink, hámszíjaink, csillogásunk s villogásunk: ha Istent esmértek, ne hagyjátok, hogy a fenekünket kiporozzák, hisz minékünk egy Geniális Gombrowiczunk van! Hát ezzel a bugris svindlivel szándékoza a nagyméltóságú sz… sz… Követ úr port hinteni a Külföldiek szemébe, tudván tudva, hogy ezekkel itt Ámerikában egykönnyen elhitethet mindent, s ha ő énelőttem hajlong, attól én az Emberek előtt valamint a Kelt Tészta földagadok. Azt ugyan lesheti! Abból nem lesz semmi! S legott éktelen dühödésemben ezt a sz… sz… sz… Minisztert újra meg újra kidobám, elbocsátám, bottal-husánggal kikergetém, elkergetém! Átkozott az a sz… Miniszter, ki Nemzetét nem böcsűli! Átkozott az a nemzet, ki Fiait nem böcsűli! Átkozott az az ember és Nemzet, ki egyik a másikát nem böcsűli! S magamból kikelvén, a Minisztert, mindennémű hivatalt, méltóságot, tisztességet, ezt az egész sz… sz… sz… kort, éltet, Nemzetet, Államot széjjelkergetvén, kikergetvén, bottal-husánggal kiporozván a Minisztert, e fizetett sz…házit újra meg újra elbocsátám; s midőn már ötvenedjére vagy hatvanadjára bocsátám el, kergetém ki, még mindig újra meg újra elbocsátám, elkergetém! Míglen eszembe vettem, hogy az utcán-járók furcsán néznek reám, és kacagásra fakasztom őket.

KÖRNER GÁBOR fordítása