Jeanne megsértett szépségének

 

1

SZÖVEG

 

1856. március 13., csütörtök

 

Drága Barátom!

 

Mivel önt szórakoztatják az álmok, elküldök egyet, mert biztos vagyok benne, hogy elnyeri tetszését. Hajnali öt óra van, úgyhogy még azon melegében írom le. Hangsúlyozom, hogy ez csak egy az ezernyi zaklató álmomból, és fölösleges megemlítenem, hogy ezek elfoglaltságaimtól vagy szenvedélyes kalandjaimtól teljesen idegenek, különleges mivoltuk és általános jellegük miatt azt kell hinnem, hogy a hieroglifák nyelvén beszélnek, nekem pedig hiányzik a kulcsom hozzájuk.

Hajnali két-három óra lehet (álmomban), és egyedül sétálgatok az utcán. Castille-jal találkozom, akinek, azt hiszem, elég sok szaladgálnivalója akad, és felajánlom neki, hogy elkísérem, és a kocsit kihasználva elintézek egy személyes jellegű ügyet. Kocsiba szállunk tehát. Kötelességemnek tekintem, hogy egy nagy nyilvánosház madame-ját megajándékozzam az imént megjelent könyvemmel. Amikor ránézek a kezemben tartott könyvre, kiderül, hogy obszcén könyvről van szó, így magyarázatot nyer, miért kell ennek a nőnek ajándékoznom a művet. Ráadásul a lelkem mélyén érzem, hogy mellesleg alkalmam lesz dugni egyet valamelyik lánnyal a nyilvánosházban, és ebből következik, hogy ha nem kellene könyvet ajándékoznom, nem mernék elmenni ilyen helyre.

Minderről egyetlen mukkot sem szólok Castille-nak, megállíttatom a kocsit a ház bejárata előtt, őt pedig a kocsiban hagyom, és megígérem neki, hogy nem váratom sokáig.

Mihelyt becsöngetek és belépek, észreveszem, hogy a p…em kilóg a begombolatlan nadrágból, és illetlennek találom, hogy így állítsak be akár egy ilyen helyre is. Ráadásul érzem, hogy roppant nedves a lábam, és észreveszem, hogy pucér, a lépcső alján pocsolyába léptem. Ugyan már, gondolom, majd megmosom, mielőtt dugnék, és elhagynám a házat. Fölmegyek. Ettől kezdve a könyv nem szerepel.

Tágas, fedett, egymásba kapcsolódó körfolyosókon járok – szomorú, tompa, gyenge a világításuk – mint a régi kávéházaké, az olvasóhelyiségeké vagy a hitvány játéktermeké. A tágas galériákon a lányok mindenütt férfiakkal beszélgetnek, látok köztük diákokat is. Érzem, hogy szomorú vagyok és elbátortalanodom; félek, hogy észreveszik a lábamat. Lenézek és látom, hogy az egyik cipőt visel. Kis idő elteltével szemembe ötlik, hogy mindkettőn van lábbeli. Meghökkent, hogy a tágas galériák falait mindenütt bekeretezett rajzok díszítik. Nem mindegyik obszcén. Még építészeti rajzok és egyiptomi figurák is láthatók. Mivel egyre félénkebb vagyok, és egyetlen lányt sem merek megközelíteni, azzal szórakozom, hogy aprólékosan szemügyre veszem az összes képet.

Az egyik folyosó távol eső részén igen különös sorozatot találok. Számtalan rajz, miniatúra, fényképfelvétel apró keretben. Színes, ragyogó tollazatú madarakat ábrázolnak, a szemük eleven. Párszor csak a fél madár látszik. Néha egészen furcsa, ijesztő lények képe látható, szinte alaktalanok, mint a meteoritok. Minden rajz sarkába feljegyezték, hogy milyen nevű, milyen korú lány, és melyik évben szülte az itt látható magzatot. És egyéb hasonló adatokat.

Arra gondolok, hogy az ilyen rajzok a legkevésbé sem alkalmasak arra, hogy szerelmi vágyat keltsenek. A másik gondolatom az, hogy a világon csak egyetlen olyan újság van, a Le Siècle , amely elég ostoba ahhoz, hogy nyilvánosházat nyisson, és egyúttal valamiféle orvosi múzeumot helyezzen el benne. Hirtelen felmerül bennem, hogy valóban a Le Siècle fektette le a bordély-spekuláció alapjait, és a haladás, a tudomány, az ismeretterjesztés iránti rögeszméje megmagyarázza az orvosi múzeumot. Akkor arra jutok, hogy a modern korlátoltságnak és ostobaságnak megvan a maga rejtelmes haszna, és amit rossz céllal hoztak létre, gyakran egy spirituális mechanizmus által jóra fordul.

Megcsodálom, hogy milyen éles bennem a filozófiai szellem. Hanem az összes lény között akad egy élő. A szörny a házban született, és örökösen egy oszlop-lábazaton áll. Élni ugyan él, de része a múzeumnak. Nem csúnya. Az arca kifejezetten csinos, napbarnított, keleties színű. Nagyon sok rajta a rózsaszín és a zöld. Guggol, ámde furcsa és kicsavart helyzetben. Ráadásul valami feketés dolog többször körbetekeredik a végtagjai körül, mint egy nagy kígyó. Megkérdezem, hogy mi az; azt feleli, hogy egy szörnyű nyúlvány, amely a fejéből nő ki, kaucsukszerű, rugalmas anyagból való holmi, és annyira, de annyira hosszú, hogy ha koszorúba csavarja a fején, akkor túl nehéz, és teljes képtelenség úgy hordania; és emiatt kénytelen a végtagjai körül viselni, ami sokkal jobban mutat. Hosszasan beszélgetek a szörnnyel. Beavat bosszúságaiba és gondjaiba. Például a közönség kíváncsisága miatt évek óta kénytelen ebben a teremben az oszloplábazaton tartózkodni. A legfőbb sérelme azonban a vacsoraidő. Mivel élőlény, arra kötelezik, hogy az intézménybeli lányokkal vacsorázzék – tántorogva vonuljon a kaucsuknyúlványával az ebédlőig –, ahol önmagára feltekerve kell a nyúlványt tartania vagy letennie egy székre, mint egy csomag kötelet, mert ha a földön vonszolná, akkor hanyatt esne.

Ráadásul kicsi és zömök termete ellenére kénytelen egy magas és formás lány mellett étkezni. Egyébként keserűség nélkül adja elő mindezt. Nem merek hozzányúlni, de érdekel.

Ebben a pillanatban (ez már nem álom) a hálószobában a nőm zajt csap egy bútorral, s ettől felriadok. Fáradtan, törötten ébredek, fáj a hátam, a lábam, a medencém. Azt hiszem, a szörny kifacsart helyzetében aludtam.

Nem tudom, ön is olyan furcsának tartja-e az álmot, mint én. A jó Minet feltevésem szerint nehezen fog találni benne olyasmit, amit morálisan alkalmazhatna.

 

Őszinte híve

 

Charles Baudelaire

 

2

BIZTOS HELY

 

a/ A címzett

 

Nyelv, amelynek nincsen kulcsa.

Nyelv, amely kezünkbe adja a kulcsot.

Hajtogassuk ki óvatosan egymás után a kincsre záruló kéz ujjait.

Nem mintha a költő magának akarná megőrizni, ez nyilvánvaló – különben miért írna ilyen hamar levelet? –, hanem mert az utolsó pillanatig óvni akarja, érintetlenül akarja átadni, és csak annak, aki érintetlenül tudja megőrizni, adott esetben a vele egyre szorosabb barátságba kerülő Charles Asselineau-nak, akire majd végakarata végrehajtását, összes írásának megőrzését és fenntartását bízza, aki még Mme Aupickkal is meg fog verekedni az életmű teljességének megőrzése érdekében.

Nehogy az óvatlanok és a tudatlanok túl korán tépjék fel a borítékokat, mert akkor aranyporuk lepereg.

 

b/ Ravaszkodások

 

Figyeljük meg a sietséget, hiszen ő maga is hangsúlyozza.

Figyeljük meg, szinte gyermekded ravaszkodásokat eszelt ki önnön védelmére; mert bár hangoztatja, hogy „elfoglaltságaitól vagy szenvedélyes kalandjaitól teljesen idegen” egy ilyen álom, mégis gondot fordít arra, hogy a végén pontosan leszögezze, „a szörny kifacsart helyzetében aludt”.

Ugyanígy amikor felteszi, hogy „a jó Minet nehezen fog találni benne olyasmit, amit morálisan alkalmazhatna”, mintha elfeledkezne arról, hogy épp azelőtt ő maga talált ilyet néhány bekezdéssel feljebb:

„Akkor azt gondolom, hogy a modern korlátoltságnak és ostobaságnak megvan a maga rejtelmes haszna, és amit rossz céllal hoztak létre, gyakran egy spirituális mechanizmus által jóra fordul. Megcsodálom, hogy milyen éles bennem a filozófiai szellem.”

Annyira csodálja, hogy a következő évben az „Újabb feljegyzések Edgar Poe-ról” című cikkében, amely az Új különös történetek fordításkötet előszavául szolgál, A perverzió démona című elbeszélés szöveghelyéből közli:

„…s valóban az ősellenség egyenes ösztönzésének hihetnénk ezt a perverzitást, ha nem tudnánk, hogy alkalomadtán ugyanez szolgálatára lehet a jó ügynek is…,¹

a következő, gazdagabb változatban:

„A természetes Perverzitás, ez a primitív, ellenállhatatlan erő okozza, hogy az ember állandóan és egyidejűleg gyilkos és öngyilkos, gonosztevő és hóhér; – mert, folytatja a költő, sátáni finomsággal és érzékenységgel – nem tudván felfedni bizonyos gonosz és veszélyes cselekedetek indítékait, kénytelenek lennénk az Ördög sugalmazásainak tekinteni őket, ha a gyakorlat és a történelem nem tanítana arra, hogy Isten e cselekedeteket gyakran a rend fenntartásának és a gazemberek bűnhődésének érdekében kívánja – miután éppen ezeket a gazembereket cinkosul használta fel! –, bevallom, ez utóbbi gondolat ötlik fel agyamban, ez a perfid, de elkerülhetetlen beleértett gondolat.”²

 

c/ A biztosíték

 

Baudelaire életművében jelentős szerepet játszanak az álmok, de ez az egyetlen, amelynek ismerjük az időpontját, és amennyire tudjuk, ez az egyetlen, melyet rögtön ébredés után leírt.

Micsoda dokumentum, amely eligazíthat belső történéseiben és mindabban, ami akkoriban alakulófélben volt benne, megvilágíthatja a minket közelről érintő mű egyes szempontjait, segíthet, hogy a még összeegyeztethetetlen ellentmondásokat megoldjuk!

Valóban gyakran meglepődöm a szövegmagyarázók naivitásán, akik többnyire szívesen túlozzák el az előkerülő kiadatlan művek horderejét. Megállapítják, hogy megjelent műveiben Baudelaire egészen másképp vélekedik például Victor Hugóról, mint bizonyos levélrészletekben, egyszerűen őszintének nyilvánítják az egyiket, hazugnak és politikusnak a másikat, ahelyett, hogy előbb felvetnék a kérdést önmaguknak, vajon min botránkoztak meg ennyire.

Ha Baudelaire néhányszor maga is súlyosan sérül az írás kapcsán, hogyan is lenne képes gondosan méricskélt, sokszor átjavított mondatait, amelyeknek millió erőfeszítés árán kell végül elérniük a pontosságot vagy az igazságot, a vérrel, verítékkel elnyert „őszinteséget”, az elkötelező nyilvános vallomást egy síkra helyezni a többi, gyorsan papírra vetett mondattal, amit gyorsan felad a postán, csak hogy ne kelljen újraolvasnia, amit azért ír meg, hogy valamikor valakire valahogyan hasson, ilyenkor pedig gyakran reméli vagy elhiteti magával az ember, hogy ugyanez az illető pár nap múlva elfeledkezik hazugságainkról, ha hazudtunk, ostobaságainkról, alkalmankénti igazságtalanságainkról, melyekről azt hisszük, hogy nem kerülnek tovább,

vagy egyszerűen rosszkedvében írta, pontosan azért, hogy titokban bosszút álljon rajta, mert csodálja, meg kellett mondania a rosszat, közölnie, hogy kénytelen volt eltitkolni néhány fenntartást, melyek a meghitt magányban gyűlölködve kelnek újabb rohamra, de kinyomtatni sohasem szoktunk ilyesmit.

Csakugyan rendkívül könnyű és hiábavaló számtalanszor rábizonyítani Baudelaire-re, hogy levelezésében rosszhiszemű; a leveleket nem a mi számunkra írta, s a kihagyásait egyszerűen fordítva kell értenünk, az éjszaka és a zűrzavar közepette ez az ára az egész életműben honoló szellemi becsület csodás erőfeszítésének.

Ahogy Poe-ról mondotta: „amiből ma élvezetünk fakad, annak egy része ölte meg őt” – az vakította el Baudelaire-t, ami ma része lelkiismeretünknek.

Ha ilyen gyorsan biztos helyre menekítette kézzelfogható önmagát, ez összes gyengesége ellen biztosítékot nyújt.

 

3

A KÖNYV

 

a/ Az alkalom

 

„Ez csak egy az ezernyi zaklató álmomból”, de ez az egyetlen, amely megzavarja szokásaiban, hajnali ötkor felkel, hogy azon melegében lejegyezze, hogy elmenekítse valakihez, akiről érzi, tudja, hogy önmagánál is jobban megőrzi láncának e misztikus láncszemét, a bizonyítékot, amelyről rájön, hogy alapvető írás, kulcs az általános talányra, melyet egész életműve és a művel azonos egész élete majd csak eztán vet fel.

Ez az álom tehát kiválik más hasonlók sorából, egy változatlan helyzetnek megfelelő, nagyjából azonos tárgyak körül forgó álmok folytonosságából. Döntően különbözik a korábbiaktól abban, hogy az előző álom, tehát az előző éjszaka óta belépett egy újabb elem, mely a kérdés összetevőit felforgatta.

Mi történt hát 1856. március 12-én, szerdán?

Charles Baudelaire fordításában és előszavával megjelent Edgar Poe Különös történetek című kötete Michel Lévynél.

Ez az első könyve; az újságokban és a folyóiratokban közölteken kívül eddig csak kis füzetei jelentek meg.

„Ha nem kellene könyvet ajándékoznom, nem mernék elmenni ilyen helyre.”

 

b/ Az elhivatottság

 

Micsoda csemege egy pszichoanalitikusnak! Ó, ne siessünk úgy az értelmezéssel!

A szexuális tartalom itt egy másiknak, mondhatnám, az irodalminak rendelődik alá. Az álom egyik erénye éppen abból adódik, hogy megmutatja, mennyire összefügg a költőnél a két terület egymással.

Ahelyett, hogy életműve minden sajátosságát szerelmi magatartása sajátosságával próbálnánk megmagyarázni, nem lenne-e csakugyan érdekesebb, ha megmutatnánk, hogy az egyik valamilyen értelemben a másik részét képezte, sőt, kifejezetten figyelemreméltó egyik következménye annak, hogy miként, milyen mélyrehatóan fogta fel saját szerepét, a költő ősi funkcióját,

amit elfogadott, magára öltött, aminek szentelte magát, és amit nem ő választott,

mivel az igazi költő szerinte nem dönthet szabadon saját helyzetéről; ahogy 1852-ben, az Edgar Poe-ról írt első nagy tanulmányában nyilatkozik, az „Ördögi gondviselés” az, amely őt „a bölcsőtől fogva előkészítette”, „oltárra szánta”, “hogy úgy mondjam, oda szentelte”, s ahogy 1863-ban A modern élet festője című tanulmányában mondja majd, „elátkozta”.

Az „elhivatottság” számára még annyi lehetőséget sem ad, hogy sorsa elől elmenekülhetne a költő:

„Vajon mindig bekeríti-e a kimagasló lelkeket a Sötétség lázálma (Téophile Gautier költeménye, amely iránt Baudelaire mindig fenntartás nélküli csodálatot tanúsított)? Hiába védekeznek, hiába tesznek meg minden óvintézkedést, akár tökélyre vihetik az óvatosságot. Torlaszoljunk el minden kijáratot, fordítsuk meg kétszer az ajtóban a kulcsot, tömjük be a rést az ablakon. Ó, elfelejtettük a lyukat a zárban; s az Ördög máris bent terem.”

És a tanulmány második változatában, éppen abban, amellyel az 1856. március 12-én, szerdán megjelent könyv kezdődik, pontosabban körvonalazza:

„Hiába küszködnek, hiába hasonulnak ravaszul a világ képére, előrelátón; tökélyre vihetik az óvatosságot, eltorlaszolhatnak minden kijáratot, matraccal párnázhatják ki az ablakokat az eltévedt lövedékek ellen; az Ördög mégis bebújik a kulcslyukon; a tökéletesség lesz páncéljuk gyenge pontja, s a hibátlan minőségből csírázik ki elkárhozásuk.”

Egyetlen „szabadság” engedtetik meg a poétának, az, hogy áldássá alakítja-e át az átkot vagy sem, és ezért fontos annyira számára, hogy a költészet aktusa önkéntes lehessen, hogy a prozódia gyakorlása felcsiholja az ihletet, mivel e sorson belül a poézis a szabadulás, s aki elrejtőzik az egyetlen kijárat elől, azt egyszerűen széttapossák; más út nincs számára.

[…]

 

f/ Az ígéret

 

„Kötelességemnek tekintettem, hogy egy nagy nyilvánosház madame-jának ajándékozzak egy példányt a frissen megjelent könyvemből.”

Egy anyjának szóló, másnapról keltezett levélből megtudjuk, hogy az álom idején még senkinek sem adott az újonnan megjelent könyvből, és tiszteletpéldányokra várt.

Szombaton hármat kapott, feltehetőleg egyet megőrzött vagy odaadta élettársának, Jeanne Duvalnak (a szövegünkben „nőm”), és kettőt elvitt gyámjához, Ancelle-hez, az egyiket anyja számára, ennek borítójára pedig, mint levelében írja, „méltatlan módon firkáltam” (de szívesen látnám azt a macskakaparást!).

Semmi kétség, hogy kivel azonosítsuk a „madame”-ot.

A könyv-ajándékozással igen régi ígéretet teljesít. Az 1844-es patetikus levélben, ahol anyjának esedezik, hogy mentse meg a nagykorú mellé kirendelt gondnok kinevezésétől, kijelenti, hogy „a siker kezdetének, az annyit ígérgetett napnak előestéjén áll”.

Néhány hónap múlva, amikor kinevezik mellé a gondnokot, közli anyjával, hogy:

„12 nap elég, hogy befejezzek és eladjak valamit. Ha 60 frank feláldozásával, ami 15 nap nyugalmat biztosít számomra, megszerzem neked azt az örömet, hogy a hónap végén láthatod bizonyítékomat, hogy 3 könyvet eladtak, ami legalább 1500 frankot jelent, és a leghálásabban megköszönöm, bánnád-e? Kétségtelen, hogy nem kecsegtetnélek ekkora mutatvánnyal, ha nem kezdtem volna már el ezer éve, oly rég, hogy már a papír is belesárgult…”

Fölösleges részletezni, hogy 1856-ban az előre tervezett három kötetből még egyetlenegy sem látott napvilágot, és hogy az alkalmi művek, mint a Salon-cikkek, sőt, még a Fanfarlo sem tudta pótolni, amelyet a Veillées littéraires illustrées első kötetének tizenötödik füzeteként, két másik szerző munkájával együtt adtak ki.

Végül létrejött a „könyv”, amellyel oly régóta tartozik anyjának; s mert nem áll módjában rögtön átnyújtani, álmában adja át.

 

g/ A jogi ügylet

 

A nagykorú mellé kirendelt gondnok megalázó kinevezését Baudelaire megférfiatlanításként éli meg. Már mostohaapja, Aupick ellen is fellázadt, sohasem akarta apjának szólítani, és csak akkor nevezte „barátomnak”, amikor nagyon igyekezett gyengédnek mutatkozni; s lám, bár a költő sohasem beszélt apjáról, akit helyettesíteni kellett volna, Ancelle személyében az elvesztett apa újabb pótléka, egy újabb csirkefogó korlátozza útját.

A törvényszéki határozat visszavetette a gyermekkorba.

Az „ügylet” alkalmával így ír anyjának:

„… az előző este, amikor annyit ígértem. Éppen ezt a pillanatot választottad ki, hogy elvedd a bátorságomat – mert, mint említettem, egyáltalán nem akarok jelentéktelennek és ártalmatlannak tekinteni egy gyámot. Már érzem is, hogyan hat rám – és sokkal súlyosabb tévedésbe esel e téren, ha azt hiszed, hogy ez fog ösztönözni. El nem tudod képzelni, mit éreztem tegnap, mélakór vert le a lábamról, amikor rájöttem, hogy a dolog komolyra fordul”

(a láb vagy lábfej szavak használata a nemiszerv jelölésére rendkívül gyakori „bibliai metafora”; néhány sorral lejjebb álmunkban a helyettesítés szép példájával találkozunk)

„hirtelen arra vágytam, hogy mindent lerázzak, ne törődjem többé semmivel, még M. Edm. Blanc-hoz sem akartam elmenni a levelemért”

(néhány sorral lejjebb megtudjuk, miről is van szó:

„M. Edmond Blanc egy kiváló levelet adott, ma reggel avval igyekszem segíteni magamon a Revue-nél”,

és pár nappal később egy újabb levélben értesíti anyját, hogy valóban elment, és „igen jól fogadták”, egy „festészeti könyvet” ajánlottak neki, „várják”, és „igyekszik gyorsan haladni vele”,

aznap viszont erről kis híján lemondott)

„higgadtan töprengtem, ugyan, minek, nincs már rá szükségem – ezután, mint a hülyék, beérhetem annyival, amit anyámnak kedve szottyan enni adnia”,

ami természetesen álmunk végéhez vezet:

„A legfőbb sérelme azonban a vacsoraidő… Ráadásul kicsi és zömök termete ellenére kénytelen egy magas és formás lány mellett étkezni.”

Baudelaire úgy érzi, hogy ha 1844 előtt publikált volna egy művet, akkor elkerülte volna a gondnokság alá helyezést, mint kifejezetten az alkotói képességeit megkérdőjelező megaláztatást.

Természetesen észreveszi az ügyben anyja és a vele cinkos mostohaapja hadmozdulatát, hogy megakadályozza a további írásban, hogy elfojtsa a költészetében szükségképpen felbukkanó szemrehányásokat és vádakat. Még nem jelentetett meg semmit, nosza, használjuk ki! A romlás virágaiban az első helyen szereplő „Áldás” című versében, amely igazi „írói életrajz”, a költő anyja szájába adja:

 

„s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére,

hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!”³

 

Baudelaire elégtételt vesz, amikor a könyvet végül átadja anyjának. Magára talál, mielőtt a nagykorú gyámot kirendelnék mellé, és hatálytalanítja következményeit. Gyermekké próbálták tenni újra, ő pedig teljében találja meg férfivoltát.

„Ha nem kellett volna odaajándékoznom a könyvet, nem mertem volna elmenni egy ilyen házba.”

Egyedül a publikáció teszi őt felnőtté és szabaddá.

[…]

 

4

A CIPŐ ÉS A NADRÁG

 

a/ A cipő-ügy

 

Említsük meg azt a házasság kapcsán használt bizalmas kifejezést, hogy „úgy illenek egymáshoz, mint cipő a lábra”,

ám Baudelaire-nek anyjához intézett egyik levele, amely 1853. december 26-ról kelt, fényt derít egy cipő-históriára, ami azért is érdekes számunkra, mert közvetlenül a szóban forgó könyvhöz, a Különös történetekhez kapcsolódik, amelyet már rég megígért anyjának, mihelyt megjelenik.

Fordítói tevékenységéből már korábban közölt némi ízelítőt különböző folyóiratokban: a Delejes látomást 1848-ban, a Bútorok filozófiáját, a Történet a Rongyos Hegyekbőlt (vagyis Mr. Augustus Bedloe emlékeit) 1852-ben, azon kívül a Bérénice-t, valamint A kút és az ingát, amelyek majd az Új különös történetek kötetbe kerülnek,

(bár tudjuk, hogy a két kötet között akkor még nem tettek különbséget; a következő évben Victor Lecou-nál megjelenendő műnek bizonyára tartalmaznia kellett volna az összes már lefordított szöveget, az első „Edgar Poe, élete, művei” című tanulmánnyal mint előszóval).

1853-ban A hollót, Az áruló szívet, és novemberben, tehát nem sokkal a fenti levél megírása előtt a Morellát és A fekete macskát.

E hónap 19-éről kelt egyik levélből megtudjuk, a költő külön elküldte anyjának a három utóbbi szöveget. Nyilvánvaló, hogy a rájuk tett megjegyzések miatt emeli fel hangját:

„Anyai haragodban odáig jutottál a legutóbb, hogy nyelvtani javításokat küldj nekem postán egy olyan író kapcsán, akit sohasem olvastál, anyai haragodban támadt legutóbb az az ötleted, hogy minden bánatom csak abból fakad, hogy nem jutok sárcipőhöz.”

Baudelaire mindig roppant gondosan öltözködött. Első látásra ellentmondó magyarázatok egész során keresztül igyekszik egy nyilvánvaló alapigazságot elfogadtatni, hogy a költészethez hozzátartozik egy bizonyos, a bevett erkölcsöktől független értékrend, amely gyakorlatilag elvezeti őt a dandyzmushoz; s mielőtt az életéből a műalkotással azonos értékűt alkotna, önmagát végeredményben műtárgyként mutatja be, mint igazi erkölcsi értéket, eszményének legelemibb alkalmazását, megvalósításának előképét és bejelentését, a testét pedig úgy tekinti, mintha a művek közé tartozna, és ruhából alkot keretet köré:

 

„Miként festménynek, varázsát emelve,

(akármilyen híres ecsettől ered)

külön szépséget ád a szép keret,

a nagy természetből kiszigetelve:

akként, hozzásimulva, őt ölelve,

butor, aranyzás, érmek, ékszerek

ritka bájának szinte része lett

tökéletes szegélyt köréje szelve.”⁴

 

A puszta gondolat is felháborítja, hogy elhanyagolhatná magát, hogy közönséges tárgyként kezelhetné önnön testét:

„Ami a félelmeidet illeti, hogy külsőm tekintetében lealacsonyodom a nyomorban, tudd meg, hogy egész életemben, lerongyolódva vagy tisztességes körülmények közt, mindig két órát szenteltem a toilette-emnek. Ne mocskold be többé leveleidet ilyen ostobaságokkal.”

A keret teljesen leromlott, ám a test még mindig be van keretezve.

A teljes leromlásban, a széthullás pillanatában olyan hevesen fejezi ki magát, hogy nyilvánvaló, Mme Aupick rájött, mit próbál titkolni előtte,

„egyébként, és ez az egyetlen szó, ami az elevenembe vágott, ne mondd nekem azt, hogy – Ne titkolj el semmit”,

tudniillik elzálogosította ruháit a Mont de Piétén, amit kicsit lejjebb, először figyelmetlenségből ismer be:

„ha most lenne egy komolyabb összegem – például száz frankom –, nem vennék sem cipőt, sem ingeket, nem mennék szabóhoz, sem a Mont de Piétére”,

aztán nyíltabban:

„még ha felteszem is, hogy a ruháimat eladták és újakat kell vennem”.

Ami a rendkívüli ajándékot illeti, amit nem akar elfogadni, az kétségkívül új ruhákat és különösen új cipőt jelent, s minden valószínűség szerint anyai felügyelet mellett kellene megvásárolnia, és anyja fizetné ki saját zsebéből.

Nem elég, hogy a gondnok kirendelése óta nem ehet mást, csupán amit anyja tálal, még csak az kellene, hogy kizárólag olyan holmit viseljen, amit az anyja vásárol neki.

Ám nem csupán cipőre lenne szüksége, hanem más egyébre is, és ez avval az asszonnyal kapcsolatos kötelesség, akit második anyjának próbált tekinteni, habár – mint állítja – „majdhogynem gyűlölte” (nála ugyan nem akadály), akiről néha el tudta képzelni, hogy Edgar Poe anyósa, Maria Clemm szerepét játsza el mellette – Clemm asszonyt roppantul csodálta, annyira vágyott tőle egy erről tanúskodó ajánlásra, amely a Különös történetek első füzetének elején jelenik majd meg a Pays-nél 1854. július 25-én, de talán már az 1853-as elvetélt kiadás számára megszerkesztették, és biztosan a Moniteur tervezett kiadásához készült, ugyanez év decemberében jelenti be Poulet-Malassis-nak levélben –

„Ma nemcsak az tölt el örömmel, hogy bemutatom (Poe) lenyűgözően gyönyörű műveit, hanem az is, hogy fölé írhatom annak a nőnek a nevét, aki hozzá mindig olyan jó és kedves volt. Ahogy az ön gyengédsége bekötözi a sebeit, ő majd dicsőségével bebalzsamozza az ön nevét. […]

Egy olyan anyának tartozom ezzel a nyilvános tiszteletadással, akinek nagysága és jósága az Irodalmi Világot éppúgy kitünteti, mint fia csodálatos alkotásai. Ezerszeresen boldog leszek, ha ennek a jótékonyságnak, élte napkorongjának egy eltévedt sugára a minket elválasztó tengereken keresztül hitvány és homályos személyemre vetül, és delejes melegével megvigasztal”

(amikor megjelent ez az első füzet, keserűen panaszkodik Mme Aupicknak, hogy az ajánlást, amelyre olyan büszke, sajtóhibák csúfítják el),

a Marie Clemmel azonosítani próbált másik asszonyhoz, Jeanne Duval anyjához kapcsolódik egy kötelessége, meg kell adnia neki a végtisztességet, kihantolását és újratemetését,

vele egyébként bizonyos mértékig példálózik vér szerinti anyjának, mert ő „utolsó pénzét zúgolódás és sóhajtozás nélkül” adta oda, „és főleg nem osztogatott tanácsokat”.

„EZ megelőzi a cipőt; egyébként is annyira hozzászoktam a fizikai szenvedésekhez, olyan jól be tudok igazítani két inget a nadrágba és rá egy szakadt frakkot, amelyen átfú a szél; olyan ügyesen illesztek be szalma-, sőt papírbetéteket a lyukas cipőmbe, hogy jóformán csak erkölcsi szégyent érzek. Mégis be kell vallanom, hogy eljutottam arra a pontra, hogy már nem merek hirtelen mozdulatot tenni, sőt sokat gyalogolni sem, mert félek, hogy tovább szakad.”

Mme Aupick Ancelle-lel elküldette neki a pénzt, amelyet a rendes temetéshez szükséges földdarab megvásárlására követelt, ám ami a ruhákat illeti, ügyetlensége vagy kegyetlensége jeléül a gyámmal készíttetett egyfajta hitellevelet annak saját szabójához, Baudelaire-t ezáltal még mélyebbre süllyesztvén a kiskorúságba, a függőségbe, csak növelte megalázását.

„Rettenetesen undorodtam attól, hogy az ő szabójához menjek –, írja anyjának december 31-én –; nem elég, hogy oda kellett mennem, és ez máris gondot okozott, mivel nyomorult állapotom miatt kénytelen voltam több mint egy hétre bezárkózni… tehát a bolt kereskedősegédei előtt ki kellett teregetnem a nélkülözést, melyet még csak nem is gyanítasz, és olybá tűnni, mint aki M. Ancelle jótékonyságát fogadja el, és kifelé menet a kasszánál mutogatni azt a szerencsétlen papírt. Egy ilyen apróság miatt mindig feléled bennem az összes megaláztatás emléke, amin keresztülmentem.”

Vissza akarja küldeni a hitellevelet, de ez csak anyja cinkosságával oldható meg, mert időközben a ruhatárával kapcsolatos bajok csak súlyosbodtak. A hitelező, akinél elzálogosított egy nadrágot, egy szalonkabátot és egy mellényt, a két utóbbi ruhadarabot eladta. Ahhoz, hogy ne legyen kénytelen Ancelle szabójához menni, hirtelen szüksége támad némi pénzre, hogy kiváltsa „a legszükségesebbet”, a nadrágot, ami pedig a lábbelit illeti, cipészt kell hívatnia, mert a lábán lévő pár olyan állapotban volt, hogy abban feltehetőleg nem mert belépni üzletbe. Sőt, lehet, hogy a szó szoros értelmében hordhatatlanná vált, mert a hitelezőnél tett látogatásáról beszámoló mondatból kiderül, hogy nem is gyanította, hogy „este olvadni fog”. Bizonyára teljesen átázott lábbal ért haza.

Mme Aupick megadja magát, és megkönyörül; visszaküldi fiához a megbízottat, akihez fia elvitette a hitellevelet, rábízza a választ és pár sort Ancelle számára, melyet Baudelaire nem talál elég kedvezőnek, és kicsit előnyösebbre hamisítja.

„Jóságos Isten,” kiált fel Baudelaire, amikor anyjának bevallja a dolgot, „micsoda diplomácia és mekkora erőfeszítés kell, hogy felöltözzék az ember!”

Így tehet szert újév alkalmából egy pár cipőre, és szerezheti vissza nadrágját a hitellevél felhasználása nélkül.

Január 3-án megköszöni:

„Nagy élvezet, hogy nem fúj a szél a fenekembe, s a lábam nem tocsog a sárban.”

 

b/ Elégtétel a piszkos lábért

 

Baudelaire úgy véli, hogy ha megjelent volna könyve, megtakaríthatta volna magának az egész megaláztatást, amelyben újra átélte az 1844-est.

„A te teljesen jogos, ámde alig átgondolt örökös szemrehányásaid a könyvem kapcsán: Az a könyv? Jó, de mikor? És a cikkek? Még meddig várjak?”

A mű átnyújtása tehát automatikusan cipőt húz a lábára, de ami még fontosabb, hogy a mű puszta létezése is tekintélyes mértékben csökkenteni fogja a piszkos, nedves, cipő nélküli láb miatti szégyent.

A dandyzmus Baudelaire szemében nem más, mint a költőség előképe. 1853-ban, minthogy a könyv még a remények és ígéretek ellenére sem jelent meg, csupán öltözéke közvetítésével tudja bizonyítani erkölcsi fölényét, vagy pontosabban azzal, hogy mennyi gondot fordít személyére; ruhatárának nyomorúsága tehát teljes egészében őt magát teszi kérdésessé. Ám abban a pillanatban, amikor a könyv megjelenik, a ruha másodlagossá válik, és maga a test is annyiban, mint a tekinteteknek kitett mozdulatlan tárgy; a test egész élete, a cselekedetek és a gondolatok összessége az, amit a könyv bekeretez és felöltöztet. A cipő csak jelzés, és be is bizonyítjuk.

A könyv megjelenése tehát nemcsak felbátorítja és feljogosítja, hogy belépjen a hatalmas nyilvánosházba, hanem ráadásul joga van mezítláb, sőt piszkos lábbal is belépni.

„Ugyan már, gondolom, majd megmosom, mielőtt dugnék, és elhagynám a házat.”

A lányok, a férfiak s a diákok itt még nem tudják, hogy könyve már megjelent, és joga van meztélláb belépni, de amikor a cipő hirtelen ismét a lábára kerül, a maradék szégyenérzete is megszűnik, s átengedi helyét a mély szomorúsággal vegyes ifjúi félénkségnek.

Bizonyos, hogy ismét az első bordélyházi látogatásai korában találja magát. A megpillantott diákok ömagát jelentik, mielőtt nagykorúsági gyámot rendeltek ki mellé, ahogy a kis szörnnyel is azonos a gyámság első pillanatától fogva mostanáig. Hány év veszett oda az átváltozásban! Ám a szomorúság oka első látogatásainak még mindig meglévő következménye is, a betegség, melyet az ágyát vele megosztó nőnek adott tovább, s ezért majd minden más nővel szemben tétovázni fog. A Meztelen szívem egyik jegyzetében olvassuk majd:

„Aznap, mikor első kefelevonatát javítja, a fiatal író éppolyan büszke, mint a diák, aki először kap vérbajt.”⁵

Éppen csak visszanyert férfiasságát a lányoknál mégsem fogja tudni többé – ha szabad így mondanom – „ártatlanul” használni. A könyv megjelenése nem adja vissza hajdani egészségét.

 

c/ A nadrág-ügy

 

Ami a nadrágot illeti, egy jóval régebbi levélből megtudjuk, hogy ez a „legszükségesebb” holmi bizonyára nagy szerepet játszott Baudelaire és mostohaapja viszonyában.

Ebben a levélben, amelyet 1842 novemberére keltezhetünk, bocsánatot kér anyjától, mert nem tudta meglátogatni a tábornokot a Katonai Akadémián, arra hivatkozván, hogy „tökéletesen híján volt nadrágnak és kalapnak”.

Márpedig a hozzáértők állítják, hogy e szavakat nem kell szó szerint vennünk, mivel 1842-ben Baudelaire-nek semmi gondja sem volt a ruhatárával. A legenda szerint ekkor rendelt egy tucat öltönyt à la Goethe, és tudjuk, hogy olyan laza vonalú nadrágok viselésével tűnik ki, amelyeket kasmírból szabnak, kizárólag az ő számára.

Aupick tábornok, mint mesélik, roppant mereven viselkedett az illendőség tekintetében. Bizonyára „illetlennek” tartotta a könnyű, vékony gyapjúszövetből készült híres nadrágot, és megtiltotta mostohafiának, hogy a házába betegye a lábát, hacsak nem vesz fel másik öltözéket.

Az illetlen fényűző nadrág jelzi és elárulja, hogy viselője dandy, vagyis olyasvalaki, aki a költészetnek szenteli magát, szinte azt mondhatnánk, hogy a költészet „noviciusa”, neki tiltják meg, hogy anyja házába belépjen! Tizenegy évvel később nyomortól elvásott nadrágjának illetlen mivolta akadályozhatja meg abban, hogy bárhová elmenjen. Egyedül anyja képes segíteni ekkor, hogy megaláztatás nélkül felöltözködjék, hogy ne kelljen a diadalt ülni készülő Aupick tábornok helyettese, Ancelle kezéből elfogadnia azt a nadrágot.

Nézzük, mit válaszolt a kibékítési kísérletre egy olyan levélben, melynek pontos keltezését sajnos nem ismerjük:

„Lehetetlen megtennem, amit a férjed kíván tőlem; következésképpen lopás lenne, ha tovább élnék nála; végül pedig nem hiszem, hogy ezentúl illő lenne úgy kezelnie engem, ahogy, mint látom, szeretné.”

Az álombéli leleplező nadrág, amely felnőttnek jelzi őt, „még egy ilyen helyen is” kifejezetten illetlen ruhadarab; ám a költő ekkor megelégszik az illetlenség megállapításával, és hogy mulat rajta, az illetlenség többé nem tiltja a belépést ebbe a nagy nyilvánosházba, ahol született.

Bizonyára kacagott, mint a gyermek, nem is firtatva nevetése okát, amikor leírta az „illetlen” szót, és aláhúzta azt, hogy meztélláb, mert itt két régi tilalmat hág át győztesen, két korláton lép át egyetlen nevetéssel, a gyerekek kacajával, hogy újra idézzük „A nevetés mibenlétéről” című cikket, az „nem egészen mentes a becsvágytól” (se nem gőg, sem elégtétel), „vagyis az ember végzetét, a felcseperedő Sátánt táplálja”.⁶

LÓRÁNT ZSUZSA fordítása

 

Jegyzetek

1 Edgar Allan Poe összes művei, II. kötet (Szukits Kiadó, 2000) 112. o. ford. Babits Mihály

2 Charles Baudelaire válogatott művei (Európa, 1964) 426. o. ford. Réz Pál

3 Uo., 13. o. ford. Babits Mihály

4 Uo., 48. o. ford. Babits Mihály (A keret)

5 Uo., 368. o. ford. Rónay György (Meztelen szívem)

6 Charles Baudelaire válogatott művészeti írásai (Képzőművészeti Alap, 1964) 80. o. ford. Csorba Géza