Grecsó Krisztiánnak három verseskönyve és 2001-es Pletykaanyu című novelláskötete után az idei könyvhéten jelent meg Isten hozott című első regénye.

Gallér Gergelyt, a narrátort az elbeszélés indulásakor, 1990. március 12-én, huszonharmadik születésnapján, munkahelyén, a tótvárosi könyvtárban Metz Dezső, egykori barátja keresi telefonon azzal a hírrel, hogy a Klein-napló, az ifjúságukat meghatározó kézirat előkerült. Gergely a Sáraságba, szülőfalujába utazás előtti habozás és félelem helyzetében idézi föl az általános iskola végétől a barátaival való „nagy összeveszésig” tartó másfél év eseményeit.

Szövegéről a referenciális vonatkozások világossága, áttekinthetősége az első benyomásunk. A narrátor a fantasztikus tényállásokat ugyanolyan gondosan hitelesíti, mint a valószínűeket. A falubeliek a legkisebb távra is hosszú nyakú edényt, kantát cipelnek magukkal. Az elbeszélő megemlékezik a munkába induló asszonyok biciklijükre akasztott, harmatos kantáiról, a hirtelen rájuk törő szomjúságról, az ital hűvösen maradásáról vagy váratlan fölmelegedéséről, a kantahordozás szabályairól, például hogy a boltban és kocsmában hova illett letenni a kantákat, hogy a nyolcadik osztályt végzettek kantájába már keserű, házi készítésű sört töltött az édesanyjuk. A kantákra azért van szükség, mert Sáraságban, ahol „erősebben és mélyebben történnek” a dolgok, a falu lakosait csillapíthatatlan szomjúság gyötri, a kalibereknek nevezett sáraságiak a szellemekkel érintkeznek, ébredés után pedig kivétel nélkül mindenkinek összefüggéstelen szóáradat hagyja el az ajkát, az Özönvíz előtti tudás előtörő, zagyva áradata. A barátaival, Metz Dezsővel, Beregi Andrással és az elbeszélésben következetesen „egykori húgom”-nak nevezett Eszterrel megalakított Klein Ede Egylet éppen azoknak az „esetek”-nek értelmezését, „kézben tartását” tartotta feladatának, melyek a falu kiválasztottságát bizonyították. A narrátor a harmadik fejezet elején értesül arról, hogy egyletük névadója, Klein Ede, a holokausztot megjárt sárasági kelmekereskedő, akit ’48-ban egy helybeli szűzlány, Matildka rituális meggyilkolásának vádjával elüldöztek a faluból, szürkelovas szekéren száguld az asszonyok visszatérő álmaiban, mellette a meggyilkolt Matildka teteme, a bakon az ördög pulikutyafejű zsoldosa űzi a lovakat, az Azazel utca aszfaltját pedig hatalmas lábnyomok törik föl, melyek megtelnek vérrel. A szimbólumok nyelvén azt nyilatkoztatja ki a kollektív álom, hogy Sáraság népe még mindig a szent időt, az Özönvíz előtti gyönyör perceit éli, a falu múlt és emlékezet nélküli közösségi tapasztalata pedig az ugyancsak múlt nélküli ősi tudással megegyező tudás, melyet a földiek a bukott angyaloktól tanultak. Több helyen visszatér az elbeszélő és barátai szólamában, hogy a falu önismeretében az Özönvíz előtt élt igaz ember, Hénok alakja egybemosódik a Jóbéval. Hénokot érdemeiért az Úr még életében a mennybe ragadta, s ott – a Hénok neve alatt fönnmaradt apokrif apokalipszis tanúsága szerint – kinyilvánította neki mindenhatóságát. A Sátánnal kötött szerződés értelmében az Úr életén kívül mindenétől megfosztotta Jóbot, amikor pedig Jób mégis kitartott igaza mellett, Isten mindenhatósága demonstrálásával hallgattatta el őt.

A falut megrázó „eseteket” – a gazdátlan árnyékok megjelenését a házak falán, Franczek Gyula rejtélyes apaságát, az öregfalu kutyáinak kiirtását, majd néhány hónap múltán a kutyaalmok megjelenését az elpusztított ebek helyén – a megtörténés időpontjára, a falusiak reakcióira történő utalások valószínű keretbe helyezik. A zsidó misztika, a kabala szimbólumai referenciális kijelentések között bukkanak föl a szövegben, olyan benyomást keltve, mintha a tanról az én-elbeszélő keveset tudna, jártasságát még csak most alapozná meg, sőt, mintha az elébe kerülő tapasztalati jelenségek pontosan megfelelnének a kabala szimbólumainak. Az emlékező a külső események között keresi, és nem találja a rejtélyek megoldását, szenvedélyes érdeklődése ilyenformán objektív megismerésvágy színében tűnik föl.

A szövegben azonban – éppen a külső jelenségek minél hívebb fölidézésére koncentráló, önszemléletre nem törekvő álláspont miatt – az elbeszélés szukcesszív logikáját aláaknázó metaforikus jelentéssorok keletkeznek, például a „ragadós esetnek” nevezett történések java azon kívül, hogy a narrátor szerint a falu kiválasztottságának jele, az öröklődés természettudományos törvényeit ellentétükbe fordítja. A Jób szerepében tetszelgő kétgyermekes családapáról, Franczek Gyuláról megállapították, hogy egész életében steril volt, a harmadik gyermeke születésekor elvégzett vizsgálat is egyértelműen igazolta meddőségét, ám azt is, hogy mindhárom fiának genetikai értelemben ő az édesapja. Egy másik szereplő, Töre tata részegen bedarálta szerszámát a traktor kardántengelyével, az orvosok megmentették férfiúi büszkeségét, heréit combjába ágyazták. Kései születésű fia pedig ugyanezzel a deformitással jön a világra.

A metaforikus szemantizáció az elbeszélés tárgyaiként rögzült tárgyakat a beszéd alanyaivá változtatja. A „ragadós esetek utolja” a démoni Ráchel Irén feltűnésével kezdődött. A hároméves fiát még szoptató, a hozzá közelítő férfiakat anyatejjel szembelövő leányanya látszólag a tekintélyes családok lányainak és az egykori Károlyi-kastélyban elhelyezett nevelőintézeti lányoknak az összebarátkoztatására törekedett, valójában azonban kísérletek céjából gyűjtötte maga köré őket. A kastély gazdatiszti épületeiből kialakított, félreeső tanulószobában abban versenyeztette őket, ki tud szélesebb szájú edényt fölerőltetni a hüvelyébe. A tapasztalatlanabbak a poharakat és bögréket szájjal fölfelé helyezik magukba, a keletkező vákuumtól kivehetetlenül. A reformátusok kórházában a behívott idős, nyugdíjas orvos szalmaszálat vezetett föl a lányokba, azon át juttat levegőt a poharak belsejébe.

A jelenet Metz Dezső látomásában az „utolsó ragadós” eset ellenpontjává válik. Metz révületében egy vonatutat idéz meg, a szerelvény lépésben haladt, varjak szálltak a szerelvény tetejére, lassan kiértek az Örökkévaló által uralt világból, a vonat ablakán egy majorsági ragadós szellem, Justh Zsigmond parasztszínházának egykori színésze kandikált be, s Dezsőnek azt állította, ezen a vidéken csupán a megírt létezik, a valóságban nincsen semmi, itt mondatokban telik az idő.

A Klein-napló keletkezésének története az elbeszélhetőség kérdéséhez szól hozzá. Pannika nénit, a falu trafikosnőjét hibátlan gépírása miatt Töre Gábor téeszelnök gyakran hivatalos levelek írására alkalmazta, a ’81-es hangulatjelentés diktálása azonban váratlanul félresikerült, Pannika néni önkívületben írt szövege került a papírra, ezt a szöveget küldte Töre Gábor ellenőrzés nélkül tovább. A pesti elvtársak kiszálltak a helyszínre, Töre Gábort és Pannika nénit fekete Volgán szállították Pestre, majd az eset váratlan fordulatot vett, Pannika néni kitüntetéssel érkezett haza (az olvasó egy korábbi történetből már értesült, Pannika nénit valójában Károlyi Annának hívták, és ő bújtatta Klein Edét a vérvád idején). Ezután a kéziratot a téesz széfjében helyezték el. Egy kora őszi délutánon Metz Gergely a téesz tehenészének, Ignácnak a segítségével kilopta a széfből, és felolvasta az összegyűlt tömegnek: „A hallgatók többsége mindenekelőtt azon döbbent meg, hogy azt hallja, ami éppen van, a jelen történik a lapokon, ez, illetve az, egyszóval az adott pillanat, a mindenkié külön-külön, és hogy ennek a beszédnek lendülete van, egy föltartózhatatlan áradás, ami csak olyan emberből indulhatott ki, aki nagyon tud szeretni egy másikat. Abban a legtöbben biztosak voltak, hogy róluk és elsősorban róluk volt szó, még ha a szövegben mindig másokhoz képest látták is magukat; ezt többen megjegyezték: mindig másban tükröződtek, ám mégsem az volt a fontos, aki meg lett írva, hanem az, aki nem.” (157.)

A szöveg szerelmi jelenetei a beszéd kontextusában kapnak jelentést. Franczek Gyula az augusztus huszadika tiszteletére felállított sátor kocsmai asztalánál arról szavalt, az Örökkévalónak joga és lehetősége vérrel és fájdalommal termékenyíteni meg a lelket, s azt állítja, valami lesz itt még, valami születik, hiszen Sáraságban létrejött egy szöveg, amelyben működni kezdett a falu kiválasztottsága. Prédikációja közben keze a mellette ülő felesége ölében matatott. Franczek, akárcsak Metz látomásának ragadós kísértete, a szövegnek a „valóságot” determináló erőt tulajdonít, állításának hatalmi jellegét pedig kézzelfoghatóan mutatja, hogy feleségét nyilvános helyen „izgatja”. A szöveg az ábrázolt szeretkezéseket szinte mindig a kívülálló harmadik pespektívájából ábrázolja. Gergely megleste, hogyan vesztette el Bece a szüzességét Gyári Pirivel, s azt is, hogyan csalta a feketevárosi kollégium tornatermébe a vékony és törékeny Irimás Zsuzsikát, aki szép volt ugyan, ám amikor megszólalt, durván rikácsolva, ráadásul kegyetlen tájszólással beszélt. A pösze Gyári Pirinek „Cináld, Bece, jól cinálod!” rikoltozása és Irimás Zsuzsikának az aktus során tettetett kéjjel elsikoltott, német pornófilmből ellesett „snelljágút” kiáltása a szerelem és a beszéd viszonyát nyelvfilozófiai távlatba állítja, hiszen eldönthetetlen, hogy Irimás Zsuzsika tisztában volt-e a német szókapcsolat jelentésével, vagy a hangsort a vágy univerzális jeleként fogta föl. Amikor Bece később elhenceg barátai előtt sikerével, a nyelvfilozófiai kételyt kiiktatja, úgy beszéli el az esetet, hogy Irimás Zsuzsika bátyja német pornó képregényéből merítette az elsikoltott szókapcsolatot, ahol a szereplők beszéde a szájuk előtt kanyarodó felhőbe volt írva.

Az Eszter, Ráchel Irén és Dezső, valamint a Gyula, Ráchel Irén, Dezső közötti történésekről a kettősökből és hármasokból kívül maradó tanú számol be az én-elbeszélőnek. Sem Klein Ede és Pannika néni, sem Számfira Hildi és Gergely Ignác szeretkezését nem figyeli tanú, az előbbit az Avarka Pista bácsi szellemének közlését jelen idejű narrációvá alakító Metz Dezső árulja el az én-elbeszélőnek, az utóbbit maga Gergely Ignác foglalja össze, ám a jelenetek közös jegye, hogy narrátoraik fölváltva érvényesítik a szerelmi kapcsolatba lépő két ember nézőpontját. A nézőpontváltás a két ember közötti testi vagy szóbeli párbeszéd sugallatát tartalmazza.

A regényszövegben semlegesnek tűnő, referenciális kijelentések vezetik át az egyik epizódot a másikba. Mint megtudjuk, Franczek és Dezső Ráchel Irénért folytatott elkeseredett küzdelméről Bece és az elbeszélő figyelmüket Számfira tanár úr tragikus halálára fordították. Számfira tanár úr pincéjében véletlenül vagy szándékosan a hordók fertőtlenítésére használt vegyszert, a bormérget húzta meg, majd horgászni ment, s mire orvoshoz került, a méreg elterjedt szervezetében. Hátramaradt óráiban szótlanul szerelmeskedett feleségével, a műveletlen és kiállhatatlan postásasszonnyal, Umbera Ilonkával. Lányuknak, Hildinek meséli el felismerését: „Hogy igazából a beszéden túl, valahol a test és a lélek hónaljszagú Bermuda-háromszögében nagyon is jól megértették ők egymást Ilonkával. (…) Ez az élet ilyen volt, így döntetett el, egy túl harsány csata, egy folytonos, szüntelen sziklagörgetés azért, hogy élnek.” (105.)

Hildi és Gergely Ignác egymásra találásának története új jelentésekkel bővíti Számfira tanár úr sorsát, és egyben tipológiai párja Pannika néni és Klein Ede szerelmének. Hildi arcát az utcán petárda roncsolja szét, a helyszínre érkező Gergely Ignác kitart mellette. Ignáccal még a gazdátlan árnyékok idején történt a balesete, addig beszélgetett a kombájn mellett délidőn szalonnázó apja árnyékával, míg egyszer ájultan találták. A téeszesítésbe beletörődni nem tudó, öngyilkos édesapjának guggoló árnyéka hozzátapadt, mindenhova elkísérte. Hildivel való szerelmének beteljesedéséről az elbeszélő megjegyzi: „Ignácnak már nem volt büntetése, nem görgette a sziklát a hegyre csak azért, mert él. Illetve dehogynem, görgette a sziklát jutalomból és örömből a kiválasztottság minden örömével és magabiztosságával. Ő együtt lélegzik a múlttal; egy, a múlttal együtt lélegző faluban ő a zászlóvivő – apja árnyéka nem büntetés, hanem kincs.” (207.) Hildi imádta az apa árnyékát, becézte. „Én olyan vagyok, mint a föld, magyarázta Ignác, nincsen árnyékom. Csak másban láthatom meg magam. A Föld árnyéka is csak holdfogyatkozáskor látszik, mikor nálunk éjszaka van. Tehát a szép magyar föld éppen háttal van a Holdnak, az mégis világít egy ideig, míg a Föld hatalmas árnyéka el nem takarja. Olyankor, mikor azt nézed, fejtegette Ignác, látod, micsodán létezel. A te hegyedet. De csak a Hold miatt. Én is csak apám árnyékában látom magam, az ő sötétsége az én sötétségem.” (209.)

Hildi és Gergely esküvőjén északi fény süt be a keleti fekvésű templom ablakán, Avarka atya a kabala szimbólumaival ad magyarázatot a jelenségre: „Az Örökkévaló lényegét, a beavatottak szerint a szefirák adják. A szefirák egy szempillantás alatt szikráznak föl, akár az örök villám. Vagy mintha ezer nap tűzne ránk. (…) Voltak idők, amikor ezeket az éltető fényeket, a szefirákat Isten belső arcainak hívták. Máskor meg ősidőnek nevezték a bölcsek.” (285.) A shekina, a szóbeli Tóra, Isten felénk fordított arca a kabala bizonyos áramlatai szerint képes a színét változtatni, aszerint, hogy a közösség igaz életet él-e vagy sem. Ha a közösség életformája gonosz, a shekina viharfelhőszerűen elsötétül, ha pedig igaz, kivilágosodik.

Egy korábbi epizódban Bece a téesz lovainak patkóját odahegesztette a mázsához, s amikor az Üvegszemű Tót felült a bakra, és lovai moccanni sem bírtak, sírva fakadt, úgy érezte, minden leállt. Dunaföldváron a kosztümös nőnek, akihez ismerőseként beszél, az időről fejti ki véleményét. Az anyák a térben igazítanak el, az apák feladata az idővel, a múlttal való szembenézés. A Klein Ede Egyletet árvakörnek nevezi, tagjai férfiak, ezért foglalkoztatja őket a múlt, majd egyszerre tagadó–kérdő formában parafrazálja a regény Móricz-mottóját: „Nem lehet az, hogy úgy van a paraszt élete, olyan röviden, kurtán, mint egy gazdasági év! Hogy a tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt meg a nyár, hogy a falu kis házaiban nem maradna jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták? Ilyet érző ember, aki olvassa a Szentírást, nem hihet. Hiszen az Örökkévaló múltja mindnyájunké. Nem jól mondom, drágám?” (233.)

A narrátor emlékezését a „nagy összeveszés” fölidézésével zárja. Amikor Gergely Ignácnak a nagyapja árnyékát öröklő fiáról beszélt lelkendezve, félbeszakították a társai, fejére olvasták, hogy az apákat és fiúkat összekötő láncszemről neki nem lehet tapasztalata, hiába tagadja, a kastélyban nőtt fel, ugyanolyan árva, mint a többi állami gondozott. A szent időről, az Özönvíz előtti tudásról szóló elméleteket hiányzó eredetének magyarázatául találta ki. A fordulattal az én-elbeszélő kompetenciája megkérdőjeleződik, ám a narráció egészének érvényessége nem.

Gergely a regény végén elutazik Sáraságba. Megérkezését a Klein Ede hazajöttét leíró mondatokkal szinte megegyező mondatok közlik. E gesztus egyrészt az elbeszélés determináló erejére, a szöveg egyik legfontosabb autopétikus kérdésére irányítja újra a figyelmünket: vajon az történik-e csupán, ami meg van írva? Néhány elejtett megjegyésből korábban is tudtuk, hogy Gergely vörös hajú, termete alacsony. A mondatok ismétlődése azonban identitásának kérdését élezi ki, ha Klein Ede gyermeke volna, a kabala hagyományának örökébe léphetne. Pannika néni azt állítja, a hazalátogatás éjszakáján megfogant gyermek nem született meg, súlyosan fogyatékos volt, el kellett vetetni. Barátaihoz indulva Gergelyben megszűnnek a kiválasztottságot bizonyító érzékelések. Az utcán az Üvegszemű Tót azzal az elképzeléssel szembesíti, melyet a falu alakított ki Gergely származásáról. Ebben a meggyőződésben Gergelynek Pannika néni az édesanyja, a falu szemében gyilkostól született, és anyja a minden bizonnyal gyilkossá váló gyermeket árvaházba adta. A regény végén a narrátor abban a pillanatban mutatkozik be Klein Edeként, amikor az ajtó mögött Bece és Metz Gyula megdöbbenve tapasztalják, hogy a Klein-napló üres.

Grecsó Krisztián regényét egyszerre jellemzik a tények, az elbeszélői szólam következetes referencialitása és a szakaszok, a „mikrotörténetek” között szabadon létesülő metaforikus jelentések. A korábban leírt külső jelenségek, esetek váratlanul az elbeszélés önmetaforáivá válnak.

A regény két egymásnak ellentmondó mottója a magyar irodalom nagy erotikusaitól, Móricztól és Krúdytól származik. Az egyik a személyes emlékezet hiányáról szól, a másik olyan önfeledtségről, amely a múlttal való azonosság fölismerését nem teszi lehetővé.

A módszer, mellyel az elbeszélő a sárasági jelenségeket értelmezte, ellentétes a misztikusok gyakorlatával. Gershom Scholem a kabala szimbólumairól írt könyvében a misztikus magatartás alapjegyeit vázolva leszögezi, a közvetlen Isten-tapasztalat amorf élmény ugyan, ám az átélő szimbólumok használatára kényszerül, amikor kommunikálja tapasztalatát. Vagy meglévő vallási szimbólumok jelentését bővíti ki, mélyíti el, vagy a létező elvekre alkalmaz új szimbólumokat. A misztikusok életrajzából tudjuk, hogy valamennyien vallásos környezetben nőttek fel, az örökölt vallásgyakorlat elégtelenségének felis-merése indította el őket az autentikusabb tapasztalat keresése felé.

Ha Grecsó Krisztián regényének a referenciális jelentésbe „belemerült”, szemét a misztikusokhoz hasonlóan lehunyó narrációt tulajdonítanánk, képtelenséget állítanánk. Ez nem lehetséges, hiszen az irodalom tere – Isten kiterjedésétől eltérően – nem szakrális tér. A szerzőnek azonban a misztikusokhoz hasonlóan mégis el kell veszítenie identitását ahhoz, hogy a létesülő regény horizontjába kerülve megtapasztalhassuk például azt, hogy a másik ember szeretete helyettesítheti a Mindenhatóhoz fűződő viszonyt, és a szeretet érvényes maradhat akkor is, ha soha nem lesz több elrontott lehetőségnél.

(Magvető, Bp., 2005, 368 oldal, 2690 Ft)