(Áldás, fordította Babits Mihály)

Michel Butor esszéregénye gyakorlatilag felöleli Charles Baudelaire életét és életműve egy részét.

Kiindulópontja Baudelaire egy álma, pontosabban az egyetlen álma, amelyet érdemesnek tartott arra, hogy ébredésekor rögtön feljegyezzen, és biztos helyre, barátjához „menekítse”.

Ez a nap életének fordulópontja.

Aznap lett visszavonhatatlanul felnőtt, aznap nyerte vissza elorzott nagykorúságát. Aznap lett végérvényesen költő.

„Kötelességemnek tekintem, hogy… a madámot… megajándékozzam az imént megjelent könyvemmel.”

Hosszú út vezet idáig.

Théophile Gautier, akinek A romlás virágait ajánlotta, így ír a „jogi ügylet” előzményeiről: „Baudelaire úr meghalt, s felesége, Charles anyja újra férjhez ment, Aupick tábornokhoz… A családban csakhamar jelentkeztek azok a visszás érzések, melyek a kis Baudelaire korán ébredő irodalmi hajlamai ellen berzenkedtek…. Attól a naptól fogva bízvást tekintheti magát az emberi létezés kiközösítettjének…”

Amikor Babits az eredeti francia sort – „je tordrai cet arbre misérable” (’kicsavarom ezt a nyomorult fát’) – lángelméjűen az „annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére” sorral fordította, jóformán képileg fogalmazta meg Baudelaire talán legnagyobb megaláztatását, nagykorúságának visszavonását. Már 1841-ben egy egzotikus utazással akarják rossz szokásaitól és kapcsolataitól eltávolítani, az engedetlen költőt huszonhárom éves korában az anya és a gyámapa konok szorgalma visszaveti a kiskorúságba: cselekvőképessé-gét korlátozó gondnokság alá helyeztetik. Gyámságra szoruló beszámíthatatlan, „mint a hülyék”, csak azt eheti, amit anyjának kedve szottyan adnia, már csak az kell, hogy kizárólag olyan holmit viseljen, amit anyja vásárol neki, és a taknyos kereskedősegédek is kiröhöghetik… Végleges függőségre szánják…

Semmi más nem szabadíthatja meg a megalázástól, csak egy megjelent könyv.

Butor álom-értelmezésében a keményborítós, könyvesboltban kapható – „en livraison” – könyv megjelenése teszi a költőt, írót művésszé; a korábban újságokban, akár füzetalakban kiadott nyomtatvány még nem számít könyvnek. 1856. március 12-én Különös történetek címen megjelenik Edgar Allan Poe novellái fordításának első kötete, amelynek tiszteletpéldányával végre megmutathatja anyjának, hogy „mennyit ér”. Nem egyszerűen csak a gondos és színvonalas munkavégzés bizonyítéka, ennél többről van szó. Baudelaire tükörképére ismer Edgar Allan Poe-ban, az elátkozott költőben, akinek nézeteiben és bizonyos értelemben sorsában is osztozik. A fordításokon kívül három gazdag elemző tanulmánya tárja fel, mennyire azonosul a költészet „noviciusa” társadalomszemléletében, a velünk született rossz felismerésében és majdani végzetében a nemrég elhunyt amerikai példaképpel.

Könyvvel a hóna alatt, cipőben, nadrágban vagy akár anélkül, most már akárhová besétálhat.

*

A részletben szereplő személyek:

M. Ancelle – a kirendelt gondnok.

Charles Asselineau (1821–1874) – a Bibliothèque Impériale igazgatója, B. barátja, 1868-ban Théodore de Banville-lel kiadja B. összes műveit.

Mme Aupick – Caroline Dufays (született 1793-ban), 1819-ben megy férjhez Jean-François Baudelaire-hez (1759–1827).

M. Aupick – zászlóaljparancsnokként veszi el Baudelaire édesanyját, a majdani költő ekkor hétéves.

Marie Clemm – Edgar Allan Poe nagynénje, egyben Poe feleségének, Virginia Clemmnek az édesanyja, tehát Poe anyósa.

Jeanne Duval – B. félvér kedvese.

Végül a kötet végéről egy fontos jegyzet: az idézetekben minden kurziválás Baudelaire-től ered.