Az argentin arca

(Részlet az Ómama egy rotterdami gangszterfilmben című verses regényből.)

 

 

Kiszalad a káposztaföldre

kés nélkül kap le egy fejet

ügyesen csavarva ki nyakát

máris szalad tovább

át a langyos szérűn

tán beindult az ellés

húzni kell ki

körösztben a kisborjú

vagy az ángyó lett megint rosszul

föl kell tuszkolni a saroglyába

egy páratlan cipőt talált

újságolja fuldokolva

ki tudna elmenni

egy páratlan cipő a létra alatt

ugyan honnan érkezhetett

egy páratlan cipő a lisztesládában

na és kérdi ótata a pitvarban bambán pipálva

kiszórtam belőle szépen a nullást

kifényesítettem kötényem sarkával

előtte sosem láttunk ilyen magas sarkú

férficipőt

ki tudna elmenni

gyere ássunk tovább

az ángyó mesélte ők egyszer

megjátszva a ringyót egy orosz katonát

fojtottak lisztbe

előbb még tele is zabálhatta magát

mintha hóba fojtottuk volna

mint ahogy ők fojtották volt

hóba a sógort ott a tajgán

gyere ássunk tovább

hátha rálelünk a kígyóbőr cipő párjára

gyere ássunk tovább

hátha fölmerül a lánglisztből

az argentin arca

ki tudna elmenni

félek mit mondunk ha fölmerül

talán a sógor arca is fölmerül a hóból

ott legeltet a tajgán

ferde szemű kis feleségével

rettegett mit mondunk ha fölmerül

az argentin arca

rászorítjuk hirtelen a rézszitát

átnyomjuk rajta az arcát

ragyogjon akárha méhviaszban

bámulok utána ahogy poroszkál vissza

a füstölgő pörnyében

a sárga árok felől poszáta szól

a kócsag még mindig mozdulatlan

csak akkor sikítom el magam

ahogy ismét hóna alá kap egy káposztafejet

aztán napokig nem mutatkozik

ki tudna elmenni

nyulak rágcsálnak harsogva

naphosszat ropják a táncot a létra alatt

a lisztesládában az argentinnal

és rézszita pörög a méz

méhviasz ragyog fölöttük

vagy mégsem az argentin aki fölmerül

a kék szemű orosz katonával táncol

ki tudna elmenni életünkön

a kastélyban lehúzta a komornyik lábáról

a cúgos kígyóbőr cipőt

hallani a szibériai kórus zümmög

emeli az áriát

ragyogó kék jéglabda fagy a szájukba

zümmög amíg be nem lepi az új nullás

a tajga aztán tavaszig mozdulatlan a hó alatt

az ángyó várja vissza a bátyót a sógort

a többiek is késve érkeztek kéz láb nélkül

ki tudna elmenni

ide-oda pofozza tenyere között

a mind vakítóbban ragyogó rézszitát

szórja a tyúkoknak a zsizsiket dögkukacot

nem bazedovos csak olyan a szeme

mint a német tábornok gukkere

jön benne folyamatosan nagy fehér szamáron

a völgypartról ereszkedik

járni többé járni már nem tud a földön

elfagytak

ő úgy mondja elmentek alóla a lábai

ott táncolnak a tajgán

de így a nagy fehér szamáron

a sok hó után itt a zsíros földön is

újra föltalálja magát

vonul be a gukkerban már-már ideér

kishomoknak fordul

ott át a zöld határon

de alig hogy átér fordul is vissza

hogy miért is poroszkál előbb át

senki sem tudja

hiszen sosem is volt ott senkije semmije

elmegy megnézni a hazáját mondják odaát

s máris szamaragol vissza

a gukkerban már-már ideér

ómama köpölyözi

vagy csak duncolt piócát rak rá

hóna alatt két fej káposztával

pöndölben szalad át hozzám

vágd négybe őket

nehogy rád romoljon a birkahús

de ahogy lerakja az asztalra

s a nagykésre mutat

fogjam vagdossam a káposztafejeket

az egyiket látom megrágták a nyulak

ismét sikítozni kezd

ki tudna elmenni életünkön

sejtettem egyáltalán nem a káposzta

miatt jött nem is szereti a birkahúst

ismét sikítozni kezd

gondoltam megint felmerült a létra alatt

a lisztesládában az argentin arca

jóllehet utoljára már arról mesélt

nem is vele se az ángyóval

azzal a kék szemű orosz katonával táncol

a létra alatt a lisztesládában az argentin

mert úgy festenek mint a nők

mi meg bebajszosodtunk

benemezelődött sűrű halina a szemérmünk

ki tudna elmenni életünkön

alig bírják leszorítani őket a rézszitával

ismét sikítozni kezd panaszkodik

még a rakott sparhelt könyökcsövét is

magukkal vitték a kiskonyhából

már teljesen megette a rozsda elégett

valami bolond csipke volt csupán

de hát mi más is lenne egy könyökcső küldetése

mint jelezze ha megrakod csutkával

jelezze szépen a kanyart a füstnek

ki tudna elmenni életünkön

lesem a dunyha alól

kormos lábát a súrolt padlón

most is az égő tarlón futott át

úgy a legrövidebb ha zavarják

meg hát jót tesz a sok kinyílt visszérnek

ki tudna elmenni

lesem feketén verejtékező combját

most egy kis fej káposztát főz

sózza napraforgóolajat önt a cserépből

bedugja a dunyha alá

szorítsam a férges fekélyre mondja

ki tudna elmenni

az ángyó esküvőjére

valami porcelánt küldött a kastélyból

az argentin komornyikkal a bárónő

miközben a martonosi vak kosárfonó

már harmonikázott

a kék szemű orosz kimászott a nullásból

és elvitte a porcelánt a gyöngyfüggönyt

csak a kankót hagyta itt bennünk

ki tudna elmenni életünkön

de már szalad is vissza

guggolva pisil a langyos szérűn

egyhangúan kaszálja a prücsköt a szélkiáltó

pisil a káposztaföldön tán meg is szül

nyulakkal őzekkel beszélget

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

este ahogy ismét beállít

mutatja így volt fölborotválva

az argentin komornyik tarkója

csupa pacsuli volt mindig

miközben a kék szemű orosz

kizárólag a bárónő drága kölnijét itta

csizmájába is azt locsolta

már csak azt szeretném tudni

a gyerek kék szemű lesz vagy kreol

jóllehet ott lisztbe fojtva

mind a kettő mint a lilijom halovány

ki tudna elmenni életünkön

a döglegyek ellen szifonbélből fűzök

a bölcső köré ne félj

teköréd is akárha ama gyöngyfüggöny

a bárónő budoárjából

és majd jön a füstölgő szérűn át

cipeli nagy gyöngyház harmonikáját

a vak martonosi kosárfonó

és táncolunk majd

kikaparjuk az oroszt meg az argentint

kikaparjuk a lánglisztből

a bárónő is hazajön ausztráliából

és táncolunk majd a langyos szérűn

táncolunk majd a súrolt láda lánglisztjében

ki tudna elmenni életünkön

ne félj megvéd a szifonbélfüggöny

nem köpnek be ismét a döglegyek

kiégeti mind a velődből a kukacot

ki mind a forró káposzta

cipeli nagy gyöngyházharmonikáját

a vak kosárfonó

a kék szemű orosz is hozza

kis üvegharmonikáját

egyszerre telítődik majd vérrel

a szifonbélből font függönnyel

táncolunk a langyos pörnyében

táncolunk a súrolt láda lánglisztjében

táncolunk amíg az ángyó le nem szorítja

a tajgán a sógort ferde szemű kis feleségével

le nem szorít bennünket is

mint az egereket a ragyogó szitával

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

ringyók sziszegi s egyre fűti a kemencét

dagaszt süti a cipókat

belökte már a sóletet

s akkor ómama már nem bírja cérnával

kiszól az almárijumfiókból

milyen sólet az amelyből a liba kiröpült

száll az ökörnyál dömötörözik a juhász

miféle kék szemű orosz

miféle kreol argentin komornyik

gingula bosnyák

gingula bosnyák fiúk törik már a tengerit

gingula bosnyák fiúk hemperegnek a friss csuhén

le kell hogy valakivel nyomassuk

ki tudna elmenni életünkön

ómama még ismerte az argentin apját

komornyik volt ő is a kastélyban

habár felénk sosem is volt kastély

csak odaát a tiszán azt is mint fátyol

bebugyolálta a tiszavirág

vacogott minden a kishalálban

döfögette a rühes kutya

minden elrühesedett

akkor már a kastélyban is

döfögette a rühes kutya

amit a báró hozott afrikából

a víziló a rinocérosz fejével

meg a komornyik anyjával

döfögette a flamingót

vagy lehetséges

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

a flamingó volt az anyja a komornyiknak

azt sugdossák a flamingó

meg az a cúgos kígyóbőr cipő is

az argentin apjáé volt

a cúgos kígyóbőr cipő

amit kikapart a lánglisztből

de ómama már nem mocorog

ébresztgetheti milongával

rángathatod a lábát a föld alatt

a manillával nem kotyog magában

mint a bevarrt szemű kotlós

nem kérdi már ki sündörög

ki kényeskedik

sonka svargli helyett

a füstölő lila kátránytükrében

csak az érdekli hol ténfereg olivér

elemérnek véli

az argentin meg az orosz

rugdoshatják mint lovak

a lisztesláda az almárijum oldalát

akárha még mindig az a vak

martonosi kosárfonó harmonikázna

jóllehet holtan bukott pirospaprikába

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

csak az érdekli hol ténfereg olivér

elemérnek véli tán a sziksó a sókopó forgószele

forgatja mint a selyemgyár orsóira rátekeredik

képtelen felismerni kit tekert hozzá az ökörnyál

vitéz ótata is pákász volt mondja

olyan csavargó aki a vízen jár

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

a vitézek mind a nád közé szorultak

az ótata is olyan volt mint a csíbor

mint a vízicsibe olyan vízicsavargó

nem mocorog

nem mutatkozik már

megették mind a molyok lila pruszlikját

hiába bizonygatom most lett csak

izzó igazgyöngy pruszlikká

csak az érdekli hol ténfereg olivér

gyöngyvér sejtette

a flamingóra féltékeny ómama

ki tudna elmenni életünkön

azt kecerészi mondta állítólag

a tó visszáján azt sarkantyúzza vitéz-vér

ómama mindig a vértó visszájáról beszélt

ő még ismerte a vér családot

akiről a tó a nevét kapta

ha meg már megkapta

miért ne folyhatott volna bele valós vér

hisz az is oda folyik ahol lapos

akárha egy végtelen vágóhídról

mindig is a flamingóra gyanakodott

egyszer egy kifakult flamingót talált

a sóletbe főzni

okádott a vasfüggöny tövében az egész határ

ó istenem ki tudna elmenni életünkön

mint fekete szoknyát fölkapja a pörnyét a szél

álltam ott az argentin előtt immár nem a liszt őszében

akárha kis hermelinbundával szemérmemen

s akkor szuszogni kezdett

a vak martonosi kosárfonó mert végül is

az övé lett az orosz kis vérrel teli üvegharmonikája

meghajolt táncra kért kukoricacsővel a porcelánnadrágban

magas sarkú krokodilbőr cipőjében az argentin

arca az arcomra égett látod még ma is lángol

ki tudna elmenni

mindenki csak forgolódik

ki tudna elmenni

édes kislányom súg ki az almárijumból

nem lisztben táncoltatok ti

nem lánglisztben jártátok a tangót

mint kanül csöpög a szifonbél

ragyognak a teli köpölyöspoharak

ragyog a rézszita méhviasz fölöttünk

szuszog a vérrel teli kis üvegharmonika

nem lisztben táncoltatok

késélen

ki

ki tudna elmenni

sótölcsér forog sosem szebb pár

forog őrült paprikával

hótölcsér forog sosem szebb pár

őrült paprikával

égen-jégen rianás csattan

nem ollé óbégattatok csak

ó ki tudna elmenni

istenem ki semmivé köszörült életünkön

jóllehet egyszer én megkíséreltem

a vándorköszörűs távoztával összemarkolni

az utána maradt fényes szemetet

eldugni a gyilok drága markolatát

csak a gyalázkával nem számoltam

ahogy hazaért a tajgáról fehér szamarán

azt vágta az argentin hátába

de én még a holdvilágban is táncoltam vele

csak aztán dugtuk a kék szemű orosz mellé

a lisztesládába

a harmonika nem ő a harmonika szuszog

de az arca ha nem az arca kígyóbőr cipője

a lánglisztből nullásból néha még fölbukik.