A lémnoszi nők; Baukisz; Odüsszeusz hazatér

Szakács Eszter  vers, 2006, 49. évfolyam, 3. szám, 264. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A lémnoszi nők

 

 

Vihar vetette partra őket. Erős, felfegyverzett férfiak,

éppoly idegenek, amilyenek saját magunknak lettünk.

Krétai mézzel, számoszi borral kentük meg ajkukat, s ágyunkba hívtuk őket,

hogy a holtak, kiket ölelni szoktunk a sötétben, általuk kapjanak testet újra.

Nem alszanak velünk, minden éjszaka visszatérnek a hajóra, mellyel jöttek,

a hajóra, mely álmukban egy idegen városról s az aranygyapjú tündöklő fényéről beszél.

Tudjuk, hogy egy nap elmennek majd, de cseppet sem bánjuk.

Nem birtoklunk mást, csak hálát, s némi kíváncsiságot,

hisz a tapasztalat megértette velünk, hogy milyen pusztán emlékekben élni.

Jobb lenni megint. Egy latra tenni végre fájdalmat és gyönyört…

 

 

 

 Baukisz

 

 

Minden reggel a tenger megszokhatatlan szépségére kelünk,

a földre terített hálóba hulló olajbogyók halk neszére.

Ahogy darazsak dongják körbe maradék musttal kint felejtett poharaink.

Néha napokig nem beszélünk a frissen öntözött rózsa illatáról,

hogy később úgy térjünk vissza hozzá, akár a megszegett kenyérhez.

Egyetlen égboltot ismerünk: a kettőnk fölé kifeszítettet

esténként szükségszerűen kigyúló, messzi csillagaival.

Azt hittük, az öregség majd mindent elvesz, de csak megszabadított.

A tűz, melyhez a vágyat és haragot hasonlítjuk, idegen testekben ég.

Átfúj rajtunk a szél, a napon állunk, de árnyékot nem vetünk.

Mintha már csak emlékek lennénk, melyek nem tartoznak senkihez.

 

 

 

Odüsszeusz hazatér

 

 

Nem akartam eljönni, Palamédész furfangja kényszerített hajóra szállnom.

Aztán élvezni kezdtem, mit is, nem a csatákat és cseleket,

inkább a hazatérés utáni vágyat, mely végül táplálékom lett, ambróziánál édesebb.

Valljuk be, nem az istenek átka, e vágy életben tartása űzött egyre tovább,

és tartott távol Ithakától, attól, amelyik nem a képzeletemben él.

Beszélhetnék még a kétely elfojtásának módjairól, a semmibe vett súgásról,

de az idő, mely annyi holdat és napot ringat bennem, most körbeér.

Part bontakozik ki a ködből, ugyanabból, amelybe egykor beleveszett.

Mögöttem emlékek szigetcsoportjai lebegnek. Csak sejtem, mi történik velem.