1. Világos, hogy mi a politika az irodalomban. A kilógó lóláb. Jelenlétét nem a mű kívánja, hanem valami külsődleges megfontolás.

De mi az antipolitika? Egy hessentés. Mintha lenne egy majmunk, és ez a majom elszemtelenedne, de mi ilyenkor bosszúsan így szólunk hozzá: Vissza a helyedre!

A politika szeret terjeszkedni, elfoglalja az egész ágyat, az egész házat, bennünket, az agyunkat, a társalgásainkat, a titkos vágyainkat, és így átalakulunk majommá, aki a díszszemlén magasan áll az előtte elvonuló embersokaság fölött.

Ha egy író királyt majmol, az szánalmas. Emberibb, bár az is kétséges, ha istent François Mauriac bon mot-ja értelmében, amely szerint a regényíró isten majma, a mindentudót játssza figurái fölött, időnként azonban egy gyereket, aki a bábui fölé hajolva a padlón guggol és rendezkedik.

 

2. Esztétikákról non est disputandum. Mindenki úgy mesél, ahogy tud és szeret, ahogy az agya jár, ahogy a szavait kormányozza. Ez az egyetlen kormányzati hatalom, amelynek helye van az irodalomban. Az író uralma a szavai fölött.

Minden más uralom – tehát az állami, az üzleti, a vallási, a nemzeti, a faji, a nemi, bármilyen politikai eszmék uralma a mű felett – betolakodás és bitorlás, és csak egy szót érdemel: Sicc!

A legocsmányabb intrúzió a halállal, kínzással, börtönnel fenyegetés. Tessék kézbe venni a Nemzetközi P.E.N. Writer In Prison bizottságának tájékoztató füzetét, kitűnő munka, pontos könyvelés: kit öltek meg, ki van börtönben, kire vár börtön, ki tűnt el.

Nemcsak az uralmon lévők veszedelmesek, a földalatti szervezetek, a lánglelkű gerillák is. Sokféle bűnszövetkezet akarhatja egy-egy író elnémítását.

Van, aki munkaköri teendőként öl, van, aki pénzért, van, aki vallási-eszmei indítékból. Az íróölés a szélső példa a politika jelenlétére az irodalomban, gyakoribb a vértelen hatás, a meghálált konformizmus, az ügyes alku, amelynek jóvoltából mindegyik fél jól jár.

A politika az irodalomban az író önfeláldozó önátadása valamelyik közhelycsaládnak. Ahány író, annyi magyarázat van erre az elbódulásra, de egyik sem különösképpen érdekes.

 

3. Antipolitika? Nem bedőlni. Az író nem diák, nem az a dolga, hogy megtanulja, amit a tanáraitól hall. Nem lehet feleltetni semmilyen szentesített tudásból. Senki sem adhat feladatot neki, senki, aki istenre, nemzetre, közösségre, bármiféle magasztosságra hivatkozik. Amikor ráhelyezi a tollat a papírra, mindennek elölről kell kezdődnie.

Író is vállalhat köztisztséget, ha azzal a gondolatszabadságot védi. De még így se ragadjon bele a tisztségébe, mert az nem tesz jót az írásnak, amely mesterség folyamatos gyakorlatot és friss elfogulatlanságot igényel.

Életrajzunkra visszatekintve sokféle érték szerint mérlegelhetjük a történteket. Illik a szakmánkhoz, ha azt firtatjuk, hogy az írásnak, saját irodalmunknak mi volt jó, és mi volt ártalmas.

Kellett hozzá elég sok szabad idő és bölcs ökonómia, nem elmerülni az ügyekben, de benne lenni az életben. Vigyázni magunkra, nem belépni a pártállam pártjába, nem aláírni semmilyen rendszerpárti nyilatkozatot, spicliszerződést. Ha ellenzéki gondolatokra jutottunk, meg kellett tanulni nem túlságosan félni.

 

4. A hatóságok tudtak ártani az irodalomnak. Déry Tibortól például a börtönben megtagadták az íróeszközöket, ezért, amikor a fal kilyukasztása révén a szomszéd cella lakói megtudták, hogy ki van mellettük, a hogylétéről érdeklődő kérdésre Déry azt felelte, hogy rosszul.

Mi baja van? Klausztrofóbiája. Ami börtönben érthető.

De mikor két és fél év múlva végre írószerszámokat kapott, megírta egyik legjobb regényét a priccs szélén ülve a cellában, amelyet egy kiváló történésszel, Kosáry Domokossal szerencsésen osztott meg, mert azt is lekötötte az írás, és a másik buzgalmát látva mind a kettő serkentést lelt a börtönzárkában. Amiből nem következik, hogy írásra nincs jobb hely a fegyháznál.

1956-ban ugyan vételeztem egy géppisztolyt, amikor az egyetemi hallgatók is hozzájuthattak ilyesmihez, de leginkább a nyugodt kószáláshoz volt rá szükségem, hogy itt is, ott is megfordulhassak, és aránylag biztonságosan szemlélődhessem, mintegy oldalról értelmezve a történteket. Nem fölöttük, nem alattuk, még csak nem is igazán bennük, hanem oldalvást, mellettük, közelség és távolság ösztönös adagolásával.

 

5. Gazdánk a papírra kívánkozó szöveg. Ha rossz lesz, akkor rossz gazdánk van; a balszerencse benne van a játékban, ha nem veszíthetsz, nincsen játék.

Álltunk ötven évvel ezelőtt fegyverrel a kézben teherautókon, kapukban, folyosóablakban, portyáztunk, őrködtünk. Néhány napra katonák, leginkább belülről vezérelt katonák voltunk. Mikor egy házmesterné azt kérte, mintegy a forradalmi nép nevében, hogy ott, a harmadikon, a sarokban egy ávóstisztet nyírjunk ki, akkor, azt az embert (mellesleg egy bombardonost) onnan kimentve, a saját szakállunkra cselekedtünk. Csak úgy.

Van, amikor félretesszük az irodalmat. A forradalom napjaiban számos megfigyelésre tettünk szert, és lehet, hogy mindazok a kollégáink a világ bármelyik pontján, akik kötelességüknek érzik a fegyverfogást, bőségesen okulnak abból, amit átélnek. De az ilyen színtereken az író akkor hű magához, ha senkit sem durrant le, hanem oldalt vagy hátra lép.

Csak akkor lövünk, ha ők is lőnek, mondtuk géppisztollyal az egyetem ablakában, a szemben felsorakozó tankokat szemlélve. Néhány nap múlva lövöldözés nélkül hazamentünk.

Ha a forradalmat az önkéntes fegyveres harccal azonosítanám, akkor nem voltam forradalmár. Amikor nagy sokaságban mentek ki a határon Bécs felé a fiatalok, akik több-kevesebb joggal szabadságharcosnak mondták magukat, én maradtam.

Mesélik, hogy Bécs városától ingyenes villamosbérletet kaptak. Este kilenc után azonban a villamoskalauz nem fogadta el a bérletet, csak addig érvényes, és még hozzátette, hogy kilenc után egy rendes szabadságharcosnak már ágyban a helye. Más szóval, akár így, akár úgy, a heroikus órákat követi az együgyű köznap.

Antipolitika volt nem sodródni semmilyen árral. Ha igyekszem nem kiszolgáltatni az agyamat saját államomnak, miért kötelezzem hálára egy másik állam iránt, tisztes köszönetként a befogadásért?

 

6. Nem vonzott a fölemelkedés semmilyen hatalmi ranglétrán. Az igen, szinte megszállottan, hogy szabadon megjelentethessem az írásaimat, ami az autisztikus önzés tüneteként is felfogható.

Ha vállaltam is a közszereplést, igyekeztem mindig az irodalom körében maradni. Tartózkodtam attól, hogy szolgálati státuszom, elöljáróm, beosztottam, irodám, kocsim, havi járandóságom legyen, nem kívántam semmilyen adminisztrációba semmilyen szinten sem bekapcsolódni.

A felüllétnél jobban tetszett a kívüllét, egy járókelő vagyok.

Demokráciában sem vagyok állami ember, hanem rigorózusan, erőmtől telhetően magánember, akinek lehet egy-két gondolata a köz ügyeiről is.

A nyolcvankilences fordulat idejéig már volt időm tanulni valamit a hatalom, a kormányzás kétértelműségéről, morális hívásáról, a patetikus kötelességérzetről és az alatta megnyíló csapda belső labirintusáról.

Magamnak azt parancsoltam, hogy az elnöki pódiumokon is megfigyelő legyek, a megírandó regény kéme, aki önmagában és kollégáiban szemmel tartja az állami értelmiségit, a hazafias díszpintyet, a valamilyen többség vagy kisebbség (lehetőleg az alullevők) szószólóját a felüllevők körében, továbbá a nemzet nagy mesemondóját, az utópia távolbalátóját, a csábító értelmiségi szerepek és eltévelyedések hullámlovasát.

Ezért önvédelemből, az ép eszemet féltve, inkább az antipolitikus nézőszögét választottam, amely alkalmasint szerencsés esetben egybeeshet ilyen vagy olyan törvényes testületek álláspontjával, mert a szabad és demokratikus jogállam intézményei és normái helyett az antipolitikus ész sem tud jobbat.

Vak lenne azonban, ha nem venné észre a hatalom öncélúságát, a hivatal burjánzóképességét, mert a nevetséges dagadás alapvető hajlandósága az emberi – egyéni és kollektív – önérzetnek.

Van azonban valami, ami egy elszánt író számára az alkotmánybíróságnál, a legfelső bíróságnál, a parlamentnél és a köztársasági elnöknél is magasabb instancia: az irodalom szelleme, amelyet mindig a következő mondat képvisel.

 

7. Az irodalmat tönkreteszi, ha valamit szeretni vagy utálni kell. Kicsiny vagy hatalmas államot, embereket, akik gyakran szerepelnek a hírekben, és akik föl vannak jogosítva rá, hogy szabályozhassák az életünket, akik mindenfélét mondanak, csak azért, hogy ebben a kivételes státusban őket elfogadjuk, beválasszuk-újraválasszuk, hogy beléjük vessük a bizalmunkat, és hozzájuk fűzzük a reményeinket, hogy tőlük tartsunk vagy bennük higgyünk.

A magasrangú emberek viselkedésében mindig benne láttam a színházat, és az írástudók árulásának látom, ha a hatalom birtoklását és gyakorlását a megkülönböztetett pátosz köntösébe bújtatják.

Nem tudom, hogy a nemzeti önteltségnél mennyivel nemesebb az európai önteltség, de kalapot emelek az integráció, a társulás civilizációja előtt, mert úgy képzelem, hogy nagy és bonyolult társadalomban az egyén aránylag szabadabban élhet. Az EU még nem ártott nekem, a saját államom már igen.

Nem tesz jót az irodalomnak a személyes és kollektív önszeretet, ami pedig minden nacionalizmussal együtt jár. A fitogtatott önszeretettől alig elválasztható az idegen iránti ellenszenv, és annak hosszadalmas latolgatása, hogyan is lehetne őt korlátozni és megszégyeníteni.

A városi főtér túléli, ha ilyen beszédek hangzanak el rajta, annyi mindent hallhatott már, de egy regény nem éli túl, ha ilyen beszédek terpeszkednek el benne.

 

8. Aki az íróasztalát délelőtt állami szerepvállalás kedvéért magára hagyja, az sok jutalomban részesülhet ezért, viszont cserében bele kell illeszkednie a nemzetépítés munkájába, az identitás közhelyeibe. Várja a hivatali osztály, dicsérni fogják, szidni fogják, és a törekvéseit ahhoz kell igazítania, hogy miért kap dicséretet, miért szidják. Egy időre az íróasztalfiókba kell zárnia a félbehagyott kézirat mellé gondolatainak a szabadságát is. Nem kerülheti el a propagandát, a hazabeszélést, muszáj félrenéznie, ha nyíltan kérdezik. Ha közügyekben megszólalsz, nehéz elkerülni a hatalmat, de lehetséges.

 

9. Lehet hasznos dolgokat is művelni állami biztonsággal a hátad mögött. Mihelyt hatalmad van, kénytelen vagy másokról dönteni, az egyiknek jólesik, a másiknak rosszul esik a döntésed. Bírálnak érte, igazolod és megmakacsolod magad. A hadakozás lefoglal, és a vele járó szenvedélyek elárasztják a gondolkodásodat. Mert elvégre is lehetetlen, hogy ne legyen igazad.

De ennyi ügyben? És mindig neked?

Ha szerepet vállaltál (jobb lett volna elkerülni), vigyél bele némi individuál-anarchista oldást, görcstelenítést, horribile dictu: játékot. Nem olyan nehéz aránylag szegénynek maradni, hogy a család megélhetéséért naponta meg kelljen dolgozni.

 

10. Száz éve az írót nem nagyon kísértette a hatalom, az újabb rendszerváltás idején inkább, a sok beépített funkcionárius után a hivatal szellemi csillogást igényelt, ahogy akkoriban mondták, autentikus, független elméket. 1989 táján a hatalomnélkülieket a történelem megkínálta a hatalommal.

Megindult a diszkusszió az igazságos hatalomról, ami időrabló mulatság. A föld alól napvilágra jövő ellenzék éthosza is megkívánta a részvételedet. Érezhetted, hogy megfutamodás, ha most, amikor a szavadra várnak, bezárkózol holmi regénybe. A csapda kapujában becsalogató portásként ott állt a történelmi kötelességtudás.

Nem sokáig maradt ez így, mert a politikai osztály kapuja szűkebbre zárult, és jött a verseny az állásokért, ki kapja meg, kinek kell otthagynia a pozíciót, ki dörömböl a kapun, kit lehet kipiszkálni onnan, ki mivel sértegethető, hogy kibukjon a stallumából. Megy a harc a közvagyon, az adó egy bizonyos hányadának elbirtoklásáért pártzsebekbe, magánzsebekbe. És megy a leleplező nyomozás, rágalmazás, a börtön azonban általában elkerülhető. És már a kezdődő polgári jómód művészettel kendőzi magát, a kultúra ünnepeihez költészet, virág, zene, pezsgő és ízletes falatkák tartoznak.

 

11. És jött a verseny nemcsak díjakkal, hírnévvel, jutalommal és nagyobb jövedelemmel, hanem keserű kimaradással is, és a vesztes pozíciójának mindenfajta szépítő ideológiai körülbástyázásával. Csökken az olvasókedv, terjed a lustaság, az elme kényelemszeretete, a szem inkább képekre mered, mint ezekre a kis összekapaszkodó, fekete bogarakra.

Fárasztóak ezek a tömör bekezdések és ezek a furcsa szavak. Hány órát adjon egy ember a figyelméből egy másiknak? Nincs társadalom panasz nélkül, nekem is megvan a magam baja, minek olvassam a másét, így az egyszeri ember. A szabadsággal együtt jár, hogy megtanuljuk érdekesen sajnálni magunkat. Az unalmas önsajnálat beleömlik a populista politikába, a művészetbe viszont ravaszabb és különcebb önsajnálat kívánkozik.

 

12. Demokráciában az író szövegei eladásából él. Az írott vagy az élő szöveg az áru, amelyet eladunk, ha szerencsénk van, és ha van olyan olvasóréteg, amelyet érdekel. Az író ingatag piaci helyzetével együtt jár a kérdés, hogy kell-e már vagy kell-e még a portékája az olvasóknak.

Öneladás. A személyiség az áru. Az ember felkínálja és eladja magát a közönségnek. Kockázatos mesterség, kétségtelen, biztonságosabb lenne, ha szolgálná a nemzeti vagy az európai államot, valamelyik helyi vagy nemzetközi szervezetet. De már ezen túl van, most már mutatványos lett, magát mutogatja, emberképeket pingál, vágyakat és undorokat kelt, az olvasó lelkét tornáztatja, mint a házhoz jövő gyúrómester. Élményt, mondatokat árul, remélve, hogy az olvasó kíváncsi, és szeretne kirándulásképpen azonosulni valaki mással.

 

13. Igyekszem elválasztani az irodalmat és a politikát, noha tudom, hogy ez csak korlátozottan lehetséges. Antipolitikus szemléletem nem kifogásolja a politikában a politikát, de nem fogadja el vezérlő motívumként az irodalomban. Ránéz, de nem rendeli magát alá neki. Ne hagyd, hogy eszközzé változtassanak. Használjanak ki egy kissé, de ne túlságosan. Nem kell összekeverni a szerepeket és a médiumokat.

Forradalmi, gyorsuló időkben normális a keveredés, ilyenkor minden kivételes, ilyenkor olyasmit művelünk, amit egyébként nem szoktunk. De ahogy a dolgok a rendes kerékvágásba visszatérnek, ahogy az új helyzet beáll és megszilárdul, úgy ismét megindul a szakmák, nézőpontok és beszédek elválása.

Célirányos ilyenkor leszögezni érdekeink rangsorát. Az író első érdeke a szöveg. Tartósságának egyik feltétele a tisztánlátás. Nem mondani semmit, aminek az igazáról nem vagyunk meggyőződve.

 

14. A politikusok a kormányhatalom megszerzésére vagy annak megtartására törekednek, és ennek rendelik alá a cselekedeteiket, sőt előbb-utóbb a mosolyaikat is. Támogathatom a nekem rokonszenvest a szavazatommal, mondhatom, hogy én melyik versenyzőre teszek, méltányolhatom úgy is, mint színészt, mint a hatáskeltés mesterét, de nem jellemezném magam azzal, hogy egyiknek vagy a másiknak előlegezek némi bizalmat.

Az író mint állampolgár szavaz, rokonszenvez, ellenszenvez, de elsősorban magánember. Addig, amíg demokrácia van. Addig, amíg a küzdőfelek mondhatják a magukét. Mivelhogy nem törekszik kormányhatalomra, nem kell csapatjátékosnak lennie, elég, ha jelzi a szolidaritását, amelynek megvannak a határai.

Én például legszívesebben elhárítok minden olyan megnyilvánulást közügyekben, amely délelőttre van kitűzve, mert a felkelés utáni órákat az íróasztalomnál szeretem tölteni. A közszereplők viszont délelőtt a legelfoglaltabbak. Íme, egy inkompatibilitás.

 

15. Más eset, ha tényleges vagy fenyegető diktatúrával állunk szemben, mert ilyenkor a többség meghunyászkodik, és egyik-másik író tekintélyére van szükség a szabadságjogok védelmében. Ilyenkor indokolt kiállni a porondra.

Földalatti ellenzékben átláthatóbbak az érzelmek. Demokráciában azért nehéz a barátság a politikussal, mert nem tudod, hogy mit is gondol valójában, valószínű ugyanis, hogy a siker érdekében gondol vagy nem gondol ezt-azt. A politikus észjárásnak némi fordulékonyság, érdekvezérelt partner- és barátválasztás a velejárója. Ez a heteronómia pedig korlátozottan bizalomkeltő.

A barátság és az irodalom fölött sem a tömeg, sem a felsőbbség, sem a divat nem lehet hangadó, ezekhez állandóság kell és autonómia, sokoldalú, éleslátó megértés, olyasmi, ami nem pártban vagy más közösségben érhető el, noha ezek is meghallgatást érdemelnek.

Aki ízlésénél, személyes értékválasztásánál fogva antipolitikus nézetekhez vonzódik, mert a civil életet minél kevésbé szeretné államügyként elgondolni, az ragaszkodhat ahhoz, hogy a számára lényeges dolgokban nem enged teret politikai szempontoknak. Nem lenne szép például, ha egy orvos a pártvonzalma szerint kezelné a pácienst. Szomorú, bár gyakori eset, hogy szerelmi–családi kapcsolatokat politikai konfliktusok vetnek szét, ha az államhatárok a szeretők közé ékelődnek.

Az író nem funkcionárius vagy katona, nem rendelheti magát alá semmilyen szervezetnek, testületnek, nem másokra kell hallgatnia, hanem magát kell faggatnia, hogy mit is gondol a tárgyról, és a legbiztonságosabb a saját tapasztalatára hagyatkozni. Abban, amihez ért, jobb, ha nem hallgat senkire, arról pedig, amihez nem ért, jobb, ha nem sokat beszél.

Elképzelhető, hogy milyen gyászosan makognék, ha a parlament célokáról, a költségvetésről faggatnának. Amikor főként a pénzről van szó, a ravasz író udvariasan átengedi másoknak a terepet, és rábízza magát olyanokra, képviselőire, akiről úgy sejti, hogy értenek hozzá, és akiket az ilyen témák szenvedélyesen bírnak érdekelni.

 

16. Ismerek olyan írót, aki a rendszerváltás pacsirtadalos hajnalán képviselőbarátai hívására vendégként beült a parlamentbe, de egy órát sem bírt ott ki, gyötrelmes álmosság nehezült rá, és kimenekült ebből a komor iskolából. Kalapot emel azok előtt, akik bírják. Van valami heroikus a fenekük és a fülük kitartó használatában, hogy politikai felszólalásokat bocsáthassanak az agyukba. Vannak erre eleve alkalmatlanok.

Olykor azonban az ilyen elfoglaltság nem kerülhető el, és azok az alkalmatlanok ilyenkor játszanak. Ha nem áll módjukban átaludni, akkor a gyűlés tekinthető színházi eseménynek is. A dolognak megvan a maga értelme, részben valóság, részben játék. Szoktam látni a politikusokat úgy is, mint a sportolókat és más mutatványosokat.

A versenyző mindennél inkább nyerni akar. Egy író nem nyerni akar mindenekfelett, hanem a dolgát rendesen meg akarja csinálni. Tehát nem a harc, a sereg, a mozgalom fogalmaiban gondolkozik. Mindenki teljesítse a saját szakmája normáit. Nem kell a másik mesterségébe belekotnyeleskedni.

A nagyoknál azonban elképzelhetők váratlanságok, elkanyarodások, de ők ezzel is szellemi újításokat hoznak, és gazdagítják a mezőnyt. Működjön a liberális demokrácia, működjön a jogállam, a maga szabályozott szerepeivel, végezze a dolgát, mint egy közlekedési vállalat vagy a vízművek, nem ártom bele magam az ügyeibe.

 

17. Más eset, ha elárad a ravaszul ünnepélyes demagógia. Akkor, mi tagadás, szólhatnék éppen, de amit én észreveszek, azt a többiek is felismerik, és az újságírók, a komoly publicisták megtárgyalják. Az író nem közíró. A közíró közügyeket tárgyal, a regényíró magánügyeket.

Mindazonáltal szemmel tartom a közteret, hogy ki erősíti és ki veszélyezteti a szabadságomat, ki az, aki felemás viszonyban van a demokráciával, ki az, aki a saját uralma alá rendelné a sajtót, és ezzel jogaimat sértené. Hogy mindez netalán a nemzetépítés jegyében történik? Van-e valami magasabb eszme a regény fölött, mint a mű igazsága?

Egy nemzet, egy állam, egy vezér, egy irodalom, ez a fasizmus jelszava, alkalmasint a fasiszta kommunizmusé. Nem lehetetlen, hogy minden tehetséges politikus a szíve legmélyén vezér akar lenni. Első mindenesetre, akit az erkélyre kihívnak és dörgő tapssal ünnepelnek. Sokan keresnek bálványt maguknak. Ezzel szemben az antipolitikus szemléletű polgárt a barátságos gyanakvásnál meszszebbre ragadni a politikai lelkesedés mezején nem könnyű.

 

18. Nincs szabály, dilemmák vannak, amelyekre mindenki a maga módján válaszol. A személyiség, a stílus – az ultima ratio. Valamirevaló írónak megvan a maga stratégiája, van logika a döntései között, amelyek bizonyára vitathatók, ennyivel beéri, és nem kíván morálisan a kortársak fölé magasodni.

Ki tudja, hogy jó-e az irodalomnak az út, amelyet egy író követ? És lehet, hogy van annál több is, elvégre az irodalom abbahagyható, felfüggeszthető, játszma, nem szentség, habár alighanem mindennapos létszükség. Mindenesetre voltak már a világirodalomban nagy hallgatások, szünetek, nem biztos, hogy folyamatosan írni kell.

Meg is kell valahogy élni. Talán éppen polgári foglalkozást űzni, lehet az ember ifjúságvédelmi felügyelő, városszociológus, kiadói lektor és családapa, megfordulhat társaságokban, de ha minderre jut belőle, akkor az írás ideje-tere összébb szorul. Ami esetleg nyereség a hazának. Amit a sors ránk mért, amit választottunk, abban kell helytállnunk, de akárhova vetődünk, egy keményfedelű, fekete notesz mindig elfér a zakónk bal zsebében.

 

19. A könyvekkel az olvasó életstratégiákat vásárol: hogyan éljen vagy ne éljen. Izgalmakat, rémségeket és bölcsességeket vár el a pénzéért, utazni akar a szerzővel, túravezetőt keres a saját barlangjárataiba, ki akar jönni magából, és messzire menni, nem is tudja, hova. Kér fájdalmat és enyhületet, tornáztassák meg a képzeletét. Igen, lelki vezetést is kér, továbbá eszményt, netán végső magyarázatot, mert az ember bizonytalan, akkor is, ha a dolgai nagyjából rendben vannak. Ha mód van rá, szívesen átlényegül varázslatos és szörnyű maskarákba.

1989 után átléptünk a demokratikus áruvilágba, amelyben a könyv nem az alkalmazkodás vagy a lázadás eszköze. A vevő kap a pénzéért különféle élményeket, mikor minek van kelete. A régi rendben, a hatalom világában az író és a portás azt mondta: az állam én vagyok. És az a tény, hogy ebben valamelyest igaza volt, nem segítette az írásban. A szöveg a politikusnak eszköz, az írónak cél.

 

20. Életemnek szinte minden vonatkozásában magánember kívántam lenni, és ez Budapesten többé-kevésbé sikerült is nekem. Nem kapaszkodtam fel sehova. Ma is ugyanabban a lakásban lakunk, mint azelőtt. Nincsen számomra elérendő jobb állapot, nem veszíthetek el semmilyen pozíciót. Nem fontos, hogy a könyveim mindenütt ott legyenek, még kevésbé, hogy én legyek mindenhol ott. A helybenlét varázsa érdekel a leginkább. Nem félek az ítéletektől, még a saját lelkiismeretemtől sem.

Ha hűvös vagy, akkor nem lángolsz el egykettőre. Az íráshoz visszavonultság kell és független derű, amit nekem 1989 előtt a hivatalos mellőzöttség biztosított, mint afféle diétát, feloldozott terhes kötelezettségek alól.

Én a régi rendet károsnak és feleslegesnek tartottam, amit nem is titkoltam el az olvasóim elől. Az utálatos erőszakosságok, amelyeknek tárgya és tanúja voltam, mindig összefüggtek, és eztán is összefüggenek valamilyen ideológiával és vallással, szavakkal tehát, amelyeknek lényege egy másik kárhoztatandó embercsoport kipécézése, amelyet gyűlölni illik, és akár megsemmisíteni is helyes.

Vörös posztó voltam különböző helyi politikusok szemében, akár mint zsidó, akár mint polgár, és úgy is, mint a könyveim szerzője, amelyeket államellenes izgatásnak minősítettek, én pedig antipolitikus szövegeknek tartottam. Valóban nem kívánom, hogy a politikusoknak sok hatalmuk legyen, mert volt idő, hogy nem csupán a szabadságomat, de az életemet is féltenem kellett tőlük. A művészi beszéd nem követ semmilyen politikai célt, nem kívánja erre vagy arra mozgósítani az olvasót.

 

21. Az író az olvasónak agyörömöt nyújt, katarzist árul, megmunkálja a szemérmetlen nyersanyagot, gyötrelemből és gyönyörből koncentrátumot készít, és ebből meg akar élni. Barkácsol, mesterkedik, kitalál, döntéseinek és választásainak a sora időbeli formát alkot, és ábrázolja a karakterét. Hogy milyen ember, abból derül ki, hogy mire mennyi időt ad. Aki nem szeret a műhelyében matatni, az a többieket nyúzza.

 

22. A szavak megválogatása kirajzolja a szerző erkölcsi arcát. A krónikásnak nincsen önérdeke, nem nyafog, nem gyűlöl, nem hiúskodik. Az írás akár az imamalomforgatás. Teremben is jól van, kamrában is jól van, nem igényel sok megszólítást, a kényelmetlen helyzet is kényelmes neki, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg. Hogy az ember fázik vagy izzad, az nem annyira a hőmérséklet, mint inkább önfegyelem dolga. A felejtés normális, akár a megdermedés és a helyettesítődés. A memória hallgat a jó szóra. Az emlék pedig olyan szép kivétel, mint egy gyufaszál fellobbanása az éjszakában.