„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában.”

(Geoffrey Hartman)

 

„Hagyjon már békén ezekkel az

időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük.”

(Beckett: Godot-ra várva)

A Lövölde térnél szólok Verának, meglógunk, ha lesz rá alkalom.

Most nem kell futnunk. Nem hajszolnak, inkább terelnek bennünket. Néha egy kiáltás: felzárkózni! Elnyúlik a menet. A kisebbek leszakadnak. Mintha figyelmetlenebbek lennének a kísérőink. Csak arra ügyelnek, hogy azok, akik nem bírják a tempót és hátramaradnak, ne kerüljenek az utóvédet alkotó két csendőr mögé.

Sorunkban a harmadik a bohócarcú fiú. Amióta adtam neki a csokoládémból, ragaszkodik hozzám.

A Lövölde téren a járdáról bámulók tekintetében nem látok érdeklődést. Megszokhatták a miénkhez hasonló meneteket. A bohócarcúnak nincs hátizsákja. Kofferja, táskája sincs. Kis szatyrot lóbál. Zsebkendők. Sál, egy pár zokni.

Vera lábujjhegyen lépkedve próbálja felfedezni Edót és Judit. A legkisebbek külön csoportban előttünk haladnak. Húszan lehetnek. Körülvehetik őket a vöröskeresztes karszalagos gondozók. Van, akit a karjukba emelve nyugtatnak. Én látom Edót és Judit. Intek nekik.

Verának mintha egyre kisebb és egyre fehérebb lenne az arca. Nem tudom, hol a svájcisapkája, talán a kiskofferben. A meleg kendőt a szeméig húzta, attól kisebb az arca.

A bohócarcú minden éjszaka felébredt, az ablakhoz ment. Először odamentem hozzá, aztán már csak a pokrócom alól figyeltem. Nem tudom, miért állt az ablakban. Nem tudom, miért ébredtem fel mindig, amikor felébredt.

A Lövölde téren légvédelmi ágyúk. Drótakadályokat is elhelyeztek. Gyerekek ugrálnak körülöttük. Egy rajnyi lövegkezelő tüzér. Gúlába rakott szuronyok, puskák. A katonák megengedik, hogy a gyerekek hógolyóval megdobálják őket. Egy nagyobb fiú felmászhat az egyik lövegre. A többiek is szeretnének felmászni, de a katonák parancsnoka, egy őrmester megtiltja.

A bohócarcú kilép a sorból. Mintha csak kószálna. Visszapillant, rám vigyorog. Lóbálja a szatyrát, mintha vásárolni küldte volna az anyja. Már a járdánál van, a baloldalt haladó nyilas őrvezető háta mögött. Két férfi között kellene átjutnia a járdaszélen. Az egyik karon fogja. Odaszól az őrvezetőnek. Az őrvezető int a csendőröknek, azok között kell továbbjönnie. Vigyorog, kihúzza magát, így is csak a vállukig ér, a csendőrök néha taszítanak rajta.

A Riegler-fiúk két sorral vannak előttem. A nagyobbik visszanéz, mintha óvatosságra intene. Talán gondolhatja, hogy mire készülök. Nemcsak a fegyvereseket, a járdán álldogálókat is figyelni kell, átkarolom Verát, próbálok segíteni neki, hogy kiegyenesedjen, újra lábujjhegyre emelkedik, azt mondja, hogy látja elöl a kicsik között az unokatestvéreit, nem hiszem, hogy ők látnak bennünket, habár többször hátrafordulnak. Edo halad középen. Judi kezét egy vöröskeresztes hölgy fogja, a másik karjában egészen kicsi lányka.

Elérjük a Rózsa utcát. Elérjük az Izabella utcát. Morajlás. Riegler hátraszól, ott a gettó deszkakapuja.

Megállok a Hársfa utca után, ahonnan emlékezetem szerint megpillantottam a deszkakaput.

Vera léptei határozottabbak, ez megnyugtat. Szükség lesz az önállóságra. Újra látom Riegler figyelmeztető tekintetét. Tömörül a menet. A fegyvereseket a parancsnokok a helyükre irányítják, a bohócarcút az utolsó sorba lökik a csendőrök. A mi sorunk mellett jobbra egy rendőr, balra előttünk egy géppisztolyos nyilas. Felzárkózunk a kicsik csoportjához. Halad előttük egy másik csoport. Olyan közel vagyunk a Körúthoz, hogy látom, feltárul a túlsó oldalon a hatalmas deszkakapu, az őrség tagjai a közeledő menetre irányítják a fegyvereiket.

Az élen haladó tiszt parancsokat kiált. Menetelünk. Szorítom Vera kezét. Edo és Judi egészen közel van. Vera a nevüket kiáltja. Hátranéznek. Judi szeretne megállni. Nem engedik.

Ahhoz, hogy felidézhessem az arcát, messzire kell visszajutnom. A leírás akkor találhatja meg a méltóságát, ha megjelenik benne az elmondhatón, a megőrizhetőn túli. Ha Judi arcát megpróbálom magam elé képzelni, tovább kell jutnom a Király utca, Hársfa utca és Körút közötti szakaszán, ahol Vera kiáltására visszafordul, el kell jutnom a negyvennégyes nyári délutánig, amikor az Amerikai út 78. építőanyagokkal teli udvarán egy téglarakáson ülve először megcsókoltuk egymást Verával és azonnal szétrebbentünk, Judi a cementzsákok felől szaladt felénk, kezében azzal a forgóval, aminek a papírrózsáját mi ketten vágtuk ki ollóval, s miközben rajzszöggel egy hurkapálcára erősítettük, összeért a karunk, Judi szaladt, a szélben forgott a papírrózsa, az örömtől kipirult az arca, Vera felkapta, magához ölelte, aztán kézen fogva szaladtak tovább, Judi öröme így hozzátartozott a csókhoz, a borzongáshoz is, ami utána átjárt, miközben ők kacagva futkároztak, évtizedekkel később jelent meg először Judi arca az emlékeimben, egy másik arc hívta elő, ugyancsak lánykáé volt, habár nála idősebbé, Bergman Varázsfuvola-filmjében a Memling Madonnáéhoz hasonló arc, amint feszülten követi a történetet, boldog, izgatott, szinte azon az arcon szólalt meg a zene, amely Mozartnál és Bergmannál is önmagánál többet, valaminek a tudását fejezte ki, ámulatot afelett, hogy az életről mi mindent lehet megismerni, szorítom Vera kezét, figyelem a fegyveres kísérőket, el kell vonnom a figyelmemet Judiról, meg kell tennem, nem tudhatom, hogy ezért ragad meg bennem a tekintete.

A menet élén haladó főhadnagy a Körút túlsó oldalára ér. Megáll a deszkakapunál. Hátul a két csendőr még közel a Hársfa utca sarkához. A gyerekek előtt haladó csoport is túljut a Körúton. A Wesselényi utca felől a 6-os villamos közeledik. A jobb oldalunkon haladó rendőr előresiet, megáll a Körút és a Király utca kereszteződésében, átveszi a forgalom irányítását. Felemelt kézzel ’állj’-t int a gyalogosoknak. A hólétől csúszós síneken a villamos vezetője nem tud fékezni, a rendőr ’tovább’-ot int neki, másik kezével leállítja az előttünk haladó gyerekcsoportot. A menet kettészakad.

Nyolc-tíz másodperc, amíg a villamos átrobog a kereszteződésen, eltakarja a Körút túlsó oldalán álló főhadnagyot, a forgalmat irányító rendőrt. Vera még Judinak integet, a másik kezét fogom, magam után rántom, kilépünk a sorból.

A Riegler-fiúkat már a Hársfa utcánál sem láttam.

Kell találnom egy rést a járdán álldogálók között.

Megszólal a légvédelmi sziréna.

Mindenki fut.

A villamos áthaladt a kereszteződésen. A forgalmat irányító rendőr a puskájához kap. A járdán állók szétszóródnak. Senki sem figyel ránk. Már a járdán vagyunk. Tovább a Mussolini tér felé. Mintha a járókelők közül egy bundás férfi mégis elindulna utánunk.

Megállok az úttest közepén a Király utca és Erzsébet körút kereszteződésében. Kivárom, amíg a forgalmi lámpa pirosra vált, és leáll a forgalom a Lövölde tér felől. Lehajolok néhány másodpercig, képzeletben azt a helyet is körülrajzolom krétával, ahol ötvennyolc éve kiléptünk a sorból. Végigsimítom az utcaköveket. Néhány gyalogos megbámul. Egy diák próbál feltámogatni, kösz, mondom, minden rendben, egy másik fiú röhög, a forgalmi lámpa közben átvált, egy autós rám dudál. Mögöttem a K.K.C. kirakata, előttem K&H bankfiók, jobbra Erotikus Show, lila fényekkel.

A hetvenes években sokszor szálltam le itt a trolibuszról, akkoriban presszó volt a helyiségben, állva ittam a kávét, mindig üldögélt néhány nő az asztaloknál, később tudtam meg, hogy a kurvák presszójában kávézgatok, erős negyvenesek is voltak közöttük, azért jól festettek. Lehet, hogy az Erotikus Show-ban dolgozók azoknak a lányai, akiket akkor erős negyveneseknek néztem, ők a háború idején velem lehettek egykorúak, nem kizárt, hogy az anyjuk is kurva volt, hallottam, hogy a Conti utcai és Ó utcai nyilvánosházakban sok munkaszolgálatost és katonaszökevényt bújtattak.

A Teréz körút 5-ig tizennégy lépés. Megnézem a kapubejárót, a lépcsőházat. Nem vagyok biztos benne, hogy ide jöttünk, miközben még szólt a légvédelmi sziréna és mindenki futva keresett menedéket. A Teréz körút 7-ben minden ismerős. A kapualj, a lépcsőhöz vezető félkörív, a kovácsoltvas lépcsőkorlát.

A bundás férfi, aki figyel bennünket, mióta kiléptünk a menetből, jön utánunk. Nincs kedvem hozzá, hogy kipróbáljam, mennyit ér a Légófutár-igazolványom. A következő ház kapuja nyitva. A házfalon meszelt nyilak jelzik a légoltalmi pince helyét. Megvárom, amíg a bundás férfit is besodorja a tömeg, gyorsan továbbmegyünk.

A következő ház bejárata tágas, a lépcsők két irányba vezetnek, egy férfi kiabálva tereli az asszonyokat és a gyerekeket a pince irányába, a férfiak ott maradnak, a lépcsőkre ülnek, befészkeljük magunkat közéjük.

A kijárat közelében akarok maradni.

Vera nagyon fázik. Mozgasd a lábujjaidat! Azt feleli, nem tudja. Mindenki ismeretlen a másik számára. Ez előnyös, nem vagyunk feltűnőek. Távolról hallani a bombabecsapódásokat. A gépágyúk hangja közelebbi. Egy asszony áll mellettem. Megkérdezi, hol lakunk. Zuglóban, mondom. Az oroszok ott vannak már? Nem, mondom, nincsenek. Meglátom egy oszlop mellett a férfit, aki a Király utcától követett. Nem is bundában van, vadászkabátban. Az ellenzős sapkája nem katonai. Elindul a férfi felé, aki rendelkezik a tömegben, ő lehet a házparancsnok.

Vera nem érti, miért húzom magam után. Nincs idő elmagyarázni. Elsodrok két férfit. Az egyik a kurva anyámat emlegeti. Nem nézek vissza az utcán. Elérjük a Mussolini teret. Még tart a légiriadó. Mások is sietnek, van, aki fut. A téren két légvédelmi üteg. Ordítják a parancsszavakat. Vannak, akik a járdáról bámulják, ahogy a lövegcsövek próbálják követni a mélyrepülésben lecsapó gépeket. A Nyugati pályaudvar fölött dobják ki a bombákat. Befordulunk az Andrássy útra.

Az egyik ház előtt egy asszony fekszik. Elcsúszhatott a hóban. Segítünk neki feltápászkodni. Vera a kezébe adja a szatyrát. Talán fél kiló krumpli van benne. Néhány alma. Az első kapualj alá vezetjük. Hálálkodik. Behúzódunk mellé. Várunk, amíg lefújják a légiriadót. Az asszony elbúcsúzik. Állunk az Eötvös utca sarkán. A másik oldalon látható az Andrássy út 60. előtt a nyilas őrség. Arra nem mehetünk, mondom. Visszafelé nem mehetünk. A Nyugati felé minek menjünk. Talán az Eötvös utcán jobbra, de akkor visszajutunk a Király utcába. Vera lesöpri kezével a sarkon álló padról a havat. Leül. Mondom, álljon fel, hideg van. Hová megyünk? Nem tudom, de állj fel. Nem állok fel, mondja. Csendesen mondja, nem állok fel, nem megyek sehova. Leülök mellé.

Az Eötvös utcánál a posta előtt, a sétaúton álló pad nem lehet a régi pad. Végigmegyek az Eötvös utcán. Elérem a Király utcát. A sarki üzletben vásároltam a múlt évben fekete kalapot. Mondtam a kalaposnak, hogy tizennégy éves koromban a születésnapomra kaptam egy barna, fiús kalapot zöld szalaggal, azóta sem volt kalapom. Olyan fiús fazont már nagyon régen nem készítenek, mondta.

Próbálom a Király utcában az úttesten megkeresni azt a helyet, ahonnan utoljára láttam Judi arcát, s ez azt jelenti, hogy ő elvégezte a feladatát, mert a holtak dolga megtalálni az utat az életben maradottakig.

Az a kicsiny hely a miénk, amit elfoglalunk a padon Verával. Erősödik a havazás. Felállok. Hívom, nem mozdul. Elindulok. Nem jön. Megállok.

Azonosítanom kellene azt a napot. Találok támpontokat. Anyám megőrizte három levelemet. Felhívom Madót Párizsban. Próbálom összeilleszteni a dátumokat. Merre vezethetnek az elveszített nyomok? Vissza az Amerikai útra? A Francia útra? Vissza a Munkácsy Mihály utcába?

Az egyik levelemben van egy hat nappal későbbi dátum.

Nem ülhettünk hat napig az Andrássy úti padon.

Visszamegyek Verához. Átkarolom. Elindulunk.

Az Andrássy út 60. felől két hosszú géppisztolysorozatot hallunk. Mögöttünk újra felugat egy löveg. Újra pásztázzák az eget a fényszórók.

December 8-án a szovjet csapatok elérik Vácot. December 9-től lövik Pest északkeleti peremét. Kun páter tűzparancsa a Duna-parton mezítelenre vetkőztetettekre: Krisztus nevében! Tűz!” Morlin Imre tüzérszázados beveti a parancsnoksága alatt álló tizennégy-tizennyolc éves hadapródiskolásokat. Ludovikások is csatlakoznak hozzájuk: „A katonaiskolai nevelésnek megfelelően az utolsó töltényig harcolunk!” Veesenmayer utasítást kap Berlinből: minden módon nyújtson segítséget a zsidókkal szembeni legélesebb eljárásokhoz. December 12-én a toloncházban az addig visszatartott svájci és svéd védlevéllel rendelkezőket gyalogmenetben indítják Komárom felé. Klima József hadnagy csoportja betör az Isteni Szeretet Leányai Intézetbe, az ott bújtatott asszonyokat és fiatal lányokat a fogaskerekű vasút indulási állomásánál várakozó teherautókon az újpesti nyilas házba, onnan a Duna-partra viszik, és a vízbe lövik őket. December 14-én Anton Kilchmann, miután Karl Lutzot magára hagyta, megérkezik Bernbe, 1945. augusztus 31-én, utólagos meghallgatásán szemére veti Otto Kehrli főbírónak, hogy megérkezésekor senki sem számoltatta be, a külügyminisztériumot teljesen hidegen hagyta, mi történik a tisztviselőivel Budapesten. December 15-től nyilas járőrök köröznek folyamatosan Karl Lutz hivatala körül. Ugyanezen a napon bevetik a harcokba a 751. német utászzászlóaljat.

Hat nap űrjében keresem a szavakat, hogy kitölthessem a teret, amelyben elvesztek a nyomaim. Az emlékezetem vakfoltjaiban is jelen vagyok, de lám, követhetetlenül.

Vera soha nem kérte tőlem számon, hogy miért hagytam magára Edót és Judit. Tudta, hogy előbb önmagától kellett volna számon kérni.

Vera akkor három hónappal múlt tizenkét éves.

„Drága Apu és Anyu! Jól vagyunk! Misi itt volt és mesélte, hogy úgy gondoljátok, menjünk be abba a vöröskeresztbe, amelyik 22-éig haladékot kapott. Mi inkább maradunk, mert nem akarunk újabb lógásokat tervezni, tekintettel, hogy ma már 14-e van. Ha tudtok, beszéljetek Temesváry doktorral, talán bemehetünk hozzátok a kórházba. Érdeklődjétek meg, hogy mi a helyzet a Munkácsy Mihály utcában?? Ne aggódjatok, mi jól vagyunk. Ennivalónk van. Misi azt mondta, hogy a Ti bejelentőiteket ne töltsük még ki, hanem várjunk, mert talán a tényleges lakást tudjuk már beírni! Írjátok meg, hogy várjak-e vagy küldjem el azt is Bors Jolánnal, épp most várom őt vissza. Jó volna, ha hozná a bejelentőinket, ha tudtok, okvetlenül szerezzetek papírt!!! Mi várunk itt!!! Egyelőre nem megyünk be. Millió csók.”

Hol járhatott Misi december 14-én? Hol akartunk várni, hogy ne kelljen újból megszökni a gettóba terelés elől? Nekünk hozott volna bejelentőt Misi? Akkor miért kérem, hogy Bors Jolánnal küldjenek a szüleim? Az bizonyos tehát, hogy a Munkácsy Mihály utcába nem mentünk vissza.

A levelet írógéppel írtam. Tizenegy sor. A nevem és Vera neve tintával a levél alján. Az írógép betűi felismerhetően a műhelyben lévő Remington betűi. Tinta is csak ott lehetett. A levélpapír nyomtatott cégjelzésén PAPÍRÁRU ÉS KÜLÖNLEGES ZACSKÓKAT GYÁRTÓ ÜZEM, a cím és a telefonszám is szerepel: Budapest XIV., Francia út 41. Telefon: 297-826.

Misit kellene megkérdezni. Újra felhívom Madót Párizsban. A legjobbkor, mondja, este látogatják meg a testvérei. Misi nem emlékszik rá, hogy hol találkozott veled, mondja másnap, abban biztos, hogy a Weiss Alice Kórházban járt, ahol a szüleink és a te szüleid voltak, az Amerikai úton is járt, abban is biztos, hogy a Francia úton nem járt.

Anyám a kórház alagsorában a matracon ülve olvassa a levelemet. Hunyorogva olvas, a szemüvege már régen eltörött. Bors Jolán mellette áll. Apám előrehajolva figyeli anyámat, ő is a matracon ül, közel kell hajolnia, hogy hallja, amit anyám olvas, mert mellettük egy haldokló zihál, az ápolónők rohangálnak a földön heverők között, ágytál, az nincs, ordítják, infúziót sem tudnak már senkinek adni, Temesváry főorvos a lépcsőlejárat felől érkezik, kövér, feszül rajta a fehér köpeny, sorban odalép mindenkihez, mögötte az asszisztencia, két középkorú orvosasszony, két nővér, anyám összehajtja a levelemet, a hátizsákján van egy kis zseb, abba rejti, a Munkácsy Mihály utcából küldött levelem mellé.

Soha nem jutott eszembe, hogy amikor a szüleim menete elhagyta az Óbudai Téglagyárat, mit gondoltak arról, hogy mi lesz velem. Amikor a mentőautó hozta őket a kórházba, amikor feküdtek a haldoklók között, vajon mit gondoltak? Nem lehet ilyesmit megkérdezni. Ők sem kérdezték tőlem soha, hogy én mit gondoltam róluk, amikor magamra maradtam.

A felejtés ad lehetőséget arra, hogy emlékezzünk. Mikor írta ezt le Heidegger? Milyen volt a napja 1944. december 15-én? Mit gondolt Hitlerről? Ő vajon úgy felejtett később, hogy emlékezhessen?

December 15-én Karl Lutz hírt kap arról, hogy Giorgio Perlasca, aki spanyol ügyvivőnek adva ki magát, részt vesz a mentési munkában, felszólítja Angelo Rotta pápai nunciust, hogy fenyegesse meg a nyilas kormányt, ha nem hagyják abba a tömeggyilkosságokat, megszünteti a diplomáciai kapcsolatokat. Ezt Vatikán utasítása nélkül nem tehetem meg, mondja Angelo Rotta.

 

A Rákóczi teret szemét borítja. Február. Mínusz öt fok. Este nyolc óra. Szemben a Vásárcsarnok sötét tömbje. Elindulok a Déri Miksa utcán. A házak lepusztultak. A bejáratokat eltorlaszolják a megrakott kukák. Szemétbűz, rozsdaszag. A Víg utca sarkán dzsekis férfi tárgyal egy kurvával. A férfi sísapkája alól kibuggyannak a zsíros, ősz fürtök. A kurva tekintete együttérző. Az régen volt, mondja a férfi. A kurva, mintha emlékezne arra, ami tehát régen volt, bólogat. Lehet, hogy nem is kurva. Lehet, hogy nem is tárgyalnak. Lehet, hogy a véletlen sodorta őket össze évtizedek után a sarkon. Toporognak. Nekem is fázik a lábam. A nadrágomra felcsap a lucsok. A Nagyfuvaros utcában autóbusz jár, kocsik parkolnak, mégis peremvilág a város közepén, alagsorvilág, pincevilág.

Belépek a 4-es ház kapuján. Hat telerakott kuka, körülöttük hetedikre való szeméthalom. Egy gyerek szalad ki a lépcsőházból, elcsúszik a szemétben. Két húsz év körüli roma fiú jön. Elhasznált, de tiszta Adidas-dzsekik. Köszönnek. Jó estét. Megkérdezik, hogy segíthetnek-e. Mondom, csak körülnéznék, valamikor jártam itt. Szívesen segít, mondja a magasabb. Köszönöm. Úgy látom, sajnálják, hogy elhárítom az ajánlkozást. Szomorú a tekintetük. Na, gyere, cigányfiú, mondja a magasabb, menjünk.

Az udvar rendezettebb, mint a kapualj. Három emelet. Körfolyosók. Vakolathiány. Jobbra kivilágítatlan lépcsőház. Szemközt a hátsó lépcsőház, amit régen a cselédlányok, a hordárok, a postások használtak. A harmadik emeleten boltozatos átjáróban végződik, de az átjáró nem vezet sehova, látható az égbolt.

Feljegyzem a kukák számát, a semmibe vezető lépcsősort, a rácsos alagsori ablakokat.

Mintha semmi sem változott volna az épületen ötvennyolc év óta.

 

A második emeletre kell mennünk. Vera megáll az első emeleti pihenőben.

A második emeleten kopogni kell az egyik ajtón, a csengő nem működik. A lépcsőház kivilágítatlan, a lakás is, ahová belépünk. Két szobán kell átmenni. Mind a kettőben hat vaságy, rájuk szerelve másik hat. Mindegyik üres. A harmadik szobában zöld ernyőjű állólámpa mellett egy asszony ül. Férfi áll mellette fekete kalapban, elhasznált ballonkabátban. Bemutatkoznak. A férfi kezet nyújt. Azt mondja, hogy ő az otthon vezetője, neki kell engedelmeskednünk. Néha parancsszavakat is fogunk hallani, mondja, ez elkerülhetetlen. Lányok nincsenek itt, mondja Verának, a feleségemmel fogsz aludni, legjobb, ha máris átmész a másik szobába. Az asszony húzza az egyik lábát. Elvezeti Verát.

A nevünket megkérdezték. Mást nem kérdeznek. A fiúk lent vannak a pincében, mondja a férfi. A légiriadó alatt mindenki lement. Már lefújták, mondom. Nem hallotta. Jobb, ha lent maradnak a pincében, mondja, majd meglátod, ha feljönnek. Mutat egy emeletes ágyat. Felmászom rá. Ne rakodj ki a hátizsákodból, mondja. Miért? Élnek a szüleid? Élnek. Hát az ő szüleik nem élnek. Itt maradhatunk? Amíg ő és a felesége itt vannak, addig mindenki maradhat, aki idejön. És meddig lesznek itt? Nem tudom, mondja.

Jönnek fel a pincéből a fiúk. Tízen, tizenketten. Mások, mint azok, akikkel a Munkácsy Mihály utcában voltam. Lehet, hogy csak azért látom így, mert egyetlen gyertya világít. Az árnyékukat látom, nem is őket. Az egyik fiú olyan hosszú, hogy amikor megáll az ágy mellett, a feje egy magasságban van a szalmazsákommal. Kiszíjazza a hátizsákomat. Ürítsd ki, mondja. Miért? Kuss! Ürítsd! Lefekszem, próbálom a hátizsákot a pokróc alá gyömöszölni. Utánanyúl, állon vág. Kiráncigálja a hátizsákot a pokróc alól. Megfordulok, közben fejbe rúgom. Nem akartam, de nem bánom. Hátraesik. Feltápászkodik, leránt az ágyról. Jobb lesz, ha kirámolod azt a rohadt hátizsákot, mondja valaki a fiúk közül. Nem látom a sötétben az arcukat. A gyertya már majdnem leégett. Az egyik kezemet hátracsavarja, a szabad kezembe adja a hátizsákot, szórj ki mindent ide. Az alsó ágy az övé. Felemelem a hátizsákot, lefelé fordítom a száját, rázom. Amikor minden holmim a pokrócán van, azt mondja, rakd vissza egyenként. Engedd el a karomat, mondom. Nem engedi el, de lazít a szorításon. Visszarakodom. Amikor a kagylóhoz érek, azt mondja, azt hagyd az ágyon. Az otthon vezetője új gyertyát hoz, meggyújtja. Nyúlok a kagyló után. A fiú gyorsabb. Az enyém, mondom. Mit tud ez, hogy olyan fontos neked? Nem számít, az enyém. Azt én mondom meg, hogy mi számít és mi nem. Benne vannak a hangok, mondom. Milyen hangok? A szüleimé is. A szüleim barátaié is, az is, amit most beszélünk. Na látod, éppen valami ilyen kell nekem. De az enyém. Ez kell nekem, érted, mondja, és nyúl megint a karom után. Ököllel az arcába vágok. Nekidől az ágynak. Elkapom a kagylót, oldalt lépek, az ütés a vállamat éri, leteszem a kagylót az ágyra, két kézzel védekezem.

Az otthonvezető kimegy a szobából. A huzatban felcsap a gyertyaláng. Megfigyelhetem a fiú arcát. Olyan magas, hogy azt hittem, sokkal idősebb nálam. Talán csak egy évvel. Lehet, hogy annyival sem. Nem látok rajta indulatot. Meglep, hogy mintha szomorúságot látnék. Inkább hajthatatlanságot. Újra üt. Mintha az ütésében sem lenne indulat, azért erős. Elhajolok. Ő is elhajol az én ütésem elől. Még nem ugrom neki, de érzem, hogy ennek kell következni. Látom rajta, hogy ő is nekem fog ugrani. Karok fognak le. Őt is. Kitépem magam a szorításból. Ő is. Egy bot vágódik közénk, egyikünket se érinti, mintha kardpenge suhintotta volna ketté azt a néhány centimétert, ami elválaszt bennünket, nem tapadunk egymáshoz, most mégis jobban érzem az izzadságszagát, lehet, hogy az én testem szagát érzem, hátracsavarják a karomat, az övét is.

Az otthonvezető a gyertya közelében áll.

Két férfi eléje lökdös bennünket, nem mondanak semmit, az otthonvezető se.

Visszamegyek az ágyhoz, visszarakodom a hátizsákomba.

Az egyik férfi felemeli a botot, amelyikkel közénk suhintott. A bot fehér. A fiúk az ágyukon ülnek. Nem tudom, honnan került elő a két férfi. Az egyiken ballonkabát, a másikon kirojtosodott, fekete télikabát. Az otthon vezetője azt mondja a ballonkabátosnak, játszanátok valamit, ezek itt mind zeneértő urak. A sarokban röhög az egyik fiú. A ballonkabátos kimegy, hegedűvel jön vissza, pengeti a húrokat. Nem mászom a felső ágyra, az alsóra ülök. A hosszú fiú mellém ül.

Az otthonvezető két benyálazott ujja közé csippenti a gyertyalángot. Kimegy. Megkérdezem a Hosszút, hogy miért kellett neki éppen a kagylóm. Nem válaszol. Megkérdezem, honnan jött az otthonba. Nem válaszol. Fel kellene másznom a felső ágyra, meg kellene próbálni aludni.

A Columbus utcai otthonban volt a Hosszú. Akkor mondja, amikor már tíz perce ülünk az ágyon. Én az Amerikai út 76-ból, hallottam, amikor lőtték a Columbus utcai tábort, mondom. Azok mi voltunk, öregem, nem is onnan jöttem, a Józsefvárosi pályaudvarról jöttem. A Columbus utcában a tábor vezetőjét lelőtték, a tábor orvosát lelőtték, a kisgyerekeket és az öregeket a gettóba vitték, engem a járóképes férfiakkal a teherpályaudvarra.

Megkérdezem, hogy lógott meg. Sötét volt, a nyilasok meg a katonák se nagyon láttak. Ötpercenként leadtak egy sorozatot, hogy mindenki beszarjon, a negyedik sorozat után már tudtam, hogy mikor következik az ötödik. Volt pár percem a lógásra a sötétben.

Apám íróasztalán is volt ilyen kagyló, mondja. Apám volt a Columbus utcában a tábororvos. Odaadhatom a kagylót, ha akarod, mondom. Hagyd, mondja. Nem is az enyém, apám barátjáé, majd visszaadom neki. Mikor? Megkérdezem, hogy hallott-e róla, bevisznek-e innen is a gettóba. Nem tudja. Mit gondolsz, az otthonvezető tudja? A rabbi? Nem tudtam, hogy rabbi, péntek este van, mondom, nem láttam, hogy imádkozik. Nem imádkozik, mondja. Te imádkozol? Én nem imádkozom, de azt mondtad, hogy ő rabbi. Megkérdeztem tőle, mondja, azt felelte, hogy nem imádkozik, felnézett az égre, üresnek látta, nincs, akinek imádkozzon. Jó, mi? Értem, mondom. Hosszú szakálla volt, mondja, levágta ollóval, nincs borotvája, azt mondta, egészségügyi okból, de szerintem nem azért vágta le. Az apád volt a tábororvos a Columbus utcában? Aludjunk, mondja. Nagyon fázom, mondom. Azt mondja, vegyem le a felső ágyról a pokrócomat, feküdjek mellé, két pokróc alatt biztosan nem fogok annyira fázni. Ki az a lány, kérdezi, amikor már mellette fekszem. Láttad? Láttam. Hát, az unokatestvérem. Lófaszt, az unokatestvérek nem így viselkednek egymással. Hát, mondom, az a lány a Vera. A Vera? Igen.

Nem tudok elaludni. Ő sem. Még mindig nem értem, mondom. Mit? Hogy a rabbi nem imádkozik. Azt mondta, hogy nem akar hazudni. Kinek? Az Örökkévalónak. Ezt se értem, mondom. Azt mondta, hogy nem akarja az Örökkévalónak azt hazudni, hogy bízik benne. Ezt pláne nem értem. Én se értem, de azért… Mit azért? Azért egy kicsit, valamit értek belőle. Mit? Aludjunk, mondja, kell aludni, próbálj meg, enni is kell, meg aludni is kell. Van kaja itt? Nincs, kaja az nincs, két fiú kimegy a Teleki térre, összelopkodnak valamit, azt osztjuk szét. Ügyesek, két másikat már elkaptak, helyettük mennek, amíg őket is el nem kapják. És mi lesz, ha őket is elkapják? Kisorsoljuk, hogy ki lesz a következő kettő. Lehet, hogy te? Lehet, mondja, az is lehet, hogy te leszel, az is lehet, hogy mi ketten. És ha az, akit kisorsoltak, nem akar menni? Olyan nincs, mondja, próbálj aludni.

Azt hittem, reggel világosabb lesz. Lehet választani a sötétség és aközött, hogy kinyitjuk a kék papírral befedett ablakot. A lépcsőházban ég egy halvány villanykörte. Bors Jolán az ajtó előtt áll. Két pár meleg zoknit hozott. Az egyiket rögtön felhúzom arra, ami rajtam van, a másikat majd odaadom Verának.

Akkor küldted a harmadik levelet, mondja anyám. Jolán azt mondta, hogy jól vagy, mindig meg akart minket nyugtatni.

Honnan szereztem ezeket a kis blokklapokat? Mindkét felére írtam, megszámoztam az oldalakat. Nehéz olvasni, az egyik sor a másikba csúszik.

Visszamentem a szobába, és ott írtam?

Lehet, hogy a legfelső lépcsőre ültem és a térdemen írtam.

A ceruza minden bizonnyal az, ami a Munkácsy Mihály utcában használt csonkból maradt, a hegye már egészen tompa lehetett.

Áll Bors Jolán mögöttem a lépcsőfordulóban? Megvárja, amíg befejezem a levelet.

Anyám azt mondja, érdeklődtek Temesváry főorvostól, hová mehetnénk, ha hozzájuk a kórházba még nem mehetünk, a főorvos mondhatta, hogy a Nagyfuvaros utcai otthonból még nem vitték be a gyerekeket a gettóba.

Anyám felkel a berzser fotelból, beveszi az esti gyógyszerét, maradj még, kéri, mást nem mond, én se mondok mást, leülök az egyik karosszékbe, a nagyapámé volt, anyám jól érzi magát a régi bútorok között, én is, a nagyapám egyik székén ülve írom harmincöt évvel később, hogy anyám, miután átadja a harmadik levelemet, azt mondja, maradj még.

„Drága Anyu és Apu. Jól vagyunk. Ne aggódjatok miattunk. Még ma sem tudunk pontosat, de több mint valószínű, hogy itt maradhatunk! Ha ma, holnap vagy holnapután nem jöhetünk hozzátok, akkor maradunk, vagy megyünk egy másik vöröskeresztbe. Ha 22-e után, de 31-e előtt kellene elmennünk (amit nem hiszek), akkor be tudunk hozzátok jutni? Reméljük, hogy nem jönnek hirtelen a rendőrök, és lesz időnk megint meglógni. Jolán mindennap jöjjön ide. Vele majd mindennap küldök levelet. Kérjétek meg, hogy ahogy elmegy tőlünk, mindjárt menjen hozzátok, s a Ti leveleteket aztán másnap hozza ide!!! Akármilyen kaját tud hozni, hozzon!!! Ha tudtok, küldjetek vele sapkát, kesztyűt, inget, alsónadrágot, harisnyát, Verának akármiféle fehérneműt, ami van. Ezt persze csak akkor küldjétek, ha már biztos, hogy legalább december 31-ig maradhatunk. Írjátok meg, hogy ti ott maradhattok-e. Ha igen, meddig? Ha mi odamennénk, hová tudnátok elhelyezni? Meddig maradhatnánk Nálatok? Talán holnap már egész biztosat tudunk üzenni. Jolán jöjjön! Talán nem késő, ha holnap tudjuk csak meg, hogy holnapután mennünk kell!! Ha egy mód van rá, akkor este mennénk, sötétedés után! (A Teleki téri razziák miatt.) Persze, ha nem lehet, akkor nappal megyünk, mindenesetre beszéljetek az összes portással, hogy ha benneteket keresünk, simán beengedjenek. Lehet, hogy fölösleges lesz az összes előkészület, mert maradhatunk. A holmikat csak akkor küldjétek, ha biztos, hogy maradhatunk, mert nagyon kevés a hely, ahová elrakhatnánk!

Ne aggódjatok! Vigyázzatok magatokra! A remélhető közeli viszontlátásig millió csók!

U. i. Szeretnénk elmenni innen. Nem lehetne papírok segítségével lakást kivenni? Itt elég pocsékul vagyunk. Persze ha nincs más, kibírjuk itt is.”

 

A harmadik szobában ég az állólámpa. A zöld selyemernyőtől minden olyan, mint a víz alatti világban. Az egyik dívány a csíkos imakendővel van letakarva.

Bors Jolán jön mögöttem. Nem merek szólni neki, hogy jobb, ha kint vár. Verát akarom megtalálni. A rabbi felesége elhárító mozdulattal emeli fel a kezét, amikor belépek, olyan a tekintete, mint aki arra készült, hogy rátörik az ajtót, hátrál, észreveszi mögöttem Bors Jolánt. Kendő van Bors Jolánon. Kendő van a rabbi feleségén is. Egyforma magasak, egyforma fekete színű a kendőjük. Mondom, hogy a szüleimnek írtam levelet, és Verával is alá szeretném íratni. Vera előbújik a sarokból. Azt kérdezi Bors Jolántól, tudja-e, hol van az anyukája. Bors Jolán nem válaszol. Odaadom a ceruzacsonkot, Vera a nevem alá írja a nevét.

Végigmegyünk Bors Jolánnal a szobákon. Mielőtt kilépünk a körfolyosóra, csatlakozik hozzánk a ballonkabátos férfi, aki előző este a hegedűhúrokat pengetve játszott nekünk. Szeretném megkérdezni, hogy mit játszott, szeretném azt mondani, hogy tudok egy kicsit tangóharmonikázni, és megtanulnám, amit játszott. Nem merem megkérdezni, úgy látom, siet. Előreengedjük őt Bors Jolánnal. A körfolyosón megáll, nála van a fehér bot. Felvesz egy sötét szemüveget.

Bors Jolán váratlanul megcsókol. Régen nem merte volna, furcsa lett volna, hogy megcsókolja a főnök úr fiát, igaz, apámat sohasem nevezték a műhelyben főnök úrnak, ő mondta, hogy Béla úrnak szólítsák. Furcsa szaga van az arcának. Nem kellemetlen, olyan, mintha liszttel kente volna be.

Megy Bors Jolán a körfolyosón, eléri a fehérbotos, sötét szemüveges férfit, aki a hóna alatt viszi a hegedűjét. Hosszú a körfolyosó. Hullani kezd újra a hó. A férfi megvárja és szabad kezével átkarolja Bors Jolán vállát. Így mennek tovább.

Az egyik fiú azt mondja, hír jött, hogy nem viszik be az otthonban lévőket a gettóba. Egy másik azt mondja, a hír az, hogy egyelőre nem visznek a gettóba. Nem találom a társamat, akivel együtt aludtam. A többiekkel nincs kedvem beszélgetni. Odajön hozzám egy pulóveres, széles vállú, sildes sapkás. Te vagy az új srác? Mondom, én, na és… A fülembe súgja, kacsa az egész, meglátod, jönnek értünk.

Kimegyek a körfolyosóra. A Hosszú a korlátnak dőlve cigarettacsikket szív. Megkérdezi, kérek-e egy slukkot. Nem kérek. A havas eső hosszú jégcsapokban ráfagyott éjszaka a korlátra. Az eget nem látni, a felhők feketék, alig van világosabb, mint a szobákban. Az ablaküvegek töröttek. A Hosszúnak tetszik a halinakabátom. Nem az enyém, mondom. Mi az, hogy nem a tiéd? Beszámolok a kabátcsere történetéről. Nem tudom, hogy képes még mindig szívni a csikket, már a körmére égett. A Soproni kinyiffant? Lehet, mondom, de talán kiszedték belőle a golyókat. Te jól jártál, mondja, ez melegebb kabát.

Keresem a rabbit. Azt mondják, lent van a pincében a betegeknél. Lemegyek, nem találom őt. A lépcsőfordulókban várok. Teljen a nap. Jobb itt kint, mint a szobákban vagy a pincében. Este jön a rabbi. Kosár van a karján. Együtt megyünk fel az emeletre. Kenyeret hozott és répát. Segítenék-e neki szétosztani? Bemegyünk a szobába, ahol a felesége van Verával. Megint a zöld fény, mintha penész borítaná a falakat, a bútorokat, az asszony kendőjét, Vera arcbőrét, a rabbi kalapját.

Az asszony egyenként hívja be a fiúkat. Mindenki kap egy szelet kenyeret és egy répát. Nem tudom, hogy szólítsam a rabbit. Azt mondja a feleségének, lehet, hogy tévedett, amikor a répát is kiosztotta, el kellett volna tenni a következő napra. Az asszony azt mondja, az Örökkévalóhoz fordulunk a böjtöléssel.

A rabbi imaköpenyt vesz elő a szekrényből. Beburkolja a fejét. A köpeny fekete csíkjai csillognak a fényben, a fehér selyem színét zöldnek látom. Leveszi a köpenyt. Összehajtogatja, visszahelyezi a szekrénybe. Nem azért böjtölünk, mondja, mert a Törvényt kívánjuk követni, azért böjtölünk, mert rákényszerültünk, és nem részesülünk az Örökkévaló segítségében. Vajon mindig nekünk kell cselekedni, hogy betartassék a Törvény, vagy neki kellene látni bennünket, és arról alkotni meg a Törvényt, amit megpillant? Vajon nincs minden megfordítva?

Vera figyel.

Jaj, szorítja egymásra két tenyerét az asszony, túl messzire mész.

A Zohár azt mondja, feleli a rabbi, hogy amikor meghasad az ég, minden kívánságunk teljesül, meghasadt az ég, és magunkra maradtunk. Követtük a Törvényt, és mégsem látjuk az árnyékunkat. Józsué azzal nyugtatta meg a pusztában vándorlókat, amikor rettegtek, hogy nem látni már az üldözők árnyékát, s ha az embernek nincs árnyéka, mondja a Törvény, akkor az ember sincs. De vajon látható-e a sötétben a mi árnyékunk?

Vera sír. Az asszony is sír. Átölelik egymást.

Megkérdezem, hogy bevisznek-e innen is mindenkit a gettóba. Azt mondja, nem tudom, fiam. Azt hallottam, hogy bevisznek, de azt is hallottam, hogy érkezik meghosszabbítási engedély, mondom. Ő is hallotta a két hírt. Megkérdezi, van-e olyan hely, ahová elmehetnénk. Nem néz rám, amikor kérdezi. A szüleim a Weiss Alice Kórházban vannak, oda állítólag nem engednek be bennünket, de ha muszáj, megpróbálhatjuk. Amikor ezt mondom, Vera odalép mellém. Mit gondol, kérdezem, induljunk? Nem dönthetek, mondja, nincs rá felhatalmazásom, sem az Örökkévalótól, sem mástól, nektek kell dönteni. Van rá esély, hogy innen mégsem visznek be? Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, mondja.

Az ágyvasakon tapogatózva megyek át a szobákon. Csak azt ellenőrzöm, hogy a kagyló is a hátizsákomban van-e. Visszamegyek. Mondom Verának, hogy pakoljon a kis kofferjába. A rabbi és a felesége a zöld lámpaernyő alatt ülnek. Az asszony feláll. Magához szorítja Verát. Engem is magához szorít. Kérőn néz a férjére. A rabbi feláll. Mélyen meghajol az asszony előtt, Verához lép, két tenyerét a fejére helyezi, hozzám lép. Két tenyerét a fejemre helyezi, újra mélyen meghajol a felesége előtt.

A Teleki tér felől puskalövéseket hallani. A Körút felől inkább géppisztolysorozatokat. Néhány lépéssel Vera előtt megyek. A kereszteződéseknél várok, csak akkor intek neki, ha nem látok senkit. A Teleki térhez érünk. Jobban érzem magam a sötét utcákon, mint a sötét szobákban. Nem tudom, Bors Jolán eljutott-e a szüleimhez. Nem tudom, olvasták-e már az utolsó levelemet, és figyelmeztetik-e a kórház kapuőreit, hogy érkezhetünk. A bódék között látok lézengőket. Nem fegyveresek. Az egyik éppen felfeszít egy lécajtót, gyertek, mondja, bent kicsit melegebb lesz.

Megyünk tovább. A temető falát megvilágítja a hold. Német katonai teherautók hajtanak el mellettünk az Orczy tér felől. Vera azt mondja, nem baj, ha sietünk, felmelegszik a lába. A Baross teret el kell kerülni. A Keleti pályaudvar körül biztos őrjáratok vannak.

 

A Nagyfuvaros utcából a Teleki tér érintésével huszonnégy perc alatt érek a Baross térre.

Az egykori és a jelenben megtett lépteim ugyanazt az utat járják, azonban mintha mégsem a tér torkolatában állnék, hanem, mondjuk, egy meglehetősen széles folyó partján, ahol megint elvesznek a nyomok, követhetetlenek a hajdani irányok.

A Baross teret el kellett kerülnünk a pályaudvaron cirkáló őrjáratok miatt, nem lehetett más utunk, csak a Rottenbiller utca.

Ami most huszonnégy perc, akkor bizonyára a kétszerese volt.

Az aluljáróban két hajléktalan fekszik mocskos paplan alatt. A fejüket szakadt zsákba burkolták. Egy húsz év körüli fiatalember összecsukható széken ül, előtte a nyitott hegedűtokban fémpénzek, néhány papír kétszáz forintos. Amikor megpillant, játszani kezd, Vivaldi, miért gondolja, hogy ennek a fószernak klasszikust kell játszani? Konzis, mondja a kérdésemre. Van, aki a Belvárosban játszik a társai közül, ő itt szeret, még inkább a külső kerületekben. Hullámos, szőke haja van, keret nélküli szemüvege, fekete Adidas-dzsekije, fehér Adidas-cipője. Úgy látom, minden holmija használt, de karbantarthatja, nem játssza el, hogy lerongyolódott. Megkérdezi, mit keresek errefelé ilyen későn, megkérdezem, honnan gondolja, hogy keresek valamit, miért gondolja lehetetlennek, hogy tartok valahová, semmibe se óhajtanék beleavatkozni, uram, mondja, de az volt a benyomásom, hogy keres valamit, elmosolyodik, I beg your pardon, ha kívánom, játszhat nekem valami kedvemre valót.

Mintha a város alatt volna egy másik város, és onnan hallanám a hangokat. Nemcsak az ismerős, az ismeretlen hangokat is, pontosabban az egykor számomra ismeretleneket, amelyek azonban ugyanúgy hozzám tartoznak, amiként talán mindaz, ami velem történik, másokhoz is hozzátartozik, talán a hegedűjét az állához szorító fiatalemberhez is, amiként azok a pillanatok is hozzám tartoznak, amelyekben egykor elkerülhettem a Baross teret, amiként hozzám tartozik az a sok tízmillió, netán százmillió lábnyom, amelyet az én egykori nyomaimon mások hagytak, az ismeretlenben lépkedve a mások által rám hagyott ismeretlenben is haladok, a tizennégy évesnél nem sokkal idősebb fiú tudta az utat, jól választott, bizonyíték rá az, hogy itt lépegethetek, magára vállalta mindannak a kockázatát, amit én hiába keresnék.

A fiatalember Schubertet játszik a kérésemre. Háromezret keresett ma, mondja, mikor befejezi, de ez kivételes, van, amikor csak két- vagy háromszázat. A vonót tartó kezének egy elhárító mozdulatával félreérthetetlenné teszi, hogy nem fogad el tőlem pénzt. Összepakol. Jó befejezés volt, uram, köszönöm, hogy alkalmat adott rá. Kezet szorítunk.

Végigmegyek a Rottenbiller utcán, a Damjanich utcáig, aztán tovább a Köröndig. Tíz percig várakozhattam az aluljáróban, azt majd le kell számítanom a Nagyfuvaros utca és a Szabolcs utca közötti út időtartamából.

El kellett mondanom az utunkat a szüleimnek. Lehetetlen, hogy ne kérdezték volna meg. Próbáltam anyám tekintetéből kiolvasni, mit őrizhetett meg erről, de most már nem tudom pontosítani, hogy mikor. Valószínű, hogy legalább negyedszázaddal később. Többnyire horgol a berzser fotelban. Ekrü cérnával kis terítőket, kesztyűket. Filléreket kap érte a belvárosi maszektól. Tényleg, merre jöttetek, teszi le a horgolótűt. Félek, hogy a hallgatásom csalódást okoz neki, ugyanis nem tudok felelni a kérdésére, hogy a Baross teret elkerülve hol folytattuk az utat.

Bors Jolán amikor a Nagyfuvaros utcában járt, azt mondta, ha mégis mennünk kell, kerüljük el a Hősök terét.

Hogy lehet a Szabolcs utcát megközelíteni úgy, hogy elkerülöm a Hősök terét?

Az Andrássy útról a Bajza utcánál kellene balra fordulni, mert a Munkácsy Mihály utca következik, arra nem tanácsos, ott fegyveresek járőrözhetnek a kiürített vöröskeresztes otthon körül. Balra megyek a Bajza utcán, jobbra a Lendvay utcán, elhaladok az Állatkert terráriumépülete mellett.

A hajdani Légófutár-igazolványom fotóján az Állatkert terráriumánál állok. A fehér sortnadrágnál valamivel sötétebb vászonzakó, kihajtott fehér ing. A haj választéka a bal oldalon. A fotó minden bizonnyal nyáron készült, hunyorgásomból látható, hogy a nappal szemben állok. A vászonzakón nincs sárga csillag, így azonosítható, hogy a kép az azt megelőző esztendőben készülhetett, mint amikor a futárigazolványra ragasztották. A fotó alatt az igazolványon személyleírás. „Arca: hosszas. Orra: rendes. Haja: barna. Szeme: zöldes. Magassága: 172 cm. Ismertetőjele: áthúzva.”

A Dózsa György úti aluljáróig lejt a járda. Az aluljárón túl emelkedik.

Befordulok a Szabolcs utcába. Három hatalmas épülettömb a kórház. Hat óra elmúlt. A látogatási idő hét óráig tart. Két ujjamat a sapkám ellenzőjéhez emelem, nem kívánok magyarázatot adni arról, hogy miért jöttem, hová megyek, látogatási idő van, az előcsarnokban minden irányban lépcsők, átjárók, nyilak, táblák, balra felirat: Alagsor 1.

Öt lépcső vezet le. Az alagsor ugyanolyan, mint ötvennyolc éve, de nincsenek benne matracok, szalmazsákok, hordágyak. Ugyanazok a falak, az alacsony mennyezet alatt csőhálózat. Egyetlen betegszállító tolókocsi áll jobbra, mint egy installációs szimbólum.

Végigmegyek a folyosón. Leszámolom a lépéseket. Százhúsz. Visszajövök.

Rögtön megláttalak benneteket, amikor lejöttetek a lépcsőn, mondja anyám.

 

(A regény előző fejezeteit a 2003/5., 2004/1., 2005/1. és 3. számunkban közöltük. A szerk.)