A kilencvenes évek megkerülhetetlen irodalomtudományi könyvsorozatában, az Újraolvasóban Móricz Zsigmondnak szentelt kötetet nem találunk. (Sorolhatnánk még persze a lehetséges hiányzókat, mondhatnám például Krúdyt vagy Babitsot.) A nemrégiben Nyíregyházán megjelent, a Móricz-recepció mostantól kihagyhatatlan állomását jelentő, Az újraolvasott Móricz című tanulmánykötet¹ pedig a benne közölt írások jelentősége és érdekessége ellenére a külsőségeket, vagyis a nyomdai kivitelezést, a szerkesztés gondosságát, a terjesztést és elérhetőséget tekintve úgy viszonyul az előbbi sorozathoz, mintha Móricz, mondjuk, bő gatyában, mezítláb lépett volna be a frakkban feszítő Kosztolányi, Kassák, Szabó Lőrinc társaságába. Az újraolvasást címében is Móriczra vonatkoztató kötet² egyszerre mutatja meg, hogy a XX. század nagy klasszikusait „megelevenítő” szándék Móriczra is kiterjedt már, és azt, mennyivel nehezebben érte, éri el Móriczot az újraolvasás hulláma, mint klasszikus kortársait. Ez a legkevésbé sem meglepő, hiszen „nyilván lehetetlen úgy tenni, mintha nem történt volna semmi az elmúlt 125 vagy 62 évben, mintha nem lenne egy megcsontosodott, helyenként és időnként átpolitizált értelmezői hagyomány, a legendás kezdetek, a forradalmi szabadcsapatos népies magyarvalóság cucc, a Barbárok, Emzsé tömött bajusza, Nyilas Misi és a többiek”.³ Az irodalomtörténészeket bénító értelmezői hagyománnyal az élő irodalomnak könnyebb szembeszállni – meg is tette ezt sokat idézett esszéjében Esterházy Péter, aki a Móriczcal szemben elkövetett bűnökre, a kihasználásra, a kisajátításra, jelszóként a falra kenésre is kitért, igazolva Kulcsár Szabó Ernő nem kevésbé sokszor idézett megállapítását, amely szerint „sohasem az irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzeti irodalom történetét, hanem mindig az az élő irodalmiság, amely folyvást változó viszonyt létesít az őt magát is feltételező hagyománnyal. Olyan tervezhetetlen és előreláthatatlan dialógus ez, amely az irodalom létmódja felől teszi érthetővé, miért is kell szüntelenül újraírni az irodalom történetét.”⁴

Ez a híres, az egyik Móriczcal foglalkozó tanulmánykötet címét is adó, eredetileg egy novelláskötet utószavának íródott Esterházy-esszé mégis különös darabja az élő irodalom Móricz-újraolvasásának. Szerzője ugyanis, akit például Onder Csaba a legutóbbi évek Móricz-recepciójában játszott szerepét tekintve egyenesen az Isten háta mögöttet gyökeresen új megvilágításba emelő Kulcsár Szabó Ernő mellé helyez,⁵ voltaképpen a hárítás pozíciójából szólalt meg: „Azt az életet, amelyről Móricz ír, nem ismerjük. Nem ismerjük az életnek ezt a nehezét; a mi életünk nem így nehéz. Immár nincs »szénszünet«, nincsen »aratási szabadság«, az életünk nem harc, nem csata, hanem, mondjuk, problémahalmaz. Gondkazal. Vidám kis kombájnunk pöfög előrefelé – ha van pótalkatrész meg marokszedő lány. […] Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs. Baja nem bajunk, illetve nem így.”⁶ Ez az 1987-es esszé nem állítható például az 1985-ös, Kosztolányi születésének századik évfordulójára született Ünnepi beszéd és rekonstrukció című írás mellé, amelyet Esterházy folyamatos és aktív, szépirodalmi szövegeiben, mostanában például Esti Kornél-történeteiben is tetten érhető Kosztolányi-újraolvasása kísér. Nem szeretnék Esterházy gondolatából kiindulva a származás ma már lényegtelennek tűnő kérdésén ironizálni, de még akkor is nehezen felejthető, hogy egy „gróf”, ráadásul egy pesti író szólalt meg Móricz kapcsán, ha tudjuk, messze vagyunk már attól a időtől, amikor Kosztolányi Dezsőné egy pesti úrinő egyszerűségével „önző, kíméletlen parasztnak” nevezte Zsigát.⁷ De annak ellenére érzékelhető, hogy Esterházyt és Móriczot, meglehetősen helyén használva most ezt a szólást, „egy világ választja el egymástól”, ha Esterházy ebben az esszéjében írótársként meg is védi Móriczot, ezt a legkevésbé sem csupán a „magyar valóság megfestőjeként”, de legalább ennyire nyelvi értelemben is érdekes írót: „Nem úgy ír, ahogy beszél, vagy ahogy az emberek beszélnek, hanem az írás úgy hat, mint a beszélt nyelv. Hogy tehát ez (is) konstruált, bizony: csinált.”⁸

Egy világ választja el és a nyelv köti össze Móriczot és Esterházyt, mondhatnám, ha termékeny lenne bármennyire is ez a szembeállítás. De ennek az ellentétnek az értelmetlenségét már a művek születésekor érzékelték: „referencialitás és nyelviség kiazmusát már Móricz kortársi befogadói is látták, és úgy tekintettek e szoros összefüggésre, mint ami ennek az epikus beszédmódnak az éltető erejét adja.”⁹ Mégis, nagyon egyszerűsítve, a Móricz-próza „világszerűsége” lehetett az egyik legfontosabb oka annak, hogy Móricz az újraolvasási hullámban Kosztolányival vagy Krúdyval ellentétes oldalra került. Ahogy Esterházy esszéje is jelezte, a nyolcvanas évek végén úgy tűnt, menthetetlenül kimarad abból az újraolvasási folyamatból, amely a kortárs irodalom és az irodalomtudomány „együttműködésének” köszönhetően kisebb-nagyobb mértékben megélénkítette például Mikszáth, Kosztolányi, Ottlik, Mándy vagy Mészöly recepcióját. De a kánon, mint tudjuk, sosem alakítható pusztán egyéni akarattal¹⁰ (vagy, a mostani esethez igazítva: nem marad mozdulatlan egyetlen, bármennyire is jelentős „kánonalakító” ha nem is elutasító, de legalábbis távolságtartó magatartása miatt). A mai magyar irodalom pedig semmilyen értelemben sem „egyhangú”, így nem kevés kortárs szerzőt tudunk napjaink irodalmából Móricz életművéhez kapcsolni. Szirák Péter 2001-es tanulmányában a Móricz-olvasás megújításának egyik lehetőségét „a Móricz-örökséget megszólaltató, újraíró, rekanonizáló, vagyis megelevenítő egyidejű szövegekben” látta: a Kő hull apadó kútba című Szilágyi István-regényt, Tar Sándor novelláit, illetve az Erdély-trilógiával is összefüggésbe hozható történelmi regényeket (Márton László, Háy János, Láng Zsolt műveit) említette meg itt.¹¹ Valastyán Tamás Móriczot Tar Sándorral elemezte közös kontextusban, Balassa Péter sajnálatos módon torzóban maradt, csak néhány publikációból és egykori tanítványa, Beke Judit tanulmányából (amelyet az egyetemi órákon formálódó koncepcióról készített jegyzetei alapján írt) ismerhető Móricz-monográfiájában pedig kiemelt szerepet kapott volna a Mészöly Miklós, Tar Sándor, Láng Zsolt vagy Márton László egyes műveiben kimutatható Móricz-hatás, hiszen „a Móricz-rekanonizációhoz […] rendkívül hatékony segítséget nyújt a kortárs irodalmi szövegek által teremtett interpretációs közeg”.¹²

A kortárs irodalom Móricz-újraolvasásának elevenségét igazolja, hogy a Szirák és Balassa által felsorolt szerzők mellé újabb helyezhető: Grecsó Krisztián Móriczhoz kapcsolódó esszéi és Isten hozott című regénye¹³ azt a lehetőséget kínálják fel az értelmezőknek, hogy olyan fiatal író segítségével olvassák újra Móriczot, aki a móriczi nyelv, a beszédmód, a narráció kérdéseinek összetettségére a közös sors, a közös világ pozíciójából hívja fel a figyelmet, nem tagadva a személyes érintettséget: „mikor az Életem regényét olvasom, valami kaparni kezd a lelkem alatt, a máj körül, és szorítani kezdi a szívem egy különös erő. Nekem az a regény személyes létem zsákutcáit, örökké magammal hurcolt problémáim, a végtelennek tetsző, megörökölt küzdelmem ábrázolja; egyszerűen és bájos kegyetlenséggel. Móricz Bálint konfliktusai az enyémek is, és sokaké, mindannyiunké, akik centrum nélkül, egy légüres térben és gyökértelenül nőttünk fel.”¹⁴ Grecsó úgy teszi élővé szövegeivel Móriczot, hogy nemcsak a világteremtés és a nyelvi megalkotottság ellentétének hamisságára mutat rá, de egyúttal segít az újraolvasást kiszabadítani a korábbi Móricz-értelmezések fogságából. Hiszen nemcsak a mára folytathatatlan recepciós hagyomány egyszerű követése jelenthet csapdát, de ennek merev elutasítása is, ahogy erre már Eisemann György felhívta a figyelmet: „Az olyan életművek esetében, mint a Móricz Zsigmondé, különösen kísért a veszély, hogy az idejétmúlt pánrealista koncepciók helyett, például a diszkurzivitás zászlaját magasra emelve, most egyedül azokat a szövegeket értékeljük, melyek a leginkább alkalmasak egy ellenkoncepció kialakítására.”¹⁵ Az Eisemann által emlegetett diszkurzivitás helyére a metaforikusságot is állíthatnánk: azok a Móricz-értelmezések, amelyek az eddig alapvetően a „realista” regénytradíció keretei közt vizsgált művek metaforikus olvasha-tóságát igyekeznek igazolni, az életmű egészének összetettségét könnyen elveszíthetik. Miközben megmutatják azt, hogy a Kosztolányi–Móricz, vagy Krúdy–Móricz szembenállás az irodalomtörténet által kreált, hamis oppozíció, az összemosással éppen a Móricz-próza sajátszerűségéről feledkeznek el.¹⁶ Krúdyt és Móriczot, akiket az irodalomtörténet könnyedén két eltérő „fiókba” gyömöszölt bele, az élő irodalom már régen egymás mellé állította. Évekkel ezelőtt Mándy Iván: „Korántsem mostanában történt, hogy valaki előtt kicsúszott a számon: én mérhetetlenül nagy írónak tartom Móriczot. Erre ő szinte kifakadt: »Iván, te beteg vagy, hiszen korábban azt mondtad, Krúdyt szereted a legjobban. Hogyan jön össze ez a kettő?« És én abba a buta helyzetbe kerültem, hogy bizonygatnom kellett, e kettős vonzódás között nincsen semmi ellentmondás; én mindegyiküket nagy írónak tartom”¹⁷ – most pedig Grecsó Krisztián, akinek regénye egy Móricz- és egy Krúdy-mottóval indul.

A metaforikus olvashatóság számos Móricz-regénnyel kapcsolatban felmerült már.¹⁸ De a „korábban problémátlanul referenciálisnak, közvetlenül valóságvonatkozásúnak tekintett”¹⁹ Életem regényének az indítása is meglepővé teszi, hogy ez a mű csak a legutóbbi időkben²⁰ szabadult ki a „tényregény” sablonjából: „Egymásból kifejlő hasonlatok, képek, metaforikus alakzatok rendszere alkotja meg az elbeszéltek színterét a nyitóképben. A tropológiai mozgás a település téralakzatai és a természeti létezők között létesít kölcsönös cserét. A főutca átváltozik folyóvá, mellyel párhuzamosan rohan a Tisza. Az összepréselt házhelyek összebújt lovakhoz hasonlítanak, kifejezve a benne élők egymásrautaltságát.”²¹ A szülőfalu, Csécse metaforizálódása ugyanúgy végbemegy a regényben, mint a Móricz-család életét gyökeresen megváltoztató tragikus történésé, a Móricz Bálint által vásárolt cséplőgép felrobbanásáé. Már a „valódi” faluban is megtörténik a gép metaforizálódása, hiszen a modern technikát képviselő, embertelen, mivel az emberi munkát helyettesítő cséplőgép az egyik mitikus őselem nevét kapja meg: tüzesgép lesz belőle. Felrobbanása pedig nem egyszerűen az anyagi bukást jelenti: a robbanás apokaliptikus vízióvá változik (az ezt a szövegrészt tartalmazó fejezet címe is ez: Apokalipszis), s az apa és az anya ennek köszönhetően lesz az új világot megteremtő, magányos, kizárólag egymásra utalt emberpárrá: „Meghasadoztak akkor az ég kárpitjai s a templom boltozata beroppant, mint a homokvár. Villámok cikáztak és dörgött az ég, csak fül nem volt meghallására s szem megértésére. Abban a pillanatban ugyanolyan apokalipszis folyt le, mint a kémiai csőben, mikor elemek találnak egymásra s a H₂O vízzé csapódik le. Nyugodtan vállalom, hogy abban a pillanatban megtörtént a magyar falu felbomlása egy új s másnemű elemmé. Apám és anyám egyesülése ekkor vált azzá, amivé szánta a sors: új társadalmi fajta jött létre bennük. Mind a ketten elvesztették régi valójukat örökre, s lett a magyar föld bolygótípusa belőlük, amely többet meg nem állapodhatott. Már csak egyetlen rendeltetés maradt számukra: gyermekek nemzése és felnevelése.”²² A robbanás az apa, a faluból kiemelkedő, de ezzel örök magányra ítélt ember sorsának és egyidejűleg az én-elbeszélőnek, vagyis a szövegben létesülő emlékező énnek a metaforája lesz: „Móricz Bálint elvesztette összes birtokát, anyósának a birtokát, és az egész család a robbanással kirobbant a faluból, és más vidékekre szórta szét a magyar sors.” (811.); „Két pólus, mondtam már nagyon régen, s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között. A két pólus között szikra pattant, s lettem én. […] S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket.” (700–701.)

A robbanás Grecsó regényében a hátoldalra kiemelt mondat miatt („Véletlenül nem ad a Teremtő egy gyönyörű lány szájába petárdát”) is különösen fontos történésen keresztül jelenik meg – a szájában felrobbant petárdától szétszabdalt arcú lány éppen így, megcsúnyulva találja meg a helyét a faluban, még ha annak a peremére is kerül ezáltal. A robbanás móriczi értelme, a faluból való kiszakadás azonban nemcsak Számfira Hildihez, hanem legalább ennyire az én-elbeszélőhöz, Gallér (a regény végére Klein) Gergelyhez köthető – a robbanásnak ez az értelme pedig a kötet cím- és hátoldalán látható cséplőgépnek, vagyis tüzesgépnek köszönhetően vezeti vissza az olvasót Móriczhoz és az Életem regényéhez. (Természetesen nem kevésbé fontos az sem, hogy a regényt indító Grecsó-mottó éppen az Életem regényéből való: „a földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik előbb lakták.” [730.]) A Klein Gergely számára a „nagy összeveszéskor” nyilvánvalóvá váló kizuhanás a falu védelméből Móricznál az apokalipszis, itt a pokol képét kapja meg: „Az a világ roskadt rám, amely a leginkább az enyém volt addig. A védőburkom szorult meg körülöttem, az a dédelgetett, üdvös univerzum változott pokollá, amelyik szellemi eszmélésem első napjaitól táplált.”²³ Pokollá azonban Grecsónál nem a falu elhagyása változik, hanem a falu maga, jelezve azt a kikerülhetetlenül ambivalens viszonyt, amely az íróvá válással a faluból szükségszerűen kirobbanó, mégis a falu szöveggé alakítására vállalkozó szerzőt szülőhelyéhez köti. Az Isten hozott egyik legfontosabb figyelmeztetése a Móricz-kutatók számára az, hogy a „parasztíró” kliséjét olyan íróra aggatták rá, aki saját életének meghatározó jegyévé a faluval való szembenállást tette. Ennek a megállapításnak a nyomát megtaláljuk már a Móriczot „körbefonó” családi memoárokban is, például a testvér szövegében, Móricz Miklóséban: „Ő a falun mindig vendég, látogató, figyelő, együttérző. […] Számára a falu nem közvetlen élmény, csak szemlélet és a látogatóban kelő megértés.”²⁴ Ő figyelt fel arra is, hogy a paraszti származás Móricz Zsigmondnál legalább annyira konstrukció, mint valóság – Móricz Miklós az először folytatásokban megjelenő Életem regénye kapcsán mondta állítólag a következőt bátyjának: „Érdekes, a te apád paraszt volt, az enyém iparos.”²⁵

A faluból való kiűzetés azonban Móricznál nemcsak a robbanás metaforáján keresztül jelenik meg. Van egy olyan szöveghely az Életem regényében, ahol a felidézett emlékek ideje helyett az írás ideje válik fontossá: a „cicmóric” csúfnévben megőrződött fájdalmas gyermekkori emlék, amikor az apát nyúl helyett macskával etették meg (vagy legalábbis ezt terjesztették el róla a faluban később), a zsidótörvényekkel kerül párhuzamba. A regényben ez az esemény löki ki az apát végleg a falu közösségéből. Hiszen a faluban a szó a fontos, a falu szava és emlékezete, nem a valóság, ahogy ezt Grecsónál is olvashatjuk: „a tekintélyvesztés pedig a legkegyetlenebb csapás, mert a falu szava mindennél fontosabb: az életnél is. Életből sok van, mi több: nyüves és végtelen napok kietlen tömege van csak, de a falu emlékezete egy. Ha egyszer bemocskolódtál, véglegesen történt…”²⁶ A cicmóric csúfnév a zsidó szinonimája lesz az Életem regényében, „faji meghatározó”: „Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden életnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni… […] Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül és a zsidótörvény-javaslat utolsó döntését hozza. 1939 ápr. 18. Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a tügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki, s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani. Nincs ellene semmi védekezés, csak az, hogy ki kell várni, míg elmúlik s akkor akik életben maradnak, újra kezdhetik az egész harcot.” (1009.)²⁷

Ez a Móricz-család valóságából vett cicmóric csúfnév különös módon már hangzásában is a zsidócsúfolókhoz válik hasonlatossá, ráadásul azonnal irodalmi kontextust épít maga köré: ugyanúgy az idegenséget, az elhatárolódást jelzi, mint Ady 1907-ben a Budapesti Naplóban, majd kötetben 1943-ban megjelent, antiszemita versként elhíresült művének címbe is kiemelt szavai, a zikcene, zakcene. Ady verse két lehetséges, közszájon forgó rigmusra utalhat vissza. A rövidebb verzió így hangzik: „Zikcene-zakcene, zümmög a zsidó. / Tátele, mámele, sárga bugyogó.” A hosszabbik változat viszont már a tiszaeszlári esetre is reflektál: „Solymosi Eszter vére de piros. / Száz forintos bankó de szép papiros. / Zikcene-zakcene, zümmög a zsidó. / Tátele, mámele, sárga bugyogó.”²⁸ Ahogy ezt Lengyel András igazolja, a legkevésbé sem lényegtelen, Ady melyik változatból idéz, hiszen „a rövidebb »változat« egy premodern folklórszöveg, amely – jellegéből következően – az eltérő szociokulturális sajátosságokkal való, azoktól elkülönülő etnikai karakterizációt végzi el. Durva és gúnyos, de funkciója nem több, mint elhatárolódás: a más-ság kinyilvánítása és megerősítése. A hosszabbik »változat« viszont már egy modern szöveg, egyféle antiszemita csasztuskaváltozata a folklórszövegnek.”²⁹

Ady verse, illetve a vers mögött álló kétféle rigmus ezúttal azért különösen érdekes, mert míg zsidónak lenni az Életem regényében a falutól való elkülönülést jelent, vagyis a zsidócsúfoló első változatához kapcsolódik inkább (bár a zsidótörvények emlegetése miatt az „antiszemita csasztuskát” is felidézheti), addig Klein Ede esetében, éppen a vérvád miatt, a kitaszítás radikálisabbá válik, és így a Solymosi Esztert is emlegető verzióhoz köthető. A Grecsó-regényben azonban nemcsak Klein Ede, de az én-elbeszélő, Gallér (Klein) Gergely is szembesül „saját életének zsidótörvényével”, az ő alakján keresztül a zsidó kitaszítottság a móriczi jelentését mozgósítja, hiszen a másságot felismerő és megbélyegző, az oda nem illőnek nyilvánítottat önmagából kilökő falu képe rajzolódik ki.

Az Isten hozott középpontjában álló történés, a holocaust után falujába visszatérő Klein Ede újbóli kiűzetése a faluból, a fejére olvasott vérvád tehát, bármennyire reális történés,³⁰ legalább ennyire egy irodalommá alakított reális történésnek, vagyis Móricz „zsidóvá válásának” interpretációjaként is felfogható. S az önéletrajzi meghatározóval csak nagyon óvatosan illethető Isten hozott, amely még főszereplője születési idejét is jelentősen eltávolítja az íróétól, személyes történést rejt Gallér Gergely apakeresése és zsidóvá válása mögé: Grecsó Krisztián helykeresésének, írói sorsának történetét. Hiszen a kiűzetés a faluból megtörtént Grecsó Krisztiánnal is előző könyve, a Pletykaanyu megjelenése után: „A Pletykaanyu másik »hozadéka«, hogy a szülőfalu, magára ismervén a könyvben, a szerzőt (és családját) kiátkozta. A média által föltupírozott, mesterkélt botrány mellékes most, nincs jelentősége, de a durva reflexió láthatóan elindított egy alkotás-lélektani folyamatot, amelyben Grecsó az egyes szám első személyben beszélő főszereplőjét egészen a megalázott árvaság helyzetéig vezetheti.”³¹

Az árvaság mint nemcsak az én-elbeszélőhöz, de a köré épülő baráti körhöz is kötődő jegy az Isten hozottban az időből való kizuhanást, a múlt megszakadását jelzi. A kötet elejére emelt Móricz-mottó pedig éppen az erről a kérdésről szóló, az Üvegszemű Tót által elmondott monológban ismétlődik meg: „Tudja, azért eszi a srácokat a fene az időért, pontosabban a múltért, mert nincsen nekik semennyi se. […] Ha nincsen apja a férfiembernek, akkor nincs mögötte semmi, csak kongó üresség, szomorúság és bánat. Mert az idő meg a múlt, önnek nem kell mondanom, férfidolog. […] Itt van ez az árvakör, ahogyan csúfolják őket a hátuk mögött, persze, hogy körmük szakadtáig kergetik az időt. Miért ne tennék? Férfiak! Nem lehet az, hogy úgy van a paraszt élete, olyan röviden, kurtán, mint egy gazdasági év! Hogy a tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt meg a nyár, hogy a falu kis házaiban nem maradna jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták?”³² Az árvaság Móricz regényében az apa, Móricz Bálint alakjához kapcsolódik, akit éppen az emel ki a faluból, hogy megszakad nála a generációkat és egyéneket egyformává alakító folytonosság, és ez a népmesék saját közegükből kiszakadó, a próbatételek után királlyá koronázott hőseihez teszi hasonlóvá: „az apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerű nevelést. […] Minden népmesének az a tendenciája, hogy a szegény elmegy királynak. A parasztsorból való kivándorlás felfelé: ez a mese.” (736–737.) A faluból való kiemelkedést, a kiszakadás fájdalmát és személyiségteremtő erejét azonban, ahogy Grecsó, úgy Móricz is két alakhoz kapcsolja: Móricz Bálint sorsa mellé áll az (önéletrajzi) én-elbeszélőé, Klein Ede sorsa mellé pedig Gallér (Klein) Gergelyé kerül. Móricz a folytonosságot apjának szöveggé írásával teremti meg, így konstruál egy a valóságostól valószínűleg számos ponton eloldódó apa-figurát. (Gondoljunk csak a testvér már idézett aforisztikus megszólalására a Móricz által paraszttá „változtatott” iparos-apáról.) Gallér Gergely a Klein-napló utáni nyomozáson keresztül talál (alkot) meg egy apát önmaga számára.

Ez az apa-keresés, illetve apa-teremtés ugyanakkor Grecsó írói tradícióépítésének metaforájaként is felfogható: Grecsó Krisztián, miközben a regénye elejére kiemelt Móricz-mottóval éppen a falut és az emlékezetet állítja szembe, az Életem regényét az aktív újraolvasás, vagyis a teremtő emlékezés révén emeli be a hagyományba. A Móricz felé irányító mottó az Életem regénye egész szövegét párbeszédbe hozza az Isten hozott-tal, hiszen a falu és az emlékezet kérdésén túl még fájdalmasabb közös titkokhoz vezetheti el az olvasót. Megmutatva azt, hogy egy írói univerzum miképpen válhat eleven tradícióvá, hogyan léphet egy szövegvilág a „valós” világból eltűnő emlékek helyére. És így a faluból hiányzó emlékezetből irodalmi emlékezet lesz: „Móricz valósága az én elbeszéléseim emlékezete, eredeti ideje, centruma, hagyománya, az én szövegeim akkor is erre emlékeznek, mikor én nem, mikor engem már fáraszt a nyomorúság, a nincstelenség, a magyar paraszt lelke, az én elbeszéléseim Móricz miatt vannak benne az időben, és általa létezik egy, az elbeszéléseim számára szent idő és tér, egy, a reflektálatlanság következtében már nem profán valóság, ami a szent befogadás lehetőségét adja meg az én elbeszéléseimnek, amik erről akkor is tudnak, amikor nem.”³³

Jegyzetek

1 Az újraolvasott Móricz. Előadások és tanulmányok, Onder Csaba (szerk.), Nyíregyháza, 2005.

2 Van ugyanis ennek a kötetnek két fontos, szintén periférikusnak nevezhető kiadóknál, kis példányszámban megjelent előzménye: A magvető nyomában. Móricz Zsigmondról, szerk. Szabó B. István, Budapest, Anonymus, 1993; A kifosztott Móricz? Tanulmányok, szerk. Fenyő D. György, Budapest, Krónika Nova, 2001. Mindhárom kötet egy-egy konferencia anyagából született meg.

3 Onder Csaba, „Hangérien bjuti (szex, lektűr, irónia, avagy Móricz Zsigmond írói indulása)”, in: Az újraolvasott Móricz… 121.

4 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Budapest, Argumentum, 1994, 23.

5 „…a ’90-es években a Móricz újraolvasásáért legtöbbet tevő Kulcsár Szabó Ernő (Esterházyról most nem szólva)”, Onder i. m. 123.

6 Esterházy Péter, „Utószó, szó, szó”, in: E. P., A kitömött hattyú, Budapest, Magvető, 1988, 273–274.

7 Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, „Móricz Zsigmondné Simonyi Mária – Maja”, in: K. D. H. I., Burokban születtem, Budapest, Noran, 2003, 435.

8 Esterházy, i. m. 275–276.

9 Valastyán Tamás, „A szenvedés narrációja (Móricz Zsigmond és Tar Sándor egy-egy novellájáról”, Alföld, 2005/9, 48.

10 Szegedy-Maszák Mihály, „A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban”, in: Sz.-M. M., „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei, Budapest, Balassi, 78.

11 Szirák Péter, „Az ösztön »nyelve« és a nyelv cselekedtető ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához”, in: A kifosztott Móricz? … 229–238.

12 Beke Judit, „Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról)”, in: Az újraolvasott Móricz… 28.

13 Grecsó Móricz-olvasásának folytatásaként fogható fel a regényt követően, az Élet és Irodalom 2005. évi 37-es számában megjelent, Barbárok című novellája.

14 Grecsó Krisztián megnyitó szövege a Petőfi Irodalmi Múzeum Életem regénye című Móricz-kiállításához. Elhangzott 2004. október 24-én. (kézirat)

15 Eisemann György, „A Móricz-újraolvasás esélyei”, in: A kifosztott Móricz?… 244.

16 Erre figyelmeztet Úri muri-elemzésében Benyovszky Krisztián: „rámutassunk a regény elbeszélésmódjában érvényesülő metaforikusság néhány jegyére – olyan jellemzőkre tehát, amelyek Móriczot egy tőle némileg eltérő prózahagyománnyal (Kosztolányi–Ottlik–Esterházy, illetve Füst és Kaffka) hozzák összefüggésbe.” Benyovszky Krisztián, „A lesben álló Érosz. Az Úri muri 25. fejezetéről”, Prae, 2001/3–4., 109.

17 „A pártfogók nagyon sokat tudnak ártani. Mándy Iván Móricz Zsigmondról”, in: A pálya szélén. In memoriam Mándy Iván, szerk. Domokos Mátyás és Lengyel Balázs, Budapest, Nap, 1997, 317.

18 Pl. a következő két tanulmányban: Kulcsár Szabó Ernő, “Beszédaktus, szerepkör, irónia (Az Isten háta mögött mint elbeszélés)”, in: A magvető nyomában… 24–52., illetve Kiczenkó Judit, „Légy jó mindhalálig”, in: A magvető nyomában… 53–71.

19 Görömbei András, „A Móricz-értelmezés új útjai”, in: Az újraolvasott Móricz… 19.

20 Dobos István, „Példázat és emlékezés. A családtörténet újraírása (Móricz Zsigmond: Életem regénye)”, in: D. I., Az én színrevitele. Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban, Budapest, Balassi, 182–208.; Baranyai Norbert, „A falu személyiségformáló világa az Életem regényében”, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2004/4, 406–412.

21 Dobos, i. m. 182.

22 Móricz Zsigmond, Életem regénye, in: Móricz Zsigmond, Regények VI., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 817–818. (A továbbiakban csak az erre a kiadásra vonatkozó oldalszámokat tüntetem fel.)

23 Grecsó Krisztián, Isten hozott. A Klein-napló, Budapest, Magvető, 2005, 292.

24 Móricz Miklós, Móricz Zsigmond érkezése, Budapest, Szépirodalmi, 1966, 160–161.

25 Móricz Virág, Tíz év II., Budapest, Szépirodalmi, 1981, 162–163.

26 Grecsó, Isten hozott… 43–44.

27 A Móricz-szövegkiadások felülvizsgálatának sürgősségét jól jelzi az Életem regénye datálásának különössége: a mindmáig leginkább használt, a Szépirodalmi Könyvkiadó Móricz-összkiadásában megjelent verzió ugyanis az 1938-as évszámmal indul, miközben a szövegben, ahogy idéztem, szerepel az 1939 ápr. 18.-as dátum. Másutt is az 1938-as évszámot találjuk, lásd pl. Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 455. Az 1978-as kiadásban egyébként két szövegcsonkítás is van, igaz, legalább jelzetten. Az első szerepel a Szörényi László gyűjteményében: „Meghatottan láttam a […] Ruszinszkó asszonyairól szóló felvételeken, hogy ők ma is fehér gubában járnak” (795.); itt, ahogy Szörényi is írja, a visszacsatolt szó szerepelt az 1939-es, az Atheneumnál megjelent kiadásban. (Szörényi László, Delfinárium. Filológiai groteszkek, Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 45.) Van viszont az 1978-as kiadásban még egy, Szörényinél nem olvasható csonkítás: „Milyen különös, hogy az adatkutató ivadék számára csak ezt az egy adatot őrizte meg a […] szétszórt telekkönyv.” (818.) Itt a következő szavak maradtak ki: “trianoni nemzetgyilkosság által”. Lásd az 1939-es kiadás 139. oldalán.

28 Lengyel András, „Egy »antiszemita« (?) Ady-vers. »Zikcene, zakcene, satöbbi«”, Holmi, 1996. július, 956.

29 Lengyel, i. m. 958.

30 Klein Viktor zsidó boltos 1948-as szegvári esete elolvasható pl. Pelle János, Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből, Budapest, Pelikán, é. n., 252–262.

31 Reményi József Tamás, „Titkos élet (Grecsó Krisztián: Isten hozott)”, Népszabadság, 2005. augusztus 6., Hétvége, 11.

32 Grecsó, Isten hozott… 232–233.

33 Grecsó Krisztián, „Önmagunk eredete”, Kortárs, 2003/1, 83.