3.

János apja, idősebb János ősz hajú, kissé szögletes arcú, zömök testalkatú, beszédes, szelíd ember volt. Haját ősi magyar szokás szerint kétoldalt még csimbókba fonva hordta, bő gatyát viselt, de már nem járt bocskorban, és arcát a harcsabajusz helye kivételével simára borotválta. Mikor fájni kezdtek az ízületei, és meggyengült a karja, lemondott a vagyonáról, és mindent a gyerekeire íratott. János a maga földrésze mellé a portát is megkapta. Ez nem dívott. Amíg élt az örökhagyó, az örökösök nem örököltek, hanem csak a halála után. Mondták is a rokonai, a komái, a jóakarói:

- Vigyázz, Jani, megfordulhat a szél, idegen lesz a tulajdon portádon, aztán a végén még enni se adnak.

Szerencsére alaptalannak bizonyultak a félelmek. János nem változott meg az apja irányában azután sem, hogy átvette a gazdaság irányítását. Tisztelte, becsülte továbbra is. És ebben Teréz is hozzá igazodott. Ennek tudható be, hogy az öreg nem roggyant meg hirtelen, nem szakadt össze, nem fordult magába, nem lett mogorva, önsajnáló, sértődékeny. Nem éreztették vele, hogy minden megváltozott, vagy hogy terhükre van, felesleges. Apróbb munkákat végeztettek vele a ház, az állatok körül, vagy vigyázott a portára, ha a határba mentek. Dolgoztatták, de óvták. Tiszteletben tartották szokásait, elnézték rigolyáit. Nem tették szóvá, ha a pincéből jövet átsuhant az udvaron a hóna alatt egy üveggel, ha felhajtott egy-egy pohár bort. Igyekeztek teljesíteni a kívánságait, szinte kényeztették. János megbeszélte vele az időszerű, főbb teendőket, fontos ügyekben tanácsot kért tőle. Ha venni vagy eladni készült valamit, ha vetni akart valamit valahova, vagy megbetegedett valamelyik állat, többnyire kikérte a véleményét. És, eleinte legalábbis, ügyes diplomáciával mindent úgy intézett, mintha az apjának mindenbe volna beleszólása, mintha ő tartaná kézben a dolgokat, mintha még mindig ő volna a gazda.

A fiú nem okozott csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle. Még küllemre is. Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka közben is csizmát hordott. A régi világból csak a harcsabajuszt és a pörge kalapot tartotta meg. Amúgy meg szőke, magas termetű, magas homlokú és kék szemű volt. Finom metszésű, szabályos arcával, arányos orrával, kis füleivel, hosszú végtagjaival és atlétatermetével kirítt nemcsak a családból, hanem a tágabb környezetéből is. Olyannyira elütött a falubeli férfiaktól, hogy ha hirtelen kiragadták volna innen, városi ruhába öltöztették volna, és letették volna Egerben, Losoncon vagy Rimaszombatban, minden bizonnyal mindenki kifinomult úrnak vagy legalább polgárembernek nézte volna. Jánost azonban nem röpítette el Szajláról senki, itt élt, ebben a kis faluban, és álruhát se öltött. Ennélfogva az idegen, a kívülálló elsősorban itt láthatta, és amikor először megpillantotta, kivált, ha ráadásul még magasabb származású is volt, önkéntelenül felkiáltott, és azt kérdezte magában: hogy kerül ide ez az ember, mit keres ez az Apolló a kérges tenyerű, istállószagú, durva parasztok közt?

János tudta, hogy jól fest. Állt már tükör előtt, bárha csak a konyha falán lógó előtt, amely csupán mellig mutatta. És azt is észrevette, hogy ugyanezért tetszik a nőknek. De tovább nem nagyon gondolt vele. Nem szentelt ennek nagyobb figyelmet, mint tavasszal a kertjükben virágzó cseresznyefának vagy nyáron az Ondrok gödrén túl lemenő napnak. Szemügyre vette egyiket is, másikat is. Tetszettek neki, mert volt érzéke a szépség iránt, de ennyivel el is intézte, mintegy levette őket a napirendről, ha volt is, elfojtott magában minden utórezgést. Nem így Teréz. Őt foglalkoztatta férjének testi tökéletessége, mert neki gondot okozott. Titkolta ugyan, de folyton féltette Jánost. Félt, hogy elveszíti, hogy elveszik tőle, és nem szerette, ha más asszony is van a közelében. Munka közben sem, még otthon sem. Meg is tett mindent, hogy távol tartsa tőle a nőket. Vagy ha mégis elkerülhetetlen volt a jelenlétük, és ha tehette, vele ment, elkísérte a határba, a vásárba, néha még a szomszédba is. És arra is ügyelt, hogy nőcselédet csak csúnyát, hibásat vagy öreget fogadjon fel.

Megfigyelhető, hogy minél távolabb áll valaki valakitől, annak benső körétől, ez esetben a családjától, térben is, időben is, annál döntőbb számára a külső. Aki pedig nem ismeri közelebbről véleményének tárgyát, vagy éppenséggel először találkozik vele, bevallja magának vagy sem, kizárólag annak alapján ítéli meg, ha ilyen tökéletes, és nem tudja kivonni magát a hatása alól. De, a házastársat kivéve, a közelállóknak, családtagoknak, barátoknak, szomszédoknak az nem oszt, nem szoroz. Őket hidegen hagyja, közömbösek iránta. Ők nem feltétlenül írják a javára az előnyös küllemi tulajdonságokat. Csak a cselekedetei, viselkedésbeli megnyilvánulásai, szavai érdeklik őket. Az ő szemükben csak azok mozgatórugói, a belső tulajdonságok számítanak. Azzal mérik, milyen a természete, miként viszonyul hozzájuk, rendes-e, és ki lehet-e vele jönni.

János belső tulajdonságai, amelyeknek alapján otthon megítélték, már kevésbé voltak előnyösek. És ha azok zöme összhangban állt is a külsőkkel, némelyik jócskán elmaradt mögöttük, és a közvetlen közelében élőknek olykor komoly gondokat okozott.

Munkás, törekvő, becsületes ember volt. Ehhez nem fért kétség. Szeretett és tudott dolgozni, és soha senkit nem rövidített meg. Értett a földhöz, az állatokhoz, de főként a földhöz, amelyet jellemző módon annyira szeretett, hogy minden további nélkül a szájába vett belőle, ha meg akart venni valahol egy darab szántót, ha kíváncsi volt a talaj minőségére, összetételére. A kisujjában volt a földművelő mesterség minden csínja-bínja. Nem hiába tanítgatta az apja már zsenge gyermekkorában. És az is meghozta a gyümölcsét, hogy magától is folyvást gyarapította az ismereteit, mikor nagykamasz, legény, utána pedig házasember lett. Tudta, mit, mikor és hogyan. Bármibe fogott, abból lett valami. Ha ő irtásföldet tört fel, ott a rá következő esztendőben aratott. Ha ő a meredek partban kukoricát vetett, az annyit termett, hogy alig győzte letörni, kifosztani. Ha ő bikát hizlalt eladásra, arra az áron felül még prémiumot is kapott a felvásárlótól.

Üzleti érzékkel is rendelkezett, amit nem minden szajlai gazdáról lehetett elmondani. Furtonfurt számolt, spekulált, jött, ment, fülelt, kérdezősködött, tájékozódott. Piacokra, vásárokra járt, adott, vett, alkudozott. Sokszor akkor is elment ilyen helyekre, ha semmi áruba bocsátani valója nem volt, és vásárolni sem akart semmit. Ilyenkor csak nézelődött, hallgatta a kereskedők, kupecek beszédét, figyelte az árakat, a hangulatot, a kereslet-kínálat alakulását, próbálta kifürkészni, mi várható a jövőre nézve. Ezzel magyarázható szüntelen gyarapító, szerző képessége is. Kérdezte is egyszer tőle a sógora, Trso Pál tréfásan:

- Te, János, nem vagy te zsidó?

Mindezeken felül még kézügyességgel is megáldotta az Isten. Ami szerszám a kocsiján kívül a gazdaságában fából volt és új, azt mind maga csinálta. Nem szorult kerékgyártóra vagy asztalosra. A vassal is tudott bánni, de a fához mint anyaghoz jobban vonzódott. A csűr mögötti kis műhelyt is famegmunkálás céljára szerkesztette. Ha ráért, ha kellett vagy eltörött valami, alkatrész, szerszám, abba vette be magát, és sürgősen elkészítette vagy megjavította. Volt a műhelyében minden, gyalupad, gyalu, padszolga, bak, fűrész, véső, fúró meg mindenféle egyéb szerszám, még eszterga is. Télidőben fűtött is ott, egy kis dobkályhával, hogy ne fázzon. Ő csinálta Teréz eszvátáját és a kenderfeldolgozáshoz szükséges összes kelléket is, a konyhai székeket, lócákat, bölcsőt a gyerekeiknek. Néha a szomszédok is rendeltek nála ezt-azt, vagy áthozták, ha elromlott valami és reparálni kellett. Ilyenkor leültek egy bakra, és vártak, mialatt ő ügyködött, és teljesítette kérésüket.

Mindig tett-vett, és rendet tartott a portán. Ott nem maradhatott tartósan elhullajtott szalma, széna, trágya, baromfitoll a földön. Felszedte vagy felszedette. És rendszeresen söpörtette az udvart meg a közös közlekedőt. Nemcsak szombaton, néha még hétköznap is. Kínosan vigyázott mindenre. Mindig tudta, mi hol van. Gyengéje volt a takaros szénakazal. Mindig maga rakta. Olyan sarkokat gyűrt, hogy na. És nem volt szabad csak úgy az oldalából húzni. Rá kellett menni, még ha hó takarta is, és a szénavágóval vágni, és azzal sem akárhogyan, hanem szabályosan, kockára. És csak annyit, amennyi az istállói szénatartóban elfért. Ha András, a mindenes cseléd nem így csinálta, rászólt. A pazarlást nem tűrte. A körmére nézett mindenkinek, családtagnak, cselédnek, napszámosnak. És beosztott mindent. Nála nem fordulhatott elő, hogy ne tartson ki a takarmány újig, és szalmával, törekkel kelljen etetni a lábasjószágot. Mindamellett nem lehetett rámondani, hogy fukar, bár fogta a pénzt. Mindenkinek, mindennek megadta, ami járt. És emberségesen bánt mindenkivel, az utolsó cigánnyal is. Mert amúgy jólelkű volt és segítőkész. Ha kölcsönkértek tőle, adott, ha nem is készpénzt. A szomszédoktól sokszor nem fogadott el semmit a famunkáért.

Az italt se vetette meg, de mindig mértéket tartott. Soha senki nem látta részegen. És nem járt a kocsmába sem, de még csak egy féldecire se ugrott be soha, mint némely gazda tette, ha kora reggel vagy napközben előtte vitt az útja kocsival. Terézt rendesen ellátta pénzzel, háztartásra, ruházkodásra valóval. Mint házastársat becsülte. Nem mindig vette ugyan figyelembe az ellenvetéseit, de meghallgatta a véleményét, beavatta a terveibe, ha úgy találta, hogy rá is tartozik, amit a fejében forgat. Különben csak a főztjét dicsérte, vagy megcsipkedte az arcát, és ha vásárban, malomban járt, apróbb ajándékokkal kedveskedett neki. Mint nőt rendszeresen kielégítette az ágyban, gyengéden, kíméletesen juttatta el az orgazmusig, és az mindig eltelt iránta hálával, mert különben nagytermészetű volt, és utána még sokáig gyötörte.

János az átlagosnál több jó tulajdonsággal bírt tehát. Volt viszont két nagy hibája és két kisebb fogyatkozása, és leginkább ezekben különbözött az apjától. Mindenkitől annyit követelt, mint önmagától, és nem tudta mindig kimutatni a szeretetét, kivált a gyerekeivel szemben nem. Ama két fogyatkozás pedig abban állt, hogy könnyen megmérgedett, indulatba jött, és hajlott a borúra, komorságra.

Önnön mércéjének mindenkire való alkalmazása azt jelentette, hogy mindenkit hajszolt a munkában, és ezzel megutáltatta magát. A látszólagos szeretetlenség a hidegség, érzéketlenség benyomását keltette. Az, hogy nem tudott magán mindig uralkodni, azt eredményezte, hogy néha elvesztette a fejét, és olyat is tett vagy mondott, amit nem akart. A mélabúra való hajlam meg azzal járt, hogy ritkán tudott nevetni, és olyankor is rosszkedvűnek látszott, mikor nem volt az, vagy legalábbis semmi nem nyomasztotta. Ha e négy tulajdonság egyszerre érvényesült, netán még össze is adódott, akkor az olyan elemi erővel hatott, hogy erényei már alig tudták ellensúlyozni.

A rossz tulajdonságok, lelki rövidségek nem adnak felmentést, de nem is igazán hibáztatható értük senki. Adottak, együtt születnek, keletkeznek az emberrel, és éppoly kevéssé tehet róluk, mint arról, hogy túlontúl nagy lába, orrsövényferdülése van, vagy eláll a füle. Még akkor sem róhatók fel neki, ha tud róluk, és esetleg küzd is ellenük, hát még ha sejtelme sincs róluk, nem jutott el az önismeretnek erre a fokára, és így nem mérheti fel, milyen kellemetlenek, milyen károsak.

Jánostól sem lehetett zokon venni, hogy olyan, amilyen. Volt benne jó és volt benne rossz is. És azért sem neheztelhetett rá senki, hogy voltaképpen nem is tudta, hogy milyen. Azt csak közvetlen környezete, a családja tudta, vagy vélte tudni. A család viszont nem feltétlenül igazságos az ilyen emberrel szemben, mert szenved a rossz tulajdonságaitól, és ha szenved, hajlamos megfeledkezni a jókról. Ha meg nem szenved, esze ágában sincs arra gondolni, hogy azért nem szenved, mert jó tulajdonságai is vannak.

János testvérei, gyerekei és apja is elsősorban a rosszat látták Jánosban, bár az apja ítéletét enyhítette, hogy szülői elfogultságát nem tudta egészen levetkezni, és végső soron sok mindent elnézett neki. Kivételt csak a felesége, Teréz képezett. Őt sem részrehajlással, sem igazságtalansággal nem lehetett vádolni. Nem adott férjének felmentést, de erényeit sem veszítette szem elől. Elfogadta őt olyannak, amilyen. Képes volt rá, rendelkezett e ritka és felbecsülhetetlen értékű házastársi képességgel. De nem megalkuvásból egyezett ki vele, nem azért mert, miként a kor asszonyai általában, férjét urának és parancsolójának, magát pedig, mint nőt, alacsonyabb rendű lénynek tekintette, hanem azért, mert mélyen vallásos volt, komolyan vette az oltár előtt tett esküjét, és ki akart mellette tartani jóban, rosszban. Sosem csüggedt el, nem ingott meg, egy pillanatig nem érezte magát szerencsétlennek. A házasságot feladatnak fogta fel, amelyet tisztességesen végre kívánt hajtani, hogy az Utolsó Ítélet napján e tekintetben is megállhasson az Úr előtt. A megpróbáltatások ellen pedig szívóssággal, állhatatossággal, önfegyelemmel, alázattal vértezte fel magát. És ez bevált, ez megvédte. Ha nem ezt tette volna, nem győzte volna erővel, nem bírta volna elviselni Jánost, nem maradhatott volna meg az oldalán. Előbb-utóbb összeroppant vagy megszökött volna tőle.

Teréz nem volt kimondottan szépség, sőt, az igazság az, hogy egyáltalán nem volt az, bár csúnya sem. Mégis, ha az ember együtt látta a férjével, és más nem kötötte le a figyelmét, önkéntelenül felötlött benne a kérdés: ugyan hová tette a szemét ez az ember, mikor párt választott magának?

Ha Teréz magában mutatkozott, ha nem árnyékolta be János, már kedvezőbben ítéltetett meg. Közepes volt a termete, haja seszínű, ázsiaias vágású szeme barna, arca széles, feje kerek, de maga a teste arányos, keble formás, dereka rendes, mi több, ha járás közben kivillant az örökös hosszú szoknya alól, még a bokája is tűrhető. Csak a lába volt nagy, meg a keze. Ez utóbbi széles tenyerű, vaskos ujjú, akár egy férfié. Lánykorában, mikor még hamvas, friss volt a bőre, babásan telt az arca, és két hosszan lelógó, dús hajfonat fogta közre, még a mutatósabbak közé számított. Jártak a házukhoz a legények, és a bálban sem kellett petrezselymet árulnia, mindig akadt táncosa. De miután asszony lett, megdurvult a bőre, megkeményedtek, kiélesedtek a vonásai, a haját pedig a főkötő alá rejtve kontyba tűzte, veszített bájából, már kevésbé volt vonzó.

Azontúl már csak víg kedélyével, méltóságteljes tartásával, rendíthetetlen nyugalmával és éles eszével tűnt ki a nagy átlagból, valamint olyan egyéb lelki adottságokkal, amelyekért mindenki becsülte, szerette, és amelyek többségében Jánossal is osztozott. Közsüs-lány volt, ő is dolgos, szívós, törekvő. Bármit csinált, égett a keze alatt a munka. Mindenben a legjobb kívánt lenni, minden tekintetben vágyott megállni a helyét, a legjobb tudása, képessége szerint befutni a pályát, amelyet hite szerint a Teremtő jelölt ki számára. Ő is mindig többet, jobbat akart, magának, a férjének, a gyerekeinek, de főként a gyerekeinek. És e cél elérése érdekében kapható volt a nehezebbre, a fárasztóbbra is. Nem ódzkodott a többletmunkától, a külön erőfeszítéstől. És nem riadt vissza a váratlan akadályoktól sem, nem ijedt meg a bajtól, nem esett pánikba. Ilyen volt, ilyennek nevelték otthon. Ezt szokta meg, ezt látta maga körül a szülői háznál. Mert hada, a Közsüs-had sem volt alábbvaló, mint az Árvai-had. Az is jó hírben állt, arról is példát lehetett venni. Ha nem is feleltek meg mindenben az Árvaiaknak, akik kissé felülről néztek le rájuk. Az apja nem tudott ugyan annyit felmutatni, mint az apósa, az öreg Árvai, de az sem tétlenkedett, amíg bírta erővel, annak is mindjárt viszketett a tenyere, ha nem vehetett semmit a kezébe. Igaz, az olykor könyv volt, olvasnivaló. És nem csak kalendárium, álmoskönyv, szakkönyv, hanem más, szépirodalom is kedvenc szerzőitől, Dugonicstól, Fáytól, Jósikától, de még a korai Vörösmartytól is, mert a versek, a magasröptűbb dolgok is érdekelték. És politizálni is szeretett. Még azt is tudta, tudni vélte, hogyan ugratták be a lemondást színlelő minisztertársai annak idején gróf Apponyi Albertet, akinek állítólagos visszaélések miatt távoznia kellett a kiegyezés utáni második kormány éléről, mialatt azok a markukba nevettek, és a helyükön maradtak. Ez, ez a könyvmolyság és ez az úri huncutságokkal való foglalkozás se tetszett az Árvaiaknak, és ezt már mások se tartották követésre méltónak. A hóbort azonban nem ragadt át Terézre. Ő megmaradt az imakönyveknél, a politika is hidegen hagyta, és várható volt, hogy olyan lesz, amilyen lett. Tudta ezt, számított erre János. Kifigyelte. Ha nem így lett volna, aligha esett volna rá a választása, hiszen körüldongták a lányok. Mert ez is közrejátszott abban, hogy végül mellette döntött. Vagy talán még nagyobb súllyal esett a latba, mint a hozománya. A hozomány is számított, az is kellett, jól jött, amit magával hozott, de ez fontosabb volt neki.

Teréz ily módon, ha küllemre nem is, de minden egyéb tekintetben méltó társa lett párjának, vagy mondhatni, még méltóbb, hiszen csak jó tulajdonságaiban egyezett Jánossal, jó tulajdonságai egy részében, lévén, hogy neki több volt. A rosszakban nem. Az ő rossz tulajdonságai más természetűek, kisebb fajsúlyúak voltak. Olyannyira, hogy akár olybá is volt tekinthető, hogy nincsenek rossz tulajdonságai, hiszen amelyekkel mégis megverte a Teremtő, azok olyan aprók, jelentéktelenek voltak, hogy nem ártott velük a légynek sem, és őt magát sem nagyon gátolták abban, hogy ha földre szállt angyal nem is, de mindenképpen eszményi feleség és jó anya legyen.

Az ember idővel változik. Hatások érik, tapasztalatokra tesz szert, megokosodik, bölcsebb lesz. Megesik vele, ami földi halandóval megeshet. Alakítja, tanítja az élet. Borúlátó felfogás szerint, ami hibádzik benne, az nő, terjed, ami pedig eleve előnyös, üdvözlendő volt, az zsugorodik, visszaszorul. János és Teréz élete ezt cáfolni látszik. Legalábbis részint. Inkább a derűlátó nézet helyességét támasztja alá, azt, hogy a jó jobb, a rossz kevésbé rossz lesz. Kivált Jánosé. Ahogy érett férfikorát maga mögött hagyta, egyre kevésbé volt képes hajszolni magát, következésképpen kevesebbet követelt másoktól is. A hanyatlás beköszöntével érzelmeinek takargatásában sem tökéletesedett, és szokásos hirtelen haragja se tudott az addiginál gyorsabban a felszínre törni. Ami a kedélyét illeti, nem lett ugyan vidámabb, ám komorabb sem. Viszont szófukarrá, szótlanná vált, bár erre mindig is hajlamos volt, ott csírázott benne, hiszen ellentétben Terézzel, fiatal korában se nagyon szeretett beszélni. Teréz példája már kevésbé mond ellent a romlás, a satnyulás elméletének. Ő a változás korának beköszöntével kissé gyanakvó, türelmetlen, erőszakos, majd házsártos lett. Soha egy szóval nem mondta, még csak nem is célzott rá, de mintha valamelyest megkeseredett, csalódott volna. Mintha többet várt volna az élettől, mintha nem adta volna meg, ami szerinte járt neki, vagy hogy fogyóban volt, mintha űrt érzett volna maga körül. Akkor már tudott kellemetlen is lenni, családja tagjainak orra alá borsot törni, Jánossal kekeckedni, ám ez szerinte még mindig semmi, elhanyagolható volt annak időnkénti, ahogy ő nevezte magában, és mások előtt, utálatosságaihoz képest. Az eme mérges gyümölcsöket érlelő tulajdonságokat akár az öregkor vadhajtásainak is lehetett tekinteni, és neki nem volt már se ereje, se kedve azokat lenyesni, úgy elfáradt, kimerült a sok munkában, a nagy hajtásban és a szakadatlan gyermekkihordásban, gyermekszülésben.

Ez, mármint az öregség, és ami vele járt, azonban még messze volt. Egyelőre, történetük e pontján még mindketten fiatalok voltak, erősek, egészségesek, magabiztosak, reményteljesek. Még nem gondoltak az idővel, azzal, hogy közben nem áll, hanem múlik, hogy egyszer eljár az ő fejük fölött is. El se tudták még képzelni, hogy majdan ők is megöregszenek, hogy egyszer minden másként lesz, nagyon, nagyon másként. Kissé úgy voltak az öregedéssel, mint a halállal. Az is mindig a más halála volt. Mindig más feküdt otthon halva, másnak ásták a sírt a temetőben, mást búcsúztatott a pap. Azonképpen más öregsége volt az öregség is. A jövő persze foglalkoztatta őket, azt el tudták képzelni. De nem a távolit, a nagy messzeségbe veszőt, hanem csak a közelit, a küszöbön állót, a tőlük karnyújtásnyira lévőt. Csak azt tudták maguk elé gondolni, a hőn óhajtott időt, amelyre készültek, amelyben majd szereznek, gyarapodnak, gyerekeik lesznek, gyerekeket nevelnek, és véghezviszik mindazt, amire szövetkeztek, aminek egyedül értelme van, amiért érdemes élni. Arra gondoltak, arról beszéltek, arról álmodtak, azt színezték ki maguknak, együtt és külön-külön is. Munkában, pihenés közben, otthon, a házban, az udvaron, a határban, hétköznap, vasárnap, nappal, este a konyhán, de még éjjel is, szeretkezés után pihenve, egy darabig még egymás mellett heverve az ágyon. Vagy ki-ki a maga vackán, elalvás előtt vagy éjszakának vadán, ha felriadtak valami zajra, és nem tudtak mindjárt újból elaludni. Állandó izgalom tartotta őket hatalmában, jóleső belső feszültség. Készültek a vállalkozásra, a közös életre, a nagy kalandra, amely jó egy éve, egybekelésük után már megkezdődött, de ők úgy érezték, hogy még nem igazán, majd csak ezután fog. Akkor, amikor a tettek mezejére lépnek, valóságosan is belevágnak, és megmutatják a falunak, a világnak, hogy ők ketten mire képesek. Erre figyelmeztek, ez kötötte le, tartotta őket bűvöletében. Annyira átadták ennek magukat, hogy aminek ehhez nem volt köze, ami ennek körén kívül esett, rokonság, barátok, barátnék, szomszédok, esemény, hír, pletyka, nem igazán érdekelte őket, arról nem nagyon vettek tudomást, az szinte nem létezett számukra, és ez így volt rendjén.