Az Úr Jézus Krisztus végtelen irgalma, hogy egy ilyen apró faluban is van gyülekezetünk, skandálta erőltetett buzgalommal Áron; és ahogy ilyenkor, hosszú vezetések alatt szokta, félhangosan ki is mondta, amit gondol. Egy ilyen apró faluban is, sziszegte. A pulzusa az egekben volt, a szíve zavartan zörgött, és igyekezett nagy levegőket venni. Hiába próbálta, ez a kényszeredett örvendezés nem nyugtatta meg. Azért egy nyomorult padkát, szakadt ki belőle, építhettek volna. Érezte, hogy remeg a keze; görcsösen igyekezett az útra figyelni, még a nyakát sem merte megtörölni, pedig nagy cseppekben csöpögött fülcimpájáról a hideg veríték.

Áron a ceglédi gyülekezetből került Pestre, és még nem volt harminc, mikor már az első szektorban ült vasárnap, pedig a vasárnapi istentiszteletet közvetíti a televízió. Aztán nem egy olyan szerdai alkalom akadt, amikor az első sorban kapott helyet. Ez egyszerre volt felemelő és félelmetes érzés, mert az első sorban még szerdán is olyan pásztorok ültek, akik megyeszékhelyek gyülekezeteit vezetik: tekintélyes, régi szolgái Jézusnak, esetleg már akkor átjárta őket a Szentlélek, mikor a karizmatikusokat még üldözték, és állásával, szabadságával játszott, aki kockáztatni mert. Áron pedig alig néhány év után az egyház mértékadó szolgái között kap helyet. Tőlük nem is tartott, de a hátsó szektorban ülő testvérekről, akik évek óta becsületesen fizetik a tizedet, és a helyi gyülekezetükben már többször is prédikáltak, úgy gondolta, nem nézik jó szemmel az ő gyors előrejutását. És ebben – néha úgy érezte, szinte égeti a tarkóját a temérdek tekintet – nem tévedhetett nagyot. Irigylésre méltó megbecsülését tulajdonképpen ő sem értette, de a napokban komor gyanú támadt benne, hogy ezért az ajándékba kapott kitüntető figyelemért egyszer még meg kell fizetnie a vámot.

A gyülekezet főpásztora hívatta, ami komoly tisztesség, az országosan ismert lelkipásztor gyógyító erejű, karizmatikus személyiség hírében áll, nagyon elfoglalt ember, nehéz a közelébe jutni. Áron éppen ezért nem értette, vajon miért szakít rá időt a Mester; miért éppen őrá? Noha reménykedett, szorította szívét a sejtelem, hogy nem lesz alkalma előadni régen dédelgetett reformtervét, ami a zsidó sátorosünnepek újszövetségi szemléletű, „saját képre formálására” vonatkozott volna; a saját képre formálás nem a legjobb kifejezés, tudja ő, és talán nem is a legszerencsésebb, de belső használatra van, jobb híján. Igaza lett. A főpásztor nyájas volt, de szűkszavú, és bár képletesen fogalmazott, az első mondataiban utalt Áron feltűnő előmenetelére, és hogy a megbecsüléssel feladatok is járnak. Áron úgy érezte, ő valóban hátrahagyta régi énjét, minden erejével a gyülekezetnek él, s noha ő nem kérte e megtiszteltetést, igyekszik méltónak mutatkozni rá; ám most, éppen a főpásztor előtt, évek óta először, zsenánt helyzetéről nem egy bibliai motívum jutott eszébe. Nem József a Fáraó előtt, mikor annak felesége meggyanúsította őt; nem Jákob jövendőbeli apósa előtt, mikor megtudta, hogy tizenév szolgálat után mégsem Ráchel kezét kapta meg… – annál inkább egy régi magyar film ütött-kopott refrénje.

Virág elvtárs, majd kérni fogunk öntől valamit.

Kiskunfélegyházáig minden rendben volt, nem is remélte, hogy ilyen kellemes érzés lesz utazni, elhagyni Pestet; a gyülekezet apparátusa egy igazán elegáns Ford Mondeót bocsátott rendelkezésére. A fővárosban még feszengett, nehogy összetörje a drága autót, ráadásul többen meglátták a gyülekezetből, ahogy beül a koromfekete kocsiba, amelynek a rendszáma IMA-777, a hetes pedig szent szám; mindenki gondolhatta: fontos küldetésre megy. A testvérek elfordították a fejüket, ahogy elhaladt mellettük, mindössze a gondnok fogadta a köszönését – és ez bántotta Áront. Aztán a nap, a tágasság, a suhanó táj: az autó minden vártnál sebesebben haladt, megnyugtatta. Kiskunfélegyházánál véget ért az autópálya, és Szegedig traktorok, kamionok előzgetésével telt az idő, nehezen kopott a távolság. Kistelek után négy kombájn kanyarodott az 5-ös útra, éppen Áron előtt, és a kerekekről nagy halmokban hullott a sár, ráadásul csak a második két gépről csatolták le a széles aratószerkezetet, az első kettő majdnem a teljes utat elfoglalta. Áron egészen sokáig türelmesen követte a gépeket, de mikor a második-harmadik autó vágott elébe, ő is előzgetni kezdett. A negyedik kombájn mellől épphogy csak vissza tudott húzódni a jobboldali sávba, a hirtelen mozdulattól a kocsi jobb első kereke lecsúszott az útról, amelynek se padkája, se kövezett széle nem volt, viszont egy mély vályúban kijárták mellette a földet, az autó csúszkált, az alja borzasztó szikrázással verődött az aszfalthoz. Hiába rángatta kétségbeesetten a kormányt, inkább az ellenkező irányba, az árok felé pattant az autó, mígnem a fara egészen kicsúszott, és keresztben állt meg a szűk úttesten. Remegő kézzel, ügyetlenül farolgatott, közben beérték a kombájnok is, és egy csupasz bőrű, izzadós férfi, nyitott ingben, kihajolt a kabinból.

Ezért kellett annyira rohanni, baszkikám?

Milyen szép dolog, hogy egy határ menti, négyezres kis falucskában ilyen szép számú gyülekezet van, nyugtatgatta magát Áron ismét, kis híján száz megtért testvér, akik várják őt, tudnak az érkezéséről, és a mostani istentisztelet, annak örömére, hogy Pestről vendég jön, lakomával zárul. Kezdett megnyugodni, a kocsinak semmi baja nem lett, és ő most egy fontos ember, aki megtiszteli a falusiakat. A gőgösség bűnös érzület, csitította büszkeségét, de azért elképzelte magát kívülről, öltönyben, hátrafésült hajjal, ezzel az autóval, és arra jutott, bármilyen szokatlan is a feladat, amivel ide küldték, ez azért nem semmi.

A határ menti falunak két arca van – ez első pillantásra pontosan látszott. A főút, ami a román határhoz vitt, mint valami életet adó folyópart, kivirágoztatta az ottani portákat: zöldségesek, ajándékboltok sora, éttermek meg gyorsbüfék gusztusos imbisszel. Beljebb viszont szinte semmi, fülledt, nehezen felderíthető, mindentől elzárt falucska volt ez, a dühös Maros partján. Széles állkapcsú, bikanyakú fiatalok bámultak az autóra, az első mondatokat kétszer el kellett mondania Áronnak, mert láthatóan arra figyeltek, hogyan beszél, és nem arra, mit mond. A főutcán háromszor végigautózott, és egyszer sem gondolta, hogy jó helyen járna, inkább egy indokolatlanul széles mellékutcának tűnt, amelynek a közepén, mint egy patak, keskeny betoncsík kanyarog, és mindkét oldalán széles gyep. Az árnyékok kurták: körben alacsonyra metszett gyümölcsfákat látni, az előkertekben rövidre vágott fű helyett lucerna. A templomról fogott gyanút. Az mégis a falu kiemelt helye, gondolta, és nem is tévedett, mert srégen szemben meglátta a gyönyörű, múzeumos épületet, ahogy helyi „kalauzok” leírták a művelődési házat. A kopott, málló vakolatú épületnek valóban volt két vaskos oszlopa, és három lépcső is vezetett felfelé, mégis inkább ízléstelen lakóháznak tűnt. Áron senkit sem talált a portán, és beljebb is üres termekbe, irodákba nyitott be. Az előadóterem is néptelen volt, de ott több feszületet is talált, és a székekkel szemben egy sárosra taposott hokedli állt, mint a világ valamennyi szószékének paródiája. Az udvarról ingerült kiabálás hallatszott befelé, káromkodtak, egymást sértegették a kintiek. Ezek biztosan nem lehetnek a gyülekezet tagjai, gondolta. De legalább útbaigazítanak.

Odakint még reménytelenebbnek tűnt a helyzet, az emberek egészen közel álltak egymáshoz, és úgy kiabáltak a másik arcába, gyakran oldalra fordultak és köptek egyet: hegyeset, és messzire, mintha egy apró pisztollyal lőtték volna ki szájukból a nyálat.

Nem tudnak segíteni, vajon merre találom a… hebegett Áron, de senki nem figyelt rá. Egy átizzadt ingű, kopaszodó, kövér cigányemberhez lépett oda, talán mert ő állt a legközelebb, vagy mert ő magyarázott a leghangosabban, és ismét belekezdett, hogy kiket keres. A cigányember beleköpött a tenyerébe, hátrasimította a haját, és széles mozdulattal, mintha a mellúszás kartempóját szemléltetné, csendre intette a társaságot. Bár nem láthatta mindenki, ahogy a kövér ember a levegőben úszik, hamar csönd lett.

A pesti vendég?, kérdezte a kövér férfi.

Én… a gyülekezetet keresem, felelte Áron.

No végre, baszkikám, kurjantotta a férfi, és vállba verte Áront, aztán jelentőségteljesen körbenézett. Halleluja, megjött a pesti emberünk!

Néhányan igyekeztek úgy tenni, mintha örülnének, némi taps kísérte az elégedett morgást, de aztán valaki ismét üvölteni kezdett, félig cigányul, félig magyarul, hadart, hevesen bizonygatta, hogy igaza van, néha hátrébb lépett, és mintegy tanúságtételképpen döngetni kezdte a csupasz mellét.

A nagydarab roma férfi arrébb húzta Áront a bográcshoz, amiben valami gulyásszerű rotyogott, és kezet nyújtott neki.

Kazinci Edgár, mondta és elmosolyodott. Amolyan lelkipásztorféle.

Balogh Áron.

Szép név, vigyorgott a lelkipásztor, és a gyülekezetre mutatott. Baloghok itt is vannak. Szép számmal.

Az istentisztelet mikor kezdődik?, kérdezte Áron.

A misézés?, kurjantotta a férfi, már vége is vagyon! Elkéstél, cimbora, már ha megengeded, hogy így mondjam, pertu; de én vagyok az idősebb, szevasz.

Áron fel sem ocsúdott a rémülettől, hogy katolikus terminológiát használ a „pásztorféle”, mikorra már letegeződött Kazinci Edgárral, és egy korty borzasztóan rossz pálinkát is lenyelt a komaságra. Az italtól kis híján fuldokolni kezdett.

De danolni, nyugtatta meg a pásztor, még fogunk. Ha akarod, Isteneset.

Áron émelygett a töménytől, és dühös volt magára, hogy miért nem utasította vissza a szeszt: nem elég, hogy így nem tökéletesen tárgyalóképes, de az esélye is elszállt annak, hogy ma este visszainduljon Pestre. Azzal nyugtatta magát, ha többet nem iszik, hamar elmúlik majd az émelygés, a nehéz vacsora után pedig nyugodtan volánhoz ülhet, nincs az a szonda, ami kimutatna egyetlen nyelet italt. Ám ekkor elcsendesültek az emberek, Áron zavartan nézett körbe, valamennyien őt figyelték, és még a nők kezében is felespohár volt.

Igen nagy tisztesség minékünk, mondta Kazinci Edgár, hogy egy főember… vagyis pásztor… küldöttféle a mi csapatunkat meglátogassa. Az Úr Jézus Isten hozta minálunk Balogh… hogyis?

Áron.

Ja, hogyisne, biblikus név, Áron… urat. Érezd jól magad minálunk, mint a magad közösségében.

A pohár színültig volt töltve. Áron körbenézett, hogy nem, ezt már nem; most fogadta meg, hogy ennyi volt, mi értelme, hogy idejött, ha nem tud beszélni, és neki még ma vissza kellene utaznia a fővárosba. Megpróbált mondani valamit, de végül jobbnak látta, ha iszik. Az émelygés hányingerré erősödött, és egy kis szédülés is társult mellé, a hangok távolról, vastag szűrőn át érkeztek; bizonyosan ezért kiabálnak, gondolta Áron, és átkozta magát, hogy nem állt meg valamelyik büfénél enni, ha volna valami a gyomrában, biztosan nem ütötte volna ki ennyire egy deci pálinka. A kiabálás újrakezdődött, két férfi még lökdöste is egymást, Edgár avatkozott közbe, aki határozottan az egyik oldal pártját fogta, hogy miben, azt Áron nem értette, csak hogy idősekről van szó, meg a roma–nem roma együttélés lehetőségeiről. Felböffent a szesz, gyomorsavval együtt jött vissza, duplán mart, alig bírta lenyelni, ismét öklendezett. Egy idegen férfi irdatlan erővel csapkodni kezdte a hátát, és azt hajtogatta, hogy bogárka lehet a fulladás oka, sötétedik már, és az ember, ha nem vigyáz, a muslicák belerepdesnek a szájába. Megragadta Áron vállát, és kiáltott, hogy állj, majd a pesti ember igazságot tesz, ki, ha ő nem, ő bizonyosan meg tudja mondani, mi az okosság. Áron megrémült.

Milyen ügyben?, kérdezte. A helyi dolgokban, úgy vélem, nem vagyok illetékes.

Hát… amiről beszélünk, felelte a férfi.

Ne haragudjon, szabadkozott Áron, nem egészen látok tisztán…

Edgár odalépett, és a saját szája íze szerint festett le mindent, egyesek hangosan helyeseltek, de legalább annyian, elsősorban a magyarok közül, tiltakoztak, nyíltan büdöscigányozták. Kazinci Edgárt ez a legkevésbé sem zavarta, hadart, hogy igenis jót tesz az együttélésnek, és egymás elfogadásának, ha magyarok–cigányok közös fedél alatt, és ennek egyik okos módja lehet az is, ha aki megunta az anyját, eladja, mert szabadul a hely. Igaz, hogy egyesek szemében ez szálka, merthogy az egészet környezetéből kiszakítva adják elő, csak a csupasz tényt, hogy háromezerhétszáz egy nem pelenkázós nyugdíjas, és ezerkilencszáz volt a Sandai mama, aki a legolcsóbban kelt el eddig, de szaros is, és járkál világnak, a kettő együtt meg, na… nem praktikus. A magyarok tiltakoztak, hogy legalább az Úr Jézus előtt ne pártfogolják az emberkereskedelmet, elég nagy szégyen, hogy vannak olyan fehérek, akik képesek eladni az anyjukat. Edgár győzködni kezdte Áront, hogy nem eladásról van szó, hanem eltartási viszonyról, mert a cigányok megkapják azt a kis nyugdíjat, és főznek a mamára is, a mama meg családban van, nem egyedül, mindig van egy jó szó hozzá, és ahol tíznek fő, fő a tizenegyediknek is. Ott van a jó példa, Süket Jóska bácsi: még akkor is, ha néha haragszanak rá a Gazsóék, mert a gitártól besípol a hallókészüléke, de máskülönben pompásan megvan náluk. Eljött érte a fia, hogy beviszi Makóra a szeretetotthonba, és nem ment. Edgár elhallgatott, és öntudatosan körbenézett.

Ment? Nem ment. Nahát.

Valaki ismét üvöltözött, hogy a Süket Jóska teljesen hülye, azt sem tudja, hol van, és a moslékból kap ebédre.

Áron borzadva hallgatta a vitát, nem akart hinni a fülének, még mindig nem értette tisztán, ki fizet kinek és miért, de mikor ideértek, hogy a Süket Jóska a moslékból kap ebédre, és már röfög, akkor a hátba veregetős cigányembernek – akit, mint Áron kikövetkeztette, Gazsónak hívtak – ismét eszébe jutott, hogy vallatóra fogja őt.

No, mit szólsz? Tegyél igazságot, apám. Ki tudja azt bizonyítani, hogy moslékot kap a Süket Jóska minálunk, nem? Nem azt kap, és slussz. Ha meg megeszi a moslékot, hát egészségére. Maga a Süket Eszti adta el nekünk, a lánya, háromezerhétszázat fizettünk érte egy összegben, papír is lett írva, akkor meg hiába jön replikázni a városból a fia, kuss. Két évben egyszer letolja a képét, nem találja otthont a fatert, erre lármázik. Hogy rendőr. Minek rendőr? Jöjjön a rendőr, megmondom én neki is az igazat: ha mink nem vagyunk, a Süket papa egész évben magában rohad. Nemde?

Merev csönd lett, mindenki Áronra nézett. Néhol egy-egy „na?” hallatszott.

Nekem…, kezdte Áron, de épphogy nyögött valamit, ismét hangzavar támadt, kiabáltak, hogy tessék, ilyet küldenek Pestről, akinek fogalma sincsen semmiről. Indulatosan krákogni kezdett, hogy őróla ezek a parasztok ilyet ne mondjanak. Edgár a szokásos melltempójával leintette a társaságot. Mutatta, hogy tessék: a pesti úr nem is jutott szóhoz, hadd fejtse ki. Áron rádöbbent, hogy tényleg azt akarta mondani, fogalma sincsen, és nem szólt semmit, csak kétségbeesve elment a bográcsokhoz, majdnem könny szökött a szemébe, hogy ennyire ostobán lejáratta magát. Szorongani kezdett, és vacsoráig már meg sem szólalt. Igaz, nem is faggatta senki, nyugodtan őrlődhetett magában, hogy ilyen vesztett helyzetből miként fogja elvégezni a feladatot, amiért ideküldték.

Az ételről olyan meggyőzően állították, pörkölt, hogy Áron nem egykönnyen adta fel a próbálkozást. Mivel az előtte lévő tálból ő szedhetett először, öt-hat éhes ember figyelte türelmetlenül, ahogyan az ételben turkál. Ötször is megmerítette a kanalat, de hiába kavargatta, nem akart előkerülni szaft a zsír alól, és a húsos darabok sem tülekedtek. Annál inkább úszkáltak az áttetsző zsíros masszában fehér hájdarabok és csontszilánkok. Gazsó illedelmesen mosolyogni próbált, de végül egy indulatos megnevezésre futotta az erejéből.

Csülökpörkölt, he?

Áron meredt, köményes főtt krumplit evett, szinte magában, közben az első kimódolt mondatait fogalmazta, mikor belémart a szörnyű felismerés.

Nincs is itt a célszemély!

Legalábbis a leírás egyetlen emberre sem stimmel, és különben is, hogyan lehet ilyen feledékeny, hogy eddig eszébe sem jutott. Próbált higgadt maradni, de egyre feldúltabban kutatott a szemével, előre-hátra dőlt, és görcsösen próbált visszaemlékezni, hogy Lacika vagy Janika, mert nem mindegy, különösen, ha nincs is itt.

Kerekes Lacika vagy Kerekes Janika?

Észrevették, hogy kutat, kenyeret, savanyúságot, sört kerítettek neki, hogy őt is bevonják a társalgásba, arról beszéltek, ki volt már a faluból Pesten és mit látott. Áron zaklatottan igyekezett visszaemlékezni, a megérkezésekor lehetett-e itt egy mozgássérült fiatalember, aki vagy kerekesszékben ült, vagy egy háromkerekű biciklin (erről nem voltak pontos adatok), és aki állítólag fél arcára béna, amin a kicsit renyhe, mongolidióta tekintet még ront valamit, ám mindezekkel szemben vékony szálú, hosszú, barna haja van, mint az Úr Jézusnak. Áron nyugtalanságában többször leejtette a villát. Amikor visszaemelkedett, éppen a Gazsó tekintetébe szaladt bele.

A Lacika nincsen itt, mondta vigyorogva, egyél csak, mert nem bírod majd a pálinkát.

Kis híján félrenyelte a falatot. Mondta volna, hogy kit keres? Egyáltalán, említette, miért jött? Majdnem kiszaladt a száján a kérdés, de jobbnak látta, ha hallgat. Mi van, ha a pálinkagőzös tévelygése közben szó esett a Kerekes Lacikáról, de ő olyan kába volt, hogy nem is emlékszik. Mindegy. Annyi legalább már bizonyos, hogy Lacika. Ez is valami.

A sör, tömény és bor hatására gyorsan oldódott a hangulat, Áronnak többször eszébe jutott, hogy szóvá teszi, szerinte a bor mértékletes fogyasztásán kívül a többi szeszfajta nem való a gyülekezetbe, de a korábban hányingert okozó pálinka a zsíros ételre egészen jól esett, tényleg szétcsapatta, ahogy ígérték. Többször próbált a pásztor közelébe kerülni, esetleg kicsit félrevonni őt, hogy végre elő is adhassa, miért jött, de Edgár hol kiabált valakivel, hol valamelyik nőszemély fenekét csapdosta. Ráadásul Áront folyton, a gyülekezet fővárosi csarnokáról, a főpásztorról kérdezgették. Fantáziátlannak és ügyetlennek érezte magát, máskor olyan színesen tudja előadni mondandóját, most meg, hogy a gyülekezetről van szó, alig tud kinyögni valamit. Csak a sokadik kíváncsiskodónál jött rá, hogy csupa eldöntendő kérdést tesznek fel neki: „igaz-e, hogy”, „hallotta-e, hogy”, és a kérdezők meg sem várják a választ, ők maguk felelnek rá, sőt letromfolják, néha frissebb hírekkel rendelkeznek, mint amilyenekkel ő. Különösnek találta mindezt, de nem volt ideje elgondolkodni rajta, a poharát mindig teliöntötte valaki, közben a romák éneklésbe kezdtek, több lány meg is forgatta őt, szó szerint: Áron ügyetlenül szédelgett tánc közben. Eszébe jutott, hogy most lát és hall először cigányokat zenélni, gitáros, kanalas, kantás banda, és hogy ezt érdemes lenne lefotózni – talán a táskájában benne maradt a fényképezőgép. Ahogy kifelé indult, megint megpördítette egy cigánylány, egészen csinos, akivel addig forogtak, míg Áron előtt teljesen összemosódott minden. Mire sikerült leülnie, teljesen átizzadt az inge, nadrágja, és a zárt félcipőben égett a talpa. Megszorult a művelődési ház zárt udvarában a meleg, fülledt volt az este, Áronról folyt a veríték.

A zsebéhez nyúlt. Aztán megint. Körbetapogatta az ülepét, egyre ingerültebben csapkodta magát. Sehol sem találta a slusszkulcsot. Megkereste a zakóját, annak is kiforgatta minden belső zsebét: semmi. Keresztülvágtatott a művelődési házon; többen megpróbálták megállítani, de olyan dühösen taszított félre mindenkit, hogy egy lendülettel kivágtatott az utcára.

Az autó nem állt a ház előtt.

Sűrű sötét volt, egy lélek sem mozdult, csak a bentiek gajdolása hallatszott ki. Először majdnem szétrobbant a méregtől, úgy érezte, ölni tudna, hogy legszívesebben lemészárolná ezt az ördögi társaságot, ezek minden lehetséges módon vétenek az Úr Jézus törvényei ellen; és még képesek gyülekezetnek tartani magukat! Elrohant a sarokig, és teljes erőből belerúgott egy közlekedési táblába. Megemelte a lábát, mint egy keleti harcos, és talppal jó erővel megrúgta az alumíniumoszlopot, de ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, önmaga számára is teljesen váratlanul zokogni kezdett. Erős kéz markolta meg a vállát, amitől úgy megrémült, hogy rájött a csuklás. Gazsó állt mögötte, a vállrángatós roma férfi.

Nem kell pánik, baszkikám, nem gondolod tán, hogy itt minálunk ellopták volna a verdát? Aztat mi tudnánk először, de úgy meg lenne rakva a faszi, érted, hogy egy hétig véreset vizel.

Akkor, kérdezte elcsukló hangon Áron, hol az autó?

Na látod, kurjantotta a cigány férfi, ez nem kell, mondom. A pánik. Most akarsz autózni, vagy mi? Hát ittál! „Iszik vagy vezet”, he?

Nem autózni akarok, csak tudni szeretném, hol a kocsim!

Hol van, hol van?, nem is a tiéd, baszkikám, hanem a gyülié, a mienké is annyira. Ha már kötöd az ebet.

De én felelek érte!

Ne feleljél te semmiért, igyál inkább kicsikét, mert elvisz a szíved.

Áronban feltódult a düh, toporzékolni kezdett.

Ha nem kerül elő azonnal, felhívom Pestet!

Ugyan már, kicsi fiam, ezt meg minek. A csúnyát. Elvitte a főpásztor egy kicsikét; most ez olyan nagy probléma? Ha mindenáron telefonálni akarsz… bár nem szép, megmondom, nem szép. Hogy amíg vedelsz, mulatsz, más nem használhatja a közösség autóját. Már éppen a pásztor nem. Én ezt nem szeretném elmondani Pestnek, anyám életére.

Áron először azt hitte, nem jól érti. Még őt zsarolják meg, hogy ivott odabenn, miközben a pásztor „dolgozik”?! Ugyan min munkálkodik éjjel az a féreg, amihez éppen az ő autójára van szükség? Biztos volt benne, hogy be tudná bizonyítani az igazát, és igencsak pórul járna ez a züllött falusi gyülekezet, de az eset mindenképpen rossz visszhangra találna a vezetésnél. Balogh Áron, a kivételezett, autólopási ügybe keveredett egy határ menti faluban. Nos, erre semmi szükség.

Mikor hozza vissza?, kérdezte indulatosan.

Visszahozza, legyél nyugodt.

Odabenn Gazsó töltött egy pálinkát, miközben vigyorogva bizonygatta, hogy semmi gond, ő már el is fejtett mindent, nem haragszik, mert a cigány nem haragtartó fajta, ezért is őrzi meg az Isten az egészségét és jó kedélyét sokáig… A főpásztor még vagy másfél óráig nem került elő. Dolgozik, zsörtölődött Áron, és egyre rémültebb idegességgel pillantgatott az ajtó felé. Mire Kazinci Edgár megérkezett, már alig bírta elnyomni az újra és újra feltörni akaró sírást. A pásztor gondterhelten lépett be, azonnal pálinkát kért, és arénázni kezdett, hogy ilyen szemétséget az életben nem tapasztalt; valami Gila Antal nevű férfit ócsárolt, akinek ő már temérdek alkalommal segített szorult helyzetében, a Tóni meg játssza az urat, hogy majd reggel, de még megkeserüli. Áron hiába tülekedett, nem fért oda Edgárhoz, és mivel többen is kiabálva kérdezgették a pásztort, az nem hallotta vagy nem akarta meghallani őt. Egyre ádázabbul lökdösődött, fogát csikorgatva próbált előrejutni. Mikor az egyik férfi visszataszította a könyökével, akkorát üvöltött, hogy kétszer is visszazengett hangja a nagyteremből.

Hol a kocsim?

Fagyos csönd lett. Mindenki őket nézte, Áron úgy érezte magát, mintha egy divatjamúlt spagetti-westernben szerepelne, ő állna középen, mint az egyik párbajhős, és vele szemben Kazinci Edgár. A pásztor végtelennek tűnő lélegzetvételnyi ideig hallgatott. Semmit nem árult el az arca. Mielőtt megszólalt volna, szélesen elmosolyodott.

Tudjátok, feleim, kezdte prédikáló hangon, ilyenkor kell gyakorolni a testvéri megbocsátást, és az alázatos viselkedést. Mikor szorult helyzetünkben testvérünk nem megértést tanúsít, pedig az ő szeretetére lenne a legnagyobb szükségünk, hanem számon kér minket. Mindezt abban a pillanatban, mikor mi fel szerettük volna ajánlani neki, hogy ha fáradt, elvisszük Kerekes Lacikához, ottan minden ügyét, ha van neki ilyen, elintézheti, és a Lacika tárgyalójában kényelmesen meg is alhat. Mindezek után, testvéreim, hogyan illik viselkednünk?

Az emberek tanácstalanul pislogtak egymásra, kis morgás támadt. Egy rémült, falfehér arcú lány fölemelte a kezét.

Tessék, Bettike, szólította föl a pásztor, te mit javasolsz?

A Szentlélek erejével meg kell bocsátani néki!, dadogta a lány.

Megbocsátani?, kiáltott fel a pásztor, és kínosan hosszú hatásszünetet tartott. Úgy van! Keresztényi kötelességünk megbocsátani neki! És most erisszetek dolgunkra.

Olyan lendülettel indultak el, hogy Áron már a zakójáért sem tudott visszamenni. Elébb megpróbálta szóba hozni, de úgy gondolta, talán ahogy a többi, úgy az is előkerül, úgysincs semmije, még a táskája is a kocsiban maradt, a kocsi meg az Isten tudja, hol lehet. Szó nélkül kullogott a pásztor mellett, hamar lekanyarodtak a főutcáról, még sötétebb lett, egészen ritkán világított egy-egy lámpa. Kazinci Edgár buzgón bizonygatta, semmi gond, ő már el is felejtett mindent, nem haragszik, mert a cigány nem haragtartó fajta, ezért is őrzi meg az Úr Krisztus az egészségét és jó kedélyét sokáig. Ez a motívum ismerős, gondolta Áron, de megint nem szólt. Semmihez sem volt ereje, feladta, lesz, ami lesz, talán előkerül az autó, úgysem igaz, hogy testvérek lopnák meg. A pásztor közben arról beszélt, hogy a kevélység nagy bűn, és Áron kevélységgel a szívében érkezett ide, de azt megérzi a Krisztus Úr, és feladatok elé állítja, alázatossá teszi a szívét. Továbbá, ha Áron megenged egy személyes megjegyzést, nem valami pöpecül állta a próbákat, amiket az égi hatalom állított elé, mert az irigység, például, az nagy bűn, ne is említse ehelyütt a megbocsátás hiányát. Mert tudja ő, Kazinci Edgár, akit Jézus erre a hálátlan feladatra most kijelölt – ráadásul úgy, hogy nem is sejtette, micsoda játékszer lesz ezen a gigászi terepasztalon –, szóval tudja ő, hogy Áron úgy véli, mások hibáztak, esetleg egyenesen ő, Kazinci Edgár, a gyülekezet pásztora, de valós megvilágításból viszont, mint már mondotta, az Úr Jézus minden kevélységet megbüntet és… és… bizony ezért történhetett az egész. Áron megpróbált közbeszólni, hogy mégis, mi?, de a pásztor leintette, hogy ne kövessen el újabb hibákat, inkább hallgassa végig. Mert az a helyzet, hogy neki kivételes szerencséje van, hogy itt méretetett meg, náluk büntette meg kevélységét Krisztus Úr, ugyanis ebben a faluban szó nélkül, keresztényi kötelességből segítenek neki a testvérek, és még bele sem kell szállnia a számlába. Baráti alapon lesz, a Tóni haver, csak kéreti magát, nem beszélve arról, hogy nyugtalan lelkét közben azzal hűsítik, hogy Kerekes Lacikához személyesen ő maga kíséri el.

Ez már sok volt. Honnan tudja a pásztor, hogy ő Kerekes Lacikát keresi? És mi történt az autóval? Mi az, hogy neki nem kell fizetnie? Miért kellene? Dühödten támadt Kazinci Edgárra, de csak néhány „no de”-t tudott eldadogni, a férfi sértődötten közbevágott, hogy ha a pesti vendég mégsem a Lacikát keresné, alhat a művelődési házban is, ő igazán nem akar a kedvességéből tolakodást csinálni. Ő megy is, mert itt lakik balra, a fiatalember biztosan visszatalál a házhoz, jóéccakát. Áronnak minden porcikája tiltakozott a képtelen helyzet ellen, mégis kénytelen volt a férfi után szaladni, hogy legalább Kerekes Lacika kerüljön elő, nem beszélve arról, hogy a művelődési házhoz nem talált volna vissza. A pásztor visszafordult vele, és Áron megdöbbenésére abba a házba csöngetett be, amely előtt az imént faképnél hagyta. A házban sokáig sötét volt, közben a pásztor Lacikáról magyarázott, hogy példaértékű keresztény ember, igazi, pincemély hívő lélek, aki utat talált az Úr Jézushoz: nem hiába, béna. Egy bozontos hajú fiatalember húzta szét a függönyt, köszönés nélkül kinyújtotta a kulcsot az ablakon, aztán ismét eltűnt a függöny mögött. Áron átvette a kulcsot, Kazinci Edgár lelépett, méterekről morgott vissza egy jóéccakát-félét, és még valamit, amiből Áron nem értett semmit.

A falat tapogatva botorkált át a koromsötét udvaron. A házigazda a folyosón várta, csíkos pizsamában ült a kerekesszékben. A főpásztor leírása csak félig-meddig stimmelt. Kerekes Lacikának valóban hosszú, barna haja volt, mint Jézus Krisztusnak, és volt valami fenyegető csillogás a szemében, de semmiféle bolondéria nyoma nem látszott az arcán.

Balog elhúzott, mi?, kérdezte.

Milyen Balog?

A pásztor, a szemétládája.

A Kazinci Edgár?

Edgár! Az. A Balog Jóska, hogy törne le a dereka, a „szent kölcsön”-nel együtt, amit három hónapja nem képes megadni.

Nem Kazinci Edgárnak hívják?, kérdezte Áron.

De, felelte Kerekes Lacika, annak. Balog Jóskáról magyarosított. Ahogy ő mondja.

Mit csinált?

Magyarosított. Így nevezi a hülyéje. De nem tudta, hogyan kell leírni, hogy Kazinczy, aztán most rajta röhög a hivatalban mindenki, hogy ő az ország egyetlen ’Kazinci’-ja ’z’ nélkül, ’i’-vel.

Szintén zenész, morgott Áron. Szabadkozni kezdett, hogy ilyen kései órán, ám őszintén mondja, komoly viszontagságok árán ért ide Budapestről. De ha így alakult, nem kertel, nem húzza az időt, belevág, hiszen a jó hírnek nem kell cégér, ő bizony azt akarja mondani, hogy Lacikát elképzelhetetlenül nagy megtiszteltetés érte! Lacikának arcizma sem rándult, sőt, azt javasolta, feküdjenek le, úgy jobb lesz megbeszélni, neki ilyen későn már kellemetlenül erősen fáj a forgója a tolókocsiban. Ami meg a megtiszteltetést illeti, majd elővezeti úgy. Áron tiltakozni próbált, hogy ez szerfelett nagy dolog, el sem tudja képzelni, mekkora, az egész életére kihatással lesz, talán szerencsésebb lenne, ha egy asztal mellett… Lacika nem alkudozott. Erősen kapaszkodott, de segítség nélkül, egyedül állt fel a kocsiból, rutinos mozdulatokkal az ágyba tornázta magát, és ráparancsolt Áronra, hogy dobja le a cipőjét és dőljön le a heverőre, különben sötétben kell ellavíroznia odáig. Áron éppen elért a heverőig, mikor a fiú lekapcsolta a villanyt. Leült a pamlag szélére, és bontogatni kezdte a cipőfűzőjét. A szeme nehezen szokta meg a sötétet, néhány perc múlva is csak a nagyobb tárgyak kontúrját vélte felfedezni. Nem akart lefeküdni, de Lacika ráparancsolt, hogy ne akkor kezdjen majd el fészkelődni, amikor már mindent megbeszéltek, mert ő akkor azonnal aludni fog, és ha Áron nyöszörögteti az ágyat, felébred. Ledőlt, az öreg pamlag nyikorgott, a rugók több helyen kiálltak az elvékonyodott anyagból.

Kerekes Lacika ellátta néhány tanáccsal. Hogyha fázik, bújjon be a pléd alá. Ha vizelnie kell, nyugodtan használja a vödröt a sparhelt mellett, mert benti klozet nincs. A retyót meg éjjel viszontagságos megközelíteni, lévén, hogy kilopták az összes kinti lámpából a villanykörtét, és nem vesz újat, úgyis elcsórják megint. Aztán hirtelen azt kérdezte:

Akkor te vagy az, ugye, a pesti gyülekezetből, akinek Edgár összetörte a kocsiját?

Áront valami ismeretlen erő sokkal gyorsabban mozgatta, mint ahogy az értelme képes volt felzárkózni. Mire igazából megértette, mit hallott, már ismét az ágyon ült. Előtte felugrott, torkából mély üvöltés szakadt ki. Tompa, hangtalan puffanással verte be a fejét valamibe, és szinte ugyanabban a percben, ahogy kilőtt, vissza is hanyatlott a pamlagra. Ismét az ágyon ült, feje, nyaka kíméletlenül sajgott, és ekkor fogta föl igazából, hogy mit kérdezett tőle vendéglátója.

Mi az, hogy összetört? Honnan tudod?

A gyülekezetből mentek haza erre, és beszóltak, hogy megint van itt valaki, és viseltes a kocsija.

Ezt nem viszi el szárazon!, kiáltotta Áron.

Ugyan, szisszent fel Lacika, minek hangoskodni. Állítólag csak valami defekt, meg egy kicsit meghúzta az oldalát, de már a Tóninál van, aki úgy eltünteti, hogy a saját anyja sem veszi észre a sérülést.

Áron visszadőlt az ágyra. Hallgatta Kerekes Lacika előadását, hogy nem lesz az autónak semmi baja, kicsit takarítgatni kell majd, az lehet, attól függ, hányan használták, de néhány zsebkendővel megoldható, és biztos, hogy kipucolták a nagyját. Áron apatikusan hallgatta a fiú szavait, értette is, nem is, mire utalnak; meglesz a kocsi, az a lényeg. Különös, keserű nosztalgia kerítette hatalmába: hogy milyen hosszú ideje nem látta világi barátait. Velük a gimnáziumi táborozásokon beszélgetett utoljára így, egy sötét szobában fekve. Ilyenkor meredeken őszinték voltak, akárha ittasan, olyanokat is elfecsegtek, amiket nappal sohasem árultak volna el egymásnak, és volt a beszélgetésekben valami pezsgés, bármiről is esett szó, erotikus dolog volt hallgatni. Egészen elrévedt, Kerekes Lacika másodszor szegezte neki a kérdést, mire megértette.

Szóval, minek jöttél?

Áron zavartan magyarázni kezdett, ismét a megtiszteltetés nagyságát ecsetelte, és hogy a világi emberek, akiknek csak a pénz az érték, föl sem tudnák ezt fogni, hogy miről is van itt szó, talán csak a sérült emberek, mármint a testileg, mint ő, talán azok. Ők. Ti. Merthogy a pénz nem az első, ott van a vak ember példája Jézus Krisztussal, aki, bizonyosan mondani sem kell, azt kérte…

Ki jön?, vágott közbe Lacika.

Ezt meg, hebegte Áron, hogy érted?

Melyik gyógyító?

Áron meglepődött, vajon miből találta ki a fiú, hogy érkezik egy gyógyító, de ha már, akkor megpróbált innen közelíteni, és igyekezett minél plasztikusabban lefesteni a karizmatikus gyógyító személyét, azt a tiszteletet, nagyságot, ami övezi. De érezte, nem elég pontosak a kifejezések, amiket választ, így nem lehet valójában átérezni, hogy a legnagyobb, legjobb, legfontosabb személy érkezik. Egyenesen az USÁ-ból. Az ennyire karizmatikus személyek bizony galaktikus dolgokra képesek, vélekedett, és maga is meglepődött, hogy milyen izgalomba jött, szinte remegett a hangja, ahogy magyarázta, hogy ő most a Lázár jelenetét képzeli maga elé, és hogy ígérni semmit sem ígérhet, de képzelje csak el a Lacika: a Szentlélek közelében talán még ő is, az ő mozgási problémája, egy kelj fel és járj-tól akár, garancia, ugye, nincsen, hiszen az az ő hitén is múlik, azt neki is kell akarnia, de a gyülekezet vezetése abban a megtiszteltetésben részesítené, talán már érti is, nem kell se hálálkodni, se sírni, szóval… ő lehet az, aki. Gondolja meg, milliók várnak a gyógyulásra! És nem a milliók, hanem ő.

Ez egy feka manus, ugye?, kérdezte Lacika.

Áron majdnem leesett az ágyról. Talán, mit tudja ő, illetve lehet, igen, látta a plakátokat, és színes bőrű, afro-amerikai férfi; de miért fontos ez?

Neki már gyógyultam, mondta Lacika. Pökhendi egy alak, Istenemre, reklamált, hogy nem elég gyorsan álltam fel a székből. Hogy nem kell ennyire túljátszani. Mondtam, fordítsák le neki, kapja be, béna vagyok, nem megy azonnal. Ha látod, mondd meg neki, Kerekes Lacika azt üzeni, fákjú.

Áron percekig csak dadogott, hogy mire gondol, miről beszél, talán nem értik egymást, ő nem tudja, mi vihette ennyire tévútra a társalgást, akkor most igyekszik tiszta vizet önteni a pohárba; arról van szó, hogy…

…Arról van szó, vágott közbe Lacika, hogy így drágább lesz.

Drágább?, hüledezett Áron. Minél?

Minél?, baszkikám, ne játsszad már itten a sült tököt, mert elszáll az agyam. Tizenöt rugó nem lesz elég, mert ez a feka egy pojáca, és ha megint sámánkodni akar, lelke rajta, de neki csak harmincért gyógyulok, és akkor még örüljön, hogy keresztényi alázatból nem a triplája.

Áron igyekezett nagy levegőket venni, mert felkavarodott a gyomra, mint a pálinka után. Újra és újra a kályhától indult, és próbálta elölről kezdeni a kérését, mint aki meg sem hallotta a korábbi válaszokat, mint akinek ilyen sűrű cinizmusra már nincsen füle. Minden körben hasonló választ kapott.

Ilyen hülyén még senki sem alkudozott, mondta Lacika. Testvér, ne fárasszál tovább a szent maszlaggal, mert el sem megyek. Különben is: mikor kéne táltos csikóvá lenni?

Holnap, felelte Áron.

Baszkikám, jó, hogy nem aznap jössz, hogy de ugorjak is. Nem is érek rá!

Áron üvölteni kezdett. Mi az, hogy nem ér rá meggyógyulni, hát ha nyomorék béna akar maradni egész életében, lehet, de ilyen lehetőség nem lesz többet, az biztos! Mi lehet fontosabb a gyógyulásnál?

Kerekes Lacika döbbenten kapcsolta fel az ágya melletti kisvillanyt; felült, hogy megnézze magának a hepciáskodó alakot.

Te tényleg ilyen hülye vagy? Nem csak játszod?

Nincs is nálam ennyi pénz, felelte lemondóan Áron.

Akkor valóban stupid vagy, csodálkozott Lacika, de ne keseredj el miatta. Igazából mindegy. Nem érek rá, mondom. Magyarbánhegyesen gyógyulok holnap, egy őrült jó arc jógi gyógyítónak. Keleti alapon ontja a csodákat, és mindig hülyére dicséri a felállásomat. Igaz, nem fizet, csak tízet, de folyton azt harsogja, nincs még egy ilyen hiteles felállás, mint az enyém. Hogy látszik a küzdelem rajta. Oszkár-díjas, érted? Úgyhogy a te pökhendi, feka hályogkovácsod csak menjen a picsába, inkább gyógyulok ennek a lökött, festett magyarnak, ez legalább nem csak egyszer jön egy évben…

Áron alig figyelte, miről magyaráz Lacika, ismét a gimnáziumi táborozások estéire gondolt, és olyan erősen vágyott vissza, hogy szinte fájt. Pedig most az is eszébe jutott, hogy milyen rossz volt egyedül maradni, mikor a többiek észrevétlenül, néha mondat közben elaludtak, ő meg csak hallgatta a szuszogást, meg a nyugtalanító zajokat a szomszéd szobából. Átvillant rajta, hogy megkérdezi: vele most mi lesz, de aztán olyan ostobának, olyan reménytelennek hatott a kérdés, ráadásul úgy rátört a fáradtság, hogy már csak félálomból hallotta Kerekes Lacika részletes prognózisát a reggeliről. De jó, gondolta még utoljára: nem én maradok ébren.