A temetés

 

Az alacsony, kopár hegyek errefelé mint a lapos, kerek sátrak. Már a vonatból látni engedik a szomorú várost, amit körbevesznek: füst, kémények, betonhengerek, seszínű házak. Középütt nagy tér, sárga kaviccsal, nincs egy ép padja. A hegyek alján húzódó munkáslakótelepek négy-ötemeletes kockaházain túl utak, sínek, favázak, oszlopok, vezetékek, fel egészen a hegy tetejéig: életadó rémük, a Bánya.

A nagy, dróthálós cégtáblát tartó ív alatt kitárt vaskapuszárnyak, bent kinyíló tér, parkoló teherautók a dísztelen, nem túl magas obeliszk körül. A kőoszlopon márványtábla, rajta hosszú névsor: valami réges-régi, katasztrófába torkollott sztrájk emléke, egy rettenetes pénteké az elátkozott tőkés időkből, amikor az előző nap megrakott csilléket ürítő sztrájktörők fejüket felkapva, zsibbadó lábbal mozdulatlanná merevedve hallgatták, ahogy a másodpercnyi iszonyatos csöndben az ismerős morgás hangosodik, és tudták, pontosan tudták, hogy a tárnákban tétlen ücsörgéssel protestáló társaikra most omlik rá a föld, és a tárgyalásra érkező szigorú munkaadóknak hirtelen mentést szervező bizottsággá kellett átalakulni, hogy aztán döbbent borzadással nézhessék végig, ahogy a zokogó sztrájktörők szűnni nem akaró sorban hozzák fel a lázadók hulláit a föld alól.

 

A leglaposabb hegy oldalában, a város utolsó földszintes házai mögött zöld folt: a temető. Az egész kormos városban a temető a legszebb hely: mohos kőfal, örökzöldek, murvával felszórt gesztenyefa-allé, a fák közt a neobarokk ravatalozókápolna tornyocskája – mint egy rezervált, gazdag negyed. A kápolnában a ravatali kelmék, a kis orgona ezüst sípsora, a friss csokrok, a gyertyák – az egész városban ismeretlen luxus.

Itt feküdt most bíborban-bársonyban, fehér fodros damasztpárnán idősebb Németh János, élt ötvennyolc évet, abból negyvenötöt az alkohol fogságában. Nagy feje, mint egy tárgy a damasztpárnán, fakó, de dús haja már nem csapódott a homlokába, jellegzetes arccsontja már nem a haragtól feszült.

 

Maga volt még a kápolnában, a gyászolók a városban gyülekeztek, az ő néhai otthonának kockaköves kis konyhájában, ahol a harmadik hokedli már csak az asztal alá tolva fér el, ha valaki a mosogatóig akar eljutni. A kicsi konyha, az egymásra rakott öt ugyanolyan konyha oszlopában középen, az ugyanolyan házak sorában kettő által közrefogott térre nézett, amit csak azért nem neveztek udvarnak, mert a két ház között nem volt lezárva. De minden egyéb szempontból betöltötte a bérházudvari funkciókat: felhangosítva verte a két fal közt a lármát, árnyékban volt egész nap, elcsenevészedett benne még az ecetfa is, és ahogy illik, rendesen megrekedt közte a vastag ételszag. Perspektivikusan benne rejlettek a későbbi, sokkal monumentálisabb panel lakótelepi terek lehetőségei is: a felállított játszóterek egy szezon alatt lepusztultak, elhasznált öregek ücsörögtek a nyirkos semmiben maradt vasrudak között, próbálták fölköhögni olcsón mért életük mérgeit, gazdagították a visszhangosan csapongó zajok, az edénycsörömpölés meg a gyereknevelés repertoárját a szilikózis zenéjével, előttük a homokozó lelappadt, szeméttörmelékes talajában virágzott a kutyaszar.

Idősebb és most már néhai Németh János konyhája ablakában percenként felváltva jelent meg egy-egy rokona feje, hogy átadja a helyét a következőnek, aki kiles, néz, megállapítja, hogy nincs miért, és visszahúzódik. A lakásban a halál ünnepélyessége, ugyanaz a kivételes luxus, mint a temetőben: szép terítő, sütemény, rend. Azzal a tizenöt rokonnal, akik egymás után megérkeztek, zsúfolásig megteltek a kicsi szobák, még az úgynevezett nagyszoba is, de még az előszobából furnérlemezzel leválasztott hálófülke is, amibe mindösszesen egy ágy fért el – hajdan a kamaszodó ifjabb Németh János számára –, amin most a rokonságból ültek néhányan, sorban, mint a verebek, de hallgatagon, ölben nyugtatott, összefont kezekkel.

Ebbe a kis, keskeny helyiségbe a plafon alatt futó, nem nyithatatlan ablakok juttattak némi borongós fényt. Szobából egyébként eredetileg csupán kettő lett volna: a „kicsi” meg a „nagy”. A „kicsiben” rettegtek hajdan a gyerekek, a „nagyban” tört és zúzott a néhai, míg felesége – precízebben szólva, immár özvegye – reszketve tördelte mosogatástól vörös kezét, lehetőleg a kisszoba félig-üveg ajtaja elé helyezkedve, egyrészt, hogy biztosítsa a recés üveg épségét, másrészt, hogy legalább törékeny árnyával némi védelemérzetet nyújtson a benn lapuló gyermekeknek.

Egyébként idősebb Németh János daliás testalkatának még a nagyszoba is láthatóan szűk volt: széles vállával mindig kissé előrehajolva lépett be otthonába, és ezt a görnyedt tartást ifjabb Németh János csak akkor nem látta rajta, ha vasárnap délelőtt együtt álltak a focipálya mellett. Apja ilyenkor óriásnak látszott: kidüllesztett mellkassal magasodott fölé, egyik kezével vállára vetett zakóját tartva, a másikkal káromkodásait kísérve hadonászott, rázta öklét a bíró felé. Aztán be kellett kísérni a kocsmába őt, és várni, míg iszik – ha vesztett a csapat, azért, ha nyert, hát akkor meg azért. Fröccsökkel indított, mint módszeres ember, közben egy-egy sörre mindig meg lehetett hívni, aztán amikor már a düh gyüledezett benne, jött a pálinka. Homályosuló tudata ekkor még korántsem tette bárgyúvá: e korszakában az alkohol erős embert, majd fékevesztett fenevadat csinált belőle. Amikor a kocsmából kitették – mert sosem érezte meg azt a pillanatot, amikor még önként lehetett volna távoznia –, haza kellett kísérni, és pusztító haragja elől be kellett menekülni a kisszobába, és lapulni, míg a lakásajtó nem csapódott. Onnantól aztán ki lehetett engedni, és nyugodtan létezni másnap reggelig, és az is csak kevés izgalommal járt, ha reggel az ajtócsengő megszólalt: az őrszobáról rendszerint már majdnem józanul tért meg a családfő.

Idősebb Németh János királyi jogot érzett erre az életmódra, nem mentegetőzött, soha nem párolgott belőle másnapos bűntudat – ez volt számára a férfiélet, vagy mi: valami következmény, talán az ünnep, ami egyértelműen hozzátartozik a bányában töltött hétköznapokhoz.

 

Ifjabb Németh János tizennégy éves korában kinyitotta a kisszoba ajtaját, arrébb lökte ökölrázva hőzöngő apját, és a hosszúkás, dugig tömött sporttáskát maga előtt tolva a keskeny előszobában megcélozta a bejárati ajtót. Ha azt eléri, gondolta, akkor most örökre elhagyja a szülői házat. Mögötte anyja zokogott, de nem tett semmit, mozdulatlanságával segítette fiát kijutni a Pokolból, amelynek fejedelme minden bizonnyal rajta fogja kitölteni bosszúját az árulásért. Idősebb Németh János azonban abbahagyta a bömbölést: maga is a pillanat hatása alá került. Meg akarta volna tapasztalni a hihetetlent? Ahogy az alattvaló átlépi a rémuralom határát, és ezzel a szimpla mozdulattal elszakítja a pórázt, melyen eddig rángatni lehetett? Egy kisfiú kilép egy lakásajtón, kezében vékony testénél nehezebb sporttáska, ami akadályozza a sietésben, de így is szaporán lépked a buszmegálló felé. Ennyi? Ilyen egyszerűen véget lehet vetni a rettegésnek, pokolnak, ennek az egész rothadó szemét életnek, amiben ő úgy él, mint életfogytig börtönében?

 

Hát most már megszabadult. Leteltek hosszú munkaszolgálatos évei, s végül – mintha egy paktum értelmében – beszolgáltatta életét egyetlen hű társának, akiben sosem kellett csalódnia: a piának. Élete utolsó évében tudatos ivó lett, afféle lassú öngyilkos: amikor megkapta a kardiológián a sorsdöntő leletet, végképp átállt a halál pártjára. Pontosabban nem a halált választotta ő, hanem azt a teljes szabadságot, ami a halálig az övé lehetett, ha lemond a gyógyulás legkisebb esélyéről, az afelé mutató legkisebb erőfeszítésekről is. Ezt a körülötte élők éppen az ellenkező oldalról fogalmazták meg. „Nem bír lemondani az ivásról” – sóhajtotta a boltban idősebb Németh János felnőtt lánya, akit a vásárlók részvétteljesen kérdezgettek, ha előző este látták valahol dülöngélni vagy a házfal mellett maga mellé roskadva ücsörögni az apját.

De idősebb Németh János, leszámítva a feleségén egyre jobban elhatalmasodó vallási mániát, ebben az utolsó évben élt a legzavartalanabb boldogságban. A városka ismerhette ama végzetes lelet tartalmát – mert mindenki egyként szánakozó tapintattal fordult feléje, mintha máris halott lenne. „Ez hát az utolsó kívánság joga!” – mondogatta maga elé üdvözült mosollyal, amikor a minősíthetetlen kocsmában, ahová beszokott, a Lali pincér áthajolt az alumíniummal burkolt, lucskos sörpulton, és gyulladt szemével rákacsintva, bizalmasan, mint egy bennfentes, megkérdezte tőle:

„Na, még egyet, Jancsikám?”

Ez a lenyalt hajú Lali végigkísérte őt élete utolsó szakaszán: a halál beavatott ceremóniamestere lett. A pocsék kocsma – ahol hosszú délutánokon sokszor csak ők ketten: a haldokló és segédje ültek – egy városszéli térre nézett, afféle kóborkutya-térre, ahol a rossz fényű utcai lámpákat sorra megvakították a suhancok kövei, így sötétedés után a kocsmából kiszivárgó sárgás pára volt az egyetlen tájékozódási pont. Estére meg is találta ezt a forrást minden arra őgyelgő filléres élet: rendre begyűltek a segédmunkások, a szenesek, szemetesek, a senkik és semmik. Néhány nőnemű alakzat is keveredett közéjük mindig: a macskanadrágos, rossz fogú banyák – örök darabok –, meg a kékeslila monoklit viselő, hasas nők, sárgára vagy pirosra festett csutkahajjal, a maguk előtt tolt hordócskán megfeszülő műbőr kabátban vagy ezüstszállal hímzett kínai pulóverben, mind egy-egy hajdani telepszépe, akinek a sorsa így vagy úgy, de durva férfikezek között torzult idáig. Záróráig sűrű anyag gyűlt itt össze, a teremben éppúgy, mint a gyomrokban és az agyakban.

Lali pincér, a délutáni ceremóniamester a későbbi órákban egyre inkább diabolikus szerepeiben mutatkozott meg: a különböző fokozatú indulatokat kiváltó információk, melyek ezeket az ócska sorsokat olajozták, mind az ő emelvényén gyűltek össze, s mint egy villámokat dobáló alvilági istenség, egy-egy szavával működésbe tudta hozni a családi, baráti, alkalmi poklocskákat.

„Most láttam elmenni az Icával!” – vetette oda az érdeklődő feleségnek, és nagy műgonddal meggyújtotta a szikrát is a gyúlékony hír fölött: „Mi dolga lehetett vele, nem tudom…”

„Meg kéne már adnod azt a rongyot a Pistának” – mondta mintegy jó tanácsként a pultba kapaszkodó rozoga öregnek, olyan élesen kihallható álsuttogó hangon, hogy a helyiség zajában iszogató összes Pista felfigyelt.

Lali szerette, ha a kocsmában zűrzavar támad, s legjobban szerette, ha kitör a botrány. Ezek az elhasznált, satnya karok még egészen ígéretesen tudtak a borostás állak felé lendülni, a nők rikácsolása meg, rosszul kifestett vörös körmeik egymás hajában: ez volt Lali titkos perverziója. Imádta a pankrációt, de semmi élvezetet nem talált a német tévéadókon bemutatott műbalhékban, ahol a robusztus női testek a fizetségnek megfelelő arányban, néha tényleg csak ímmel-ámmal döngették egymást – inkább óriásamazonok baráti lapogatásának tűnt az egész, míg végül az egyetlen kis örömöt, a testek látványát is befedte a sár. De itt, az ő birodalmában, az ő szavára: élesben játszódott a műsor. A legnagyobb gyönyör pillanataiban be akarta vonni legállandóbb törzsvendégét, már-már társát, idősebb Németh Jánost is az adódó élvezetbe: meg akarta osztani vele a kivételesebb falatokat.

De idősebb Németh János nem volt alkalmas arra, hogy e baráti gesztust díjazza: ő ekkorra már elérte a tompaságnak azt a fokát, amit az egzakt kocsmai szaknyelv így határozott meg: „A Jancsi bácsi már megint zokni.” Ha útban volt, mert kellett a helye a dráma kifejletéhez, az érintettek egyszerűen arrébb rakták, mondjuk, a sarokba állították, a lestrapált takarítóeszközök közé, ahol az eseményeken kívül darvadozhatott záróráig, a túrószagú felmosórongy meg a söprű közt, aminek műanyag szálai éppen olyan sárga csutkába csomósodtak, mint a helyiségben tartózkodó elvetélt sorsú asszonykák haja.

 

Idősebb Németh Jánosnénak ez idő tájt már megvolt a maga minden esti békéje: hajdan dúvad férjét már fogatlan oroszlánnak sem lehetett nevezni. Nem volt az már egyéb, csak egy rakás férfiruha, ami alkohollal telített testszagot áraszt. Felesége így is bánt vele: kimosta, ráfektette az ágyra, kisimítgatta, elrendezgette. Őt nem érintette a városban általános részvéthullám: nem kért belőle, de nem is nyújtott ilyesmit a férjének sem. Ez az ember az ő világából már valóban átlépett a nemlétezők sorába.

Talán az utolsó megveretésekor halt meg a számára, amikor az asszony felfedezte, hogy a férje találomra méri az ütéseit, bizonytalan kézzel, meggyőződés nélkül. Nem verekszik már – inkább csak kapálódzik a levegőben. Azt nem mondhatnánk, hogy idősebb Németh Jánosné ekkor megsajnálta volna a férjét, de a nyugalmát visszaszerezte, és emiatt, ha hálát nem is, nem érzett haragot sem a pusztuló férfi iránt. Ettől kezdve a férje alakja olyan volt számára, mint egy árnyék, test és lélek nélkül. Nem zavarta semmiben, azt a kis házimunkát leszámítva, amit éjjelente okozott.

Az asszony azonban kétely nélkül magáénak érezte a gyakorlati feladatokat, amelyekkel férje árnyéka tetézte napi feladatait. Ha nem került elő hajnalig, ő maga kutatta végig a kapualjakat meg a kirakatportálok beugróit, hogy megtalálja és hazavigye. Lelkiismeretes és szemérmes asszony volt: nem kallódhatott az utcán az ő házából származó bizalmas családi holmi.

 

Ennyi kérdőjelmentes jóság nyomában szinte természetes növekedésnek indult benne az istenhit, amit a vallás gyakorlata körül fölengedő fagy is segített szárba szökkenni. Idősebb Németh Jánosné egyetlen kicsi engedetlenséget dédelgetett magában, egész szenvedéssel terhes asszonyi életéért cserébe: tudta, hogy ha az ura meghal, egyházi temetést fog neki rendezni. De annyira nem volt bosszúálló, hogy ezt tudassa is vele, megvárta, míg ez a kis elégtétel már csak a maga örömét szolgálja.

Egy délután a munkából hazatérve megtalálta férje hulláját a bejárati ajtó előtt ücsörögve. A hulla félrebillent fejjel támaszkodott a falnak, szétterpesztett lábain a felcsúszott cájgnadrág meg a zokni között kilátszott a szőrös férfilábszár, az üveges szem némileg bambán lesett a test mellé hullatott kezekre, a kiforduló tenyerekre, melyek mintha azt mutatták volna: „Sajnálom, ennyi, most már mit tehetek?”

 

Nem volt a látványban semmi rettenetes. A szatyrokat cipelő asszony, ahogy a lépcsőház nagyot csikorduló csapóajtaját belökve megpillantotta a testét, tudta, hogy az ura halott. Ez a mozdulatlanság összetéveszthetetlen: a hullák látványa az élők környezetében messziről harsogja az oda nem illő, megfellebbezhetetlen üzenetet; az embertest, ha nincs már benne élet, ha már nem lélegzik és nem tud mozdulni, más képet mutat akár húsz méter távolságból is. A holttest súlya is egészen más: sokszorosan, elbírhatatlanul nehéz, hiányzik belőle az a nem is fizikai tartás, ami a legbetegebb, magatehetetlen öreg testet is jellemzi, míg él. Az asszony semmi egyéb különbséget nem is észlelt a tegnap éjjeli élő és a mostani halott férj ellátásában, csak annyit, hogy ezúttal sokkal-sokkal nehezebb, és hogy most nem motyog.

Annál nagyobb volt a megrendülése, amikor a felöltöztetett halottat megnézte. A szemérmes és lelkiismeretes feleség természetesen maga mosdatta meg és öltöztette fel az ura testét, aztán az előszobából leválasztott hálófülkében várták, így, csöndes kettesben a hullaszállítókat, a férfi szépen rendbehozva hosszában az ágyon, az asszony meg a szélén ücsörögve a maradék helyen, kissé féloldalasan. Ez volt az az időpont, amikor a szobácska felső ablakaira pár percre rátapadt a nyugatról betörő valódi fény. A falon nagy molylepke árnya táncolt kivetítve. Az asszony sóhajtott, s arra gondolt, el kellene búcsúzni az emberétől. Ránézett – és elámult. Idősebb Németh János a halálban teljes egészében visszanyerte hajdani kemény, férfias külsejét: eredeti, daliás termetét, megfeszülő pofacsontjainak szélességét, hamvas haja sűrűségét. A fekete öltöny kitömött válla még a valahai izomzatot is megidézte. Frissen borotvált álláról már lekerülhetett a felkötés, összekulcsolt, eres keze – és egyáltalán: az összhatás elemei mind – tekintélyt, komolyan vehetőséget üzentek. Olyannak tűnt, mint aki hatalmas űrt képes hagyni maga után. De az asszony tapasztalatai már nem hagytak helyet arra, hogy efféle illúzió a lelkébe férkőzhessen. Azért örült a metamorfózisnak, mert e normális férfihulla láttán remélhette, talán a lehető legkevesebb kimondatlan kérdés fog a ravatal körül álló rokonok fejében rajzani.

 

*

 

A kápolna be volt zárva: az orgonista fiú visszakullogott a kulcsért a sírásókhoz. Ott ültek, örök piaszagukkal, a temető kiszolgáló házacskája mellett.

– Nem nyílik az, csak ha belerúgsz! – figyelmeztette az egyik.

– A francot – szólt közbe a másik –, akkor se, bazmeg. Megvan annak a forsza, bazmeg. Úgy kell balra nyomni a kilincset, amikor elfordítod a kulcsot a zárba, hogy egy kicsit fölfele.

– De kurvára okos vagy te, bazmeg! – ugatott a harmadik. – Nem bírod megemelni a segged, hogy elmennyé és megmutassad?!

– Jóvanmá, megyekmá, nekiabájjá má, te genyadék! De meg ne idd addig a maradékomat, mer kinyomom a szemedet, bazmeg! – mondta az első, és kászálódott.

– Ne szarjá be, bazmeg, jövünk mi is! – a másik kettő is feltápászkodott, és kísérték a vékonydongájú orgonistát a kápolnához, mint a testőrök.

Az orgonista fiú – jazz tanszakos hallgató – a szünidőkben fillérekért vállalta, hogy alkalmanként megszólaltatja szülővárosa ravatalozójának kicsi orgonáját. A helyi egyháznak nemigen tellett orgonistára – nem is jött még papnak se senki szívesen ebbe az istentelen, kommunista városba. Hívek alig voltak, a kapcsolat azokkal is meglehetősen laza volt, keresztelőt, egyházi esküvőt, istenes temetést a mai napig ritkán igényeltek. Ha már egyházi ember, akkor egy hittérítő hiányzott innen leginkább, nem híveivel közösséget kereső pap.

A kápolnaajtó nagy nehezen kinyílt, s még a bennfentes, szabadszájú sírásók is elhallgattak, ahogy a halál szentélyébe beléptek. Nem is mentek beljebb: megtámasztották az ajtót meg a félfát, és várták, mi dolguk lehet még. A vékony gyerek beült az orgonához. Volt még vagy fél órája. Elgondolkodott: vajon kihasználhatja-e az önkéntelenül adódott időt gyakorlásra? Aztán sóhajtott egy rövidet, megrántotta a vállát, elővette a kottáit, és odaintette a legfiatalabb sírásót: nyomja neki a fújtatót. Finoman megszólalt a jó kis motívum, előbb óvatosan csordogált a medrében, majd egyre inkább eláradt, kiengedett, csapongani kezdett: a fiú kifejezetten ügyesen improvizált. A sírásók felszimatoltak: hát ez meg micsoda? Kicsit elcsodálkoztak, aztán kedvtelve hallgatták a szelíden vidám dallamot, a halál felségterületére bemerészkedő életörömöt, amiben nem volt semmi kegyeletsértő.

Sem a zenész, sem a zeneélvező társaság nem vette észre, mikor állt meg a nyitott ajtóban ifjabb Németh János. Csak ahogy megmozdult az árnya, akkor kapták oda a fejüket. A zenészgyerek az orgona takarásában persze mit sem vett észre, önfeledten játszott tovább. Ifjabb Németh János felmérte a helyzetet, és a szájára tette a mutatóujját. A sírásók bólintottak. Ifjabb Németh János lábujjhegyen odaosont apjához, elhelyezte a koszorúját, rátette kezét az összekulcsolt márványkezekre, miközben a kápolna kopott kis mennyezeti freskója felé kellemes dallamain felkacskaringózott a jazz. „Herbie Hancock” – mondta ifjabb Németh János gondolatban az apjának. – „Nagyon szeretem. Már a fiammal is hallgattatom. A Rolanddal. A Krisztián még kicsi ehhez.” A hulla nem látszott ellenkezni, csak a pofacsontja feszült változatlanul. Ifjabb Németh János nem volt egészen biztos benne, hogy az apja nem dühös-e valami miatt: azért, hogy halott, vagy tán a jazz miatt. Tett még egy kísérletet: „Illik hozzám: hallgasd csak!” – mondta a márványarcnak. – „Olyan szabálytalan, töredezett, és mégis valahogy megmarad derűsnek.” Az apja változatlan arckifejezését most már az egyetértés, a biztatás jeleként fogta fel. „Az első keresetemből vettem egy Hancock-lemezt. Tudod, amikor első nyáron nem jöttem haza. Iszonyú meló volt ott a vasműben. Csepel még ennél a városnál is rondább. De csak föltettem a Hancockot, és máris megérte az egész” – már a koporsó szélén könyökölve fűzte a gyakorlatlan mondatokat, s nem volt biztos benne, hogy gondolatai nem hallatszanak ki, de a zene jótékonyan elkülönítette a sírásóktól. Azok meg, ha szerényen is, de ütötték a taktust az ajtófélfán.

Ifjabb Németh János már a házassága válságát kezdte boncolgatni a halottnak – az orgonista ekkor nézett ki a sípok mögül. Ifjabb Németh János azonnal felegyenesedett, a fiú azonnal abbahagyta a játékot, s az arcátlanságba belepirulva előbotorkált a hangszer védelméből, elnézést kérni. De ifjabb Németh János megelőzte:

– Ez ragyogó volt! Nem tudja, lehet itt valahol kávét inni? Még van vagy fél óránk a szertartás kezdetéig. Nem iszik meg velem egyet?

– Van nálunk kannásbor! – lelkesedett a kicsivel korábban még oly fukar sírásó.

– Figyejj, haver, marhajócsinálod, bazmeg! – lapogatta a másik a zenészfiú gyönge bordáit.

A temető kiszolgáló házikója mellett megitták az áldomást, többször gratuláltak a zenész fiúnak, ő meg még többször elnézést kért ifjabb Németh Jánostól a spontán koncert miatt. Kávé is került valahonnan, keserű-savanyú fekete lé, apró műanyagpoharakban, de hát a temető kiszolgáló házikója mégsem kávéház.

 

A gyászolók egy csapatban közeledtek az enyhe lejtőn, lassan mozgó fekete boly, volt bennük valami fenyegető, ahogy János észrevette őket, amikor a poharát emelve látószögébe került a ravatalozóból a frissen kiásott gödör felé vezető út. Elöl a koporsó mintha magától haladt volna a levegőben, egyenest szembeúszott vele, simán navigált, alig döccent. A gyászhuszárok beolvadtak a rokonságba a fekete ruhás nők takarásában, több asszony volt, mint férfi, a rokon asszonyok, Jánosnak csupa ismeretlen-ismerős arc, a koporsó mellett jobbról az egyik a nővéréé, és még vagy három ahhoz nagyon hasonló, csak idősebb változatban. Így, lehajtott fejjel különösen egyformának tűnt jellegzetes orruk, homlok felé szélesedő fejformájuk. Nem látta köztük az anyját – bizonyára ő az, akit a koporsó takar, csak a két fekete harisnyás, lapos cipős, tétova láb látszik, ügyetlenebbül halad, mint fenn a koporsó, jobbról-balról fekete férfinadrágok szára, vajon kikbe karolt bele – ő meg itt kedélyeskedik, csatlakozni kell most már hozzájuk.

Belépett a sorba, elkapott egy rosszalló pillantást a nővére száraz, józan szeméből, és néhány tisztelettelit a rokon asszonyokéból. Vagyok valaki, gondolta János, itt én vagyok a valaki, kis különcség, apróbb kihágások beleférnek, rendben, de azért módjával, ízlésesen. Odafurakodott gyorsan az anyjához, átfűzte a karját a sajátján. Megsimogatta az anyja kezét, az pedig felmosolygott rá, hát a Borika, látom, már nem is jött veled, pedig most már maradhattatok volna nyugodtan holnapig, súgta neki, de mosolygott még egyet, talán hogy a kényes mondatot ellensúlyozza vele. János válaszul újra megsimította az öregedő kezet, ez egy ilyen temetés, gondolta, az egyik jazzt játszik, a másik iszogat, az özvegy meg mosolyog.