Szokatlan hangvételű kötettel jelentkezett a 2004-es könyvhéten Selyem Zsuzsa. Szembe szét című tanulmányfüzére csak lazán kapcsolódik az Esterházy-próza bevált vizsgálati módszereihez. Már a tartalomjegyzék árulkodó. Felütésekor kitűnik, hogy e Selyem-írások nem a kritikailag legreflektáltabb szövegeket érintik, hiszen az itt tárgyalt Esterházy-regények – a Fuharosoktól eltekintve – a Bevezetés a szépirodalomba gyűjteményét követően kerültek ki az író műhelyéből. Igaz, a sejtelem, hogy a Tizenhét hattyúk, a Hrabal könyve, a Hahn-hahn grófnő pillantása és az Egy nő, melyek korábbi, összegzés igényével szót kérő reflexiókban általában csak „mellékszereplőkként” jelentek meg, itt „főszereplőkként” lépnek színre, s összjátékuk talán az Esterházy-szakirodalom előterét is átrajzolja, már akkor megszületik, amikor az olvasó a könyv borítójára tekint. A Weöres Sándor egysorosát idéző főcím ugyanis azt a szövegmozgást (jelen esetben a szentbeszéd weöresi „rontását”) reprodukálja, amit majd pár sorral lejjebb, humor és szentség összekapcsolásával az alcím is anticipál, és ami – dinamikusan változó segédfogalomként – az Esterházy-szövegvilág különböző darabjait lendíti dialógusba.

A Bevezetés a szépirodalomba szövegeihez képest hagyományosabb szerkezetű Tizenhét hattyúk, Hrabal könyve, Hahn-hahn grófnő pillantása és az Egy nő eleddig kevéssé csigázta fel a szakmai olvasótábor kíváncsiságát, annál inkább azonban az  „egyszeri” olvasókét. S bár az Esterházy-regények befogadási különbségeiről, és ennek kapcsán egy „kettős” kánon meglétéről, nem igazán szoktunk tudomást venni, olyannyira ismert jelenségről van szó, hogy ha csak szóba hozunk egy Esterházy-szöveget, rögtön számíthatunk a többi regény felől megfogalmazódó vélemények alapvetően kettős megosztottságára. Selyem Zsuzsa nem tárgyalja ezt a hasadást, ám – közrebocsátva saját benyomásait – a két értelmezés összeegyeztethetőségét sugallja. A különböző vélemények közötti átjárást a Harmonia caelestis kiemelt pozíciójú értelmezése biztosítja, s noha az erről a regényről szóló tanulmány a könyv legvégén kapott helyet, az első oldalaktól folyamatosan e szöveg szerepel referenciapontként. Azaz e kötet válogatásának irányát leginkább a Harmonia caelestis klasszikusan formáltsága befolyásolja; hiszen innen újraolvasva a Tizenhét hattyúkat, a Hrabal könyvét, a Hahn-hahn grófnő pillantását és az Egy nőt e regények – korábbi kritikákhoz képest – máshogy értelmezhetőként (radikálisabban újszerű vállalkozásokként) mutatkoznak meg. Az Esterházy-kánon így olyanformán „kezd” átalakulni (és marad folyamatosan alakulóban) szemünk előtt, hogy Selyem Zsuzsa alig beszél kánonról vagy kánonmozgásokról, és nem tűz ki célul semmiféle kánonrombolást. Türelmesen, precízen bocsátkozik bele az Esterházy-szövegekbe – mintegy moderátorként –, vendégül hív más szövegeket, és beszélgetni hagyja őket, nem vág szavukba, csupán halkan jelzi, ha időközben egy másik vendég is helyet-szót kér magának, és – természetes szelídséggel, az irodalomnak és az írásnak szóló alázattal – közvetít. S ez az udvariasság lefegyverző és meggyőző.

A Szembe szét „tárgyának” (rejtett) szokatlansága a tudományos „apparátus” (kevéssé rejtett) működésmódját is befolyásolja. Az alcímben szereplő humor és szentség inkább határjelölő útjelzőként szolgál e gondolatmenetben, semmint körüljárásra kényszerítő kulcsfogalomként. A kötet írásai nem látványosan (és nem monologikusan) tartanak valahonnan valahová, ezeknek a diskurzusoknak nincs logikai felépítettségükből fakadó, szükségszerű irányuk, de szervesen egymásra támaszkodnak, egymást idézik. Egyrészt vissza-visszatérnek kikerülhetetlennek tűnő „megállókhoz”, máshonnan is ugyanoda jutva (jobb híján nevezheti e pontokat Selyem Zsuzsa humornak és szentségnek), másrészt azonban ugyanonnan is különböző végpontokhoz és következtetésekhez vezetnek (anélkül azonban, hogy ellehetetlenítenék egymást). Röviden: folyamatosan billegnek a hangsúlyok – és ezt nem elmarasztalóan, hanem dicsérően értem. A mondatokban mindig (a helyén) van (a) téma-réma viszony; a szöveg egészének mégsincs domináns szólama. Nem kapunk mindig kamatoztatható aranyigazságokat az Esterházy-prózáról, de e könyv nyomán megsejthetjük, milyen más – s a mienktől akár jelentősen eltérő – befogadói hozzáállásokkal is feltárhatók e szövegek játékos rétegei. Leginkább az a gesztus tűnhet újszerűnek, hogy a Selyem Zsuzsa-írások nem egymásutániságukban értik az Esterházy-regények „szövetségét”, hanem térszerű alakzatként, és úgy képezik újra, és úgy járják be, hogy maguk is teret teremtenek. Teret mindenféle szövegnek és teret mindenféle dialógusnak.

S a szövegek többdimenziós, térszerű értelmezésének ötlete vizuálisan is formát ölt a Szembe szét elrendezésében, mintegy allegorikusan láthatóvá téve az Esterházy-szövegek térszerkezetét. Az „allegória” ebben az esetben azonban az intertextualitás viselkedésmódja is: a tanulmánykötet a Bevezetés képileg megmutatkozó szövegépítkezését, tipológiáját teremti újjá, mivel a mellérendelő beállítottságból adódó tolerancia a láb- vagy végjegyzetek tudományos kellékéből valóságos szövegközöttiséget varázsol. A Szembe szét dialógushelyzetbe hozza a „megvendégelt” teoretikusokat és szépírókat – saját szövege mellé helyezve őket, vagy más hangsúllyal: ezek társaságába helyezve saját szövegeit –, s elmossa a közöttük húzódó határokat. Csak a betűméret választja el a kommentáltan idézett és az idézetten kommentált részeket, de a hasábok olvasásakor az utólagos, mondatvégi jegyzetolvasás helyett a balról jobbra olvasás kulturális reflexét is követhetjük, s ekkor minden páros oldalon helyet cserélnek a hierarchia tagjai, s a jegyzet lesz elsődleges forrássá. S a fő- és mellékszöveg, a saját- és idézett szöveg egyértelmű dominanciáját és egyféle elrendezettségét cáfolva e kötet tudományos munkákban ritka sugalmazásra vállalkozik: a dialógus(szerűsége)t és a kommunikációs modell (minimális) kétpólusosságát komolyan veszi. A megidézett hagyomány itt valóban nem mellékes széljegyzet, hanem dialogikus struktúrát jelölő hálózatrendszer.

A kötet mellérendelő jellegű és közelítésre építő módszere az előbb tárgyaltakon túl lazább fogalomhasználattal, illetve az egyértelműség, a szakmai bizonyosság halk szavú cáfolatával is együtt jár. A humor-fogalom éppen ezért nem válik – többszörös körülírás után sem – konstanssá, hanem megmarad alakuló munkafogalomnak, ami menekül a definíciószerű meghatározás (s ennek esetleges olvasói elvárása-igénye) elől. Valószínűleg e képlékenységnek köszönhető egyébként, hogy a humor-fogalom minden esetben alkalmazható, illetve hogy az elemzések során – variabilitásának köszönhetően – nem válik sem tételek, sem hipotézisek alappillérévé. Így a szerző egyszerre értelmezheti a humort szövegmozgásként és az iróniánál radikálisabb „közegként”, a jelentés kimozdításának és továbbrendelésének eszközeként, transzcendenciához kötött alakzatként. Olyan figuraként, ami egyben lényegi is, mert lényeget konstruáló. S ebben a folyamatos jelentéselmozdításban egyként segítik Selyem Zsuzsát olyan kevéssé definitíve fogalmazó és gondolkodó „elődök”, mint Nüsszai Szent Gergely, Goethe vagy Kierkegaard. De találunk a tanulmányokban a humor-fogalmat kissé szigorúbban tematizálni látszó Lukács György-idézeteket, vagy éppen epifánia-meghatározásokat Joyce-tól, melyek egymással illeszkedő, de teljesen azért össze nem záródó képet festenek a humorról mint valami olyan erőről, ami túl van az irónián, a kigúnyoláson és a jelentésfosztáson, és éppen túlisága következtében válik képessé új jelentések létrehozására. A Szembe szét olvasásakor leginkább mégis az a benyomásunk támadhat, hogy a humor közvetítésével az irónia alakzata érintkezhet a szentség fogalmával, s a humor így nevetésen túli bölcsességként és komolyságként értelmezhető. S bár ezt a feltevést semmi sem cáfolja, segítségünkre sem siet egyetlen konkrét szövegrész sem, ha hipotézisünket zökkenőmentesen igazolni kívánjuk. Azonban ez a fajta, a humor heterogén fogalmához való végtelenített közelítés (játékon túli komolyság) fel tudja oldani az Esterházy-olvasatok kettősségét, a csak nyelvi játékokban vagy csak komoly állításokban gondolkodó értelmezéseket, és azt sugallja, hogy Esterházy-prózájában a nyelvi játékoknak is komoly tétjük van; sőt: leginkább a játékoknak (a játékban tartásnak) van tétjük és komolyságuk.

S az Esterházy-regények kapcsán körüljárt játszi súlyosság Selyem Zsuzsa kötetét is jellemzi. Egyszerre könnyű és nehéz olvasmány. Lebilincselően fordulatos, mert lehetővé teszi, hogy ráébredjünk: az ismertnek hitt könyveket nem – vagy csak nem így, hanem más felületük felől – ismerjük. És jó párszor rácsodálkozhatunk, hogy miért is nem ütköztünk meg korábban, egyértelműsítő olvasataink belső ellentmondásain, azokon az akkor még mellékesnek tűnő „felületi” elmozdulásokon, amik most központi helyeken tűnnek szembe és mondanak ellent egymásnak, és miért nem vettük észre e regények egymás közötti párbeszédét. Miért nem jutott eszünkbe túllépni a megszokott időbeli korlátokon, és mondjuk a Harmonia caelestis retorikai-nyelvi kérdéseire miért nem a Tizenhét hattyúkban vagy az Egy nőben próbáltunk meg választ lelni, újra és újra kérdésessé téve (már) válaszként értett szövegeket. Azaz a Szembe szét hozzásegít bennünket, hogy megszabaduljunk néhány olvasási reflextől, és ismét úgy tekintsünk az Esterházy-prózára, mintha előszörre látnánk. Vagy mintha más szemével láthatnánk és más fejével gondolkozhatnánk róla.

Sokszor elmondták már, hogy a jól sikerült tanulmányok nyelvileg és formailag akaratlanul is újraalkotják azt a poétikát, amit tárgyalnak, mert nem tudnak szabadulni varázsa alól. Ez a dicséret Selyem Zsuzsa kötetével, a Szembe széttel kapcsolatban is megállja a helyét. Ez az előre megjósolhatatlan irányú, bizonytalan útvonalú dialógus természetesen elijesztheti magától mindazokat, akik a belátható főcsapások logikai egyirányúságát kedvelik, ellenben akik hajlandók a célba érés reménye nélkül nekivágni a jelentés végtelenített keresésének, azok számára felejthetetlen kalanddá válhat ennek az értelmezésnek az olvasása. Mert nem csupán regények lehetnek emlékezetesek: értelmezések is.

(Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004, 285 oldal, 2000 Ft)