„…nem szabad csak negatív és örvendetlen dolgokat leírni”

Elfriede Jelinek: Kis csukák

 

Nem nagyon szeretünk betegségekkel bíbelődni. Pláne a máséval. Ha egy mű hátterében felmerül a szerző betegsége, rögtön kétségbeesünk. Csalásra gyanakszunk.

Ha azt látjuk, hogy valaki identitásproblémákkal küszködik, máris megértőbbek vagyunk. Ebből számomra az következik, hogy még mindig képtelenek vagyunk felfogni: a betegség első lépcsőfokán álló emberről gondolkodunk.

Ha regényt olvasunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világon senkinek sincs igazából identitásproblémája, csakis és kizárólag az éppen olvasott regény kitüntetett szereplőjének. Olyan nyilvánvaló minden, a megformáltság cseléről oly gyorsan és könnyen oldódik le a lepel. Ilyen nincs is – hüledezünk. Legalábbis túl sok mindent tudnánk felsorakoztatni, ami a regényhez képest nem úgy van.

Persze, ha egyszer a regény úgy van, ahogy, akkor nincs apelláta, valamennyire úgy kell lennie a valóságnak is. Hiszen bátran ünnepelni talán éppen annyira akarunk, mint kételkedni.

 

*

 

Állunk valahol, hát nézzünk körül. Mit látunk. Általában nagy hegyeket, majd kisebb hegyeket, a vizek fölött a Szentlélek lebeg; a felépítményt tekintve pedig egy kispolgári törpeállamot, a bűnözők országát látjuk, ahol boszorkányüldözés folyik. A homo austriacus brutalicus csíráztatási eljárásának táptalaját.

Olyan területen állunk, ahol az életöröm, a Bösendorfer és a hó az úr. A téli sportok és a kamarazene. Ahol a csendet énekszó hasítja föl. Gyilkosok és ártatlanok hangja. Olyan területen állunk, ahol négyzetkilométerre lebontva ugyanannyi ámokfutó van, mint máshol. („…dass manche einfach leben können und andere nicht.”) Ahol a szenzáció ellenséges-értetlenkedő fogadtatása előre programozott, s ezért a szenvedélyek kioltódnak. Ahol az ideológiai és szexuális gyakorlatok brutalitása, az ezekre vonatkozó hazugságok pusztító iránya a meghatározó. Ahol a menekülés útjai feltöretlenek. És a kék ég, a zöld fű, a fehér hó, a borzongató illatok – mind az élvetegség díszletei.

Ahol nem igazán lehet a művészettel előhozakodni. De ez még hagyján.

Olyan területe ez a Földnek, ahol nagyon nehéz az élet. Rend van, a bizalom szervezné, és még sincs megcsinálva. Ez pedig rögeszmésen nyugtalanít néhány embert. Meg kell őket értenünk, hiszen milyen élet ez…

Ez az élet munkaidő, ez az élet piac, ahol mindenki tudja, mi a kevés és mi a sok. Ahol mindenki tudja, mi a haszon. Mindenki felbecsül, mér, mérlegel, számol. Az élet várakozás és befelé figyelés – monomániás nőket és férfiakat látunk. A boldogság kalkuláció, összeadás, kivonás, számítás, latolgatás.

Olyan világi agyafúrtságú helyet szemlélünk, ahol a nő csak test, valaki másnak a történése. A test pedig áru, a férfiak használják, s ezen a téren is érvényesülnek a verseny törvényei, nagy a konkurencia, a szerzés a minden. Szolidaritás, empátia, részvét – nem létezik. Vadászat ez, mely a zsákmányról szól.

Ezen a helyen a nő életében furcsa szerepe van a szerelemnek. Fellángol ugyan, mint egy okos felismerés, de menet közben meglepő alakot vesz fel. Ugyanis a szerelem is munka, szörnyű boldogság, komoly kötelesség. És fáj is, bár az is igaz, hogy nem ez a legerősebb fájdalom. A szerelem jelentése gyerek, a gyerek jelentése házasság, a házasságé ház–bútor–autó.

Az itteni emberek ragaszkodnak a lehetőségeikhez. Úgy helyezkednek, hogy az egyetlen megoldás tökéletes közelségében maradjanak. Rikító színpadi színekben vagy anélkül, teljesen mindegy, kívülről szemlélik a Másikat. Meggyőződnek arról, hogy kedvelniük kell azt, amit látnak. Mert a nők csak a szagokkal szemben bizalmatlanok.

Ha minden kötél szakad, egy mindenestül befogadható lehetőség még mindig fennmarad: az önszeretet. A hit, hogy ki-ki a környezete fölé nő/nőhet, ergo: a többieknél egy kicsit következetesebben ragaszkodhat a lehetőségeihez.

És itt senki sincs, aki ne tudná, hogy ott van a lehetőség, ahol a fájdalom. Persze, hogy a lábuk között. Ahol a másik bárdolatlan nyomulását követően megragadnak. Az elviselhetetlen tekintélyben. Mert tudják, hogy az élvezetet a követelés előzi meg. Hiába a sokéves együttélés, ha az élvezetet a követelés előzi meg.

Aki beléfeledkezik egy szerelembe, hamarabb tudja meg. Aki beléfeledkezne az élvezetbe, később tudja meg. De meg kell tudniuk, mit adjanak föl. Miért verje ki őket a veríték. Miért kell a fenilbarbiturát. Mert az élvezet munka, és igen, tudjuk, a fájdalom a kéj egy formája, a kéj pedig csak a hatalomhoz, a férfihoz társul.

Ha jól körülnézünk, nem is olyan nehéz felfedezni, mi működteti ezt a cirkuszt. Hát persze, hogy az általános érvényű gyűlölet. Nagyon elterjedt a gyűlölködés, mások megvetése. Gyűlölködnek: nők a nőkkel és férfiakkal, férfiak a férfiakkal és nőkkel, anya és apa a lánnyal, fiúval, apa az anyával, lány és fiú apával és anyával, és még csak akkor jönnek a nagy-, déd-, ükszülők. Nőtől a férfiig, csecsemőtől ópapáig, falusitól városiig, szegénytől gazdagig, famunkástól hentesig, tökfejtől műveltig, szerelmestől érzéketlenig, számítótól közönyösig, egészségestől betegig, erőszakostól megint csak a közönyösig – az általános gyűlölködést csak valamilyen patológiás tompultság, édes katatónia nyomhatja el, időlegesen.

 

*

 

De ni, nem mindenki veszti el a hidegvérét. Nem mindenki vesz részt ebben a haláltáncban. Felmerülnek bizonyos extra kívánnivalók. Van, aki felegyenesedik, aki nem gunnyaszt, nem gubbad tovább (ném. hocken), aki ezeket a ragályos kórban szenvedő állatokat, mert ezek az emberek állatok, hajlandó agyonütni. Persze, persze, a maga eszközeivel. Mert a csapás halálos. Ha az áldozat nem is tud róla. Mondjuk úgy, nem hajlandó róla értesülni, s ha a szájába rágják, hát nem lesz hajlandó tudomásul venni.

Ez a valaki, aki felegyenesedik, a bevett szokásokat elhagyja, röviden: nem lesz öngyilkos, nem mérgezi meg magát, nem ad lehetőséget arra, hogy elhantolják, eltakarítsák.

Ez a valaki nem jut a halál fogára, azaz egyszer majd oda fog jutni, sokak megkönnyebbülésére, de most még nem. Ez a valaki nem hunyja le örök álomra a szemét, sőt, nyitva tartja. Néz. Szemlél.

Míg ezt teszi, nagyon kilóg a többiek közül, akik őt körülveszik. Érződik rajta/benne a jól fejlett illúziótlanság, a rikító és radikális másság, ami olyan különössé teszi. Minden megnyilvánulásában kísért az egyébként általa is elítélt apostoli póz, de ez nem baj, elég neki az ő radikális mássága.

Szóval, ilyen hely ez. Disznóól egy rangrejtett kondással.

Vagy mégsem itt vagyunk? Esetleg itt vagyunk, de mégsem ilyen a hely?

 

*

 

A világ minden állata társul a maga fajának más állataival, kivéve az egyetlen athéni Timont – írta 1566-ban William Painter a Palace of Pleasure-ben.

A Timon-kultusz egyáltalán nem áll távol az ember lényegétől, ezért terjedhetett el olyan észrevétlenül, de annál szélesebb körben. A timonkodást kicsiben mindnyájan űzzük, ugye, erre mondjuk, hogy haragszunk az egész világra, ostorozzuk a piszok erkölcstelenségét, és könnyen kiszalad a szánkon, hogy most aztán otthagyunk csapot-papot.

Kicsiben mindnyájan embergyűlölők vagyunk.

Elnagyolt kísérleteinket hamar elfelejtjük, mert ugyanakkor valamilyen benső késztetésből büszkék is vagyunk környezetünkre, megsimogatjuk a környezetünk buksiját, naná, a gyerekeinknek is mindig megbocsátunk. Küzdelmes sorsunkról mondunk még talán valamit, meg hogy nem baj a sok primitív horda, ha van privilegizált kaszt. Már-már kedveljük ezeket a mechanikusan bekövetkező és szükségszerűnek elkönyvelt konfliktusokat.

Kézben tartjuk hát a timonkodást, még csak a közismert elkerülő viselkedésre sincs szükségünk, megy ez szépen, fóbiák nélkül.

Sajnos azonban rövidlátóan elfelejtjük, hogy ama nevezetes Timon a butaságából kovácsolt fegyvert. Bután, elvakultan élt a mesterkélt hódolat fényében, és csak amikor élethazugságából kizökkentették, esett át a másik végletbe. A Timon-paradigma tehát azért bicsaklik meg, mert a szegény pára tökéletesen vak volt az emberi gyarlóságokra. Ki akarna egy olyan paradigma hatalma alá kerülni, mely egy ilyen formátumú balfékre épül.

Amikor aztán Timon előtt megvilágosodott minden, könnyebb volt neki a környezetére haragudni. Ok és alkalom lett volna bőven egy alaposabb önvizsgálatra, de Timon, a remete Timon előbbrevalónak tartotta, hogy az emberiséget figyelmeztesse megkerülhetetlen kötelezettségére: Rothadjon meg, aki csak él!

Ám mi lett volna, ha Timon az épp róla szóló tanmesén túl, s a kiteljesedett mizantrópia világgá kürtölése helyett, egyszerűen nekiül, és összeállít egy leltárfélét. Szerepelhetett volna abban mindenki érdeme, azaz érdemtelensége szerint, részről részre, ahogy mondani szokás, a legsötétebb hibátlansággal s a leghibátlanabb sötétségében. Ha, tegyük föl, Timon alkatilag megfelelő lett volna erre a feladatra – tehát szívós következetességgel járja körül tárgyát, elviseli a munka magányát, s a késztermék penetráns következményeit ugyanúgy, mint a rettentő kínt, mely akkor fogja el, ha belátja: amiről ír, annak ő is része volt.

 

*

 

Mindig maradnak kérdések. Olyan nincs, hogy kérdések ne maradnának.

Mi lett volna például, ha Timon nő? Valóban gyorsabban zajlik le a megrontás, s később valóban felmerülhetett volna az alku? Meghallgattatott volna Flavius, a jóságos intéző, ha nem is akkor, amikor a pénz fogyására figyelmeztetett, de akkor, amikor a barlangban vizitál. Mit hívott volna elő Timonából a szolidaritás édes megnyilvánulása?

És a kondásunk esetében: mi lett volna, ha egészséges?

 

*

 

És mi van akkor, ha a kondás beteg ugyan, de kitüntetik?

Mint a kondások közül arra legérdemesebbet.

Ráadásul a kondás nő! (Nem Arundhati Roy. Nem. Bár mindazt látja, amit lát Arundhati Roy. Ott van gondolatban, tudjuk – Iraq, Bosnia, Afghanistan and Kosovo or God knows where.)

 

*

 

Ennél a nőnél, aki a fentebb leírt földrajzi egység jó ismerője, igazán szóba sem jöhet az alku. Bármit tehet, abban nem alkuszik. Nem vitás, ehhez két dolog elengedhetetlen: tennivaló és elvhűség. Ez az ő azonossága, ő ezekben a személyére szabott feladataiban éli meg magát, találja meg azt, ami csakis ő.

Fogalmazzunk pontosan.

Az azonosság tudata nem feltétlenül jár együtt különös érzékenységgel, nem is igényli azt. Bárki belekapaszkodhat övéinek szeretetébe – vagy magára csatolhatja a kollektív érdekek feszes biztonsági övét.

Ám ha valakinek problémája adódik az identitásával, máris különös érzékenységre gyanakszunk. És még arról is szó lehet, hogy valaki, netán egy kondásnő, abban a létállapotban találja meg identitását, melynek lényege, hogy kikezdték mindenféle identitását. Ez a működés nem redukálja őt.

Őt a betegsége redukálja. De a betegség ezt a műveletsort úgy hajtja végre, hogy közben szinte felajánlja magát mint az egyedi nézőpont metaforáját. Okát és következményét. Hátterét. De nem, mint szükséges és elengedhetetlen feltételét.

A betegségekre általában nincs szükség. Nagyon ritka eset, amikor, pro futuro, szükséges rosszként állunk hozzá. Ha viszont a mi kondásnőnkre tekintünk – és előre bocsánatot kérünk tőle az elkövetkezőkért –, hát megállapíthatjuk, hogy neki a betegség kapóra jött. És utólag is bocsánatot kérünk. A szenvedés személyre szabott, tilos odatolakodni, de néha muszáj.

Ha a mi kondásnőnkre tekintünk, aki együtt él a betegségével – mely nem mai keletű, de nem ám, sokkal régebbi –, és aki együtt él azzal a fent nevezett földrajzi egységgel, mely szünet nélkül azon van, hogy telebeszélje a fejét életvilágának argumentumaival, nos, ha a mi kondásnőnkre tekintünk, hát összetehetjük a kezünket, amiért olyanná vált, amilyen. És akkor már majdnem mindegy, hogy a negatívumaival tipikus életvilágnak, a mindent redukálni képtelen betegségnek vagy a mégis, MÉGIS létező emberi csodáért, a tehetség tudatos és könyörtelen lefölözéséért vagyunk hálásak. De hálálkodhatunk egyszerre mindhárom tételnek. Ha nem háromféleképpen, hát háromszorosan. Még talán szeretik is ők egymást, a három tételek. Sokak szerint létezik a szégyenkező ragaszkodásnak egy bizonyos válfaja, mely persze nem olyan fajsúlyú, mint az élethez, tehát a nem meghaláshoz való erős vonzódás, mégis kiemeli magát azáltal, hogy semelyik viszonylatban nem megy át tettlegességbe.

 

*

 

Hol is tartunk? Azt mondtuk, hogy az emberünk csak néz, szemlél. Majd rögzíti, amit tapasztalt. Előtte azt állítottuk, hogy az emberünk pusztán azzal, hogy rögzíti, amit tapasztal, tettlegesen bántalmazza kivétel nélkül mind a többieket. A ragályban szenvedőket agyoncsapja. De hiszen épp az imént jutottunk oda, hogy az efféle, gyűlölethez minden ízében hasonlatos szégyenkező ragaszkodás, amellett, hogy hál’istennek életben tart, nem megy át a tettlegességbe. Akkor hol van a hiba?

Beteg, de korántsem elesett kondásnőnk a tapasztalatait átszűrte, katalogizálta, majd prózaformában rögzítette. Mű, sőt művek jöttek létre, csak azért, hogy minél teljesebb panorámát nyújtson arról a bizonyos tájról, minél pontosabb jellemrajzot annak lakóiról. A lakók java ezt a gesztust kikérte magának. Van neki, ha nem is tökéletes, de karbantartható értékrendje, mondta a lakosság, kell is, hogy legyen, mert értékrend nélkül nem képzelhető el önvizsgálat. A lakosság pedig, minden más híresztelés ellenére, saját magát kellő alapossággal és rendszerességgel vizsgálja, úgy napi rutinban, mint tudományos megközelítésben. A lakosságnak nincs tehát arra szüksége, hogy egy kondásnő, legyen akármennyire kitüntetve, egy kézbe vonja az önvizsgálat vezérletét.

Mert mi mást tesz ez a nő! – kiált fel a meghökkent lakosság.

A lakosság, legalábbis az a része, melyet ügyesen nemzetalkotó sokaságnak tartanak, abból az alapállásból indul ki, hogy ő biztosan nem túlérzékeny. Ezt kikéri magának. Annál túlérzékenyebb nevezett kondásnő, ráadásul láthatóan tesz a publikumára, amikor hamis kategóriákkal dolgozik. Mit jelentsen például az, kérdezi a lakosság, hogy az élet munkaidő, vagy az, hogy a test áru? Miként lehetséges, hogy valaki csak negatív és örvendetlen dolgokat írjon le?

Hol hagyta el az alkura való hajlamát? Mire föl ez a lázadó szemlélődés? Kérdezi a lakosság. És a lakosság a fejét ingatva, nagyot fújva elégedetlenkedik. A lakosság képviselőket állít, akik arra hivatottak, hogy a lakosság mérgét óriásplakátokon fejezzék ki.

 

*

 

A lakosság nem tud mit kezdeni olyan felhívásokkal, hogy ő, úgy is, mint nemzetalkotó sokaság, ismét csak vegye elő a jobbik énjét, s legyen már szíves szembeszegülni a kizsákmányolás és szolgaság rendjével. A lakosság nem olvassa a kondásnőt, persze a lakosság nem olvasta Proudhont sem. Természetesen a lakosság téved, amikor kikéri magának: mert igenis, a lakosság túlérzékeny a túlérzékenységgel szemben. A lakosság csak egy bizonyos határig vevő a szélsőségekre. Csak addig, amíg az ellen lehet kiszállni szélsőséges hévvel, amit megért. A lakosság szellemi képességét azonban, sajnos, sajnos, néhány tényező jelentősen korlátozza.

Ha a lakosság nem érti meg, mivégre hajszolja magát, robotol a szavakkal a kondásnő, akkor, szülessen bármilyen árucikk – pamflet, regény, hallgatás, elegáns izoláció –, a lakosság nem fogja elviselni a szélsőségeit.

Ha pedig ez történik, elvész a lényegi üzenet is.

 

*

 

Megint a kérdések. Olyan nincs, hogy kérdések ne maradnának.

Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy az üzenet lényegi része maga a szélsőségesség? Ez az a momentum, ami által az írás átmegy tettlegességbe.

Így gondolja a kondásnő, mert látja, látta, hogy az üzenetét, szóval azt, ami az ő üzenete, már oly sokan formába öntötték előtte, mindhiába. Már sokan próbálkoztak ezzel a regény-dologgal, azt gondolván, hogy ez lesz majd a legalkalmasabb ezen életvilág rejtélyeinek feltárására. Ennek ellenére a jelen negatív képe mind szélsőségesebben negatívnak mutatkozik, a reményteli próbálkozások abszolút politikaellenességük dacára politikai tetté degradálódtak. Mit tehetne mást egy racionális elme, mint hogy megpróbálja kivonni – de ha már tettlegességről esett szó: lerugdalni – a mérleg egyik serpenyőjének tartalmát, megpróbál úgy tenni, mintha véletlenül megragadta volna a jó alkalmat. Mintha véletlenül felhangosította volna a zenét, hogy az egységes élményből csak az élmény fele jöjjön át. A jó és a rossz rendszeres váltakozását kivonta volna a képletből. Véletlenül.

Mi van, ha a kondásnő nagyon is hideg fejjel provokál, mert már csak ennek értelmében, lehetőségében hisz?

 

*

 

És akkor mi van, ha a kondásnő még a szélsőségek tekintetében is túlzásba esik? Ha a szélsőségesség ugyan a játéktér, de a játék során új, sötét és feszes, jelentőségteljes végletek teremtődnek? Valami vad, energikus, fortélyos mezítelenség?

Mi hiányozhat ennyire valakinek, kérdezi megint csak a lakosság?

Míg a választ keresi, a lakosság a szabadság és az autonómia problematikáját feszegeti. A lakosság valószínűleg olvasta Camus-t, mert azt veti a kondásnő szemére, hogy a lázadásából hiányzik a szolidaritás.

Miféle lázadás? Kérdez akkor vissza a kondásnő. Ez a néhány üdítő tabutörés, fűzi még hozzá, ez a túlhajtottság még korántsem lázadás. Nem ebben áll a tettlegesség.

A tettlegesség az én emberi példámban áll. Abban, hogy ki tudom vonni magam a képletből. Azzal, hogy a mérleg egyik serpenyőjéről végleg elfordítottam a tekintetemet, a műveimet is kivontam a képletből. Én egy provinciális kondásnő vagyok, mondja, és most már az is maradok, ha nehezemre is esne. De nem esik nehezemre, mondja végül a kondásnő, és elfordul, vagyis nem leplezi tovább, hogy sosem fordult oda, azután ideges kis mosollyal folytatja töprengését. Azon töpreng, hogy amit mondott, hányféleképpen tudta volna még elmondani. A szavaknak és a betűknek miféle permutációjával. A mondatoknak hányfelé darabolásával.

Hja, kérem, a szélsőségesség kényszere…

 

*

 

Aztán, épp csak egy kicsit nem figyelünk oda, eljön egy nap.

Azon a napon valaki, akinek van szava, azt állítja, hogy semmi, de semmi alapja nincs annak a híresztelésnek, miszerint a kondásnő embergyűlölő lenne. Egészen másról van itt szó. Ugye, Timon homlokán is más volt egykor a belég, ugye Aristophanes csak férfigyűlölőnek mondja.

A mind szélsőségesebben negatív jelent megfeszíti a szóözön? Rendben van. Az a felelősségvállalás, hogy szót sem pazarlunk a felelősségvállalásra? Hagyján. Extrémek vagyunk, nonkonformisták, és magunkra szabadítjuk az egyoldalú értelmezést, azt állítva, hogy a főellenség a szexizmus szisztémája? No, itt azért álljunk csak meg! Szegény kondásnő magára rántott valamit… Jönnek az édes gyilkosok, mosolygó herék, nyájas bestiák, szerencse bohócai, koncpártiak, nyári legyek.

Hová lettek, kérem, a kondásnő által felvázolt osztálykonfliktusok, hogyan állunk most akkor a civilizációnkat illető elváráshorizonttal? Valóban arról lenne csupán szó, hogy a hatalom és a kéj mozgat mindent – szóval a férfi? Ilyen értelemben beszélnénk azokról a fránya totalitariánus törekvésekről?

A kondásnő, úgy ahogy van, highly controversial. Mondja a lakosság. Vagy egy Marcel Reich-Ranicki.

 

*

 

És még azt is mondja a lakosság, hogy a nő ma már premizáltan hazavágja a férfit, ha erőszakolgatni próbálja, mellé állt a jog, ha nem is eszik még mindenki az asztalánál. Igaz, a legtöbben csak arról tudunk, ami a szemünk előtt játszódik. Jó, ez igaz. De lassan ez a folyamat is kiteljesedik. Mint ahogy nemsokára a gyerekeink fognak premizáltan hazavágni bennünket, szülőket, ha kezet emelünk rájuk, mondja a lakosság, hiszen melléjük állt a jog, ha nem is eszik még mindenki az asztalánál. Bár ha a gyerekekről van szó, ahogy azok az internettel bánnak, az információszabadság díszes meghívót szállít nekik a jognak asztalához.

Tehát a nő ma már premizáltan hazavágja a férfit – ha ahhoz fűződik érdeke.

Ha kivárjuk, míg öntudatra ébred, hiszen csak öntudatos ember képviselheti megfelelően a saját érdekeit. Kivártuk. Ennél az asztalnál sincs ott még mindenki, viszont a meghívás fennáll. De ha az öntudatosan rangsorba állított személyes érdekek inkább ahhoz fűződnek, hogy 1.: kivételes esetben és 2.: igazunk leszögezésével kompromisszumot kötünk, akkor ott mindenki másnak az orra túrós.

Az igaz, hogy a hatalom kéj. De kétlem, mondja igaza tudatában mind felhevültebben a lakosság, hogy a kéj kisemmizné a demokratikus jogállamot, hogy aztán remeteként egy barlangba száműzze. És a kéj jogot formálna és képviseletet állítana, majd hosszabb-rövidebb történeti fejlődést követően ismét elérné a demokratikus jogállam stádiumát, hiszen mi mást érhetne el? A kéj bele van tervezve ebbe a jogállamba, törvények szólnak arról, hogy hol a határ, amennyiben jogkövető emberek vagyunk, hol kell megállni. A kéj nagyon is tudja, hogy mi az a bűncselekmény. Ha a kéj ezt nem tudná, akkor nagyon haragudhatnánk rá. De tudja. Jó, tudjuk, legyint a lakosság, a jog és az ő asztala…

A kéj tehát nem tesz ilyesmit.

A kondásnő szemében… mi is? Rengeteg kemény szó kimondásának szomorúsága. A meggyőződés keserűsége. Egy csipetnyi disszonancia. Az arcán egy mosolyként eladhatatlan mosoly. A világ minden kincséért sem beszélne arról, milyen volt a férje, Gottfried, míg a Fassbinder-film zenéjét komponálta. A kondásnő egyre sápadtabb, szája feszesre húzva, összefogja magán a divatjamúlt kabátot, hogy semmi se látsszon a testből, minden fedve legyen. Megigazítja magán a passzos héjat.

Muszáj ezt tennie, mert a lakosság egyre inkább belelovallja magát a dühébe, és nagyon-nagyon piszkos dolgot készül mondani. Azt mondja a lakosság, hogy a kéj tulajdonképpen azzal tesz ilyet, akit egyszer e menetrend szerint már leigáztak. Mert a kéj jó és külsőre szép, s akit egyszer így már leigáztak, hajlamosabb lesz újra engedni. Valóban ördögi, felkavaró viszony ez. Lehetetlen félreérteni, hogy mire céloz a lakosság.

És akkor megszólal egy másik földrajzi-közigazgatási egység lakossága is, aztán még továbbiak, harsogtatják a nevükben harsogó médiumokat, aminek az eredménye az lesz, hogy a médiumok hol meditációs, hol heurisztikus módszerekkel visszaépítik a megrendült közvélekedést, hónuk alá nyúlnak azoknak, akik mindig is kételkedtek. Végül, amikor már se rontani, se javítani nemigen lehet a helyzeten, hangot ad kételyeinek az az ország is, odafent, melynek ugyan nincs lakossága, de egy lakosa biztosan van. Hogyan merik a vigaszát ellökni?

Mindeközben a kondásnő nem beszélhet a fogyasztás pornográfiájáról, mert a regényeinek kellene erről beszélni, de a regényeit nem olvassák el. A jelenség fölébe nőtt az anyagnak. A lakosság elfordul a kondásnőtől, azaz: nem leplezi tovább, hogy sosem fordult oda.

 

*

 

Néhányan, akik afféle buckalakók e kietlen vidéken, óvatos megjegyzéseket tesznek. Ők a MÁSIK lakosság.

A pszichológiai terror a jog hálójával majdhogynem kifoghatatlan. Ezt mondják néhányan. Az együttélés során tapasztalható értelmetlen megaláztatások azért nem buknak föl a felszínre, mert értelmetlenek, nem bírjuk ésszel. A drill úgy gyűlik meg, mint a genny a sebben. Az elzártság, a magány, a karthauzi életformák, a rejtekezés, a belső élet, a beszűkült világ, ha nem is érintik feltétlenül az alkotótevékenységet, de megeszik az embert. A megfeleléskényszer egy felhúzott stukker a halántékunknál.

Igen, veti közbe a kondásnő, ez ő. Soha el nem sülő fegyver magára szegezve.

Az engedelmesség, a biztonság vagy a megváltás hamis képzetei ellen nehéz harcolni. Oly mélyen ágyazódtak be. Az erőszak, az agresszivitás olyan dimenzió, melyhez nem fér a szó. A fájdalom, ami, ugye, nem más, mint a hús félelme, oly könnyen vedlik át, s mutatja magát eszköznek. A gyáva bepillantást már alig valami választja el a perverziótól. Igen, hát mit tegyünk… a kéj. S&M. Schubert & Masturbation.

A szabad akarat szimbolikus értékének örülünk. Kiírjuk a zászlónkra. De könyörgünk, könyörgünk, csak egyvalamit ne! Így könyörög a MÁSIK lakosság, a buckalakók. Tegye a dolgát a kondásnő, de ahogy teszi, ahogy dolgozik a nyelvvel, ne záruljon önmagára. Ezt ne kelljen végignéznünk, könyörögnek ezek az emberek. Mindhiába.

Emberre-nőre leselkedő halálos csapdák ide vagy oda… a nyelv előregörnyedve cipeli ezt az óriási terhet.

 

*

 

Ismeretes, hogy Timon egy napon aranyat talál a földben. Az arany magában hordja az összes emberi erőket, mondja a kondásnő tolla hegyére illő Gobseck. És Timon sereget vesz, Alkibiadesét, s ráküldi azokra, akik között élt, akik az ő számlájára éltek. Ilyen feneketlenül gyűlölte Timon Athént, az athéniakat és az egész emberiséget.

Mennyi, de mennyi történet szólt már erről, az emberiség egész történelme. Az arany elleni kilátástalan küzdelemről. Ha nem vigyázunk az arannyal, az olyan, mint a nem halállal végződő öngyilkosság.

A kondásnő tehetsége aranyat ér.