A nyálkás

 

 

„De nyújtanók a percet, míg vetetlen

a szörnyű csont, ha rajta mindenünk.”

Arany János

 

avaron jólesik Nárcisznak a járás.

Mintha bosszút állni menne: krákog, akár

a rigó, mára tízszeresére hízvást,

s elveszítve édes füttyszavát, amint

rekedten totyogva böngészi magát

a sorok közt az ólomszínű gyepen.

És otthonosabb is e vaskosabb álomban!

Hugyoznia mindjárt egy megdőlt csontvázú

bokorban, elmélyülten, ahogy csak ritkán

adatik meg törődnie dolgával

ebben a halálra vált világban. Álma tehát mind-

amellett józan. A szemével is tisztában van,

az sem mossa össze végképp a rigót

a varjúval, s az ízlésével, mely szintén csupán

vezeklésből tévelyeg a szavaknak mint

disznóknak szánt vályúkban. Álmában aztán

egy messzi lakásból integetnek ki érte,

üljön náluk asztalhoz, és háljon meg ott

az éjjel. Mire Nárcisz ott is terem legott,

mivelhogy az, hál’isten, a levegőben lóg.

Az asztal lapja bádogból, s rajta az ősz

összes nyirka, kövére, mintha ő kérte

volna így ezt, valamikor rég, még ébren.

Közelebbi nem jut az eszébe. Ölében

már az asszony keze, cipzárát matatja, Nár-

cisz alélni kezd a mozdulatra, a kéz

azonban egyre ingerültebb: a fogak közé

becsípve az anyag. Teltségérzés

támadja meg hirtelen az alanyt, a zár

pedig mint kutya szájában a csont a kéz

ügyében, továbbá a kar, amelyből kinéz

a kellő akarat, akár a kelő tészta, kész

a folytatásra. Arca még sincs. De mért is

volna persze, ha egyszer nincs rá szükség

az egybekelésben, bár csípője sincsen, mely

a derék után lágyan kiszélesedhetnék,

helyet adván a combok tárulkozásának. Nincs

egyáltalán semmi. Csupán e mérhetetlen

omlása a húsnak, amire talán csak-

ugyan annyira fájt a foga annak idején,

a húsra, sőt a hájra is, gondold csak meg,

ha híjával vagy, mit égetsz el áldozatul

nap mint nap, és legfőképpen álmodban, mely

honnan jön a szemedre, ha nem a saját zsír-

párnád felől, amolyan zsírfelhő gyanánt. De

kár most már tovább rágódni a múlton. Nár-

cisznak még egy falat sem ment le a torkán,

és máris csuklania kell, mintha őt magát

nyelte volna el az emlékezete, és

egy lélek nem ül kívüle az asztalnál,

akiben bízvást magára ismerhetne,

rúgná ki tehát a széket maga alól,

de megszédül, hullámzik a hajópadló,

és még messzebb kerül tőle a park, ahol

úgy a szívéhez nőttek a varjak. Varjak

a nyálkás avaron. S az orrában korhadt

orkán támad, recseg-ropog a boltozat

fölött az űr. Mintha mégis a bokorban

feledkezett volna meg magáról Nárcisz,

könnyebbülvén, még ha szörnyű zajjal jársz is.

 

 

 

Ha

 

 

neked volnék, itt abba is hagynám.

Minthogy azonban magam vagyok, és

te, mint mindig, sehol egyáltalán,

hagyom, hadd folyjon medrében a szenny,

a dolog és a könny, megindulni

ugyan semmi (jó) okom. Lábam, mintha

fejem volna, a régi üstököm,

általvetve, rázom, egyiket a

feldúlt másikon. Undok, idegbeteg

módon, egy kész idegroncs gyanánt, és

eszembe sincs, ami egy perce még

fogódzót kínált. Fogalmam sincs, mihez.

És nem hiszem, hogy te viszont tudnád.

Kit érdekel, ami elvont. Homlokom

be-beázik, fel s alá menőben a tárt

klozettajtó előtt, szemem dülled, szem-

golyómat véresre szurkálja a köd.

Ha neked volnék, mégse engedném így

el magam. Hideg ez a folyosó már

nekünk, azt ne mondjam még a végén, itt:

uram. Éljünk habár ítéletnapig.

 

 

 

A valóság

 

 

olyan, mint egy sárgarépa. Tovább

megyek: mint egy sárgaréparigó.

Amennyiben legalábbis az örökké-

valóságról, és nem erről a szarról,

amit bélsár gyanánt ürítünk magunkból éppen,

van szó, s amely utóbbit valóságos

megváltásnak tekintünk – ha valóban

hihetünk visszavetvén a tekintetünknek.

Majd összebújván a váltás fehérnéppel

együtt szállunk alá a piszkítótűzre,

megvallván ezt-azt, s a hajnalpírt űzve –

amire fütyülünk halálunk óráján, ámen.

 

 

 

Pótvázlat

 

 

„Árulás!”

Shakespeare: Hamlet (ford. Arany János)

 

A valóság kész sárgarépa. Sáros,

mint a nadrágod szára, nadrágod

mintha tehén szájából származna,

míg a tehén maga folt hátán folt.

Te meg csak reszketsz, mint a hajszáldrót.

És mint az ujjam, annyira vézna.

Meg a köd, mely szemgolyód hizlalja.

(De könnyen beszélek; novembert írok.)