Századelő: geopolitikai újraosztás és globalizáció közepette csatlakozás Európához. Hirtelen minden változik, csak a nóta régi: hazánk és a külföld, hazánk és a nagyvilág. Amikor végre az ország kiléphet az elzártságból, az egyértelműnek tetsző vágyakozás helyébe disszonancia tolul. Fenntartás, bizalmatlanság, kétely. Miért? Az állásfoglalások, az indoklások hivatkozásai ismeretesek, de vajon számot adnak-e a rejtettebb okokról, a magyar kultúra belső ellentmondásairól? Szeretnék azokról, amelyeknek kötélhúzása a „hírünk az idegenben" című fejezetben zajlik, néhány megfigyelést előtárni.

1970-ben az akkori magyar kulturális hatóságok ún. anyanyelvi konferenciát rendeztek, melyre meghívtak elég sok nyugati magyar írót, irodalmárt, tanárembert. Az egyik ülés tárgyául a magyar irodalom külföldi terjesztésének megvitatását tűzték ki. Kézben akarták ezt az ügyet tartani, mert ügynek tartották, ezt el lehetett nekik hinni, és nem rémlett ellenszenvesnek az sem, hogy politikai ellenfelek a magyar irodalom nyugati sikerének érdekében együttműködjenek. A becsalogatás hátsó gondolatai persze hamarosan előtérbe kerültek, ám az esetet nem ezért idézem. Emlékszem, az említett megbeszélésen az egyik előadó felháborodva számolt be arról, hogy Móricz Zsigmond Árvácskáját Nyugat-Németországban ifjúsági regényként hirdetik, holott az a megrendítő könyv elsősorban felnőtteknek való. Gondolván, az olvasók ízlése, érzékenysége nem mindenütt egyforma, és a maszek terjesztő, ki haszonra dolgozik, bizonyára azoknál reklámoz, akiknek leginkább eladhat, gondolván továbbá, kereskedelmi szempontról lévén szó, a probléma az, hogy akarjuk-e, hogy megvegyék az Árvácskát, vagy a hazai irodalomtörténet osztályozását akarjuk érvényesíteni, feltettem a kérdést, nem lenne-e hasznos tisztázni, hogy miért és mi célból kívánjuk a magyar irodalmat külföldön terjeszteni? Egymondatos hozzászólásomat általános felhördülés fogadta: egyesek hazaárulónak néztek, mások félkegyelműnek. A probléma megvitatására nem került sor, csak Boldizsár Iván jelentette ki az ülés végén, mélyről véve a lélegzetet és fejem felett messze elnézve: „Irodalmunkat humanizmusa teszi méltóvá a terjesztésre. Íróink a vox humanát szólaltatják meg." Őt mindenesetre a jelenlevők megtapsolták, hazaiak, nyugatiak egyaránt.

A hatvanas-hetvenes években kint is, bent is, az „áttörés" eszménye igézte az irodalmi világot. Fennkölt és nem egyrétű fogalom volt ez. Általában magába foglalta az igényt nyelvi korlátaink áttörésére, a vágyat, hogy a magyar irodalom a Nyugat előtt teljes szépségében és gazdagságában mutatkozhasson meg, és ilyenformán a trianoni csorbát is köszörülhesse (a SZU-ban vagy a népi demokráciákban tündökölni nem jelentett érdekes áttörést), egyúttal pedig, attól függően, hogy milyen műről, művekről volt szó, ürügyül szolgált belső használatra szánt, irodalompolitikai megnyilvánulásra. Mindezeket a célokat példásan szolgálta Gara László hősies, nyolc (!) évszázad magyar költészetét felölelő, francia nyelvű válogatása, az Anthologie de la poésie hongroise du XII siecle a nos jours (Párizs, Le Seuil, 1962). Ez a vállalkozás, mely szabadon, vagyis nem a kádárista hatalom által összeállított gyűjteménnyel akarta a francia közönséget kápráztatni, egyértelműen cenzúra- és rendszerellenesen készült,1 nem valamiféle politikai üzenet túltengetésével, hanem az esztétikai szempontok uralkodó jellegével. Akkoriban ugyanis a „Pártunk és Kormányunk" a költészetben a harcosat, a pártosat, az elviséget tükrözőt, a néphez szólót és ilyesmiket követelt.2 Természetesen az elegáns, zöldkötésű könyv, melyet Cs. Szabó László európai távlatban, lángoló hazaszeretettel írt esszéje vezetett be, hatalmas, boldog elismerést váltott ki Magyarországon. Franciaországban, ahol e francia nyelvű kiadványnak francia nyelvű olvasótábort kellett elvben meghódítania, a fogadtatás szerényebbnek bizonyult. Erkölcsi sikert lehet inkább említeni.

Egy-két ok a sok közül. A második világháború után a francia irodalomban az igényes költészet évről évre vesztett tömegvonzó erejéből az elbeszélő próza, a bölcseleti esszé s a gitárkísérettel előadott sanzonok javára. Kobzosa nem akadt sem Aranynak, sem Adynak, sem Attilának. Különben is, akkor a kobzosok már rock an’rollt üvöltöttek a szélesebb körökben. Más szempontból pedig egy kisebb és nem szomszédos, alig és félreismert ország, ha igazán egzotikusnak sem mondható, legfeljebb drámai eseménnyel tud feltűnni: 1956-nak pedig fakult az időszerűsége, tett róla az FKP is, hogy fakuljon a szellemi világban. Meg kell adni, Gara csúsztató taktikája szerencsés is lehetett volna: a magyar 1956-tal a magyar költészetet, a magyar költészettel Magyarországot igyekezett érvényre juttatni. Csak éppen a magyar ’56 által keltett rokonszenv nem háramlott át egyszerűen Magyarországra - a francia történelemkönyvek más képet mutattak a XX. század első felének magyar történelméről. Végezetül pedig, de nem utolsósorban, a Gara László által szorgalmazott fordítói módszer sem csak jó szolgálatot tett az ügynek. A magyar költők mindmáig szívesen rímelnek, az idegen verset pedig egyezményesen annak formájában próbálják visszaadni, a rímképletet is megőrizve. A mai franciák nem sokat törődnek a külföldi vers rímeivel, ritmusával: prózában fordítanak, jelentéstani ínyencségekre vadászva, meg az élvezetes francia hangzásra. A Gara által mozgósított, több jó nevet futtató csoport javarészt nyersből fordított, és nemegyszer gyakorlatlanul birkózott a magyar verselés hangzataival, ütemeivel. Hogy ezek átcsengjenek az ő nyelvükön, rímszedetekben bogarásztak, közhelyes megoldásokkal hozták ki a taktust. Magyar olvasónak tiszta gyönyörűség volt a hőn szeretett eredeti művek lejtési, ejtési jelenlétére ismerni, ám a fordítások francia fül számára készültek, s ez a fül furcsállta azt is, hogy a modern, XX. századi költemények egy része úgy hangzott, mintha a XIX. században szerzették volna őket.

Francia szempontból, ahogy annak idején rá kellett jönnöm, inkább egy érdekes kísérletről lehet beszélni, amely nem vált be. A kiadó maga először járhatónak tartotta az utat, és megindított a kevésbé ismert nyelvek költészete számára egy sorozatot a magyar kötetben alkalmazott fordítási elvek szerint, de a lengyel és a portugál antológiánál tovább nem jutott, mert ezek, kevesebb gonddal is készülvén, érdektelenségbe fulladtak. Mi maradt meg Gara László hajdan irodalompolitikailag oly hasznos, annyi szenvedélyt felkavaró, annyi ábrándnak tápot adó vállalkozásából? Rezignáltan, hiszen annak idején többedmagammal lelkesen vettem részt a nyersfordításban, válogatásban, azt mondhatom: kordokumentum, ezen kívül pedig ma is hasznos bepillantási lehetőség költészetünk alakulásába magyarul tanuló egyetemistáknak és érdeklődőbb turistáknak. Nem kevesebb, nem is több. Ennyi.

Ez is valami persze, hasznos is, csak éppen az áttörés fikciója szempontjából túl kevés. Csalódást okoz, jóllehet a cél, a Nyugat meghódítása, ezer éve elérhetetlen. Irodalommal sem megvalósítható, és hosszasabb külföldi tapasztalat alapján hozzá kell tenni, hogy az effajta elvárás nem igen indokolt. Legalábbis addig, amíg az ország és az irodalom társításához kötődik. És ahhoz a rögeszméhez, mely szerint ez az együttes minden más náció, és kivált a nyugatiak számára eredeti, értékelendő, megszívlelendő, gyönyörűséget szerző megnyilvánulással bír. Gondoljuk csak el, világfolyót lehet rekeszteni a nemzeti irodalmakkal, és tegyük fel a kérdést, melyikről lehet elmondani, hogy nem a vox humanát szólaltatja meg? Természetesen más a helyzet, ha az egyéni művek kifutási lehetőségére fordítjuk figyelmünket. Petőfi és Jókai óta elég hosszú sorban jelentek és jelennek meg fordításban magyar írók önálló művei Nyugaton, de ezeknek a személyes áttöréseknek a puszta gondolata is nem kevés fenntartást váltott ki.

Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében például Molnár Ferenc Magyarországon és külföldön egyaránt nagy sikerű színpadi műveit „Az export dráma" elnevezésű fejezetben méltatja. Értékelése szerint a szerző darabjai csupán színpadon bemutatva hatnak előnyösen, olvasva lényegében nemzetietlenek, hígak és felületesek, viszont: „Irodalomszociológiai szempontból fontos jelenség, hogy Molnár Ferenc és a tízes évek más nevezetes színdarabírói áttörték azokat a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták, és jövedelmező sikereket arattak a nyugati országokban, ahová magyar írók termékei csak mint átutazó turisták vagy diplomáciai díszutazók szoktak elkerülni." Összefoglalva: „Ha az export-dráma sokszor nem is foglal magába több szellemi tartalmat, mint egy exportált vívócsapat, ha sikerét az magyarázza is, hogy a polgári publikum kevésbé ismeri a nemzeti differenciálódást, akkor is, irodalomtörténet nem volna teljes, ha elismeréssel nem emlékeznék meg a magyar írásnak ezekről a propagátorairól."3 Elképzelhető, hogy a „polgári publikum" és általában a pestiesség lebecsülésére a korabeli, nyomasztó ideológia nyomása nélkül nem került volna sor, de nehezen feltételezhető, hogy a többit Szerb Antal nem gondolta, nevezetesen a sorokban megbúvó helytelenítést - hogy hát igen, ezek derék propagátorok, csak éppen nem az igazi magyar irodalomnak szereznek hírt. A különben rendkívül nyitott Kosztolányi trianoni lelkiállapotában viszolyogva figyelmezteti az idegen babérokra vágyakozókat: „Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek."4 És mit ad a magyarok istene? A jelenlegi századfordulón elmondható, hogy éppen Kosztolányi novellái, regényei tartoznak a francia könyvpiac legszívesebben látott magyar vendégei közé.

Mindazonáltal a globális áttörés képzete ma is uralkodik: visszatérő cikkező, retorikus téma, bejáratott motívumrendszerrel, melyet nyomban működtetni lehet, mihelyt egy-egy nagyobb nemzetközi könyvvásár, jubileumi év, egyre gyakrabban rendezésre kerülő nemzeti díszvendégség az ország irodalmára és onnan egyenesen az országra özönlő rivaldafény ígéretét hozza. Nem csak lelkes honfiak, honleányok röppentik magasba az eszményt, hanem intézmények szervezik a felvonulás útját, hivatalnokok dolgoznak a tervek megvalósításán, bizottságok ügyelnek a kellő képviseletre, tudományos ülésszakok biztosítják az eredmények komolyságát. Ez a foglalkozásszerű gondoskodás olyan jelleggel ruházza fel a törekvést, mintha magától értetődne, mintha a magyar irodalomnak is egyértelműen igénye lenne rá. Holott ha az ember odafigyel, lépten-nyomon kételyekbe botlik. Lássunk egyet-kettőt ezek közül.

Mivel a külfölddel magunkat megismertetni fordítással lehet csupán, csokorba kívánkoznak az idevágó elégedetlenségek. Ignotus adja elő egy személyes élményét. Apja, a Pester Lloyd kiváló, német ajkú igazgatója felajánlotta fiának, hogy németre fordítja egyik novelláját. Az ifjú szerzőben azonban egyre nőtt a hiányérzet: „éreztem, hogy a mondat gyönyörű ugyan németül, szótár szerint is híven tolmácsolja az enyimnek foglalatát, ám más a lejtése, mint az enyémé, s ezzel megmásítja mondanivalómat. Mivel, ugyebár, a mondat a mondanivalót nemcsak szótári értelmével fejezi ki, hanem önnön zengésével is - a hanggal, mely lehet tompa vagy csengő, emelt vagy ejtett, szakgatott vagy lélegzetes."5 Többszörös átdolgozás után sem múlt el ez a rossz érzés. Ignotus tanulságként a hű fordítás lehetetlenségét vonja le belőle: „Ha híven fordítok, akkor a más nyelv mond mást, mint az eredeti, ha szabadon fordítok, akkor én mondok mást. Ha két nyelvben ugyanazt csinálják, akkor mást csinálnak, ha pedig mást csinálnak, akkor meg éppen más lesz belőle."6 Ebben a megközelítésben Ignotus az idegen nyelven való közlés reménytelenségét hangsúlyozza Hofmannsthalra emlékeztető és Beckettet előlegező fogalmazásban: „A nyelv, mely eszköze volna a közlésnek, mindinkább akadályává tökéletesedik."7 Időben közelebb hozzánk, nem mond mást Ottlik Géza sem, aki 1963-ban Gara Lászlóval levelezve az Iskola a határon franciára ültetéséről ezt írja: „A fordítással, előre mondtam, keserves csalódásod lesz, mert rohadtul nehéz és nem lehet normál-tempóban megcsinálni, sőt, talán semmilyen fáradsággal, áldozattal és tömérdek idővel sem lehet. Sajnos úgy látom, túl sokat bíztam a hangra, hangsúlyokra, megfoghatatlan - és fordíthatatlan - élő-nyelv árnyalatokra. Bár körülötted működnek a csodák, s igazában csupa csoda segített engem is egész életemben, talán itt túl sok kellene belőle..." A könyv megjelenése után pedig udvariasan ilyen tüskét szúrt munkájával kapcsolatosan a fordító szívébe: „Én csak annyit látok, ahogy imitt-amott beleolvasgatok, hogy eddig nem fedeztem fel kihagyásokat, értelmileg, s nyilván nem is maradt ki semmi a szövegből. Hogy végül a hangja, a tónusa azonos-e az enyémmel és kihallatszik-e egyáltalán, azt eleve nem tartottam valószínűnek. Talán ha egyedül csináltad volna - de az sem biztos."8 Szegény Gara, aki fordítótársaival, Kassai Györggyel és Georges Spitzerrel, keményen megdolgozott Ottlik regényéért, magánkívül hörögve olvasta fel ezt a mondatot mindazoknak, akikkel az üzenet vétele idején csak találkozott.

Nem érdemes ezúttal eltérni sem filológiai mélységek, sem fordításelméleti magaslatok felé. Érdekes itt maga a bizalmatlanság, mely szerint a magyar írásművészet idegen nyelvre átültetve veszít értékéből, mert veszít azonosságából. Kosztolányi tömören és keményen jelenti ki a külföldi dicsőséget hajhászókkal kapcsolatban: „Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad."9 Nemcsak azért figyelemre méltó ez a leértékelés, mert ellentmond az általános, nemzetközi gyakorlatnak, mely az irodalmat ősidők óta fordíthatónak tekinti, hanem azért is, mert Kosztolányi és Ottlik, ez a két kiemelkedő műfordító sosem támasztott gondot abból, hogy tömérdek idegen nyelvű szöveget magyarul szólaltasson meg.

Mintha a magyar irodalmat nem lehetne ugyanazzal a mércével mérni, mint amilyennel a többieket. Babits azt fejtegeti, hogy „a nagyon is külön nemzeti szín és jelleg" tartalmilag és formailag akadályozza a világirodalmi szereplést. A magyar irodalom túlságosan kötődik „történeti és politikai" szerepéhez, az „általánosabb és közismert emberi érzelmek és hangulatok" pedig úgy vannak előadva, „hogy minden eredetiség és érdek éppen ez általánosabb hangulatoknak speciális nemzeti formákban, szavakban hangon való megjelenésében rejlik, s mihelyt ezek nem éreztetnek eléggé, mint fordításban, az egész mű közhellyé válik, ahogy népies líránk többségével, sőt be kell vallanunk, azt hisszük, körülbelül a Toldi első részével is történik". Tanulság ebből: „A magyar irodalomban tehát igen nagy az oly művek száma, melyek bármily mélyek tartalomban s magasak formában, mégis csupán nekünk tudnak szólni, s világirodalmi szerepre igényt sem tartanak."10

Ez a „csupán nekünk tudnak szólni" nézet, melyet nyelvünk elszigeteltsége, nehezen hozzáférhetősége indokol, utat nyithat kisebbségi érzésnek és ezt ellensúlyozó önvédelmi fölénynek egyaránt. Ugyancsak Babits mutat rá, hogy a magyar irodalom „a világirodalomnak egyetlen új műfajt sem ajándékozott".11 A „világirodalmi nyelvkoncertről" szólva pedig csüggedten megállapítja: „A magyar nyelv nem számíthat arra, hogy e nagy koncertben aktív részt vegyen - bár passzíve, a nyelvújítás óta mindig élvezte gazdagító áldását."12 Lényegében az a kérdés is benne foglaltatik ezekben az állításokban, hogy vajon meg lehet-e fordítani a történelemből ismert gyakorlatot: mindig a külföld nyújtott mintát a magyar irodalomnak, hogyan is nyújthatna mintát ez utóbbi a külföldnek? Még jobban kihegyezve, ha azt tekintjük, amit a romantika óta nemzedékek sora, magát Kosztolányit is beleértve, vallott, hogy a magyar író a magyar népet tanítja,13 akkor előbújhat bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy taníthatja-e magyar író bármire is a külföldet? Hallgatólagosan ez a kisebbrendűségi érzés munkál abban a bizalmatlanságban, amelyet gyakran a magyar kritika s a magyar irodalmi élet a külföld nézeteivel, ítéletével kapcsolatban táplál.

Ha a magyar művek csak nekünk tudnak szólni, idegenek, s egyáltalán, a nem közöttünk élők megérthetik-e őket? „Petőfinél félreértettebb alakja nincs a világirodalomnak",14 panaszolja Babits, és nem csak ő. Beleolvashatunk bármelyik „klasszikusunk" határon túli fogadtatásához a hazai szakértők által fűzött megjegyzésekbe, nem lesz nehéz fellelnünk a sajnálkozást azon, hogy ott kint nem azt látják benne, amit mi, és hogy milyen kár ez, hiszen az igazit az igaziban csak mi láthatjuk. S e nézet vajon nem vonja-e maga után a kérdést: ha műveinket csak mi értjük helyesen, kommentálhatja-e őket külföldi, egyáltalán engedhetjük-e, hogy kommentálja? Kínálkozik itt a párhuzam azokkal a külföldre került magyarokkal, akik amott is csak magyar orvossal hajlandók kezeltetni magukat. Magyar testhez ne nyúljon idegen kéz, magyar szöveghez ne férjen idegen ész. Vagy ha mégis, csak hazai ellenőrzéssel tehesse, nehogy felboruljon az elfogadott (annak vélt vagy annak beállított) értékrend. Sok egyéb mellett nem táplálta-e ez a rögeszme is a Nobel-díj körül felburjánzó kifogásokat? Nem is szólva azokról az idegenkedésekről, amelyek a nyugati magyar írók legalábbis részleges vesztegzárba rendelését indokolni szokták - hol kimondva, hol hallgatólagosan.15 Elvégre, ha ők csak úgy betagozódnának a mi irodalmunkba, akkor már azt sem tudnánk nyugodt lélekkel megmondani, hogy kik is vagyunk mi.

Egy szó mint száz, korántsem tisztázott a magyar irodalom külföldre kerülésének elvárási horizontja. Az áttörés reflektorral megvilágított feladata körül az aggályok árnyai sokasodnak. Hátsó gondolatok sora táplálkozik az azonosságtudat követeléseiből és kétségeiből. És bár elvben irodalomról van szó, valahány követelés meg kétség mögött tétként jóformán az ország sorsa, vagy legalábbis hírneve húzódik meg. Mintha irodalom és ország egymással minden szempontból felcserélhető lenne. Cs. Szabó László pontos szavakkal fejezte ki tartózkodását az efféle aránytévesztéstől.16 Úgy rémlik, az irodalmi művek külföldi szereplése iránt támasztott elvárásokat ugyanez az átfedés teszi átláthatatlanná. Megkockáztatható azonban az is, hogy éppen ami jellemző a magyar kultúra belső ellentmondásaira, az akadályozza meg, hogy a kérdés vizsgálatánál előtérbe kerüljenek az irodalom működésének tényleges feltételei.

Gondolhatok itt arra, hogy ez a működés többek között az írók és az olvasók kapcsolatának függvénye. Fontos ebben a viszonylatban a kereslet horizontja, mert a maga kulturális, társadalmi, politikai, ízlésbeli, divatbeli, kereskedelmi stb. meghatározóival ez tájékoztat arról, hogy adott pillanatban mi kelhet el egyik vagy másik idegen országban. Hiszen kettőn áll a vásár, s ezt tudomásul véve se nem túl gyakorlatias, se nem anyagias, se nem szégyenletes dolog piackutatáshoz folyamodni. Fontos továbbá ebben a viszonylatban a kínálat horizontja is. Ez is felkutatásra szoruló terület: talán kevésbé ismert, mint a keresleté. Mit is tudunk róla? Vélhetően azt, s ennél többet alig, hogy ma már bajosan lehetne megközelíteni azokkal a fogalmakkal, amelyekkel 1877-ben Arany János hadakozott a „kozmopolitizmus" ellen, s amelyeknek bizonyos provincializmusával Reviczky Gyula az „általános, emberi" nézetét szögezte szembe. Például elképzelhető lehetne-e a harmadik évezredben az a szorongás, amivel Komlós Aladár Arany „ideges türelmetlenségét" magyarázza, nevezetesen, „hogy az ő korában még fennállt művelt osztályaink elmagyartalanodásának veszélye, mivel arisztokráciánk és polgárságunk még nem vált magyarrá, azonkívül elég nagy számban akadtak olyan íróink, akik egyforma könnyedséggel írtak magyarul és németül, s így nyitva volt előttük az osztrák sajtó s azon át a világ"?17 Bár léteznek még jelenkori áthallások, a „népnemzeti" s a „városi" irodalom idevágó csörtéje történelmileg meghaladott, már csak azért is, mert melyik mai népnemzeti nem örül annak, ha Illyés Gyulát vagy Németh Lászlót idegen nyelvre fordítják? Az is nyilvánvaló, hogy százhuszonöt esztendő múltával az irodalmat másképpen közelítjük meg, mint a XIX. században, más a felfogás létrejöttéről, működéséről, hatásköréről, és szintén más esztétikai megítélhetőségének feltételeiről. De hogy mindez hogyan jelenik meg az írók kommunikációs szándékaiban, különösen pedig a külföldön való egyre sűrűbb szereplés tekintetében, az egyelőre homályos.

Körvonalazni sem igen lehet maguknak az íróknak a megkérdezése nélkül. Szándékosan azokat idéztem, akik nem élnek már. Érdekes, hasznos, mindenképpen időszerű lenne egy tágabb ankétot rendezni arról, hogy nyelvünk alkotóművészei ma mit akarnak nyújtani a közönségüknek, hogy a beinduló európai törekvések korában egyáltalán kinek írnak, mennyire óhajtanak, mennyire fogadnak el nem magyar olvasókat, és mennyire érzik magukat továbbra is az ország képviselőinek, mennyire tartják ezt a képviseletet fordításban lehetségesnek. Vladimir Nabokov mániákusan ellenőrizte művei fordításait, legalábbis addig, amíg az illető nyelvet ismerte. Feltehetően őt pécézte ki Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó… című regényében, ahol szatirikusan felidézi egy japánra fordított szerző rémálmát, aki látja magát, amint kimonóban, magas fatalpú szandálban, talányosan átlibeg egy púposhátú hidacskán. Avagy a fordítás mint az azonosság kínpadja. Csak éppen a jelenetből hiányzik a japán publikum, amelynek szemében igazából az ő nyelvére átültetett szerző nem talány.

1

Szerepeltek benne politikai okokból mellőzött hazai, valamint Magyarországon nem olvasható emigráns költők.

2

Mivel aztán ez a hatalom valahogy rá akarta tenni legalább fél kezét Gara művének fogadtatására, az antológia körül Brüsszelben rendezett irodalmi tanácskozáson megjelent Szabolcsi Miklós is, aki akkoriban a „kommunista" József Attila földi helytartójának számított. E jelző magában foglalja, hogy a proletár költőnek nem éppen formalista vonásait tartotta nagyra. De hát az áttörésben részt kellett venni, s ebben a szellemben, általános meglepetésre, a szakértő felemelkedett és elragadtatott vallomásként közölte: ő, aki azt hitte magáról, hogy jól ismeri a költőt, a francia változatok olvasásakor döbbent rá, hogy e poézis lényege „a zene, a zene, a zene!"(la musique, la musique, la musique!)

3

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Révai, Budapest, 1943. 493. o.

4

„Lenni vagy nem lenni", in: Nyugat, 1930. február 16., és in: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim, Réz Pál (szerk.), Szépirodalmi, Budapest, 1976. 18. o.

5

„Fordítás. Neovojtina 6. §", in: Nyugat, 1927. április 16. és in: Ignotus válogatés in: Ignotus válogatdár (szerk.), Szépirodalmi, Budapest, 1969. 573. o.

6

Uo., 579. o.

7

Uo., 578. o.

8

„Ottlik Géza levelei Gara Lászlónak", in: Jelenkor, 2003/1, 89. o.

9

„Lenni vagy nem lenni", 18. o.

10

Babits Mihály: „Magyar irodalom", 1913, in: uő.: Esszék, tanulmányok, első kötet, Belia György (szerk.), Szépirodalmi, Budapest, 1978. 408-409. o.

11

Uo., 404. o.

12

Uo., 414-415. o.

13

„Aki csak a »mester« címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye." „Lenni vagy nem lenni", id. mű, 20. o.

14

Magyar irodalom, 361. o.

15

A Kortárs magyar irodalom 1945-1990 (válogatta és a pályaképeket írta Domokos Mátyás, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994) előszavában a kiadvány általam egyébként kedvelt és megbecsült szerkesztője például kimondja: „ez a válogatás tudatosan korlátozódik az országhatáron belül született irodalmi alkotásokra. Nemcsak terjedelmi okokból, s nemcsak a »bőség zavara miatt«. A magyar irodalom nyelvében is, ethoszában is egy és oszthatatlan. De a közös történelmi sors nyomása alatt (s látnunk kell ezt is, hiszen jeleit minduntalan tapasztalhatjuk) az élet útja, szerveződése és minősége, pillanatainak íze és levegője éppen az elmúlt fél évszázad során - olykor a gyökerekig visszahatóan is - más-más irányt vett Erdélyben, mint a Felvidéken, Kárpátalján vagy a Vajdaságban (a nyugati magyarság különböző csoportjairól nem is beszélve). Szerencsére ma már semmilyen kényszerűség nem akadályozza, hogy az érdeklődők erről a termésről is hiteles képet kaphassanak a különböző antológiákból. (Pomogáts Béla: Ötágú síp, Móra kiadó, 1992; Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Tankönyvkiadó, 1993.)" - Szóval vagyunk mi, és vannak ők, akik nem húzhatók ugyanarra a kaptafára. Ez az élményanyagra alapuló, kizárásos osztályozás, melynek már irodalomfelfogása sem irodalmi, dátumai pedig ellentmondásosak, emlékeztet arra az elvre, amelyet a névnapi alkalmakra szerkesztett könyvecskékben alkalmaznak: mert igaz ugyan, hogy a női nem egy és oszthatatlan, de ebben a kis pirosfedelű gyűjteményünkben tudatosan csak a Mariskákhoz írott verseket szerepeltetjük; aki a Juliskákról szólókat óhajtja olvasni, vegye meg a zöldfedelűt. Ha valaki az Ifigéniák iránt érdeklődik, azokat a fehér könyvben találja meg.

16

Megállapítva, hogy a kis népek között talán a magyar nép története és irodalma fonódik össze a legszorosabban, rámutat a következményre: „Irodalmon kívüli szemlélet hatalmasodik el irodalmán, politikai életébe viszont behatol az irodalom másfajta mértékrendszere.", Cs. Szabó László: Ország és irodalom, Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet, Brüsszel, 1963. 8. o.

17

Komlós Aladár: „A »Kozmopolita Költészet« vitája", in: Tegnap és ma, Szépirodalmi, Budapest, 1956. 112. o.