Thomas Mann elmondja, hogy amikor müncheni másolója, egy egyszerű asszony elkészült a József és testvérei első részének, a Jákob történeteinek gépiratos tisztázatával, ezzel a megjegyzéssel adta át az írónak: „Most végre tudjuk, hogy játszódott le ez az egész a valóságban!" Két terjedelmes új magyar regény is megjelent mostanában, amelyek hasonló benyomást kelthetnek az olvasóban tárgyukra vonatkozólag, még ha ezek a tárgyak nem biblikus-mitikus események is. Szilágyi István Hollóidőjének kétharmad része 370 oldalon egyetlen jól körülhatárolt helyszínen: egy dél-alföldi mezőváros lelkészének várszerű portáján, udvarán, kertjében meg a templomban játszódik, valamikor a török hódoltság idején, és az itt zajló hétköznapi élet szüntelen érzéki jelenvalóságának és tárgyi hitelességének varázsos erejű sugalmazásával azt az érzést kelti: mindent megtudunk a könyvből valamiről, ami egyszer valóban létezett, de mára nyomtalanul eltűnt. A könyv valami titkos beavatottság birtokában feltámasztja.

Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye hasonló varázslatot hajt végre. Itt egy nő ifjúkora és legszűkebb környezete a „rekonstrukció" tárgya. Az idő itt is történelmi, sőt nagyjából ugyanaz, mint Szilágyi regényében: a 16-17. század fordulója, a hely ellenben nem a Délvidék, hanem előbb a felvidéki szász város: Lőcse, majd Sopron, amelyet annak idején ugyancsak főleg német polgárok laktak, és amelyet az elbeszélő mindvégig német nevén: Ödenburgként nevez meg. A nő neve is német: Ursula Lehmann, bár aztán a regényben magyar nevén mint Orsolyát emlegetik. Rakovszky regénye az ő hétköznapjait beszéli el első személyben 470 sűrűn szedett oldalon. Bár a története nem szűkölködik végzetes és jelképes fordulatokban, az elbeszélés mindenekelőtt élete banális egyszeriségéről, szűk emberi és tárgyi környezetével való szoros összefonódottságáról szól. Olyan pontosan és aprólékosan, mintha ez a nő „valóban élt volna", és a könyvéből most végre mindent megtudnánk, hogyan játszódott le élete a valóságban. „Megindító volt ez", teszi hozzá a gépírónő észrevételéhez Thomas Mann, „mert hiszen semmi sem játszódott le".

A lefegyverző látszat, az elbeszélő bámulatosan pontos és alapos történelmi, folklorisztikus és természetrajzi tárgyismerete ellenére - amelyet a laikus nem mindig tud ugyan kellően ellenőrizni, mindenesetre hitelt ad neki, és amely persze főleg a mai (!) elbeszélő és olvasó perspektívájából tűnik bámulatosan pontosnak és alaposnak - Ursula Lehmann önvallomása nem kordokumentum, se nem valóságos, se nem fiktív, hanem irodalom. Lényege éppen az, hogy a banális és korhű hétköznapi valóság, egy egyszeri és véletlenszerűen sodródó élet látszatát mindvégig megőrizve, abból táplálkozva szinte észrevétlenül kifinomult és reflektált irodalmat, regényt, sőt mesét teremt.

Irodalom mindenekelőtt a lassan csordogáló, olykor hosszú ideig állni látszó, majd véletlenszerűen meg-meglóduló cselekmény gondosan kiszámított jelentéstelítettsége. Orsolya egy lőcsei patikus leánya, aki valamikor az 1580-as évek végén látta meg a napvilágot. Apja második házasságából való, az elsőnek az asszony korai halála miatt hamar vége szakadt. Orsolya anyja annak idején menedéket keresett és talált az özvegy patikussal kötött házasságban, mert az országot dúló martalócok fosztogatása következtében mindene odaveszett, és földönfutóként érkezett lőcsei rokonaihoz. Zárkózott, keserű asszony volt, sem férje, sem lánya iránt nem tudott fölengedni. Még az is lehet, hogy csalta az urát, és Orsolyát nem az apja, hanem valaki más nemzette. Ez a gyanú azonban csak akkor rémlik föl, amikor az anya már nem él - őt is fiatalon ragadja el a halál: pestisjárvány pusztít a városban, és végez vele, mialatt férje és lánya - sorsszerűen - épp távol vannak, látogatóban járnak falusi rokonoknál. Az apa, akit már addig is meghitt kapcsolat fűzött időközben felserdült lányához, ettől fogva félreérthetetlen szerelmes gyengédséggel közeledik hozzá, és arra célozgat, hogy valójában nem is édesleánya. Hogy mi az igazság, később sem fog kiderülni, mindenesetre Orsolya ekkor még borzadva utasítja el gerjedező apját.

Az apa csakhamar harmadszor is megnősül, és most a lányával egyidős lányt vesz feleségül, akit ráadásul még Orsolyának is hívnak. Fiatal mostohájának zsarnoksága alatt Orsolya Hamupipőke-életet él, amint erre motivikus párhuzamok utalnak. Álmainak egyikében a Csipkerózsika-párhuzam is felrémlik, és még csak nem is kívülről bevitt írói stilizációként: a felvidéki cipszer lány ismeri gyermekkorából ezeket a német népmeséket, amelyek élték a maguk életét már azelőtt is, hogy a romantika korában a Grimm-testvérek lejegyezték és kiadták őket.

Hamupipőke-motívum az is, hogy az árva és magányos Orsolya beleszeret keresztanyja unokaöccsébe, aki egy hónapra látogatóba érkezik a városba. Bár az előkelő polgárlányok után futkosó, léha fiatalurat nem nagyon érdekli a rajongó rokonlány, a húshagyó keddi nagy álarcos kavargás szédületében Orsolyának mégis sikerül elcsábítania őt, és ami persze már nem volt szándéka: teherbe is esik tőle. A regény gerincét, időben is tagolva kidolgozott központi részét (III-VII. fejezet, 140-370. oldal) tulajdonképpen annak az egy esztendőnek az elbeszélése alkotja, amely a Niki nevű fiatalúr felbukkanásától a tőle megfogant gyermek születéséig és rövidesen bekövetkező haláláig tart, és amely az ekkor tizenhét éves Orsolya életének nagy fordulópontja.

Az a bizonyos tomboló farsangvégi mulatozás nemcsak Orsolya megesésének volt háttere, hanem a mostoha fatális balesetének és elvetélésének is. Épp hazafelé tart veteményeskertjéből, amikor részeg álarcosok menete szabályszerűen elgázolja és letapossa. Mikor a lány-Orsolya megfogan, az asszony-Orsolya elvetél: a küszöbönálló szerepcsere előjátéka ez. A végzet: apa és leánya vérbűne akkor teljesedik be, amikor az apa megörökli bátyjától az ödenburgi patikát, és úgy dönt, hogy lábadozó feleségével és megesett lányával visszaköltözik szülővárosába, Ödenburgba. Terve szerint ez arra is jó alkalom lesz, hogy lánya megszabaduljon szégyenétől: útközben, távoli rokonoknál, megszüli a gyermekét, és Ödenburgba érve majd azt mondják mindenkinek, a gyermek a házaspáré. Ám a mostoha, akit csak útközben avatnak be a tervbe, hallani sem akar erről, és őrjöngve visszafordul. Vesztére, mert útonállók végeznek vele. A színlelt látszat szerint: mint a lány-Orsolyával. Az igazi ettől fogva kénytelen átvenni az asszony-Orsolya szerepét: az emberek színe előtt, de aztán később már az ágyban is ő lesz - vér szerinti vagy nevelő- - apja felesége.

Az apa terveibe más hiba is csúszik. Ő úgy tudja, mert Orsolya meggyőző látszatra hivatkozva ezt állítja: mikor fosztogató hajdúk dúlták fel a várost, azok egyike erőszakolta meg lányát. Ez az eset azonban több hónappal a farsang vége előtt történt, és a gyermek sehogy sem akar megjönni időre. Mikor pedig végre megjön, hamar elviszi a láz. Apa és lánya hátralévő életét végképp megmérgezi a kettejük viszonyában kezdettől fogva ott lappangó gyanakvás, a kibicsaklott, eltorzult szeretet. Most még tetézi ezt hazug életük és a lelepleződéstől való félelem. Hosszú évek múltán egy régi lőcsei ismerős, Orsolya egykori kikosarazott kérője bukkan fel az ödenburgi házban: kénytelenek megölni őt, és elásni a pincében.

Tizenhét további év elteltével, hogy meneküljön elviselhetetlen sorsától, Orsolya szinte ösztönösen ismét elcsábít egy férfit, a nála fiatalabb Binder doktort, aki súlyos betegségében gyógyítgatja. Megszökteti magát vele, éppen akkor, amikor szörnyű tűzvész pusztít a városban. Sohasem derül ki, elpusztult-e benne apja és a házuk is. A tűzvész idején úgy bízza sorsára öregedő, labilis idegzetű apját, ahogy egykor apja menekült el pánikszerűen felesége pestises holttestétől.

A 470 oldalon szétterített cselekménynek ez a vázlata, amely számos részletre, epizódra természetszerűleg nem is terjed ki, azt a látszatot keltheti, hogy szenvedélyektől dúlt, végzetes véletlenektől és ismétlődésektől vezérelt, melodramatikus fordulatokban bővelkedő romantikus históriával van dolgunk. Irodalommal, mesével. Ez a látszat, mint említettem, korántsem alaptalan, noha már értelmező elvonatkoztatás eredménye. Az elsődleges, közvetlen olvasói benyomás ugyanis korántsem ez, hanem éppen az ellenkezője: a vontatott lassúságé, a festői részletezésé, a hétköznapi banalitásoké, a kiegyensúlyozott, távolságtartó, szinte szenvtelen analízisé. Az én-elbeszélő nagy távlatból, úgyszólván egy mindentudó, személytelen krónikás-elbeszélő távlatából idézi fel élettörténetét. A regény első mondata így hangzik: „Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehmann, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak 1666-ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól." Orsolya tehát valamikor nyolcvanéves kora táján, boszorkánynak csúfolt, gyógynövény-gyűjtögető magányos öregasszonyként jegyzi le ifjúkora történetét. Férje már rég meghalt, tőle való három gyermeke, akiket elbeszélése épp hogy csak megemlít, elhagyták.

A kígyó árnyéka kritikusai szóvá tették, hogy bár a regény emlegeti ugyan, de nem tematizálja a fiktív önéletírás elbeszélőhelyzetét, azt tudniillik, ahogy a nyomorúságos kamrában sorról sorra íródik az öregasszony emlékezése. Valószerűtlen, hogy ez a csekély műveltségű, az írás művészetében nyilván teljesen járatlan, egész életét a háztartásnak szentelő, szegény, vaksi polgárasszony tökéletes stílusművés6kéletes stílusművés9s bámulatos kifinomultsággal elemez pszichológiai folyamatokat. A legapróbb részletekig mindenre pontosan emlékszik, réges-régi álmokra, futó benyomásokra, apró lelki rezdülésekre, és a kétkedés, a bizonytalankodás leghalványabb jele nélkül szólaltatja meg a történtek e teljes tudását. Tehát az én-elbeszélőből valójában egy mindentudó szerzői elbeszélő beszél.

Tanulmánynak is beillő kritikájában Radics Viktória a Holmiban felrója az önéletírónak, hogy bár rettentő traumákról vall, „elejétől végig kellemes hangon beszél, azaz díszesen, hangulatosan, kiegyensúlyozottan ír (…) nem azé a hang, aki túl van jón és rosszon, hanem azé, aki esztétizál". Radics ellentmondást lát abban, hogy bár első mondatában A kígyó árnyéka „a történelmi regény és a fiktív önéletírás kereszteződéseként jelentkezik be", és ezt a jellegét számos részletével a továbbiakban is erősíti, tehát a valószerűség és a valószínűség kívánalmaival számoló és a történelmiséget szem előtt tartó narrációt ígér, valójában inkább a modern lírai és analitikus érzékenység szubjek-tivitásának hangján fogalmaz. A narrátor-főhős „nem beszél, hanem kimondottan ír", ámde nem úgy ír bűneiről, ahogy sorsa, lelkiállapota indokolná, tehát vallomásos zaklatottsággal, szenvedélyesen, töredezetten (mint például hasonló bűnökről Bornemisza Péter az Ördögi Kísirtetekben), és nem úgy, ahogy a hősnő drámáját intenzíven átélhetővé tehetné az olvasó számára. „A rettentő bűnnek ez a szokatlan előadásmódja - mármint az iszonyat szokványossá puhítása és szétnyújtása - az, ami ebben a regényben a legelgondolkodtatóbb."

Való igaz, Rakovszky elbeszélője mindvégig „gyönyörűszépen" fogalmaz. Tájleírásai festőiek és szuggesztívek, lélekelemzése modernül kifinomult, ödipális motivációt sejtet, a körmondatok felépítése és az általuk létrehozott szövegritmus kiegyensúlyozott, szinte zenei áradású. Rakovszky Zsuzsát eddig nagyszerű lírikusként ismertük, és a lírai hangoltság nyomai ezen az első regényén is felismerhetők. Mindamellett, ahogy a líra sem csak öncélú „szépség", A kígyó árnyékának „szépsége" sem csak esztétizáló líraiság. A kígyó árnyéka igazi epika, éspedig sokrétűen stilizált és reflektált, nyugodtan azt is lehetne mondani: posztmodern epika. Az elbeszélő hang lélektani és formai hitelét érő kifogás véleményem szerint tulajdonképpen a belső monológot, a személyiségválság modern epikai ábrázolásának e jellegzetes vívmányát kéri számon a regényen. „Ha a főszereplő tudatát egy mindentudó elbeszélő világítaná át", írja még Radics Viktória, „ez nem lenne (így) probléma" - tudniillik, hogy ellentmond egymásnak a korhűségre való törekvés és a főszereplő anakronisztikus mentalitása és észjárása -, „sőt talán még akkor sem, ha fiktív monológ formájában áttetszővé tett tudatról lenne szó…" Ez a monológ nagyjából a joyce-i, woolfi, faulkneri, brochi, goldingi, nádasi stb. monológok valamelyik változata lehetne, Rakovszky azonban - aligha véletlenül - elhárította magától ezt a megoldást.

Rakovszky én-elbeszélője egyszerre van innen és túl a modern személyiség válságán. Innen van rajta annyiban, amennyiben 17. századi nőként a modern korhoz képest még archaikus-mágikus módon szemléli a világot. Ezt világosan jelzi a regény szimbólumrendszere. A kulcsszerepet játszó szimbólumok nem csupán ornamensek, hanem a szó szoros értelmében szereplők is. Mint több kritika elemezte már, a mindenkori mágikus világképek olyan fő motívumai, mint a tűz, a kígyó, vagy akár az árnyék, meghatározó szerepet játszanak Orsolya életében és álmaiban. Jelzésértékű már az maga is, hogy az önéletírás újra meg újra megidézi Orsolya valahai álmait, és ezek az álmok nyilvánvaló, bár racionálisan nehezen megragadható, mágikus-mitikus összefüggésben vannak életével. Kétségtelen, az álom-motívumok, az archetípusok, a mesei és folklorisztus allúziók, a romantikus-populáris cselekményklisék stilizációs hálózata kirajzol bizonyos értelmezési mezőket, amelyek például egy lehetséges modern pszichoanalitikus magyarázat, azaz valószerűség metaforikus kereteibe illesztik Orsolya történetét. A valószerűség szempontjából ugyanakkor szembeötlő képtelenség, hogy az elbeszélő-főhős mintegy maga hozza létre ezt a bonyolult és sokszorosan reflektált regénykompozíciót, önnön sorsának esztétikailag kifinomultan megformált szövegképét. Hasonló képtelenségnek tűnhet mellesleg, hogy az eredetileg nyilván német anyanyelvű - biztosak nem lehetünk benne, hiszen sem erre, sem a magyar nyelvűségére vonatkozólag nincs semmi „adat" - Ursula Binder ékes magyar nyelven írta meg emlékezéseit, s hogy ez a magyar nyelv nem a korabeli magyar nyelv, de nem is a mai, hanem egy olyan emelkedett, választékos, legfeljebb csak a szöveg tempójában archaikus képzeteket keltő irodalmi nyelv, amely emlékeztet ugyan bizonyos mintákra, nota bene: inkább műfordításokra, 18-19. századi külföldi regények fordításaira (Rakovszky kiváló műfordító is), de valójában sehol másutt nem létezik, csak ebben a regényben.

A regénynek ebben a rétegében, abban tehát, amelyben egy 17. századi nő mágikus-mitikus-babonás képzetei, a férfi-nő viszony tekintetében még archaikusnak tekinthető életvalósága, ősi vándormotívumok és az elbeszélésmód régmúlt időket idéző tempója és műgondja a 20. századi lélektani tudás és a modern metaforikus epikai alakítás elvei szerint rendeződik el, nyilvánvalóan egy másik regényréteg befolyásának nyomaira ismerhetünk. E másik, posztmodern szemléletű regényréteg felől nézve, éppen példázatosan-metaforikusan értendő története révén, Orsolya olyan nő, aki túl van már a modern személyiségválságon, elvesztette identitását, sőt talán nem is rendelkezett vele soha. „…egyetlen minutára sem feledkezhetem meg róla", reflektál egyszer léthelyzetére Orsolya, már története vége felé, „hogy nem vagyok azonos azzal a személlyel, akinek a világ előtt mutatkozom, csakhogy lassanként nem is tudom már, hogy ha az nem, hát ki s mi vagyok én valójában?" Azonosságvesztésének leglátványosabb eleme a regény középpontjában álló személyiségcsere: mostohája helyébe lépve apja lányából apja felesége lesz. Hogy ez mennyire beteljesülése tudattalan vágyainak, s főleg hogy ő maga mennyiben bűnrészes abban, hogy ez a helycsere bekövetkezik, azt mindenesetre a története szempontjából már másodlagos jelentőségűnek tartom. Tehát például Radics Viktória álláspontjától eltérően nem hinném, hogy a regény központi történése mindenestül az ödipális háromszöggel magyarázható: „Az ödipális szenvedélyekből fakadó vágyfantáziák a regényvilágban szinte egy az egyben megtestesülnek. (…) Az apának (-tól) szült gyerek tipikus, többé-kevésbé tudat alatti fantáziáját a fabula realizálja a regényvilágban. (…) Egyszóval a tudatalatti végig leplezetlenül, nyílt színen játszódik, s ennek már sem történeti, sem pszichikai realitása nincs."

Más fontos jelek is amellett szólnak, hogy nem a tudatalatti vágyfantáziálás, hanem az azonosságvesztés a kulcsa Orsolya alakjának. Akár meghatározatlan, lebegtetett nyelvi-kulturális hovatartozását is érthetjük idevágó tünetként. Lényegesebbnek tűnik azonban két további tulajdonsága. Az egyik a vallástalansága. Bár Orsolya olyan korban él, amikor az ő sorsát is közvetlenül érintő szüntelen háborúskodás fő hivatkozási alapja a vallás, és amikor a mágikus-babonás képzetek szoros közelségében ugyan, de a tételes vallás szolgáltatja az uralkodó világmagyarázatot, ő maga közömbös Isten és a keresztény erkölcs iránt. Nincs szó arról, hogy templomba járna. Bűnei, már amennyiben bűnökként éli át őket, nem erkölcsi, hanem lelki-érzelmi mivoltában rendítik meg. Azt éli át bennük, hogy vét az uralkodó törvények és szokások, valamint saját lelki higiénéje-integritása ellen.

Amikor tehát retrospektív vallomását az a kifogás éri, hogy az érzéketlenül és távolságtartóan szól az évtizedeken át rejtegett bűnökről, mindenekelőtt a vérfertőzés szörnyűségéről, akkor éppen az a lényeges dolog sikkad el, hogy ez a vallomás egy önmagát, s vele erkölcsi lelkiismeretét is elvesztett emberé. „Eleinte olykor még megpróbáltam belégondolni, mivé is váltam hát", idézném magam is a Radics Viktória által nagyjából ellenkező célzattal idézett passzust, „s milyen szóval illetnének az emberek, ha rettentő bűnöm napvilágra kerülne, de oly kevéssé éreztem magam részesnek a bűnben, amely másfelől idővel kezdett egészen jelentéktelennek és szánandónak föltűnni előttem, olyannyira hiányzott belőle minden pokolbéli szenvedély és gyönyörűség, amit az ember képzeletében az efféle természet elleni vétkekhez társítani szokott, hogy csak igen kevés kapcsolatot bírtam fölfedezni önnön személyem s a rettentő név között, melyet magamra alkalmazni kénytelen voltam." Vagy valamivel később: „Tulajdon magam ezen valótlan, világtól idegen mivoltának érzése, amely hol enyhébben, hol erősebben, de állandóan gyötört, úgy tűnt, lassanként átterjed minden tárgyra és személyre, amellyel érintkezésbe kerülök, s mintha csak valami ragály, a pestis különös formája lenne, fokonkint megfertezi az egész világot." Ursula Lehmann úgy ír önmagáról, mint egy idegenről. Eszünkbe juthat itt Camus Közönye, amely szintén első személyben szól valakiről, aki úgy tekint önmagára, életére s főleg arra, amit a többiek bűnnek tartanak, mint egy „Idegen", miként a francia eredetiben ez is a regény címe. Mellesleg az elbeszélő-főhős önmagától való elidegenedettségének érzetét Camus is különös perspektíva alkalmazásával nyomatékosítja: az én-elbeszélő történetmondásában szétválaszthatatlanul keveredik a retrospektív, illetve naplószerűen egyidejű távlat.

Az identitás-vesztés másik, az erkölcsi vákuummal összefüggő tünete Orsolya sodródása. Szinte minden úgy történik meg vele, mintha neki magának nem volna köze hozzá. Ha valamikor voltak is vágyai, törekvései, céljai, végzetszerű sodródása hamar lemondatja róluk. Két esetben történik másként: először akkor, amikor kétségbeesett elszánással „elcsábítja" Nikit, másodszor pedig, amikor már apja élettársaként, hasonló hirtelen kitörési kísérletként Binder doktort csábítja el. A két eset között mintegy tizenhét esztendőnyi tehetetlen sodródás telik el, lényegében a teherbeeséssel járó első eset következményeként. Orsolya kétségtelenül apja cinkosává válik, mikor félrevezetik az asszony-Orsolyát, majd letagadják valódi kilétét, sőt még azt sem lehet kizárni, hogy valamiféle hallgatólagos egyetértésben számítanak ellenkezésére és ennek következményeként szökésére, amely a korabeli utazási viszonyok között könnyen végződhet szerencsétlenül. S mikor ez így is történik, Orsolya, mint a kígyó levedli a bőrét, otthagyja addigi mivoltát, egy halott bőrébe bújik, és az ő életét éli tovább, „mint azok a hazajáró lelkek, akik eleven testben keresnek új lakhelyet maguknak, csak éppen énnekem a magam testében kellett életre támasztanom a holtat, s abban kellett egy idegen léleknek és emlékezetnek helyet szorítanom a magamé mellett…" Orsolya felnőtt élete egy hazajáró léleké, aki lassan teljesen eltompul hazug és bűnös sorsa iránt.

Akkor veszti el végképp önmagát, amikor a szabadulás, melyre korábban annyira sóvárgott, már egyáltalán nem tűnik kívánatosnak számára. „És volt úgy is, hogy egyáltalán nem gondoltam önnönmagamra és eljövendő sorsomra, hanem csak néztem apám megapadt orcáját, ahogyan maga-tudatlan nyugodott a párnán, és sajgó szánalom szorította össze a szívemet." Életének harmadik, időben leghosszabb szakasza, az, amelyet előbb Binder doktor oldalán, majd magányosan tölt el, már olyannyira nem az ő személyes élete, hogy elbeszélését mindenestül mellőzi. Rakovszky Zsuzsa regényének talán legnagyobb teljesítménye éppen az, ahogy Orsolya személyiségvesztésének, kezdeti lehetséges önmagától való fokozatos elidegenedésének szinte észrevétlenül előrehaladó folyamatát a szenvtelen kívülálló pozíciójából ábrázolja.

Mivel Orsolya regényes története éppen a 17. századi és a 21. századi perspektíva egymásra íródása által születik meg, tétje nem az ilyen vagy amolyan valószerűség, hanem hogy létrejön-e egy olyan öntörvényű elbeszélő szólam, amelynek elsősorban irodalmi létmódja van, s legfeljebb csak azontúl bizonyos korlátozott valóságreferenciája. Úgy gondolom, A kígyó árnyékának az első személyű és a mindentudó szerzői elbeszélőhelyzet olyan különleges kombinációját sikerült megteremtenie, amely egyszerre, egymásra vonatkoztatva szólaltatja meg a történet 17. századi és mai jelentését. Magába az elbeszélő szólamba, annak kiapadhatatlan variációiba van beleírva ez a jelentés. Újra hivatkoznék a bevezetőben már említett Szilágyi-regényre, a Hollóidőre, amelynek kulcsmondata így hangzik: „Na de egy a való, és más a szó. Bár úgy vélnénk, inkább a való teszi a szót, olykor mégis mintha a szó szülné a valót." A Hollóidőben a szó, éspedig a legszorosabb értelemben vett szó: a nyelv szüli a regényvilág időbeli és térbeli valóságát. A nyelv: ez a kiapadhatatlanul gazdag, archaizmusokkal és tájszavakkal telített nyelv a regény tárgyi közege. A helyszín, a tárgyak és eszközök, a természeti környezet, a gazdálkodás, a gondolkodásmód, minden, ami a regény történeti-természetrajzi-néprajzi és nem utolsósorban nyelvtörténeti tárgya, nyelvvé válik ebben a regényben, annak szuggesztiója révén, hogy minderről mintha nem is lehetne más nyelven beszélni.

A Hollóidővel nagyjából egyazon kort felidéző A kígyó árnyékában is a szó szüli a valót. A szó itt a nyelvileg szintén nagy műgonddal megformált elbeszélő szólam. Orsolya annyira elidegenedett saját kilététől, hogy tulajdonképpen bárki lehetne már, akár az a boszorkány, akit a környékbeli gyerekek rothadt almával dobálnak meg, akár az a 21. századi írónő, aki nagy tárgyismerettel és empátiával belehelyezkedve életébe, de ugyanakkor távolságot is tartva tőle megírja helyette azt, amit ő nem tudott volna megírni. Hiszen valójában „semmi sem játszódott le".