Húsz évvel ezelőtt, hetvenötödik születésnapján összegyűjtött verseivel köszöntötte magát és olvasóit Takáts Gyula, most, kilencvenöt évesen naplójegyzeteket jelentet meg. Kötetlen, rögtönzésszerűnek látszó műfaj, de nagyot téved, aki a könnyű kézzel „odavetett” tollrajzokat műfajuk és technikájuk miatt kevesebbre becsüli a bekeretezett olajfestményeknél. A kötet szerkesztője, Varga István találóan mondja, hogy a címben szereplő Drangalag napjaink kanonizált irodalmi „helye”, amelybe Takáts táguló világegyete-mének valamennyi köre belefér. A jegyzetek 1981. december 1-jével kezdődnek, és 1985. december 31-én fejeződnek be. A magyar politikában Kádár János, az irodalom és a művelődés történetében Aczél György országlásának utolsó évtizedében járunk; Jaruzelski tábornok letöri az ígéretes lengyelországi kibontakozást… Ezek a kronológiai adatok sok mindent megmagyaráznak a szöveget befelhőző keserű szentenciákból, a fojtogató közérzet jelzéseiből. „Egyre több az iszonyat, és egyre kevesebb a béke. Az emberhez alig méltó e kor… De hiszen ki más teremtette ilyenre ezt a világot, mint az ember?” Az emberiség válságos helyzete és az atomháborús katasztrófa fenyegetésének hideglelős átélése madáchi ihletésű látomásos gondolatok és szorongások megfogalmazására készteti Takáts Gyulát: „A világegyetem beláthatatlan nagyságú rendszer. Benne a mi világunk parányi, Földünk pedig egész semmi a nagy egészben. Ezen a tojáshéj szilárdságú gömbön a fajtánk fura táncot jár. Eszesen esztelent mind a történelmében, mind pedig a gazdálkodásában. Esztelenül él ezzel a szép ajándékkal, amit a világ jelent. Ma már szinte eljutott az emberiség az embertelen életformához. Kivetkőzött természetéből és a természetből is. Vagy csak az maradt, olyannak, amilyennek teremtetett? A zűrzavar távlata rohamlépésekben közelít, de hová?! Sikerülhet-e ebben a világban a szép élet? Valami harmóniához hasonló rendszer alakulhat-e?” Ezekre az emberiség jövőjét találgató kérdésekre keres választ a szőlőhegyen és költészetében; ennyi és nem kevesebb a tétje és a távlata az egy deltába torkolló két kísérletének, a kertnek és a versnek.

Az emberiség, a világ „lenni vagy nem lenni” sorskérdését Takáts természetesen nem globalizáló általánosítás szemüvegén keresztül nézi, hanem a közép-európai népek és a magyarság konkrét tapasztalatai közé ágyazva. A naplójegyzetek írásának éveiben a világpolitikai érdeklődésű értelmiség vigyázó szeme a Szolidaritást barbárul letipró Jaruzelski Lengyelországára irányult. Takátsot a Monarchiában egykor együtt élő és a velük tartósan érintkező népek sorsközössége mindig behatóan érdekelte. Az a tárgyilagos szeretet, ahogyan feléjük fordult, s ahogyan a nagyhatalmak túlerejével szemben a kis nemzetek egymás alapos megismerésén, egyenrangúságon alapuló szövetkezésének eszméjét képviselte, a térség problémáin gondolkodó felelős értelmiségiek közül a legtisztább elmék közé sorolja. E tekintetben joggal érzi magához közel Krúdyt és Krležát. Hasonló intenzitású szellemi és művészi vonzalom él benne nemzedéktársai közül Jékely Zoltán iránt; Weöres Sándoron kívül őt látta kiemelkedni az úgynevezett harmadik Nyugat-nemzedékből mint „kiváló egyéniséget” és „nemzeti költőt”, Vörösmarty és Ady társaságában is: „Más világ és erdélyi mód, európaibban magyar, mint ez a Nyugat-nemzedék.” Jékely rangján és utóéletén töprengve írja naplójába a következő gondolatot: „Azt hiszem, a rendszerben kiderült, hogy az utolsó negyven évben szinte teljesen kimaradt a magyar ifjúságból a nemzeti tudat és az öntudat. Ifjúságunk lassan nem érzi, hogy mit jelent az »Erdélyország« szó. Lassan azt sem tudják, mi a haza és a nemzet, és mit is jelentenek a hazán belül a kis provinciák. (…) Lassan azt sem tudják, mit és miért tesz a lengyel, a román, a szlovák, a horvát, a szerb és az orosz?” Ennek az önveszélyes tudatlanságnak az okát keresve jut arra a figyelmeztető gondolatra, hogy iskolapolitikánkban s pedagógusaink körében eltűnt a nevelésnek mint hivatásnak az éthosza.

Takáts nemcsak tüneteit írja le az értelmiség válságának, hanem az ide vezető zsákutcás történelmi fejlődésre is gondol, és az ellenpéldát, a követhető magatartás mikéntjét is körvonalazza. A magyar nemzeti középosztály mentális és gazdasági útelágazásaira is fényt vető visszatekintésben számol be családja földhöz való viszonyának alakulásáról: „Érdekes, hogy nálunk apám, nagyapám se nagyon szerette a földet. Valószínű a rossz emlékek miatt.” A még régebbi elődök közbirtokosok voltak, de a sok gyerek miatt alig maradt valami, „szertefutott és szétesett a család”. Takáts közvetlen fölmenői idegenkedtek a földtől, apja értékpapírba fektette és elbörzézte anyja örökségét, és Mocsy Zsolt nagybátyja is „mint megyei aljegyző az örökséggel inkább kaszinóba járt kártyázni. Persze így lassan el is fogyott”. Akármennyire idegen Takátstól a számonkérő szellem a család előző nemzedékeivel szemben, az Öt esztendő Drangalagban (amelynek első változata a Somogy című folyóiratban még Naplójegyzetek egy majdan megírandó életrajzhoz címmel jelent meg folytatásokban) bizonyítja, hogy szigorúan megrostálta tágabb értelemben vett apai örökségének dzsentroid hagyományait, és szellemi apjául vagy nagyapjául Berzsenyi Dánielt választotta, akinek poézisét és gondolatvilágát filológusokat megszégyenítő alapossággal dolgozta föl, s akit (szoboralakját), ha megnyugtató beszélgetésre vágyik, sok évtized óta, ma is több bizalommal keres föl, mint az élő kortársakat. Mostani szempontunkból (a választott értelmiségi–polgári ideáléból) a Berzsenyi-hatásnak azt az öszszetevőjét érdemes kiemelni, hogy Takátsot egyformán lenyűgözi a poétai harmonisztika távlata és a magyarországi mezei szorgalom akadályain töprengő gazda gyakorlati gondolatai, egyáltalán a hasznos széphez vezető két út egyesítése.

Az értelmiségi polgár az ő felfogásában és életgyakorlatában – ahogy a naplójegyzetek bármelyik oldalából kiderül – nem íróasztalához láncolt hivatalnok vagy munkamegosztás szerinti föladatába bezárkózó szakbarbár. Pascallal vallja, hogy „az egyetemes érdeklődés a legszebb dolog a világon”, és egész életében erre törekszik. Tanárként és muzeológusként emberek sokaságával került kapcsolatba, ismerőseinek nagy részét – némi túlzással – tanítványok és „adatközlők” alkotják, akikhez a néprajzi, irodalom- és művelődéstörténeti gyűjtőmunka folyamán, a szájhagyomány megszállott kutatójaként és följegyzőjeként került közel. A nyolcvanas években Kaposvár minden szellemi intézményével kapcsolatban van: szerkeszti a város irodalmi folyóiratát, véleményezi (nem éppen hízelgően) a népszerűsége csúcsán lévő színház működését, együttműködik a Kanyar József vezette levéltárral, emléktáblákat avat és múzeumi kiállításokat nyit meg, közreműködik a nyilvános közélet kávéházi formájának meghonosításában és népszerűsítésében. Ez az aktivitás (amelyhez a budapesti könyvkiadókkal és az Írószövetséggel való rendszeres kapcsolattartás is hozzátartozik) néha terhesnek, megerőltetőnek látszik, de elképzelhetetlen a belső hajlam, az alkati késztetés nélkül. Hullámzó, ide-oda mozgó, örökké tevékeny élet képei rajzolódnak ki a napló lapjain, s ennek a sürgés-forgásnak a csaknem észrevehetetlen szüneteiben, csodával határos módon, mégis organikus szükségszerűséggel születnek meg a különböző műfajú Takáts-művek, átlagosan évente több könyv. A bibliográfiák alighanem egyik legtermékenyebb korszakaként regisztrálják a nyolcvanas évek első felét. S mint akinek ennyi elfoglaltság sem elég, másik múzsája varázsától sem tud elszakadni: „Egyre inkább elragad a vágy a festésre. Ahova csak nézek, onnan képek néznek vissza rám. Rend és szín. A látható és fogható világ egy másik világa kísér és kísért útjaimon és képzeletemben is… Itt-ott mintha versekké villannának át ezek a képek.”

Szellemi és fizikai környezetéből (de a könyv ismertetéséből is) kihagyhatatlan a somogy-zselici táj és a Bece-hegyi présház és szőlő. A Mecsektől északnyugatra elterülő erdős dombvidék és a Balatongyörökhöz tartozó hegyközség az ország egyik legszebb vidéke, pazar kilátás nyílik innen Szigligetre, a Badacsonyra, a Szent György-hegyre, a Balaton kialudt tűzhányóira, arra a szögletre, amelyet Jókai „magyar Temp völgynek” nevezett. Takáts így írja le szőlőszomszédjával közösen bekerített birodalmukat: „Van vagy egy kilométer hosszú remek drótháló kerítésünk. Ezen belül van körülbelül három-négyezer négyszögöl szőlő és egy nagyon szép kis arborétumunk. Magunk is ültettünk ide-oda szömörcét, fenyőt, borókát. Itt az árvalányhajtól a sóskafáig, csodabogyóig sok a növényérdekesség ebben a kis édenben. Ezért is padlózgatok itt és szőlészkedek, és írok is, mert nagyon szeretem ezt az emberi környezetet, melyet harminc éve vettem. Iszonyú kézi és lelki munka fekszik ebben a száraz, mészkopár hegyben, mely most már úgy melegíti a házunkat, mint a madár a fészkét…” A szemlélődő ember gyönyörűsége kiegészül a termelő munkás jogos öntudatával. A szüret után rendbe rakott pincében azt lesi, hogy mikor kezd percegni a must: „A mustot ilyenkor így várja és nézi a magamfajta hegyi ember, aki a tízezer forintjáért nem hat és fél hektót vehetett volna, de must formájában jóval többet is. De itt az a lényeg, hogy ezt én termeltem.” A hegyközségekben, „a meghagyott területeken” azt a másutt „szétrobbantott paraszti erőt, ösztönt és munkakedvet” érzi még pislákolni, mely szinte ismeretlen a hegyre ízléstelen villákat építő „újgazdagok” műveletlen, de „pénzes társadalmi rétegében”.

Azok közül a műhelytitkok (formateremtő elvek?) közül, amelyek életet lehelnek a naplójegyzetek itt kiemelt, illetve említetlenül maradt motívumértékű témaköreibe, kiváltképpen a szilárd emlékezet és a mozgékony képzettársítás emelkedik ki. A megélt és a megtanult dolgok párját ritkító gazdagsága alkotja Takáts memóriájának tartalmát, s még ritkább tulajdona az a mindig feszes állapotban lévő asszociációs hálózat, amely a költői képzelet távoli tartalmak között száguldozó fürgeségének is a föltétele. Fürtös, bokorszerű alakzatokban őrzi meg magában a benyomásokat és az ismereteket, egy helyszín több időhöz, egy-egy név vagy fogalom több személyhez, eseményhez, jelentéshez kapcsolódik ebben a színes és mozgékony, zsúfolt és fürge tudatban. A belső világ tagoltságát és érzéki változatosságát elvonatkoztató, szintézisteremtő képesség egészíti ki, átfogó szimbolikus tartalmak és szerkezetek vizionálása ellenpontozza szellemi működésében. Ítéletei, emberekről és művekről szóló magvas nyilatkozatai megfontoltak, lényegre törők, árnyaltak. Kilencvenötödik születésnapja küszöbén is időszerű azt a fohásszerű versét idéznünk, amelyet (egyetlen kivételképpen) prózai naplójegyzetei közé iktatott 1983. január elején:

„Uram, megadtad, hogy még élek…

Vezessél, és ahogy mennek az évek,

Ringassál, emeljen az a szárny,

Mely tollával emel papírra és a napra.

Sziklára álljak alatta!”

(Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2005, 302 oldal, 2600 Ft)