Egy szöveg múltbeli keletkezésének fikciója sokféleképpen építhet arra a feszültségre, mely a fiktív és a valóságos keletkezési idő, a két kor nyelve, tudása és tapasztalata között vibrál. Csokonai Lili-Esterházy Tizenhét hattyúkja például ezt a disszonanciát nemhogy nem igyekszik elrejteni, de kacéran kiélvezi, amikor a nyelvújítás előtti kort idéző nyelven beszél a valóságos keletkezési időbeli történetről és tapasztalatokról. A skála másik végén olyan szövegek helyezkednek el, melyek a „lehetett volna" érzését keltik, a dokumentumszerű hitelességre törekszenek, mint például a Psyché vagy Kovács András Ferenc apokrifjeinek jelentős része. Rakovszky Zsuzsa szépséges regénye, A kígyó árnyéka a két véglet között helyezkedik el. Az 1660-as évekre datált fiktív önéletírás minuciózus környezetrajza, a benne felsorakozó események - a szereplők élettörténete, illetve a történelem fordulatai -, és jelzésszerűen a nyelvhasználat egyes elemei teremtik meg a múltbeliség fikcióját és fogadtatják el a szöveget egy négyszáz éve élt figura keze művének, de azt mondhatnánk, csak a játék kedvéért: a regénynek nem célja és nem tétje a hiteles történeti dokumentum imitálása. Saját tudásunk megkerülhetetlensége Rakovszky számára nem kényelmetlen adottság, nem tesz erőfeszítéseket, hogy elfedje, hogy az évszázadokkal ezelőtti kort akár a nyelv, akár a korabeli tudás szempontjából merőben idegenként idézze meg. Ezt a - Radics Viktória szavaival - „premodernre játszó posztmodern prózát" (Holmi, 2002. december) átitatja a személyiségről, az önazonosságról, a lélekről, a nőkről és a férfiakról, a szerelemről szóló tudás 21. századig tartó története, s ezen belül is a szépirodalom tudásáé a személyiségről, az önazonosságról, a lélekről, a nőkről és a férfiakról, a szerelemről. Saját korának tudását látványosan megnyitja, kitágítja a múlt felé, de nem imitálja, hogy képes volna megfeledkezni róla. Nem utolsósorban az időkezelésnek, múlt és jelen kapcsolatának könnyed nagyvonalúsága miatt bírhat Rakovszky regénye bámulatos intellektuális gazdagsággal.

És elsősorban talán éppen ebben az értelemben lehet A kígyó árnyéka bizonyos mértékig önéletrajzi - ezt az értelmezést különben a szerző maga kínálja fel egy interjúban (Magyar Narancs, 2002. június 20.): „Az a helyzet, hogy elkezdtem írni a saját életemet, de éreztem, hogy az nem működik. És egyszer csak kipattant a szikra, hogy át kell helyezni néhány századdal korábbra." De nem muszáj ilyen közvetlen írói instrukciókhoz nyúlnunk: az én megsokszorozása, meghosszabbítása, tér- és időbeli határainak feloldása Rakovszky Zsuzsa verseinek egyik legsajátabb jegye, témája és poétikai elve. A Fehér-fekete című kötet „Hangok"-ciklusától kezdve a drámai monológ költészetének az egyik alapműfajává válik, némelyik korábbi és későbbi versben pedig maga a megsokszorozódás folyamata is megjelenik. Ilyen a Jane összegez (Tovább egy házzal), a reinkarnációról beszélő Jób (Fehér-fekete), és az Egyirányú utcából a Kettőstudat, mely egy 88 éves nő vallomásából veszi mottóját: „Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom - de érzem, hogy kislány vagyok Írországban"; illetve a Visszaút az időben, aminek az ihletője a mottó szerint, hogy „Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe, hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát." Akár megszólal az a hang, mely saját alternatíváit („lehetne-léteit", ahogy a Jane összegezben szerepel) elgondolja, akár a háttérbe vonul, mint a drámai monológok többségében, a megsokszorozódás, az ént másikká tevő képzelet és a másikat énné változtató empátia összjátéka olyan elképzelés a személyiségről, melyet a költői-írói alkotásmód értelmezésének is tekinthetünk. A képzelet és az empátia elsődleges tárgyai a mindenféle korú nők; a női hangok, arcok, sorsok úgy vannak túlsúlyban Rakovszky Zsuzsa versei között, hogy az inkább magától értetődőnek hat, semmint programszerűnek. A lélek időutazása, vándorlása és a női szerepversek előlegezik meg tehát a szerző költészetében regényhősnőjének, Orsolya alakjának megírását.

Rakovszky személyiség-megsokszorozó verseiben a személyiséghez vagy annak egy darabjához, amit jobb híján léleknek nevezünk, több életrajz is tartozhat. Ám A kígyó árnyéka meg is fordítja a dolgot: Orsolya önéletírásában egyetlen életrajzhoz többféle értelemben is több személyiség kapcsolódik, vagy legalábbis eléggé bizonytalan és törékeny annak a figurának a személyazonossága és önazonossága, akinek körülbelül nyolcvan évet kitevő történetéről olvashatunk. (Az öreg Orsolya 1666-ban írja emlékiratait, és a regény során elejtett információkból ki lehet számolni, hogy körülbelül 1586-ban születhetett.) Már a hős születését is homály övezi: a gyerekkorában hallott pletykák arra engednek következtetni, hogy anyja már teherben volt, amikor apja, a lőcsei patikus feleségül vette. És ez a lehetőség nem pusztán Orsolya származásának a bizonytalanságát jelenti, hanem kétségessé teszi azt is, hogy valóban elköveti-e a lány a sok regénybeli bűne közül a világ szemében a legnagyobbat (s egyben azt, amivel talán a leginkább azonosítja magát): a vérfertőzést.

Az önazonosság problémája Orsolya önéletírásában nem egyszerűen annyit jelent, hogy az emlékeit írásban rögzítő öregasszony számára múltbeli énjei idegennek hatnak, hanem életének történetét is úgy beszéli el, hogy az élesen elhatárolódó szakaszokra bomlik. Az elbeszélő Orsolya szinte minden életszakasz kapcsán felidézi azt az élményét, hogy a korszakok folyamatossága, összefüggései nehezen voltak számára megragadhatóak. Az első korszak Orsolya kisleány kora; ez a szakasz azzal végződik, hogy a lány apjával Izsákfalvára utazik távoli rokonukhoz, a kétszínű Anna asszonyhoz, miközben Lőcsén kitör a pestisjárvány, s amikor hazatérve felfedezik az anyán a betegség jeleit, sorsára hagyják. Anyja halála utáni visszatérésükről Orsolya így ír: „Máskor meg éppenséggel úgy éreztem, mintha mindaz, ami a pestis és anyám halála előtt történt, valamikor réges-régen, egy másik világban esett volna meg velem" (61). A következő, legmozgalmasabb időszakban közeledik hozzá először apja, ami elől Orsolya elmenekül. Az apa újra megnősül, egy másik Orsolyát vesz feleségül, aki a hősnővel jóformán egyidős, ő pedig szerelemre lobban egy távoli rokon, a léha Niki iránt, s hosszadalmas intrikák után a farsangi mulatságok idején egy nyomorúságos erdei kunyhóban végre-valahára az övé lesz. Aminek persze a következményei sem maradnak el, ám Orsolya sokáig igyekszik tudomást nem venni állapotáról: „S ahogyan ama farsangbúcsúztató délután eseményei fokonkint elhalványodtak emlékezetemben, s lassankint olybá tűntek, mint valami álom kusza képei, kiváltképp ha megszokott életem ismerős és valószerű mozzanataival vetettem őket egybe, mindinkább nehezemre esett elhinni, hogy efféle egyszeri, zűrzavaros és álomszerű események, amelyek előidézésében ráadásul véletlenek egész sora játszott közre, ilyen súlyos és veszedelmes következményekkel járhatnak valóságos, mindennapi életemre nézve…" (210.) Mikor végül megvallja apjának, hogy terhes (és Bocskai hadseregének durva katonáját teszi érte felelőssé), az sebtiben az izsákfalvi rokonokhoz költözteti. Itt játszódik le a következő metamorfózis: a városi polgárkisasszony a Szent János ünnepségen álnéven, falusi cselédlány álcájában szeretkezik egy ismeretlennel. Izsákfalváról nem Lőcsére vezet vissza az út, hanem Ödenburgba (Sopronba), ahol Lehmann megörökli apja patikáját. Az apa terve az, hogy útközben egy rokon családnál a két Orsolyát „összecserélik", hogy ne érje szó a ház elejét, bevárják, míg a lány megszüli gyermekét, és Ödenburgba érkezve a babát a másik Orsolya gyermekeként, tehát a Lehmann házaspár törvényes sarjaként mutatják be. Ám a meghibbant feleség apa és lánya vérfertőző kapcsolatára gyanakodva egy éjjel visszaindul Lőcsére, hogy ott feljelentést tegyen, csakhogy útközben haramiák áldozatává válik. A mostohaanya eltemetésével tehát Orsolya romantikus regényhősök átváltozását idézve eltemeti egykori énjét, és magára ölti a halottét: saját apja feleségeként érkezik Ödenburgba. Ez a kalandos utazás vezet tehát át a harmadik életszakaszba, mely ugyancsak a rémregények meseszövésére hajaz, csecsemőhalállal, gyilkossággal, most már tényleges vérfertőzéssel és nyomasztó álmokkal terhes. Orsolya visszaemlékezése szerint ödenburgi életében megint csak nehezére esett tudatosítani magában akkori énjének kapcsolatát a lőcsei eseményekkel: „Ama bizonyos húshagyókedd oly messzire távolodott emlékezetemben, hogy szinte fölfoghatatlan volt számomra annak kapcsolata mostani helyzetemmel…" (306-307.) És ugyanilyen szakadékszerű határ választja el Orsolya utolsó életszakaszát, a Günsbe (Kőszegre) való menekülés után egy fiatal orvos feleségeként, majd magányosan élt életét a korábbiaktól, ám erről a mintegy negyven évnyi időről a regény csak utalásszerűen számol be.

A regény cselekményének ideje, a 16-17. század fordulója remek anyagot szolgáltat egy olyan szüzsé számára, mely a személyazonosság törékenységére épít, s Rakovszky ezt bőven ki is aknázza: az információáramlás nehézségei, az utazás relatív lassúsága és ennek megfelelően a távolságok nagysága, az okmányok hiánya stb. három egymástól elszigetelt világra hasítja szét azt a térséget, mely a mai szem vagy térérzékelés számára tenyérnyi folt. A személyazonosság külső feltételeinek, a szélhámos-létnek a korhű ábrázolása azonban az identitás- és folyamatossághiány belső élményének metaforájaként is szolgál, ami csak egyetlen példa arra a szövevényes jelentéshálóra, amit a tájak-terek és a lelki jelenségek leírásai alkotnak. A korszak jellegzetes eseményei, melyeket A kígyó árnyéka előszeretettel idéz meg, a tűzvészek és a különböző seregek dúlásai, vagyis hogy egyetlen életidőn belül számtalanszor kell a semmiből újrakezdeni mindent, ugyancsak a regényben kirajzolódó élettörténettel és személyiséggel kapcsolatos elképzelésre rímelnek. Orsolya emlékirataiban az élettörténetet és a személyiség történetét nem a folyamatosság és főleg nem a fejlődés (nevelődés) jellemzi, hanem az éles határokkal tagolt Csipkerózsika-álom szerű változatlan szakaszok. Az átmenet az egyik szakaszból a másikba - a metamorfózis - az utazások során történik meg.

A regény megjeleníti az alakváltás eksztatikus formáját, az átváltozás gyönyörét is, a karnevált, amikor „bárki kedve szerint kivetkezhetett valóságos mivoltából, s másféle alakot ölthetett" (177.); s efféle átváltozás Orsolya számára a már említett Szent János ünnep is. Az utazások, az új életkezdetek azonban az átváltozás örömtelen, kényszerű, skizoid változatai.

Van azonban valami, ami Orsolyát mindenhová elkíséri, és életének különböző szakaszait hasonítja egymáshoz. Korábban azt mondtam, Rakovszky verseiben magától értetődőnek hat, hogy a monológok beszélői elsősorban nőfigurák. A regény esetében viszont nagyobb hangsúly esik a női lét problémájára, aminek az a legfőbb oka, hogy a kor szokásainak megfelelően Orsolya nevelődése - ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről - szinte kizárólag a nők közösségében folyik. A kígyó árnyékában a női és a férfivilág élesen elválik egymástól, a kettő között csak a szerelem vagy a házasság (a kettő, úgy tűnik, kizárja egymást) jelenthet érintkezést. Az átjárhatatlanság kétirányú: a férfiak ugyanúgy nem értenek „a női dolgokhoz", mint fordítva: ennek legbrutálisabb példája, amikor a vajúdó Orsolya apja nem bírja tovább nézni lánya szenvedéseit, ám patikustudományából mindössze arra futja, hogy egy nagy adag ópiummal elcsendesítse. Akárhova veti az élet Orsolyát, mindig nők adják kézről kézre: az anyja, öreg cselédjük, Susanna, keresztanyja, anyja halála után a házvezetőnő, távolabbi és közelebbi nőrokonok sora, cselédlányok, barátnők és a többi. Az a tudás, amit Orsolya a világról szerez, ennek megfelelően jellegzetesen női tudás (gyerekcsinálással és abortusszal, a férfiak megbűvölésével, a férjhez menéssel és a háztartással kapcsolatos), és mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy szinte teljesen haszontalannak bizonyul élete során. Miközben a regény élvezetes részletességgel mutatja meg e tudás felvilágosulatlan babonákból, megváltoztathatatlannak érzékelt társadalmi törvényekből, szolidaritásnak álcázott gyanakvásból és alázatként tálalt manipulációból szőtt hálóját, láthatóvá válik az az évszázadokkal későbbi érzékeny-ség is, mely a zárt női közösséget kritikusan szemléli vagy éppen a férfiakra és a nőkre alkalmazott morális mérce különbözőségét teszi láthatóvá. (Ez a történeti nőregény-típus, mely egy fiktív történeti nőfigurán keresztül tematizálja a nemek társadalmi státusának előtörténetét, s melynek a magyar irodalomban alighanem A kígyó árnyéka eleddig az egyetlen képviselője, a kortárs angolszász irodalomban szinte önálló kategóriát képvisel. Magyarul is olvasható például az amerikai Tracy Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regénye, mely Vermeer egyik portréjának modelljét teszi főhősévé.)

Orsolya nehezen tud megfelelni a női közösség követelményeinek: ügyetlenkedik a női munkákban, és az elbeszélés egy-egy pontján kifejezetten kritikusan viszonyul ezekhez az elvárásokhoz: „későbben is gyakran tapasztaltam, hogy az asszonyok ellenséges szemmel méregetik azokat a társaikat, akik kivonják magukat az asszonyi lét törvényei alól […]" (98-99.) A „normális" női szerep már akkor sérül, amikor apja kitanítja a gyógynövények használatáról - ez az egyetlen olyan tudás, amit nem a nők hagyományoznak rá, ám ebben sem leli sok örömét végül: csak a társadalom perifériájára szorított női szerepben, boszorkányként gyakorolhatja a tilosban eltanult mesterséget. Az apával folytatott vérfertőző viszony végképp felborítja életében a női lét rendjét. A szerepek konfliktusa egyetlenegyszer oldódik fel, a regény utolsó, megrendítő álomjelenetében, amikor Orsolya apja csecsemő nagyságúra zsugorodott testét a karjaiba veszi, és kimenekül vele a városból. A képzelet kibékíti egymással a leány, a feleség és az anya szerepét.

A kígyó árnyéka szövegének igen nagy hányadát teszik ki a lelki történéseket érzékenyen elbeszélő részek, s a cselekmény koherensnek mutatkozik akkor is, ha a figurák lélektani motívumai felől akarjuk olvasni és megérteni. Van tehát Rakovszky könyvének egy lélektani regény-szerű arca, ám ebben az értelemben vett hitelessége persze megint csak nem kortörténeti hitelesség. Már említett interjújában a szerző arról beszél, hogy az álombetétekkel próbálta áthidalni azt a távolságot, ami Orsolya lélekről való tudása és a mienk között feszül. Az álmok mellett a regény megmerítkezik a lélekről szóló korabeli hiedelmek világában: azokban a rémhistóriákban, melyeket Orsolya gyerekkorában hallgat, démonok, átkok, bűbájosságok hasítják darabokra a példás életű polgárok harmonikus személyiségét. Mellesleg ezeknek a históriáknak, pletykáknak a beillesztése az önéletrajzba ugyancsak felettébb „mai" pszichológiai belátással kapcsolatos, hiszen az (ön)értelmezés narratív mintáit hangsúlyozza: Orsolya visszaemlékezéseiben rendre felidézi azokat a történeteket, kisleányoknak való olvasmányokat, tündérmeséket, hátborzongató legendákat és hiedelmeket, melyek alapján saját életét, érzelmeit, vágyait és mások viselkedését annak idején értelmezni próbálta: a gyerekkor történetének elbeszélésében az „azt hallottam - azt gondoltam" vagy „azt olvastam - úgy képzeltem" szerkezet válik az egyik legfontosabb és leggyakoribb építőelemmé.

Ám A kígyó árnyéka nem pusztán a pszichológiai motiváció, a személyiség múltjának felidézhetősége vagy az érzelmek tanulása szempontjából teszi témájává az emberi lelket, hanem már-már azt mondhatnánk, saját antropológiát dolgoz ki, a személyiség összetevőinek, a lelki folyamatok ágenseinek érzékeny összjátékát rajzolja meg. Rakovszky regénye az ember lelki-mentális szerkezetét rétegzettnek mutatja, s antropológiájában a „feledékeny", az ok-okozati kapcsolatokat elfedő ént többféle instancia is felülbírálja. A korábban idézett szövegrész, mely arról számol be, hogy a várandós Orsolya nehezen érti akkori életének kapcsolatát a korábbi eseményekkel, így folytatódik: „De amíg szegény, sarokba szorított elmém efféle körmönfont okoskodásokkal igyekezett jobb belátásra bírni a sorsot, ama homályban lakozó testi lélek, amely mindnyájunkban ott munkál, s amely gyakran bölcsebb nappali eszünknél, mindvégig pontosan tudta, hányadán állunk, és álmaimban, mintha csúfolódnék velem vagy inteni akarna, mint fölnőtt a hebehurgya kisgyermeket, újra meg újra valóságos helyzetemet tárta elébem." (210.) E testi lélek, mely több, mint az ösztönök birodalma - a testtel kapcsolatos élmények, észleletek széles köre tartozik a fennhatósága alá -, a folytonosság, az elszigetelt életszakaszok közötti kapcsolat egyik megteremtője. Orsolya történetében a test leginkább kényelmetlen betolakodó: a tükörbe nézés, az öregedés jeleinek megpillantása sehogyan sem egyeztethető össze az önérzékelés más régióival, mint például a regény utolsó mondataiban: „A holdfény zöldes csíkja kettőbe vágja az ágyat, s én két egymásba kulcsolt kezet látok a takarón nyugodni, két öreg kezet, amelyekben sehogyan sem bírok a magam kezére ismerni". (46.)

A szerelmes egyesülésről és a szenvedélytelen közösülésről radikálisan különböző nyelv beszél a regényben. Az örömtelen szeretkezés leírása tárgyilagos, részletező, testrészeket, pozíciókat és mozdulatokat nevez meg nem különösebben túlzásba vitt szemérmességgel: „Egyik este, amikor szokásom szerint apámnak háttal, az oldalamon feküdtem az ágyon, s az álomra vártam, egyszerre csak ott éreztem kezét a csípőmön […] Nemsokára meghallottam ziháló lélegzetvételét, két combom között mintha sikamlós halat éreztem volna vergődni, s én úgy éreztem, mintha lehajítanának valami mélységesen mély, sötét kútba […]" (381.) A gyönyör szövegei viszont szimbólumokkal dolgoznak és említést sem tesznek a testről; a test nem magasztalódik fel a szerelemben, hanem inkább felszámolódik, mintha a gyönyört éppen az tüntetné ki, hogy ilyenkor sikerül teljesen megfeledkezni forrásának amúgy nyomasztó jelenlétéről. A test a szerelemben megszűnik, a múltra való emlékeztetésben a lelkiismeret cinkostársa, harmadrészt viszont az ember állati része, ami a regényben elsősorban azt jelenti, hogy a kiszolgáltatottság forrása. Az állatkínzás, az állatok kétségbeesett életösztöne, szenvedése és brutális halála A kígyó árnyékában rendszeresen visszatérő kép, s egy helyen - amikor szüzességének elvesztését meséli el - maga Orsolya kapcsolja össze ezt a képet saját testének kiszolgáltatottságával: „Kapkodva fölálltam, s háttal neki tisztogatni kezdtem magam a metszően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halvány veresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom, miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csakugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal, talán mókussal vagy pelével." (187.) Az ember és az állat kiszolgáltatottsága és szenvedése közötti különbség kérdése különben a regény egyik legkorábban felbukkanó motívuma: Orsolya gyermekkorában gyakran gondolkozik azon, hogy vajon az állatoknak is van-e lelkük, míg példás keresztény életvitelt folytató keresztanyja fel nem világosítja, hogy „az állatokat nem ruházta fel Isten a jó és a rossz tudásának képességével" (9.), azaz, hogy ha valamifajta lelkük van is, lelkiismeretük biztosan nincsen. Ám Orsolya, ahogy a keresztanya más tanításai esetében, ebben a kérdésben sem tanulja meg a teljes leckét: a lelkiismeret mint az ember magasabbrendűségének, méltóságának záloga, amire a keresztanya tanítását kihegyezni próbálja, ugyanolyan falsnak hat a szemében, mint a lemondás és a türelem méltósága. Az emlékiratokban az emberi lélek úgy jelenik meg, mint ami nem képes megóvni az állati szenvedéstől, ám még annál is nagyobb tehertételt ró ránk.

A jó és a rossz elvont fogalmával operáló, Istennek felelő lelkiismeret - a „testi lélek" mellett a másik olyan instancia, ami az életesemények között hívatlanul is folyamatosságot teremt - kisebb súllyal esik latba, mint a külvilág ítéletétől és a retorziótól való félelem. (Hogy a retorzió mit jelent, afelől a két megesett lány szadista meghurcolása és kivégzése nem hagy kétséget.) Nyomokban megjelenik viszont a lelkiismeret egy másik értelme, a hozzánk hasonló iránt érzett felelősség, ami Orsolya számára átélhetőbb érzésnek és erősebb parancsnak tűnik. Először Anna asszonynál megismert sorstársa, Dorkó kapcsán ír arról, hogy az, hogy Dorkót ígérete ellenére nem is próbálta megkeresni, „nagyobb súllyal nehezedik a lelkemre, mint megannyi jóval nagyobb bűnöm". (227.) Másodszor pedig különös módon saját gyermeke iránt támad benne efféle lelkiismeretfurdalás, elbeszélése szerint nem az anyai ösztön, hanem a gyermek elesettségének láványa ébreszt benne szeretetet és szolidaritást. (319.)

Az Istennek felelő lelkiismeret tehát inkább korabeli retorikai fordulatként uralja Orsolya emlékiratait, de abban a bonyolult szerkezetben, aminek az emberi lelket ábrázolja a regény, kisebb a jelentősége, mint más mechanizmusoknak. A vallásháborúk közepette játszódó történet, számomra úgy tűnik, sokkal inkább a modern, szekularizált lélekről szól, mintsem a mélyen megélt vallásosságról. Orsolya életének egymást követő szakaszai új és új titkokat szülnek, a szülők titka után szaporodnak saját titkai: szerelme Niki iránt, a terhesség, mostohaanyja szerepének magára öltése, Lang Mátyás meggyilkolása, viszonya a fiatal orvossal. A sarjadozó polgári kultúra színterei és tárgyai: a mások előtt szinte soha meg nem nyíló ház, a zárt szobák és kamrák, a titkos fiókok és ládák teret adnak a titkolózáshoz. A szekularizált lélek „magja" (aminek a hiányáról Niki panaszkodik Orsolyának - 162.) maga a titok, ami magába zárul, kommunikálhatatlan. A regény jellegzetes belső terei nem csak színterei, de metaforái is ennek a titkot őrző léleknek: aki a házba próbál belépni, az szinte mindig betolakodó, tilosban jár - kezdve a szomszéd varrónőtől a zsákmányoló katonákon és az ödenburgi katolikus papon át a behatolásért életével fizető Lang Mátyásig. S így az árulás netovábbja lesz, hogy Orsolya a két erdei szerelmeskedés után apja-szeretője házában csábítja el a doktort. A kígyó árnyékában a titok képezi az individualitás és az identitás kulcsát, a szükségszerű kívülállás-élmény okát, amit az a sejtelem sem képes feloldani, hogy talán mindenkinek van valamilyen borzalmas titka. A titok attól titok, hogy megoszthatatlan, a lélek tehát szükségszerűen magányos.

Azt láttuk, hogy a gyönyörteli és az örömtelen szeretkezéshez különböző nyelv kapcsolódik A kígyó árnyékában. Ám az is igaz, hogy ezeket a passzusokat mégis hasonítja az, hogy a testi egyesülést mindkettő megsemisülésként jeleníti meg, igaz, az egyik esetben eksztatikus, a másikban depresszív élményről van szó. Az eksztázis és depresszió, illetve a szenvedély és szenvtelenség témája a regény egyik legbonyolultabban kidolgozott rétege. Nem pusztán kétféle lelkiállapot szembeállításáról van itt szó, hanem az énnek a külvilághoz való viszonyulásáról, a világban való otthonosságáról, s ennek a kérdésnek a sokrétű problematizálása sokszor a filozófiai regényhez rokonítja A kígyó árnyékát. Az otthontalanság képei végigkísérik Orsolya történetét - hogy csak néhányat idézzek fel: ilyen képnek tekinthetjük kiüldöztetését apja patikájából (amit első depressziósnak nevezhető korszaka követ), majd a konyhából, ami a nők közösségéből való kizárattatását is jelenti; a sok költözködés, s közülük különösen az Ödenburgba való áttelepülés, ahol Lehmann otthonosan közlekedik a családi bútorok között, Orsolya viszont vendég a saját házában; és persze az utalásokat arra, hogy öregkori magányában (amikor is egy bérelt szobában lakik egy idegen házban) boszorkánynak gondolják, azaz a társadalmon kívül reked. Az otthontalanság másféle, nem társadalmi, hanem egzisztenciális értelme, az érdektelenség a világ iránt legalább olyan súlyos szerepet kap Rakovszkynál, mint a világon (a másikon, a hit kérdésein stb.) csüggő, tűzként pusztító szenvedély. Az érdektelenség Orsolya önéletrajzának szövegében egyszerre jelenti az érdeklődés és az érdek hiányát: az előbbi alapmotívuma Orsolya közönye a vallási háborúk iránt, az utóbbié keresztanyja tanítása a lemondásról. Illetve talán pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy a szenvedély hiánya, ami sokszor teszi gyötrelmessé Orsolya napjait, újra és újra azzal a kérdéssel szembesíti, hogy létezhet-e érdeklődés érdek nélkül.

Különösen sűrűvé válik ez a problematika a regény utolsó mintegy nyolcvan oldalán, az itteni reflexív szövegrészekben és az itt elbeszélt két nagyszabású találkozás történetében. Miután Orsolya bűnben fogant gyermeke meghal, és ő enged apja vágyának, ismét depresszió lesz úrrá rajta: „Tulajdon magam ezen valótlan, világtól idegen mivoltának érzése, amely hol enyhébben, hol erősebben, de állandóan gyötört, úgy tűnt, lassanként átterjed minden tárgyra és személyre, amellyel érintkezésbe kerülök, s mintha csak valami ragály, a pestis különös formája lenne, fokonkint megfertezi az egész világot." (384.) Az itt következő két oldal valójában nem más, mint a tárgyak és személyek látványának hosszú sorolása (s minden bizonnyal a könyv legmesteribb, legköltőibb, legszebb részletei közé tartozik) az érdeklődő (érdekkel bíró), majd a közönyös (érdek nélküli) szem nézetéből. Az utóbbi nézetből a tárgyak szertefoszlanak: „ha tétlenül nézelődöl, mert nem találsz semmi kívánatos célt a világban, amely lelkedet teljes erővel maga felé vonná, akkor mintha bosszúból, a világ is megvonja magát tőled […]" (386.) A világ hasznosság szerinti szemlélete és a közönyös szemlélődés összeütköztetésével Orsolya mintha a keresztényi lemondás morális megközelítését bírálná valamiféle egzisztenciális (vagy egzisztencialista) nézőpontból.

A későbbiekben elbeszélt két találkozás a lelkesedés, az érdeklődés két lehetséges tárgyát kínálja fel Orsolya számára: „Igazából csak két alkalomra emlékszem e tíz és egynéhány esztendőből, midőn valamiféle kedv- vagy reménységféle kezdett éledezni bennem" - emlékszik vissza rövid életű fellángolásaira. (395.) Az időben később következő találkozás egy látogatás az egyszerű, szegény emberekből álló, humánus eszméket hirdető titkos vallási szekta összejövetelén, ahová Lehmannék cselédje, Margit viszi el asszonyát. A másik pedig a város titokzatos grófnőjével való megismerkedés története. A művelt és hűvös arisztokrata hölgy haszontalan csecsebecsék tömegével díszíti lakását. A grófnővel folytatott beszélgetést a regényben a szépség és a csúfság megjelenítésének és tematizálásának egész sora előzi meg a tájábrázolásokban, a környezetrajzokban, az emberi alakok leírásában (az apa esküvője a másik Orsolyával például a rútság tobzódása). Amikor a grófnő - Kant előfutáraként - védelmébe veszi a haszontalan szépséget, akkor az érdeklődés és érdektelenség vitájában új szempontot kínál fel: a szép iránti érdek nélküli szenvedélyt. És még ennél is többet sugall, azt, hogy szépség és rútság nem annyira a világ tulajdonsága, mint a néző lelki diszpozíciójának kérdése.

Ez a két Bildungsromanba illő epizód többé-kevésbé érintetlenül hagyja hősnőnk komor lelkét, nem ad tápot a világ iránti szenvedélyének. Orsolya szinte semmit sem tanul vándorlásai során, leszámítva apja patikustudományát, ami éppen csak arra jó, hogy boszorkánysággal vádolják, illetve a Niki iránti szerelemből levont tanulságot, ami épp csak arra jó, hogy a fiatal doktort nem túlságosan boldog házasságra kényszerítse. Orsolya lelkesedése mindkét látogatás után hamar ellankad, kiábrándítják a szektások összejövetelének hosszadalmas zagyva előadásai, a fölényes grófné pedig rövidesen ejti tanulatlan pártfogoltját. Így aztán nem tudhatjuk, hogy a szépségről szóló vitájuk merre kanyarodott volna. Az emlékirat mindössze arról számol be, hogy milyen csalódást okozott a barátság reményének elpárolgása, ez az újabb meghiúsult álom; arról nem beszél, hogy hagyott-e bármilyen nyomot az elbeszélőben a grófnővel való eszmecsere. De mégiscsak van valami, ami azt sejteti velünk, az emlékirat kései olvasóival, hogy így történt, hogy bármilyen rútnak látta is Orsolya saját életét, az életéről szóló elbeszélésben hagyott egy kis helyet a grófnő igazának is - erre vall írásának ráérős, gazdag, érett szépsége.