Zavarba ejtő a lista, amit Bódis Józsefről, a Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Karának egyetemi tanáráról egyik munkatársa kérésemre elém tol. A professzor 1989-ben védte meg kandidátusi értekezését, tíz évvel később pedig nagydoktori disszertációját. Harminchat, illetve negyvenhat éves volt akkor. Még ötvenéves sem volt, amikor kinevezték egyetemi tanárnak. Tudományos közleményeinek száma a kétszázhoz közelít, és hogy szívesen publikál, azt még két dolog jelzi: tagja a Springer Magyarország Kiadó tanácsadó testületének, és társszerzője a Betegségenciklopédia című köteteknek. Az úgynevezett laparaszkópos technikával az elsők között végzett nőgyógyászati műtéteket, mint például a petefészek-ciszta eltávolítását vagy a méhen kívüli terhesség kényszerű megszakítását. Neve új műtéti eljárások bevezetéséről is ismert, de munkássága során mindig végzett elméleti kutatásokat is. A kilencvenes évek elején, ösztöndíjasként húsz hónapot töltött Németországban, a tübingeni nőgyógyászati klinikán. Pályája sokáig összeforrt a POTE Szülészeti- és Nőgyógyászati Klinikájával. Itt volt gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, és hírlik, hogy a hamarosan megjelenő klinikaigazgatói pályázaton is indul. Karrierjének következő állomása tehát az első munkahelye lehet. Hallottam olyan véleményeket, megeshet, nem is a következő, hanem az utolsó állomás lesz majd az, szédítő életpályájának megkoronázásaként.

Bódis József e pillanatban is tanszékvezető a PTE Egészségügyi Főiskolai Karán, a Klinikai és Ápolástudományi Intézetet irányítja. A Pécsi Akadémiai Bizottság választott tagja. Vezetőségi tag több szakmai társaságnál, elnöke a Magyar Nőgyógyászok Endoszkópos Társaságának. Egyébként számos európai tudományos testület tagja is. A PTE ÁOK Elméleti Orvostudomány elnevezésű doktori iskolájának alapító tagja. Titkára a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégiumnak. 2005 nyarától a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje. Jelenlegi kutatási területei: a rosszindulatú daganatok közötti összefüggések vizsgálata, illetve a szívérrendszeri megbetegedések korai megelőzése, fölismerése, kezelése.

Kollégái, barátai mesélik róla, hogy rendkívül racionális ember. Még a szórakozásban is. Fegyelmezett, szigorú, ugyanakkor jó humorú, és nem rigorózus. Viszont a véleményét ritkán rejti véka alá. Előbb-utóbb kiböki, ha valami nem tetszik neki. Érdekes, hogy hallgatói, bár szeretik, kicsit tartanak tőle. Az ezüst hajjal keretezett, barátságos arc mögött magam is erélyes tanárembert sejtek. Nyaranta egyik bizalmasom látókörében tölt egy-két hetet. Közismert róla, hogy biciklizik, és szívesen főz. Mégis, az én emberemmel soha nem szerveztek még közös programot. Megközelíthetetlen lenne?

Mindenesetre a magánéletéről keveset tudunk. Tudunk annyit, hogy feleségével, Zámbó Katalinnal széles körű baráti, társasági kapcsolatokat ápol. Mégis könnyen megközelíthető lenne? Két gyermeke van, Viktória és Richárd. Amúgy Csurgón született, 1953. július 12-én, ott járt általános iskolába és gimnáziumba is.

 

Bódis József: – Édesapám három szakmával rendelkezett: pék, cukrász és szakács. Kisparaszti családban született, tizenketten voltak testvérek, és a kiemelkedés egyetlen lehetséges útjának az látszott, ha szakmát tanul. Egyik hobbija az olvasás lett. Heti három könyvön rágta át magát, ezek javarészt történelmi vagy földrajzi tárgyúak voltak. Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond például a műveikkel mindennapos vendégnek számítottak nálunk.

Sz. Koncz István: – Mi volt a másik hobbija?

– A rózsák. Időnként elment az erdőbe, vadrózsatöveket gyűjtött, és azokat beszemezte. Nem csak otthon foglalkozott ezzel, hanem a munkahelyén, a csurgói kenyérgyárban is. Körülbelül kétszázötven-háromszáz rózsatöve lehetett, csak a gyárban.

– Engedték neki?

– Persze, főleg munkaidőn túl foglalkozott ezzel, és gyönyörű volt az egész kert. Nemrégiben jártam arra, a kenyérgyár már nem működik, most rétest készítenek ott, és bár él még pár tucat tő, rég nem olyan állapotban vannak, mint annak idején. Hozzá kell tenni: apám nagyon fiatalon, negyvenkét éves korában meghalt, rákban. Későn ismerték fel a bajt, november elején derült ki, hogy valami nem stimmel, és januárban már temettük. De még egy dolgot hadd mondjak el róla! Ő volt az első vállalkozók egyike Magyarországon. Vett volna egy pékséget, meg is állapodott a tulajdonossal, de anyám nagyon bölcsen lebeszélte – attól félt, hogy ha apám maszek lesz, nem vesznek föl az egyetemre. Az én öregem azonban nem nyugodhatott, olvasta valahol, hogy eladó egy traktor, és ha már pékséget nem vehetett, nosza, vásárolt egy traktort.

– Mire használták?

– Szántottunk, fuvaroztunk, magam például az érettségi szünetben egy 850-es kis Fiat kocsi árát kerestem meg vele. Olyan értéke volt a munkának meg a pénznek. Egy holdat háromszáz forintért szántottunk.

– Még mindig nem értem. Miért épp egy traktor?

– Sőt, később még egy! Mert nem volt szabályozva. Az állami állás mellett lehetett vele dolgozni. Legálisan folyt a munka, de például adót nem kellett fizetni utána.

– A Fiatot képletesen kell érteni, vagy meg is vette?

– Nem vettem meg, utólag azt mondom, szerencsére, mert másodéves orvostanhallgató voltam, amikor jött az előbb említett betegség. Egy szeretett családtag elvesztése mindig tragédia, és mindig rosszkor jön, de azt hiszem, apám igazán akkor teljesedett volna ki, ha megéri az unokái születését. Kicsi gyerekként nemigen tudott velem mit kezdeni. Ahogy nőttem, egyre fontosabbá váltam számára, és a rokonságban cseperedő kisgyerekekkel egyre jobban bánt. Magamon is észreveszek hasonló változásokat. Bár én kölökként is szerettem a nálam kisebbekkel lenni…

– Nem lenne teljes a kép, ha édesanyjáról nem beszélne.

– Ugyancsak a kenyérgyárban dolgozott, ma úgy mondanánk, hogy a szállítmányozási részleg vezetőjeként. Rendkívül precíz, tisztességes, egyenes asszonyt képzeljen maga elé! Egyedüli gyerekeként, azt hiszem, élete fő művének tekintett. Elég szigorú volt egyébként, egy négyes osztályzat már bűnnek számított. Kitűnőnek kellett lennem, pedig távolról sem vonzódtam minden tárgyhoz egyformán, volt, amitől szenvedtem, továbbmegyek, olyan is akadt, amelyiktől rettegtem. Tornából is csak jelest vihettem haza.

– Egy önnel készült interjúban olvasom, hogy a környezet szerepe jelentős volt az életében. Mit kell ez alatt érteni?

– Pár háznyira tőlünk kezdődött a Dankó Pista utca. Ebből adódóan nagyon sok cigány barátom volt. Talán ezért borít ki máig, ha cigányozni hallok valakit. Faluhelyen ugyanis nem ez volt a kérdés. Hanem az, hogy az illető rendes ember-e vagy sem. A környezetről szólva a közvetlen szomszédokról is meg kell emlékeznem. A bácsi szobafestő-mázolóként dolgozott, és volt egy autista fia. Természetesen nem tudtam, hogy ez mit jelent. Rendkívül kifinomult érzéke volt a zenéhez. Akkoriban tangóharmonikáztam. Zongorázni szerettem volna, de épp nem volt zongoratanár Csurgón. Köztes megoldásként maradt tehát a tangóharmonika. Ettől a fiútól rengeteget tanultam. Abszolút hallása volt. Ma az autistákat intézetekbe dugják. Az a fiú ott nőtt fel közöttünk, maga is szobafestő lett, és leélte az életét abban a házban. Az egyszerű emberek régen nem intézetekről ábrándoztak. Családban gondolkodtak, amelyhez hozzátartozott a zseni és a szellemileg visszamaradott is. Ma sokat beszélünk a családokról, de úgy látom, nem működnek igazán.

Még egy érdekességet elmesélek. Ugyancsak a közvetlen környezetünkben élt egy hullámos hajú, szőke lány. De nagyon szépre gondoljon! Nekem egyébként a szőke nők tetszenek, és ő valami csoda volt. Modellek között is ritka az ilyen káprázatos gyönyörűség. Már a klinikán dolgoztam, amikor egyszer csak megjelent ott ez a lány. Meddőségi vizsgálaton járt a főnökömnél, és kiderült róla, hogy heréi vannak. Anatómiailag tökéletes nőnek gondolná kívülről az ember. De benn, a petefészkek helyén herék vannak. Rendkívül ritka betegség ez, Morris-szindrómának hívják. Szegény gyerekkori pajtásom összeomlott, aztán összeszedte magát, a legutóbbi hírem az, hogy két gyereket fogadtak örökbe, családban, nőként éli az életét, minthogy nő is. Ahogy a fiam mondaná, bomba nő.

– Ez az utolsó történet már átvezet minket a szakmájához. Mikor határozta el, hogy nem rendőr lesz, mondjuk, hanem orvos?

– Meglepő lesz, amit mondani fogok: valamiképpen a divatos gyerekkori szakmákat, mint a mozdonyvezető vagy a tűzoltó, én kihagytam. Ha megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, már hároméves koromtól fogva azt feleltem, orvos.

– Vajon miért?

– Anyám oltotta belém elsősorban, de apám is benne volt, vastagon. A válaszom tehát mindig ez volt. De ha visszatekintek gimnazista koromra, akkor el kell mondanom, hogy kémiából országos tanulmányi versenyen negyedik lettem. Pedig nem készültem rá külön. És imádtam a fizikát. A tanáraim mind azt gondolták, hogy csak mondom a magamét, és végül majd műszaki pályára megyek mégis. Valami, úgy látszik, meg is maradt bennem a másik irányból. Például nem szeretek bizonyos dolgokról beszélni, olyanokról, amelyek pedig valamiképpen a hivatásomhoz tartoznak.

– Említsen konkrétumot!

– Nagyon nem szeretem azt a témát, hogy valaki meghalt. Étkezés közben nem szeretem az orvosi eseteket, a nem túl gusztusos gondolatokat és így tovább.

– Érdekes, amit a halálról mond, hisz professzor úr pályáján inkább születnek az emberek, semmint meghalnak.

– Azért vannak onkológiai betegeink! Ezzel együtt nem állítom, hogy rossz pályát választottam, mert amit csinálok, nagyon szeretem. Örülök, ha sikerül megvilágítanom összefüggéseket olyan részterületeken, ahol még sötétben botorkálunk. Már az egyetemen kapcsolatba kerültem a tudománnyal, mégpedig az Élettani Intézetben.

– Ez már a Grastyán Endre-féle élettan volt?

– Akkor még Lissák Kálmán professzor nevével fémjelezték az intézetet. Olyan szellemiségű hely volt, hogy mai napig a hatása alatt vagyok – minden túlzás nélkül állíthatom. Ha komoly klinikai problémával szembesülök, nemegyszer most is visszanyúlok az élettani alapokig, és úgy igyekszem megválaszolni a magam számára a kérdést. Sok köteléket megtartottam az általános orvostudománnyal. A nagydoktori disszertációm is szoros kapcsolatot ápolt az alapkutatásokkal.

– Ne ugorjunk ilyen nagyot! Nézzük előbb meg, hogy lett az élettanból szülészet-nőgyógyászat!

– Hatodéves koromra Lissák professzor nyugdíjba készült. Utóda, Grastyán Endre magatartásfiziológiával foglalkozott elsősorban, és közvetlenül mögötte ott állt két egészen kivételes képességű kutató: Buzsáki György és Csordás Gábor. Aligha hiszem, hogy utóbbit nekem kellene bemutatnom a Jelenkor olvasóinak… Azért azt szögezzük le: a fickó zseni. Ha ott marad, szerintem ma akár a Nobel-díj közelében járhatna. Mi viszont szegényebbek lennénk néhány gyönyörű verssel. Tényleg nagyon szeretem mint költőt, műfordítót, és sajnálom, hogy mostanában mintha kevesebb új dolgot olvasnék tőle. Egy szó mint száz, úgy ítéltem meg, hogy két ilyen kaliberű ember mögött nemigen rúghatnék labdába.

– Pedig közismert volt, hogy Lissák mennyire kedvelte és marasztalta önt.

– Napi ritmusos kísérleteket folytattunk barátommal, Babos Árpáddal, amihez, bizony, nemegyszer éjfélkor is be kellett mennünk az intézetbe. A professzor ott lakott, egy régi órákkal bélelt, ódon szobában, és amikor meghallotta, hogy neszezünk, előjött, és teát, kávét főzött. Olyan is előfordult, hogy pezsgőt hozott. Leültünk, beszélgettünk, illetőleg főleg ő mesélt. Valamiért, nem tudom megmondani, miért, megkedvelt minket. Talán, mert látta, hogy sokat dolgozunk, és vannak eredményeink. Egyszer még szövetségesemmé is tettem. Elmesélhetem?

– Persze, hiszen beszélgetünk!

– Volt egy gondolatom a mellékvese szabályozásával kapcsolatban. Ha vissza tud emlékezni biológiai tanulmányaira, a mellékvesét a hipotalamusz-hipofízis rendszer szabályozza az agyban. Mondta az akkori tudomány. Fölmerült azonban, hogy a hipotalamusz ezen részét jelentősen befolyásolja egy olyan struktúra, amely a középagyhoz köthető. Nem akarok mélyebben belemenni, de a feltételezés igazolására kitaláltam egy egyszerű, szellemes kísérletet, és elmeséltem a témavezetőmnek. Ő azonban elvetette az ötletet. Igen ám, de nemsokára elment pár hónapra, külföldre. Én pedig partizánkodtam, és titokban végrehajtottam az experimentumot. Pechemre bejött. Mit volt mit tenni, elmentem Lissákhoz, mondván, baj van. Összetörtél valamit, viccelődött. Erre kipakoltam neki. Dehogy van baj, gratulálok, mondta, és megkért, foglaljam össze az adatokat, hiszen Hőgyes Endre-emlékelőadásra készül, s az előadás keretében majd ismerteti azokat. Attól kezdve senki sem szólhat semmit. Így is történt.

– Még mindig nem értem, hogy lett ebből szülészet-nőgyógyászat.

– Az említett okok miatt úgy gondoltam, hogy nem maradok az élettanon. Azt terveztem, hogy a klinikum irányába indulok tovább. Mégpedig olyan klinikum irányába, amelyben vannak hormonok, van manualitás, és inkább a siker, semmint a kudarc irányába mutat.

– Kórbonctan ezek szerint kizárva.

– Hú, az nem tudnék lenni! Mert nagyon távol áll az élettel kapcsolatos elképzeléseimtől. Annak ellenére, hogy emberségével, előadói képességeivel boldogult Romhányi György kórboncnok-professzor képviseli számomra ma is a szakma egyik csúcsát.

Talán adalék lehet még, hogy a tudományos diákkör egyetemi titkáraként éltem harmadévtől végzésig, ami kiemelt egy kicsit. Ezen kívül cikkem jelent meg, tehát választhattam, hogy hová megyek. Ha szabad így fogalmaznom, a szülészetre nekem írták ki az állást. Az Édesanyák útjára kerültem. Csaba Imre professzor mellett meg lehetett tanulni a szakmát. De nem volt minden pillanatban kellemes ember, híres volt keménységéről és szigoráról.

– Ha már fölmerült a neve, kénytelen vagyok rákérdezni: hogy élte meg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Csaba detronizálását? Úgy hírlett, hogy a főnöke fején vaj van. Kis híján önt is meghurcolták.

– A mi munkacsoportunk hozta össze Magyarországon az első lombikbébit.

– Ez vitathatatlan. Volt, aki sarlatánt kiáltott, más titánokról beszélt.

– Nem volt kellően szabályozott és ellenőrzött a folyamat. Mai szemmel nézve szabálytalanságok történtek.

– Törvényszerű volt, hogy ezekbe Csaba belebukjon?

– Nem. De inkább lemondott, mintsem belemenjen a boszorkányüldözésbe, illetve a védekezésbe. Meggyőződésem, ha vállalja a fegyelmi vizsgálatot – ami elől azzal, hogy nyugdíjba ment, kihátrált –, tisztázhatta volna magát és a helyzetet.

– Berky Tamás, a fiatalon elhunyt, nagyszerű pécsi ügyvéd és Belénessy Csaba újságíró robbantotta ki a botrányt. Tudom, hogy nem alaptalanul vagdalkoztak. Mi volt a szabálytalanság?

– Abban az időben még elfogadható spermaminőség kellett a lombikbébi megszületéséhez. Egyes házaspároknál ez nem volt meg. Vállalták tehát, hogy idegen ondóval oldódjék meg a probléma. A gond ott volt, ha jól tudom, hogy a spermium nem hivatalos donoroktól származott, hanem a programban egyébként benne lévő, jó spermaképpel rendelkező férfiaktól. Több esetben a tudtuk nélkül.

– Tudja, mit nem értek? Ön hol volt érintett az ügyben?

– Sehol. Ennek ellenére fegyelmi indult ellenem is. Épp Németországban voltam, a vizsgálatot fölfüggesztették volna az ösztöndíj lejártáig, azaz a hazatértemig. De úgy gondoltam, nem sunnyogok, tehát azonnal hazajöttem. Tessék kideríteni az igazságot! Ugyanis a program két fázisában voltam érdekelt. Az ultrahangos vizsgálatok sorozata alapján az érett petesejtet leszívtam. A petesejtet levitték a lombik-laborba, kipreparálták, összehozták a hímivarsejtekkel, majd – kicsit leegyszerűsítve – egy fecskendőben visszahozták. Magam pedig betettem kezdetben a petevezetőbe, később pedig a méhbe. Azért kértem a fegyelmi lefolytatását, hogy a vizsgálat végén mondják ki: a szabálytalanságokban semmi szerepem nem volt. Ki is mondták. Hogy a laborban mi történt, más kérdés. Ha tudtam volna, léphettem volna ellene. De nem tudtam.

– Látom, nyugtalanná vált, fölemelte a hangját is. Nem nehéz megállapítanom, hogy máig bosszantja a dolog.

– Igen, mert olyan övön aluli volt! Elmondok egy nagyon egyszerű példát. Ha valakinek vért kell kapnia, mondjuk, egy baleset miatt, akkor az orvos elvégzi a szokásos próbákat, és ha azok rendben lévők, beadja a donor vérét. Kérdés, hogy a doktor felelhet-e azért hónapokkal a véradás után, hogy akitől korábban levették azt a vért, beleegyezett-e vagy sem? Hogy, mondjuk, nem egy rabot fogtak-e le a cél érdekében? Máig meggyőződésem, és a fegyelmi bizottságban is az a meggyőződés alakult ki, hogy olyasmiért nem felelhetek, amiről nem tudok.

– Ezzel talán mi magunk is lezárhatjuk az ügyet. A professzor úr munkásságáról szóló írásokban elég jelentős teret kapnak azok a vizsgálódások, amelyek a stressz hatását kutatják a szakterületén belül. Kérem, ejtsünk most ezekről néhány szót!

– Egy-két komolyabbnak mondható találatom volt az életemben. Tudjuk, hogy egyes nők vérnyomása a terhesség alatt megemelkedik. A pályám kezdetén divat volt, hogy a Dopegyt nevű gyógyszerrel próbáltuk orvosolni a problémát. Olyan medicina ez, amely bele tud avatkozni a stressz-mechanizmusban részt vevő egyik anyag keletkezésébe. Sulyok Endre kollégám egyszer hosszan rágódott egy eseten. Világra jött ugyanis egy így kezelt anya újszülöttje, és időnként remegett. Ellenőrzött mindent, ami ilyenkor szóba jöhet, de az összes lelet negatívnak bizonyult. Ekkor javasoltam, hogy adjon atropint a csecsemőnek. Először nem hitt benne, a gondolat mégis bevált. Az atropin beadása után tíz perccel elmúlt a remegés.

– Miért?

– Feltűnt, hogy a kisbaba olyan kényszermozgásokat produkált, mintha Parkinson-kóros lett volna. A Parkinson-kór azért jön létre, mert az agy bizonyos részeiben a működést meghatározó kétféle anyag egyensúlya eltolódik. Az anyagok egyike a dopamin, a másik az acetilkolin. Nyilván az anyának tartósan Dopegytet adtak a vérnyomásproblémák kiküszöbölésére, ezáltal a magzat érintett agymagvaiban a dopamin-szint alacsonyabbá vált. Tudniillik a Dopegyt gátolja a dopamin termelését. Túlsúlyba került az acetilkolin, és kialakultak az említett tünetek. Mi tehát a teendő? Atropint adunk, és megszűnik minden panasz, mintha örökre elfújták volna. Két héten belül még két ilyen baba született, és mindkettőnél bevált ez a rendkívül egyszerű, de rendkívül fontos megoldás. Még egy dolog segítette a gondolat végső kikristályosodását. Sulyok Bandi egy-egy napot a Gyerekklinikán dolgozott. Egyszer csak oda került egy kilenc-tízéves forma fiúcska. Minden eredménye negatív volt, de valami miatt remegett. Kollégám javasolta az atropint, és ott is a szinte varázsütésszerű eredményt kapták. A tapasztalatokat Bandi egy rövid közlemény formájában a nagy tekintélyű angol Lancet című orvosi folyóiratba megírta. Nem is tudtam róla. Hanem egyik nap ott találtam az asztalomon a cikk kefelevonatát. A tetején ott díszelgett a nevem, mint első számú szerzőé. Bandi ajándéka volt.

– De jó! Meséljen el még egy ilyen találatot!

– Csaba professzor egyszer behívatott magához, és felhívta a figyelmem egy méhlepény-keringésvizsgáló módszerre. Ismert, izotópos művelet volt, de a klinikán belül akadozott az alkalmazása. Utánajártam, elolvastam a vonatkozó irodalmat, megismertem a futó magyarországi alkalmazásokat, és enyhén szólva nem voltam meggyőzve. De mert izgatott a dolog, feleségemmel együtt kidolgoztunk egy másik eljárást. A lényegét talán nehéz lenne pár mondatban összefoglalnom, de az izotópos módszerek közül, szerénytelenség nélkül állíthatom, a világon a legjobb volt. Ebből kiindulva született a kandidátusi értekezésem.

– Ha már a disszertációknál tartunk: beszélgetésünk korai szakaszában említette, hogy a nagydoktorija kapcsolatban állt az alapkutatásokkal. Térjünk most vissza erre a mondatára. Mit jelent ez?

– Szülészként az agyműködés és a petefészek kapcsolata került a látóterembe. Megpróbálom elmagyarázni. Az agyban nagyon finom átkapcsolási mechanizmusok működnek. Az volt a hipotézisem, hogy a periférián is hasonlók érvényesülhetnek. Igen ám, de hogyan bizonyítsam?

Amikor beérik a petesejt, kis ciszta keletkezik körülötte. Ezt hívja a köznyelv tüszőnek. A lombikbébi-program során nem vártuk meg, hogy fölrepedjen, hanem, ahogy utaltam is rá, leszívtuk. A petesejt tehát a körbevevő folyadékkal együtt jött ki. Hagyományosan úgy zajlott a folyamat, hogy a petesejtet kiszedtük, és elindítottuk a laborba, a megtermékenyítés útjára. A folyadékot eldobtuk. Hanem egyszer csak eszembe jutott, hogy mi lenne, ha nem dobnánk el? Mélyhűtőben összegyűjtöttem. Amikor már vagy harminc adag volt belőle, átmentem az Élettani Intézetbe, és megkérdeztem, hogy mit tudunk belőle meghatározni? Noradrenalint, dopamint, adrenalint, szerotonint. Az összehasonlító vizsgálatok során fontos dologra derült fény. Azokban a folyadékokban, amelyekben petesejt érett, például a noradrenalin-mennyiség tízszerese volt annak, mint amit a sima cisztákban mértünk. Az elemzések számának növekedésével az is bebizonyosodott, hogy nem véletlen találatról volt szó, hanem ez egy általánosítható összefüggés. Tehát a noradrenalinnak konkrét szerepe van. Ez volt az alapötlete a tübingeni vizsgálódásaimnak is. Ott, voltaképpen egy véletlen folytán, a szerotoninnal, tehát egy ingerület-átvivő anyaggal kezdtem. És hamar eredményekre jutottam, hála Istennek. Az erről szóló tudományos közleményt az első számú amerikai lapba küldtem el – kapásból elfogadták. Hiszen olyan következtetéseket adtam közre, amelyet a világon elsőként ők jelentethettek meg.

– Milyen előnye származik ebből a felismerésből annak a betegnek, aki besétál az ön rendelőjébe?

– A végső következtetés, ami a mindennapok gyakorlatát átalakíthatná, az, hogy aki gyereket akar, lehetőleg stresszmentesen élje az életét. Gyakran látjuk azt, hogy valaki szinte görcsösen törekszik arra, hogy elérje a terhesség állapotát, és nem sikerül neki. Azután örökbe fogad egy gyereket, és alig valamivel később megfogan. Tudniillik kikerült a régóta nyomasztó, stresszes állapotból.

A stressz során olyan hormonok szabadulnak föl, amelyek a peteérés, a fogamzás vagy akár a pete megtapadásának folyamatát zavarják. A kutatásaimmal ezt a feltételezésemet sikerült igazolnom. Nehogy félreértse! A világot nem rengette meg, de a nőorvosi ellátásba talán mégiscsak új szemléletet hozott.

– Professzor Úr! Megkerülhetetlen Önnel kapcsolatban a kérdés: valóban indul a Nőgyógyászati Klinika igazgatói székéért?

– Ha akkor is úgy gondolom, mint ez idő szerint, akkor igen. De azért ezt a kurta feleletet egy kicsit megmagyaráznám. Ugyanis nem vagyok elégedetlen a jelenlegi helyzetemmel. Rendkívül izgalmas munkákat végzünk ismét, ha eredményre vezetnek, talán újabb szemléletváltást hozhatnak.

– Áruljon el részleteket, ha nem titkosak!

– Nem tudom, mennyire közismert tény, hogy a nőknél a változás kora előtt a szívinfarktus veszélye jóval kisebb, mint a férfiaknál. Azután viszont megdöbbentően megemelkedik. Tudjuk, hogy a szájban lévő baktériumoknak jelentőségük van az infarktus kialakulása szempontjából. De nincs-e jelentősége a hüvelyflórának, illetve az abban bekövetkező változásoknak is? – ez a nagy kérdés. Hipotézisem szerint ugyanis van. A feltételezést Papp Lajos professzor is megerősítette. Akkor erre az eddigieknél sokkal jobban oda kell figyelnünk! Tehát ez irányban kutatunk most. De vannak további futó témák is. Ezekben azonban inkább csak mint ötletadó vagy segítő veszek részt. Ez szimpatikusabb út egy intézetvezető számára. Voltaképpen mindig erre készültem.

– Mi történne, ha ezt a láthatóan ezerszer átélt helyzetet ön mégsem élhetné át a pályázat után, a Nőgyógyászati Klinikán?

– Szomorú lennék, de dolgoznék tovább a most is meglévő, nagyon szép, új, jó hangulatú, általam vezetett osztályon. Ahol körülvesznek a kollégák, akik közül többekre úgy tudok gondolni, mint a szakma mestereire. Az Egészségtudományi Karon pedig ott az egyetemi intézet, ahol ugyancsak lehet jövőm. De nem ezt képzelem el magamnak. Hasznosabb tudnék lenni a szakmámban egy helyen, koncentráltabban, mint így, kétfelé osztva.