A két verskötet nem minden kimódoltság nélküli – bizonyára szándékoltan a lírától elidegenítő – címe, a szókezdő betűket nézve, egymás inverze. Sajátságosan „rímelő” viszonyban állnak (a rímnek kitüntetett: megújított és megrégített szerepet szánó költemények élén), a zárójelhasználat is részben összecsendíti, részben feleselteti a kettőt. Domináns a-tól/-ig jelleg, de mert sem a 2003-as (ablak)(szakács), sem a 2005-ös (szakma)alkony nem él szóközzel, a szavak jelezte két szélső pólus egy-egy betű- és jelsor folyamatában érvényesíti magát. A két verseskönyv egymáshoz képest is pólus, illetve egymásnak is folyamatai, folyományai, oda és vissza: kölcsönös, roppant szoros értelmezői kapcsolatban működnek.

A nem szokványos – kisbetűs, zárójelező, a címtárssal dialogizáló – címstruktúra többféle, jótékonyan talányos olvasásmódot tesz lehetővé. Egyfelől az ablakszakács lehet a szürrealisztikus gasztronómiai, másfelől a szakmaalkony a realisztikus literarizáló olvasat. Az első gyűjtemény az (ablak) és a (szakács) című ciklusokkal elválasztja (egyébként egymásba olvadó) összetevőit. A második már egyetlen sorozatban, tömbben közli az immár mindig egyszavas című darabokat, melyek között valóban van szakmaalkony (a 2003-as könyv még megengedett olyan cím-bőbeszédűséget, mint frankfurti leves, túrós csusza, ököruszály leves; és tartalmazott olyan maga-is-vers-utószót, mint Juhász Ferenc Aczél Géza élet-receptkönyve című himnusza. NB.: fontos, hogy manapság szakácskönyv- és receptműsor-dömping van).

Bármelyiket válasszuk is a szolid címrébuszok feloldási lehetőségei közül, a kezdés és a végzés, a kezdet és a vég áttételes, gazdag tartalmú jelölődése aligha hull ki a megfejtésekből. A szakács és a szakma szókezdő sz betűje a zs inverze lévén, ezek a versek ugyan nem ától cettig – és cettől áig –, csak a és sz, sz és a között fogják be világukat, ám olyan (epikus elemekkel bőségesen ékített) narratíva keretében, amely a születés és a halál, illetve a halál és a halál fesztávjába sűríti a megbontott időt. Az a-zs tartományt, az a-tól zs-ig teljességet csupán sejteti, asszociáltatja az a/sz, sz/a által felidézett csonka ábécé, csonka létenciklopédia. Itt az alkony – de maradt még lauf. Sőt – ahogy a félnóta kesernyésen tételezi, talán Danténak is üzenve – az ötvenhét még csak „az életút fele” (a világ száztizennégy éves korában elhunyt legöregebb emberének mércéjével), noha „innen már csak lemenő lépcsők”…

Az enciklopedizálás érzete – az, hogy egy ember, egy felebarátunk versben írt, mindösszesen úgy százötven oldalnál nem terjedelmesebb sorsenciklopédiáját forgatjuk, s vetítjük át a saját sorsunkra – nem véletlen. Lexikonok köteteit szokás szócikk- vagy betűcsoport-határaik alapján emlegetni. Találunk is – hosszú ideje – a könyvpiacon egy fogalomtárat, az Ablak-zsiráf címűt, mely kisiskolásoknak mutatja be a „teljes” környezetet. Két verseskönyvünk lírai beszélője, a recept- (és a nem recept-) versek szakácsa nem rejti véka alá, hogy a családon belül egy olyan felserdült gyermeknek is főz, aki szinte bizonyosan bevitte az otthoni könyv-vérkeringésbe az ablakzsiráfot. Az (ablak)(szakács) és az Ablak-zsiráf kissé infantilizáló áthallása a költőnek dolgozik, a termékeny alulretorizálás révén. Hiszen a (szakács)-versek – majd az ételekkel már kevesebbet törődő transzformációik – a haldokló testvér alakjának már-már túlvilági kalauzolásával a bátyot és az öcsöt is visszaviszik a gyerekkor periódusába (ez a későbbi könyvben lesz fontos szólam), s ekkor a hajlékonyan kezelt nyelv részlegesen visszavált az eszmélés vagy a kamaszodás időszakának nyelvi tudatába, szókincs-emlékeibe. Persze hogy ez alulretorizálás lenne...? Inkább: stiláris alap, előzmény, melyből fel lehet lépni a hétköznapiasított választékosság, a jól követhető bonyolultság finom fogalmazási trendjeinek platójára.

Az ételek alapanyag-arzenálja és maga a főzés is (látszólag) alulretorizáló, alástilizáló előzmény, profán kellék és apparátus a metafizikai becsvágyat nem kendőző, erős koncepciójú lírikusi tevékenység számára. A „receptkönyv” ötlete azonban csak kiindulás, s már 2003-ban sem vezetett el a matéria egészéhez. A 2005-ben publikált harminckét mű ablaka máshonnan nyílik, mint az előző huszonegyé. Ám a két könyvtárgy külsőleg is fedi és kommentálja egymást. Kass János illusztrációi az idősebb művészbarát empátiájáról tanúskodva integrálódnak a versek sorába. Az (ablak)(szakács) (a továbbiakban, ha szükséges: A) grafikái olykor karikaturisztikusabbak, ráérezve az izzó, tragikus iróniára. Mégis a létbevetettség, a némult árvaság süt a takarékos vonalakból. A fekete égitest felé veremből kapaszkodó gödörember rajzának egy variációja a (szakma)alkony (a továbbiakban, ha szükséges: Sz) lapjain is megdöbbent, hogy az univerzális mögöttesű koromkör, koromgömb és a leroskadó egó kontrasztja újra és újra ránk kiáltson. (Így mutatja marhavér színén a feketét és a fehéret a borító is. Kár, hogy az Sz címét az illusztráció elhelyezésének kedvéért két szóba, egymás alá kellett tördelni, a belső címlapon más írásképet lelő bibliográfusok bosszúságára. Ebben a kötetben tipográfiailag megoldható lett volna, hogy a hosszúsoros, -hasábos költemények verstesteiből két, három, négy sorok ne lógjanak át csúful a páros oldalakra – azaz valamivel több fusson át, nem véve el a nyomatékot az addigiaktól eltépett befejezésekről.)

Juhász Ferenc nagylángon ír Aczélról. Inkább Juhász-látomást, mint Aczél-jellemzőt. „Szegény jó Berda József ihlete volt ilyen étel-mámor hatalmú!”, bocsátja útjára az A utószavában a megállapítást, mely az ilyen nélkül igaz is. Berda étel- és élethabzsoló hedonizmusa azonban egészen más, mint Aczél rezignáltabb vonzalma, inkább a konyhához és főzéshez, s nem az étekhez és az evéshez. Ott gyakoribb az ódai hangszerelés, humorral megfuttatva; itt uralkodó az elégikusság, s nincs mosoly, amely el ne fojtódna. Amennyiben nem egészen releváns előképet keresek – s a világirodalom nyilván mintául szolgáló evésdicsérő rabelais-iról, a magyar líra és epika ínyenciádáiról lemondok –, a versek külleme, múltelevenítő tónusa, a belenyugvó elszenvedő alkalmanként ellenszegülő tónusa, a markáns vershős én-utazása Kálnoky László kései Homálynoky Szaniszló-vallomásait inkább juttatja eszembe, még az evés-ivás rekvizitumai nélkül is.

Sok szerencsénk nem lesz a beágyazással, párhuzamokkal. A tények persze elősorolhatók. Aczél Géza, az irodalomtörténész: Kassák Lajos monográfusa – és Kassák mindegyik Aczél-versbe belekóstol. Füst Milán azt kiabálná, hogy ez az egész verskép, egész versgondolkodás tőle van! A klasszikus modernségből Babits és Kosztolányi alkalmi vendég a debreceni költő asztalánál. Nem nagyon nyúlnak a falatokhoz, csak erre jártak. A félmúlttá váló jelenben Orbán Ottó értett ezekhez az irgalmatlanul nekiszaladó versso-rokhoz (is), és „az öreg Petri” szándékozott átesztétizálni a főzést (két-három versében meg is tette). Ki ne maradjon József Attila, a százéves, az örök, akitől számos felejthetetlen étel- és evésmotívum bukkanhat fel memoriterként is. Aczél Géza sokszor fordul hozzá s a szövegeihez – s ez, akárcsak a textuális és gesztusszerű hommage-olások sora, vagy észrevehető, vagy kevésbé, vagy fontos, vagy erőltetett, vagy tisztán megvillanó, vagy komplex-fénytörésesen képzett. Az Sz-ben az alkalmi (vajda misunak ajánlva) célozhat József Attila Alkalmi vers…-ére (Ignotusnak címezve), lehet minden hetedik szót a JA-szótárból kihüvelyezni, de rögvest a második sorban a „milyen volt szürkeségét” leső szószerkezet (más hangsúllyal, mint elsőre vélnénk: a „milyen volt” számára külön eseményindexek tartandók fenn) elsődlegesebben Juhász Gyuláé, mint József Attiláé, primérebben Sárvári Annáé, mint a mamáé. Ha egyáltalán bármelyiküké. Aczélnál a vendégszavakat beissza a gyakorta huszonkét-huszonöt szótagot is számláló sorok központozás nélküli szivacsa. Megtalálsz egy intarziát? Öröm. Jelentésdúsulás. Ám oda már nagyon ritkán kötődik. Itt a helye, itt az identitása.

Úgy vélem, az (ablak)(szakács) és a (szakma)alkony költeményei – a Berda-reminiszcenciák, a Petri-kollegialitás és minden egyéb stigma ellenére – csakis Aczél lírájának belső fejlődéstörténetéből, továbbá nem különösebben megjátszott, korrekt irodalomundorából vezethetők le. Pályája kezdetétől (Másnapos freskó, 1975) megvolt nála a hang és a versről való elmélet, viszont egy ideig nem jött össze az a (kötet)szerkezet, mely az egyes verseket tényleges értékeik szerint láttatva az egészre, a rendszerre – a művek helyett Aczél költészetére – terelte volna a figyelmet. 1994-ben A térség kritikája – hasonló című középső ciklusában – a „dicséret” és a „kritika” verseinek szisztematikus váltogatásával rátalált arra a technikára, amely a partikuláris, a publicisztikus, a centrális, a tradicionális, az alkalmian játékos és egyéb témák sokféleségét homogenizálni, repetitív beszédfordulatokkal és variációs fogásokkal súlyosítani és könnyíteni egyszerre tudta (a korosztály dicsérete; a tömegétkeztetés kritikája; a kiskert dicsérete; a tömegtájékoztatás kritikája stb.). Ebben a láncban a kicsinyhez, a kis-hez hozzárendelt egyén, a magánlény az őt benyelő társadalmi-történelmi nagyszerkezetekkel, „térségekkel” szembesítette magát. A nyitó öt tétel ciklusa a dicséret, a köszönet, a főhajtás verseit gyűjtötte egybe, a záró vé fejezete a szociális és a művészeti rosszallás fóruma lett (andrej tarhanov vogul költővel…; gyászvers apjának… stb. – elpangtak bizony napjaink; szomorú kintorna; nagy temetői posztmodern; cirkusz stb.). A nagyívű komponálás és a lendületes, formáló aprómunka sodrában az én hasadt, kettős tudata már megelőlegezte a válogatott versek, az 1997-es A. G. úr X-ben erős (a verselési sokarcúságot sem rejtő) szólamait. A Déry Tibor 1960 tájt írt, jóslatoló (anti)utópia-regényét (G. A. úr X-ben) szellemi támaszul alkalmazó, de a saját monogrammal – is – perszonalizált gyűjtemény jogos bizodalommal vette át a maga egészében az öt tétel darabjait, a térség kritikája cím alá ide vitt, változtatott és vegyesebb anyag pedig már az ablakhalállal végződött, mely (ablak)halálként nyitja az A-t, felvezetve még öt sötét fényű (ablak)-os verset. Az (ablak)koldus, az (ablak)csönd, az (ablak)sánta az (ablak)tabu és az (ablak)szakács után, a (szakács) ciklusba váltva, pusztán a tartalom alapján, a csipetke, a lecsó, a lapcsánka és a többi mintha mást ígérne.

A most körvonalazott két kötetben egyként benne volt, ciklust záró helyen, az 1988-ban keletkezett néha a géniuszokat is meg kell köszönteni mondom barátaimnak juhász ferenc vacogtatóan nagy könyveit szorongatva című (alkalmi: Juhász hatvanadik születésnapját ünneplő) vers. A szintaktikai egységekből, egységegyüttesekből alkotott hosszú versmondat ekkor érte el addigi felsőfokát. A prózavers hagyományát is gyümölcsöztető beszédmód ritmikáját a sorvégek karakteres rímei szabályozták, az önrímtől („köszönteni”–„köszönteni”) a kattogó összehangzáson át („ady endre”–„megbetegedve”) egészen a majdnem tiszta, a színtiszta, a hangátvetésesen is patyolat rímekig („összeérnek”–„az az ének”; „[a mindenség] szerelme”–„az elme”; „zárja”–„[a halottak] királya”). A Juhász jellegzetes szavait és szószerkezeteit szívesen kölcsönző vers rímképlete, rímkezelése Aczél valamennyi korábbi rímes versének érettségét messze meghaladta, de a szembeszökő rímelés ellenére a prózavers, a szabad vers látványos tömegéről, alakítási előnyeiről sem mondott le. A költeményt archaizáló benyomást ébresztő, nagyjából bokorrímes, nem konvencionális a a b a b a a a a a képletű sorokkal indította, s csak innentől nyert teret a rövidre zárt, historizáló, etizáló, szentenciázó sorok párrímes feszessége (c c d d e e stb.). A sistergő szövegben nyargalásztak a belső rímek. A köszönteni rímszó az érintett két sor kellős közepére is beékelődött. Terjedelmesebb szöveghelyet idézve – „néha a géniuszokat is meg kell köszönteni juhász ferencet meg kell köszönteni / mert bikafeje birodalom irdatlan nagy irodalom csillagos magánya / mindnyájunkra száll ma mit ér a brehm-zuhogásban buborékgyűlölet lekezelő hála / túlcsordult rég rajtunk szurokfényességű éjszakákba űzött álomlátomása” – az áthajlások zenebontó zenéjéből, az ingázó olvasat pozitívumaiból is kitetszik valami, s a birodalom–irodalom belső rím transzparense mögött a magánya–száll ma–zuhogásban–hála–éjszakákba–látomása sorozata a sorvégek rímszavait és a belső, észrevétlenebb rímeket egy menetbe rendezi. E sokrétűbb, kiteljesített formában Aczél fellengzősség nélkül impozáns irodalomtörténeti vízióval ajándékozta meg az ünnepeltet („berzsenyi beszalonnázik s nehéz bora mellől elé nagy anapesztuszokat görget / vörösmarty fordulhatott ekkora teherrel országnyivá tátott sírgödörnek / s bizony hogy átölelné szemérmes motyogással nyelvtemplomából kilépve arany / és sápadna bele a vézna petőfi ennek a biai parasztnak mekkora tolla van”). Az ódai felcsigázottságban irodalompolitikai színezetű, megfellebbezést nem tűrő értékítéletek is hangot kaphattak („hát így lássátok őt szavaink csontváryját az egykor rigmussal leköpöttet / a tépettet is nézzétek a kigúnyoltat s hogy melyikőtök lopott belőle többet / mert kancsuka-

országban hordószónoklázban nekünk vele lett európai a bánat / kozmoszárvaságba világfahabzásba kamaszos szívünk belesápadt”; „hitet adott hogy életünk kusza dolgai mint szögesdrótra hajló almaág valahol összeérnek / mit számít hogy nem lett borostás partizán ha a szabadság hadosztálya az az ének”).

E vers átláttatja, hogy – lassacskán évtizedekkel utóbb – miért Juhász írta az A utószavát (hogy miért került egyáltalán utószó a kötetbe; Kass János könyválmodó jelenlétét hasonló rokonulás, tisztelet miatt kívánhatta a költő). Fontosabb azonban, hogy valószínűleg és főleg e költemény felől képződött meg az (ablak)- és a (szakács)-, majd a további művek ideája. Természetesen nem tematikusan, hanem formailag. Az A és az Sz voltaképp kivétel nélkül olyan verseket tartalmaz, amelyek jócskán lefaragnak a Juhász-köszöntő ünnepi díszítettségéből, hétköznapibbá fakítják a kulisszákat, s a fanfáros dörgés angyala helyébe azt a javakorabeli férfit állítják, aki nemigen tudja–érti, ma mi a dörgés (s ha tudja, nincs ínyére). Csak egyszer lehetett oly nagyszerű-színházias ünnepi verset vacogni, mint a Juhász-hódolóban. A teatralizáló körkép 360^o-os szögből mindent látni engedő középpontja helyett az egyszemélyes helyek szűkösebb ideje jött el. A „beállós konyha” a panelházban, ahol – „fojtogató présétől szenvedve” – még maga a főző ember is alig fér el, s az ablakfalon túl a másik, továbbra is a lakódobozba tapasztó tenyérnyi placc, a kis erkély.

Aczél ebben a zártságban, e zártság segítségével jutott el oda, hogy egy ember élete – nyilvánvalóan és sokszorosan dokumentáltan a saját élete – legyen a kizárólagos tárgya. Ám az örök és legelemibb költői tárgy epikus héjakat is magára von; a lakótelepi panelek és a jelenkori létpanelek közt becsukódó életben halált nem a vershős, hanem vele egy, mégis más univerzum testvére hal; s az egyéni távlatvesztés és a családi gyász ellenére, a konyha és a balkon terében, a roppant kicsinyülés miatt is, iróniát és öniróniát párállva szállhat ismeretlen célja felé a vers. A vers, amely nem kerülheti el, hogy mindkét kötetben kabinetalakítást nyújtó, nélkülözhetetlen epizódszereplő legyen. A vers, amely a Juhász-köszöntő (meg az édesapa-sirató s még egy-két textus) ágán nőtt, s bár a rímek klorofiljával, a nagy szavak erezetével takarékosabb, levelének körvonala és színeinek változatossága megőrződött. A vers, melyről majdnem minden versben szó esik.

Az A: két nekifutás, melyekből aztán egy az ugrás. A versek inkább utólag szerkesztik magukat könyvvé. A két ciklus különbözése kiemeli a kötet egységét. A gyűjtemény beszélőjének fejében mintha monológ futna, mely folyton a jelent horzsolja, lappangó dialogikus tartalmai – sok megszólítás árulkodik erről; „ó urak ó hegyek” például a gulyáslevesben – pedig a kortársakat és a nehezen átlelkesülő tárgyi világot keresgélik. Az utolsó költemény – vadas – közelgő csapást ad tudtul: „testvérem napok óta haldoklik kezemben sírdogál a zsömlegombóc”; s mire az aktuális főzési folyamat lezajlik, kezdetét veszi a bármelyik percben esedékessé válható gyászmunka: „a szálasan lebegő hústömeg mint a barna magány átpasszírozott szószára vár / minden királyian ünnepélyes a tálalásban történelmi pompák üzenetei / csak a nyál nem akar összefutni az asztal mint egy dús megrakott festmény / melyet ételáldozatként – szégyenkezve nagyon hogy volt erőm megfőzni / hűlő lábaidhoz hűséges utolsóként könnyezve odahelyezek testvérem”.

Az Sz: szándék szerint folyamatában teremtett versvilág. „poszt humusz kötetem jól kezdődik másodszor írom újra az üvegöblítést” – ütjük fel a könyvet. (A sor utolsó szavában bújik meg a verscím. A poszt humusz típusú különírás a két gyűjteményben gyakori, olvasás-megállító, értelmezés-lendítő írásmód. A szerző a kötőjelekből, gondolatjelekből is kirostált annyit, amennyit csak lehetett. A kötetcímek egymástól nem szabaduló szavaival ellentétben a köteteket egymástól elkóborló szavak hintik be szóközökkel.) Időnként értesülünk, hol tart a vállalkozás: „néhány vers még kellene ám az ihlet kelleme már nem kísért / hosszú sorokra van állítva a strófa mire ezt a belső légpumpa / kidalolja régen akadozni kezd fáradt tüdődben a szabad járat / tüzesedik a ritmust fölhozó mellből a gyanútlan költői alázat” – nyögés. Még három versre telik, hogy – „lassan kihunynak a fények elülnek a fürge madarak a panel sarkain” – a rend szegje be nem is egy, de két kötet líráját: „pizsamában átgondolod a holnapi menüettet szakmád egyre aggasztóbb / fölöslegét s belső zavarodban igazítsz egyet még a széken a gyerek / virágos paplanán s eltűnődsz pengés asszonyod szenderegve milyen árva / együtt vagyunk ebbe a különös kagylóba bezárva honnan holnap is / kigyöngyözhetjük a hibátlan napot csak lassan pontosan számlázzuk / az orvul támadó feladatot a közvetlen életveszélytől a silány politikán át / a riadt lénybe kódolt vegetációig melyben saját rended irama bódít / véd káros sugárzástól s mint gyermekkacaj a frissen hullott hóra / végső szendergésed előtt rácsodálkozol a szemedben lepergő időre”. Itt a magyarázat, az előtt-ben: miért a-sz, sz-a a szikraív. (A rendet „rövid hosszú versként”, főleg az Sz-t efféle művek szervesülő halmazaként vizsgálva bizonyos tanulságok vonhatók le arról, hová távolodott a hosszú vers műfaja, elsősorban Nagy László tételes építésű, negyven-ötven esztendővel ezelőtt keletkezett „hosszú énekeinek” közegétől.)

Az iménti citátumokban önmagukért beszélnek a rímek. A mai Aczél-vers szép szeszélyességében rímelhet sorvég sorvéggel („járat”–„alázat” stb.), sorvég egy vagy több, a sorba befoglalt szóval („árva”–„bezárva” stb.), képződhetnek soron belüli rímek („kellene”–„kelleme” stb.), s létezik még egy pár trükk (így a csak szemrím: „inges”–„ingres”, az Sz kokárdásában stb.). A szabályszerűtlen rím-csomópontok olvastatják nem egy értő kritikussal makámaként (maqáma) Aczél sok költeményét vagy költeményrészletét. A makáma (arab) műfaja alkalmas segédegyenes, ám a rímes próza képzettársításait túlzottan felsrófolja, holott Aczél a prózavers- és verspróza-nyomokban sem prózát ír. Ráadásul irodalmunkban hagyománytalan a makáma, mindössze Arany Jánostól A poloska a hivatkozási alap. S ha már makáma: az évezredes eredetit, a nagy mestereket is kárhoztatni szokás az erőltetetten díszített szövet szöveg-, tartalom-, igeellenes burjánzása, forma és mondandó diszharmóniája miatt. Előfordul – s nem is túl ritkán sajnos –, hogy Aczél rímötletei is sután hatnak, fölöslegesnek bizonyulnak, szétdarabolják a sort. Már szóba hozott, átgyúrt vendégszövegeivel is hasonló a helyzet. „lassan kihunynak a fények elülnek a fürge madarak…” – a bölcsész poéta Babits Mihály Új leoninusok című versének igencsak közismert „Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok” kezdő sorát reszeli meg. Napestig vitathatnánk, hogy Babits neve és versének címe (a részben elsikkasztott versforma) nyom-e valamit a latban, a szürke helyett a fürge miért beszédesebb jelző a panelvárosban, s a rend, a „lepergő idő” felsűrűsödik-e attól, hogy Babits leoninusaiban „boldog az, aki így hal” a végszó.

A báty haldoklása zárja, a halálát követő megrendültség nyitja az egyik s másik kötetet. A mesteri motivikus rend kimutatkozása, hogy az A élén, az (ablak)halálban már ott a testvér (szó), „az a másik / a virtuális testvér akinek a mindenkori vers íródik”, s ott a halál, egy elgázolt macska halála, ám… – ám „nem egyszerűen csak az a macska / amin az elrozsdásodott keleti kocsi döcögve áthúzott / bár mindegy mi pusztul saját véged ezekbe átsugárzik / és jeges termeket épít koponyádba a rémület / de az egészhez kell a felvezető konyha is a szennyes hó / az olcsó szalonna talán a lopakodó öregedés / hogy összeálljon a dög és közötted a teljes világ”.

Aczél újszerű verseinek bravúrja, hogy ez az átsugárzás átsugárzik az olvasóra, s hogy a költő s egy bizonyos X tárgy között (egyben az olvasó és a vers között) „összeáll a teljes világ”. Az X-ek száma nem kicsi – de lekopasztva csak kettő. Az A-ban a főzés (az ablak is nyilván a konyhaablak), az Sz-ben azok az életállomások, melyeken az öcs a báttyal együtt haladt át, vagy így-úgy, post mortem a testvérnek jelenít meg. E világok egyszerre behatároltak, kicsinyítők (panelablak panelkerete, panelhorizontra; nem a nagyszállók restaurantjainak fogásai közé illő ételek készítése: megalkotása; az istenhátamögöttiség partikularitásából indult értelmiségi élet stádiumainak vissza-filmje), ugyanakkor kinyílók, felnagyítók (az ablakba minden odalátszik; a szakács teremt, s a gasztronómia behívja a kultúrtörténetbe, ahol az ételáldozattól az ételfestményig annyi minden bírhat jelentéssel; az intellektuel nagyok közelében él, dolgozik, ír, s évtizedek hosszáról van képe és véleménye). A testes, rímesen rímtelen, versprózásságában lírai szabad vers (Aczélnál: „szabadvers”) nagy kitérőkkel kanyaroghat, vigyázva – s ezért lehetne a részletes mondattani elemzés a döntő stilisztikai közelítés –, hogy huszonöt-harminc sorba mégis beleférjen, ami bele kívánkozik (az ablakból kissé terjedelmesebb a verselés). Az Sz-ben a műfenyő a „drága bátyám élelmiszerek vegyésze” felütéssel a túlvilágra címzett levélféleként indul (s a bátyot is a konyhai, főzési ténykedésbe szituálja), bedobja Kányádi Sándor nevét és egy versét (Az elveszett követ), kurziváltan poentíroz egy reklámban fülünkbe tömködött (a főzéssel kapcsolatos) szószerkezetet – „bontott csirke” –, lefotografálja az édesanya „riadtan szép őszülő fejét”, megfáradását, a tyúk nyakának elvágása miatti szégyenét – s miután így elpazarolni látszana magát a vers, még mindig bőven jut benne hely a „nagyapa birsalmája”/„besprézett műanyag fa” szembefordításának, a „remény a családi szentségben” karácsonyi félsornak, minden mű- elleni tiltakozásnak. Az Sz versei már nem ablak- és nem szakács-versek – a harminckét cím közül csupán az ételmaradék, esetleg az üvegöblítés és a vákuumcsomagolás költözhetne át az A-ba –, ám étel és főzés, lefogottabban bár, itt is a magánmitológiai globalitást s az e globalitásban való, szorongató egyedüllétet szimbolizálja. A műfenyős jézuskázás múltba révedője befejezésül ezért kérdezheti – mondani sem kell, kérdőjelet elhagyva az interpunkció nélküli versben – a verscímre visszaaggatva a verset: „révedek most keményen villogva / és digitalizálva a hegyoldalak ózona helyett besprézett műanyag fára / s van-e kívülem ki az idő folyását egy pucér csirke mentén így felérzi”.

Ami véletlenszerűnek, mellékesnek, peremre szorulónak tűnne Aczél köteteiben, az kardinálisnak, fókuszba gyúlónak, lényeg szerintinek bizonyul. A marginalitás helyén a globalitást az Sz globálja nélkül sem téveszthetnénk szem elől. Aczél szívesen alapoz olyan ismeretekre, amelyek nagy történelmi, esztétikai vagy más holdudvarral bírnak. Az (ablak)sánta egy baleset leírását „a trolibusz sztálini számok nélkül vette a gyors kanyart” sorral pendíti meg – ma már mind kevesebben tudják, hogy a budapesti troliközlekedés 1949. december 21-én, Sztálin hetvenedik születésnapja tiszteletére indult újra, a 70-es számú járattal (a „kellemetlen” politikai zöngéjű információt az újabb lexikonok, publikációk is elhallgatják). A bővebb magyarázatot mellőző kijelentések, utalások Aczélt (vagy a vele majdhogynem közvetlenül megfeleltetett, az ő életrajzi adatait stb. birtokló vershőst) sokat megélt és sokat tudó személynek éreztetik (amint hogy az is). Így merül fel a Globus Konzervgyár és egy terméke is (a széles torkú Globus mustárosüveg csavarós zöld kupakjából – rajta a földgömb hasasodó vonalábrájával – micsoda remek gombfocikapust lehetett csinálni!). Globus és globál: a letűnt márka és a nevetségesen csonkolt szó – a sorharmad és a sorvég csakazértis-rímével, a diáknyelvi stichhel cirkalmazva – szolgál a globalitás „plázák fényeit ragyogtató”, „görög citrustól equadori banánig” plakáthegyekkel zsibbasztó forgataga ellen, de rá is ébreszt, nem lehet a világ változása, léte elől behunyt szemmel, tudatlanul menekülni: „ki hitte volna hogy a globál mint nyelvileg olyan egyszer majd megdobál / mikor sokáig mily kellemes viszonyban voltunk a globus májkrémmel / s míg mások unalmas földrajz órákon viaskodtak a megpörgetett rémmel / mi néhányan jólfésült fürge eszű sunyi nem filózva zsigerből minek a suli / a gömbön némi lazasággal kerestük ki a kék óceánokat s fekete afrikát / míg rémülten rá nem jöttünk poros kisvárosunk mögött is lélegzik a világ”. A vers – enyhe konzervativizmusa és elviselhető demagógiája fölött ezúttal átsiklunk – az A és az Sz darabjaiban is gyakori érzületbe torkollik: ez már veled (a vershőssel) szerencsére nem történik meg; ebből kiöregedtél, ebből kihalsz: „a létből egy bizsergő fojtogató érzés a torok aljáról lassan végleg lekapcsol / s miközben színzuhatagban pancsol az álmod túlnőve azt a régi kis globált / megnyugtat a sziporkázó kék űrbe veled már nem száguld majd az orion”. (Az orion tágabb értéséhez meg egy hajdani tévékészülék-márkáról, egy-két tudományos-fantasztikus könyvről és filmről, általában az űrhajózásról tanácsos kapiskálni kevéskét, de ha nem, nem: a szónak, a sornak akkor is nagy a huzatja.) A glóbusz szó és a globalitás-probléma a következő versben (félnóta) is előkerül: „ma ha az egyre gyatrább újságoknak hinni lehet meghalt a világ / legöregebb embere – száztizennégy évig volt a földi kánonban tere / eddig nem tudunk róla most lehullt a létről egy elráncosodott / furcsa manóka és tárggyá válása végigfutott a kiéhezett glóbuszon”. Az első és a második sor megtörése Aczél legjobb megoldásait példázza a „meghalt a világ” – „nem a világ halt meg, csak a legöregebb embere” kettős implikációjával.

A költő szívesen tölti egyik versből a másikba a számára fontos szavakat, gondolatokat, megteremtve így köteteken belül és kötetek között is az asszociációs hálót. Egyéb kapcsolásai is könyvei javára válnak, dinamizálják a befogadást. A félnóta – mely egyik sorában elmakámázgat a (nagy) matematika és a (mai) hermeneutika szavakkal, megint csak nem arra vetve fényt, hogy a versbeli narrátor rettenetesen kedvelné a korszerűnek nevezettet – a saját születésnap verse is: „egy központi kocsma világos ablakában épp aznap ünnepeltem / az ötvenhetet nem kell nagy matematika hogy a mai hermeneutika / után értetlenül botozgató is belássa e kor legföljebb az életút fele / s innen már csak lemenő lépcsők ha génjeidben hozod az elhullt / maláj parasztot de még bonyolultabb a kép ha nincs ki marasszon” (az ablak ezúttal is fontos látvány- és látáselem) – és a Vajda Mihály filozófus hetvenedik születésnapjára ajánlott alkalmi: szomszédosak. Az ötvenhét utáni, nem épp rózsás perspektíva kontrasztja az itteni felvétel: „a beláthatatlan térség csöndben összezár az eddigi mozgást újra értelmezed / innentől úgy vagy költő hogy nem kell írni a verseket a teremtés révületén / már áthámoztad magad a mikrokozmoszban epikus perspektívák nyílnak eléd / szakadozott történelem már látod az arcokat élvezed ahogy mozdul a kéz / szájakról leszalad a mosoly s a legördülő könnynek is örömös pergése van / mert valami nekünk való élet kezdődött a nyomorúságos kihűlt romokon / valahol már mindenki rokon zaklatottan futva végig a teremtő misztériumon / érted a létet innentől kezdve nem sietsz elülsz egy mohás kőre egy farönkre / előhúzod szeszed s a másiknak lazán odaszólsz – hetvenkedjünk hát barátom”. Az elégiaírót nem fenyegette a veszély, hogy az elmúltakat szépnek tételezve vagy megszépítve folyton a jelent és az eljövendőt csepülné, mivel a múltról sem volt túl sok jó szava, de mégsem árt, ha – ünneptől megindítva bár – árnyaltabban és megengedőbben szemléli a mát és a holnapot.

Aczél Géza remekül beletalált tartalomba és formába legutóbbi két verseskönyvével. Az avantgárd emberemlékezet óta elkötelezett tudós és esztéta költőjeként hű maradt kassáki indíttatásához – s az avantgárd modernség neo-izált tradíciójához a klasszikus modernségből is átcsempészett színeket (bizony-bizony időnként a lenézett posztmodernitás jegyében és késztetésére). E két kötetben ott a születtem (Ajak, a szülőfalu, melyről csakis „ne legyen ciki” költeményt szabad írni), ott az elvegyültem (az ötvenhét év, Ajaktól a panelig), s ott a kiváltam (az ablak, a szakács, a szakma, az alkony – a főzés metaforikája, a bennük felhalmozott, megformált és átadott tudás által). A (szakma)alkony megjelentetése utáni versközlései – például: (vissza)galopp (Lírai utószinkron), Tiszatáj, 2005. július – arra engednek következtetni, hogy a nagy formában levő költő még „nagyobb” formát kovácsol az eddigi verstömbökből: margótól margóig futnak, harminc szótagig rugaszkodnak a sorok. Mintha kiradírozná immár a rímek többségét, s valóban belépne a versepika kapuján. Mintha az (ablak)(szakács) és a (szakma)alkony mellé trilogikusan állítaná a (vissza)galoppot. Sokat nyernénk a folytatással. Megteheti, hogy folytatja az elkezdettet – annyi energia halmozódott fel, annyi friss szépség és szilárd érték nemesedik már az eddigi két stáció könyveiben is.

(ablak)(szakács): Új Palatinus Könyvesház Kft., Bp., 2003, 70 oldal, 1290 Ft; (szakma)alkony: Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005, 88 oldal, 1600 Ft.