3. ÜVEGCSILINGELÉS

(ILONA)

Visszakézből, felfelé, az ég felé.

Ilona a hősi halálról szóló gyászjelentés mellé egy fényképet is kapott. A fotográfián Flaschner János állt egy kórházi teremhez hasonlatos szobában, előtte és mögötte is ágyak sorakoztak, körülötte pedig a társai.

Férfiak, katonaruhában vagy hosszú, fehér ingekben, mintha alváshoz készülődnének. Két katonán még sapka is volt, a János mellett álló altiszt mellén két kitüntetés fénylett. János hátratett kézzel, kigombolt ingben nézett a fényképezőgép lencséjébe, rövidre nyírt, sűrű haja alatt fehér volt a homloka, a szempár szinte áttetszően világított, a bajusza kétoldalt hegyesre felpödörve kunkorodott.

Az Irgalmasok temploma alatt, a domboldali temetőben Ilona egy keresztet állított a Flaschner nagyapáék, Flaschner István és a Kálovitsok sírjai mellé, arra íratta fel János nevét. Feketebodzát ültetett a bukszusbokrok közé, valahol azt hallotta, hogy ez a fa olyan erővel fúrja le a földbe a gyökereit, hogy felszívja még a csontokat is. Ha már Flaschner János földi maradványai nem kerültek haza, akkor legalább a gyökerek nyúljanak le, minél mélyebbre, ki se lehessen soha tépni őket.

1916 augusztusában, közvetlenül azelőtt, hogy Románia az antant oldalán hadba lépett a központi hatalmak ellen, dél felől átszökve a határon és frontvonalon egy zongoraművész érkezett a városba. A reggeli vonatról lépett le, legalábbis így mondta, de hogy hol és miként szállt fel rá, arról nem beszélt. Azt viszont, hogy zongoraművész, ő állította magáról, amikor Dojcsánt, a Forrás szálló igazgatóját felkereste.

Hátrafésült hajú, napsütötte bőrű, sasorrú, csontos arcú férfi volt. Amikor a díszterem zongorájához ült, hosszú, ápolt ujjait egy pillanatig úgy emelte a feje fölé, mintha két csillagot formázna. Hogy végül is milyen egyezséget kötött a szállóval, azt kevesen tudták. Mindenesetre szobát ott kapott, és esténként, bár rendszertelenül, mintha csak a maga kedvére, s kevésbé a megjelent vendégek szórakozatására tenné, gyakorta odaült a billentyűk elé. Az is kiszámíthatatlan volt, hogy a kedve szerint éppen mit fog játszani. Éppoly könnyedén és mégis átéléssel adta elő a fővárosból érkezett kották alapján a legújabb slágereket, nótákat és filmdalokat, mint ahogyan képes volt Liszt valamelyik rapszódiájával, Chopin etűdjeivel elcsendesíteni az egybegyűlteket. Olykor a zárás után, az asztalokra fordított székek között is játszott, lehunyt szemmel hajolt a hangszer fölé, hosszú haja a homlokába hullt, a félhomályos teremben puhán, lágyan bugyogtak fel a hangok.

Flaschner János özvegyét, Ilonát a vegyesboltban ismerte meg. A főtéren sétálgatva tért be a kis kolomppal csengető ajtón, s a pult mögött meglátta az alacsony, telt mellű, pihésen göndörödő hajú fiatal özvegyet.

Gizella, Ilona kislánya a pult előtt, a földön játszott.

A zongoraművész némi habozás után egy fehér inget kért, s aztán szótlanul nézte, ahogy az asszony hátraküldi a raktárba a segédet, végigtolja a sárgaréz kampós falépcsőt a polcok előtt, s felkapaszkodik a legfelső fokra, hogy a finomabb darabokat elérje. Amikor felnyúlt a dobozért, a fekete csipkével szegett szoknyája felhúzódott egészen a vádlijáig, látszott, milyen gömbölyűen feszülnek meg a lába szárán az izmok.

A temetőben csókolóztak először.

Flaschner Ilona tisztában volt vele, hogy a férfi már a főtértől követi őt, hallgatta a macskaköveken kopogó lépteit. Azt is tudta, sejtette már, otthon is, kora reggeltől fogva, hogy azon a napon valaminek történnie kell, fel is készült minden veszély elhárítására, ám nem számolt a saját teste vad és sürgető vágyaival. Otthon, a tükrös szekrény előtt hosszas gondolkodás után egy fekete, sűrű szövésű fátylat borított a kalapjára, úgy indult a temetőbe, elrekesztve izzó arcától a kinti világot.

Délután volt, de még élesen, tisztán ragyogott a levegő.

Ilona Flaschner János keresztfája előtt állt, kezében egy csokor frissen vágott margarétával, amikor megérezte, hogy az idegen férfi hátulról egészen közel lép hozzá. Elgyöngült a térde, ahogy beszippantotta az ismeretlen testből áradó kesernyés, mégis édes ízű illatot, az orrcimpái megremegtek. Felháborodást mutatva akart megfordulni, hirtelen mozdulattal, ám abban a pillanatban szembetalálta magát a fölébe hajoló férfi hatalmasra nőtt, feketén izzó szemével, horgas, követelőző orrával. Olyan hirtelen és olyan ellenállhatatlan erővel találtak egymásra, hogy még a fekete fátyolt se volt idő félrehajtani; a szájuk és a nyelvük a csipkedíszítések hálóján át próbált lázasan összetapadni. A margarétacsokor szalagkötése elpattant, és a széthulló virágszálak Flaschner János keresztfája és a Kálovitsok sírja között a fehér kaviccsal felszórt gyalogútra szóródtak.

A zongoraművész, Orlik Péter Erdélyből jött át, elmondása szerint az egyik nagyapja vízimolnár volt a Temesvár közelében folyó Bega-csatorna mellett, legalábbis ami az anyai ágat illeti, de máskülönben, mint mondta, apai ágon a család állítólag valahonnan a Fekete-tenger partjáról, Odessza közeléből származott, nincs kizárva, hogy egyenesen a nagy Rusz idejében arra a vidékre vetődött kereskedők leszármazottai.

– Én csak egy zsidó ember vagyok – mosolygott Ilonára, és hosszú, szinte önálló életet élő ujjaival végigsimított az asszony arcán. – Kereskedők és utazók voltak az őseim, nekem pedig már csak a hangok maradtak. Látod, így kerültem ide is. Nem tudom, hová megyek, nem tudom, meddig maradok, a hangokkal utazom, és nem érdekel a pénz.

– Nem tudod, meddig maradsz?

– Innen már soha nem megyek el, ha te is úgy akarod.

Orlik teste vékony, hajlékony, szinte lányos volt, egészen más, mint Flaschner János fehér bőrű, duzzadóan izmos alkata. Sima arcán, borotvált ajka fölött az izzadságcseppek, mint az apró, elektromos szikrák. Szeretkezéskor Ilona úgy érezte, mintha valami ismeretlen, buja növény indái fonnák körbe, simogató levelű, soha nem volt kertek illatát árasztó fonatok, olyan vad indák, amelyek elhatolnak a teste legrejtettebb zugáig is, soha nem képzelt vágyakat és soha nem remélt élvezeteket keltve életre onnan.

Nem sok idő kellett, hogy már folytonosan az orrában érezze a kesernyés, mégis édes illatot, s ez a bolondító illat nem csak vele maradt egész álló nap, de ő már menekülni sem akart előle.

A szerelem tetőpontján mindketten olyan gyönyört éreztek, ami szinte az eszméletvesztéshez hasonlított: a férfi éles, a sikoltáshoz hasonló, rekedt kiáltására néha Ilona ellenálhatatlan, görcsös, boldog zokogása felelt. Napszakoktól és a körülöttük zakatoló világtól, háborútól és várostól függetlenülve, naponta többször is egymásra találtak.

Egy reggel, a bolt nyitása előtt Gizella, Ilona kislánya rájuk nyitott, ahogy a nagy, támlás, családi ágyban heverésztek. Ilona önfeledten, mint egy gyerek, a férfi mögé térdelve Orlik fénylő, hosszú haját fésülgette, Flaschner kórházban készült fényképe a szekreterről nézte őket. A zongoraművész intett az ajtóban mosolyogva megálló kislánynak, ő pedig boldogan mászott be közéjük az ágyba, befúrta magát a párna mellé, és szuszogva, elégedetten azonnal elaludt.

Esténként Flaschner Ilona eleinte csak ritkábban, majd mind gyakrabban elment a Forrás szállóba. Kávét ivott, olykor egy pohárka meggylikőrt, s ha a férfi a zongorától felállva átült az asztalához, néha vacsoráztak is.

A kislány egyre többször magára maradt a boltban, kitanulta a segédek mellett a mesterséget. Hivatalosan Flaschner nagyanya, azaz Mária vigyázott ilyenkor rá, ez azonban csak afféle hallgatólagos együttlét volt. Özvegy Flaschner Istvánné, született Jakab Mária már réges-rég a saját, belső világában élt, ahová nem hatoltak be a kinti fénysugarak. Félhomályos, a konyhából nyíló szobájában feküdt az ágyán, de a a csukott szemhéja mögött sütött a nap, s abban a napsütésben ő egy réges-régi délutánban sétált, amikor a pécsi Dzsámi körül a tavaszi illatokat összebogozta a Tettye felől leereszkedő szél.

Akkor is kettesben voltak otthon, Gizella és a már egészen apróvá aszalódott Flaschner nagyanya, amikor egyszer csak csattanva bevágódott az öregasszony szobájának az ajtaja. Valami zuhanásszerű, tompa zaj hallatszott odabentről, azután pedig csörömpölés. Amikor Gizella és az éppen hazaérő Ilona kinyitották a szobaajtót, Flaschner nagyanyát az ágyában fekve, lehunyt szemmel találták, mintha akkor is csak álmodozott volna, ahogy rendesen. Két fehér keze összefonva hevert a takaró fölött a mellén. A haja, a megmaradt és még akkor is szőkés haja erős, kemény kis kontyba fonva feszült a tarkóján. Nyugodt volt az arca, mintha még valami halvány mosoly is játszott volna rajta. Csend volt a szobácskában, s a félhomályban is valami friss, tiszta illat érződött, mint amikor egy nyilva hagyott ablakon át beszivárog a kert felől a tavaszi szél. Az ágy mellett álló tükrös szekrény viszont hosszában kettérepedt, és felborulva találták a szekrény előtti fiókos hokedlit is.

– Akkor mehetett el – mondta Ilona, és magához ölelte a kislányt. – Akkor, ahogyan ez a tükör meghasadt. Fellökte még a hokedlijét is, ahogy elment. Hidd el, kicsim, most már jó neki.

Flaschner nagyanyát a családi sírhelyek mellett, a feketebodza tövéhez temették el. A sírjára Ilona szürke követ állíttatott, rávésette a feliratot: „egyedül a könyörülő Istené”.

Otthon kinyitotta a kisszoba ablakát, hadd süssön be a délutáni nap, s mintha véletlenül tenné, azt is hagyta, hogy a nyitva felejtett szekrényajtót egész álló nap nyikorogtassa a huzat.

Flaschner János műhelyének használaton kívüli kulcsát a megrepedt tükrös szekrényre tette.

Dacára a háborúnak a bolt jól üzemelt, s Ilona még gyarapítani is tudta az odalent, a hátsó pincefalnál elrejtett vaskazettás láda aranytartalékát. Az egyik segédjétől ugyan meg kellett válnia, mert őt is bevonultatták katonának, de a másik, lévén már éltesebb korú s nem is egészséges ember, velük maradt. Elég volt a segítsége, hiszen Gizella egyre többet használt már a kiszolgálásban, sőt a beszerzésben is.

Ilona néha arra gondolt, mi volna, ha most itt, ebben az alaktalan gomolygásban megállna az idő.

Orlik Péter és ő.

A tavaszi eső cseppjei, akár a zongorahangok, üvegcsilingelés.

Mint a felhők, úgy úsznának el egymást sodorva az emlékek, mennyi felhő van, de mennyi, összetorlódó foszlányok, s fölöttük a napsütés, túlontúl sok könnyű emlék, és nem is maradna semmi más, csak a szinte már kibírhatatlan boldogság.

A várost nemigen érintette meg az őszirózsás forradalom híre, sem a Károlyi gróf vezényelte állítólagos földosztás, annál inkább az, hogy egy délután bevonultak a francia és szerb antantcsapatok. Igaz, három nap múltán már tovább is mentek, mindössze az utánpótlás és a rend biztosításához szükséges századnyi helyőrséget hagyták maguk mögött, ám akkortól az állomáson megnőtt a forgalom, szinte folyamatosan érkeztek és indultak a hosszú, fegyverekkel és emberekkel megtömött katonavonatok.

Meglódult az idő, s növekedett a bolt forgalma is, volt bőven tennivaló.

Ilonát pedig főként nem a háború sorsa érdekelte. Várandós volt, az ötödik hónap végéhez ért, s a hasa erősen gömbölyödni kezdett már, amikor Orlik Péter eltűnt a városból.

Talán az antant érkezése, talán az északi forrongások hírei késztették a távozásra, vagy valami olyan ok, amiről az özvegyasszonynak sejtelme se lehetett. Ilona csak ekkor, a férfi nyomtalan és váratlan eltűnése után ébredt rá, milyen keveset, szinte semmit nem tudott a férfi múltjáról, gondolatairól és terveiről.

Szinte tántorgott a férfi hiányától, mintha a megengedhetőnél több meggylikőrt vagy az Orlik kedvelte erős szlovéniai bort itta volna. Nem tudta elhinni, hogy mindez vele, éppen vele történik. Mintha felhők torlódnának egymásra, gyors és lassabb, elérhetetlen felhők, nem is felhők, maszatos üveglapok, közéjük zárva szikkad az idő.

Hangokat hallott és lépteket, ám hiába várt, nem szólalt meg a kis kolomp, nem nyílt az ajtó.

Délutánonként nagy gonddal felöltözött, mint aki fontos találkozóra készül. Szalaggal átkötött csokrot vitt a temetőbe, hosszan álldogált a Flaschner János nevét viselő fejfa előtt, az orra tele volt valami édeskés, mégis keserű, eltéveszthetetlen illattal.

Nézte a fehér kaviccsal felszórt gyalogúton a saját árnyékát.

Egy perc, egy árnyék, és körbefordul körülötte az egész délután.

Semmi, csak a nap.

Dojcsán igazgató se tudott semmiféle felvilágosítással szolgálni, hiába nézte szánakozó együttérzéssel az özvegyet. Ráadásul, mint mondta, őt nem csak a megszegett szerződéssel, hanem a kifizetetlen számlákkal hagyta faképnél Orlik.

A Forrás dísztermében lecsapott fedéllel árválkodott a zongora, olykor kerek sapkás francia tisztek ültek a billentyűk elé, pattogós ritmusú, rövid dalocskákat pötyögtettek, felülről ütögetve a csontlapocskákat, mintha játékos időtöltésként csipkét vernének. Udvariasan bántak a némely délutánon arra tévedő, áldott állapotú, gyászfátylas, fiatal özvegyasszonnyal, hellyel kínálták, meghívták, tisztelje meg az asztalukat, s nem mulasztották el, hogy az egészsége felől érdeklődjenek.

A terhesség utolsó két hónapját Ilona jobbára a támlás ágy menedékében töltötte el, nem csak a fáradtság miatt nem járt ki. Úgy érezte, elnehezült, formátlan teste magát a szégyenét és gyógyíthatatlan szomorúságát hirdeti a világnak. A fiát is itt, ezen az ágyon szülte meg. A magzatvíz elfolyásának hírével az öreg segéd szaladt pult mögül a bábaasszonyért, kétségbeesetten, hogy még időben megforduljanak. Ehhez képest a szülés elnyúlt egészen hajnalig, fájdalommal és szenvedéssel, mintha a szégyenletes örömben fogant jövevény minden erejét megfeszítve tiltakozna az érkezés ellen, míg végül Ilonából nem csak egy új élet, de vele valami görcsös, múlni se tudó zokogás szakadt ki, amit csupán a rázuhanó, eszméletlen álom tudott megcsendesíteni.

– Nem lesz semmi baj – mondta a bábaasszony, és a kisfiút Ilona mellére fektette. – Nincsen és nem is lesz semmi baj. Egészséges, nagydarab, erős fiú ez. Most pedig nyugodjon már meg, hiszen pihennie kell mind a kettőjüknek – ismételte meg, és közben aprót, alig észrevehetően legyintett is, visszakézből, fel, az ég felé.

A bolt akkortól szinte teljesen a segédre és a kislányra, Gizellára maradt.

A katonajárások, háborúk és a párizsi békeszerződések után a város egyszeriben a szétdarabolt, összezsugorodott ország határközeli települése lett.

Végvár, ahol már nincsen mit védeni.

Hiszen van úgy, hogy a lélek kiröppen a testből, elenyészik, mintha soha nem is lett volna, de a test azért még tovább él, lélegzik, mozog, teszi a dolgát, mert az akarat helyett a zakatoló idő mozgatja már.

Délről megszűnt a közlekedés, befeketedtek a sínek, elvégre még vonatok se jöttek, se kereskedők, se utasok.

Mintha ott, néhány tíz kilométerrel odébb leszakadt volna a világ, jobban eltűnt, mintha soha nem is lett volna, hiszen akkor nem is fájt volna a hiánya, ám hogy mi nyelte el, arra nem mutatkozott semmiféle megérthető magyarázat.

Ilona az Arnold nevet adta a kisfiúnak, Flaschner Arnold.

Valóban egészséges, nagydarab csecsemő volt, legalábbis a születésekor. Ilona szoptatás közben nézte az arcát, s ha nem akarta is, mindegyre Orlik Péter vonásait kereste benne. Itt van, mint egy emlék, s mint az emlékek, növekedni fog az idővel együtt. A hátrafésült hajú, barna bőrű apja eltűnt nyomtalanul, ő pedig itt fekszik, egy fehér, szinte áttetszően fehér bőrű, fekete szemű, pihés hajú kisfiú.

A széttárt ujjai mintha kicsi csillagot formáznának a párnán.

Keveset sírt, csöndesen feküdt a raktárból behozott régi bölcsőben, ami hajdan még Gizellát is ringatta.

Ha Ilona lefektette, akkor órákon át nézte hangtalanul a nyitott ablaknál lengedező függöny játékát, vagy bámulta a falevelek rezdüléseit, ha kint altatták az udvaron.

Gizella hajnalonta résnyire felhúzta a boltajtót védő vasredőnyt. Lámpát nem is gyújtott. Ilyenkor, négy óra előtt jöttek a városon keresztülvonuló bányászok, akik nem messze onnan, a hegy túlfelén nemrég megnyitott kőbányában dolgoztak, s a reggeli szeszárusítás tilalma ellenére bátorságot és erőt akartak magukba önteni a titkosan árult pálinkával. Gizella a tenyérnyi résen át adta ki a poharakat, s ott vette el a pénzt is, mindössze a hangokat és a beadott pénzt számolta, ahogyan a bányászok se láthattak belőle mást, csak a kezét.

Egy hajnalon azonban, amikor a jelzés, az apró, alig hallható köhintés után kinyújtotta a nyíláson a kupicát, egy erős marok ragadta meg a csuklóját.

– Most megfogtalak! – harsant fel a vasredőny túloldaláról a diadalmas kiáltás. – Megvagytok végre, úgy ám! A finánc vagyok, és most aztán rajtavesztettetek!

Talán éppen ez, a könnyű zsákmány okozta diadal adott lehetőséget Gizellának, hogy a kezét villámgyorsan kirántsa a finánc szorításából, vagy csak az ellenőr egyszerűen nem számított arra, hogy egy ilyen törékeny, vékony csuklót kellene megszorítania. Az üvegpohár csörrenve koppant a vasnak, s a következő pillanatban Gizella már lezuhintotta a redőnyt.

– Fogtad ám az anyád valagát! – rikoltotta diadalmas boldogsággal bele a vaksötétbe. – Azt fogtad te, nem engem!

Csak odabent, a házban, a konyhából nyíló félhomályos kisszobában, Flaschner nagyanya egykori ágyán, a régi falvédő szőttes alatt fekve jött rá a félelem. Látta a hosszában végighasadt tükörben önmaga megsokszorozott körvonalait, remegni és fázni kezdett, valami édeskés íz tolult a szájába, mintha vér csöppent volna oda, s hirtelen rátört a csillapíthatatlan zokogás, a kétségbeesés, a magány fuldokló sírása.

A párnába fúrta az arcát, és úgy sírt, mint aki levegőért kapkod, úgy sírt, mintha már nem is gyerek volna.

Körbefordult az idő, sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.

Akkor már, évekkel a nagy háború után, a bolt fenntartásához szükséges áru két úton került el hozzájuk. Némely terményeket és kisebb darabokat a házhoz hoztak a kiskereskedők, házalók s maguk a kistermelők. Ezekkel a szállítókkal egyenként számoltak el, többnyire azonnal fizették készpénzben a vételárat, s rakták is ki a pultokra az eladni valót.

Borért, sóért s az egyéb nagyobb tételekért Ilonának s aztán már a vele tartó Gizellának kellett elmenni Salamon bácsihoz, a nagykereskedőhöz, előbb az alsó vásártéri irodába, az üzletet megkötni, majd a raktárhoz, a város szélére, megszervezni a szállítást.

Wodianer Salamon irodájában, a külső szobában mindig segédek várakoztak, készen arra, hogy elvigyék az öreg üzeneteit. A homokfúvott, kettősszárnyú üvegajtón belül állt Salamon bácsi nagy, zöld posztós írósztala, amelynek az egyik sarkán egy különös üveggömb csillogott: mintha összetorlódott felhődarab vagy megsötétült dohányfüst kavargott volna benne, ám e gomolygásból újra és újra kékes fényű, elektomos szikrák pattantak elő. Állítólag egy régi szállítmány ráadásaként érkezett valaha a városba, úgy, hogy az akkor még fiatal Salamon nem is kérte, és nem is fizetett ilyesmiért. Nem is tartotta sokra, félrelökte, mint haszontalan csecsebecsét. Ki tudja, ha még kérte volna, de így? A fiatalabb korában a saját zsidóságát kevésre becsülő Wodianer nem ismerte s nem is igen kutatta a gömb rendeltetését, már ha egyáltalán volt valami célja ennek a különös tárgynak azon kívül, hogy megértette a szemlélőjével, nincsen más, csakis a bizonytalanság, s a minden bizonytalanság mögött ott rejtőző homály.

Felhők és azután újra csak a felhők, ki tudja, hol bujkál a nap.

Idővel azonban a vastag, szemcsés üveg mélyén fészkelődő titok mégis annyira lenyűgözte a kereskedőt, hogy megtartotta a gömböt. Kétségtelen, hogy a körülöttünk halmozódó világban s a bennünket körülvevő emberekben nem utolsósorban a saját, velük töltött időnket szeretjük: meglehet, így volt ezzel az üveggömbbel Wodianer is. Napokig csak nézegette a nem várt szerzeményt, s mindinkább megtetszett neki, olyannyira, hogy aztán már nem tudott szabadulni a hatása alól, s észre se vette, de egyre inkább azt remélte tőle, hogy valami történni fog ott belül, valami, ami magyarázatot vagy legalábbis jelet ad az ő idekinti, folytonosan összekavarodó életére. A feladó nélküli csomag így maradt az íróasztalán, s bár az irodát hetente egyszer makulátlan tisztaságúvá kitakarítani a segédeknek különösen fontos kötelessége volt, beleértve az asztalon tornyosuló papírhalmok rendbetételét is, az üveghez soha egyikük se nyúlhatott.

Wodianer egyébként büszke volt a vezetéknevére, kedvtelve emlegette, az mégsem lehet véletlen, hogy ugyanúgy hívják, mint a magyar Rotschildnak nevezett Wodianerek hírneves családját, noha, sajnálatos módon, a néven túl a rokonságra közöttük semmi más nem utalt. Igaz, ahogy ő mondta, el lehet ám azon gondolkodni, hogy a híres Wodianerek, akik a legenda szerint spanyolországi eredetűek voltak, s Morvaországból telepedtek meg ebben az országban, ők is innen délről, egészen pontosan Bácsból költöztek fel a székesfővárosba. Akkoriban, a Wodianerek felemelkedése idején a család egyik ága terményekkel, gyapjúval és dohánnyal foglalkozott, saját dereglyéin vontatta fel Pestre a délvidéki dohányt, a másik ág fiai könyveket, hírlapokat adtak ki. Salamon bácsi szerint a terményes Wodianer Fülöp az ezerhétszázas évek végén Szegeden élt, de már onnan is raktárt tartott fenn Pesten, két fiát pedig pesti nagykereskedő családokba házasította be. A legidősebb fiú, Sámuel, aki apjuk halála után maga is letelepedési engedélyért folyamodott a pesti tanácshoz, pár évvel később, az ezernyolcszázharmincas évek közepén megkapta még a nagykereskedési jogot is, de üzleti központját Bécsbe tette át. Gyapjúkereskedelemben talán a legjelentősebb cég lett az övé, Hollandiába és Angliába szállított, csakhamar még a tiszántúli dohány kereskedését is megszerezte, s az ország leggazdagabb nagykereskedőjévé vált. Idősebbik fia, Mór, az ezernyolcszáznegyvenes esztendőben kikeresztelkedett, a kálvinista vallást vette fel, s pár évre rá református lett az apa, Sámuel is. Negyvennégyben nemességet kaptak, a Kapriorai előnévvel, a családi címerben a szállítóhajó a dunai dohány- és gabonaszállítmányokra emlékeztetett. Ez a Wodianer Mór nem kisebb nagysággal, mint Széchenyivel ebédelt együtt, a magyar gróffal látogatott ki Óbudára, döntő része volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapításában, hozzájárult a Hengermalom és Lánchíd finanszírozásához, ráadásul ez utóbbihoz még kölcsönt is vett fel a bécsi Rotschild banknál. Apjától rámaradt az Aldunasoron álló volt Kramnitzer-ház, az a nagyhírű, elegáns kávéház, amelyet az ezernyolcszázharmincnyolcas jeges árvíz után Viktória királynő tiszteletére az „Angol királynő”-höz cégéreztek. A nagy, negyvennyolcas forradalom idején is Pesten tartózkodott, jelesül éppen az Angol királynőben, amikor híre érkezett, hogy a Belvárosban, a Városháza előtt nagy tömeg tüntet a zsidók ellen. A tudósítás szerint egy szónok fölheccelte a napok óta hullámzó tömeget, hogy a városban a lakbérek azért olyan magasak, mert a zsidók nagy számban települtek be Pestre. A céhek tanácskozásán követelték a zsidók elbocsátását a nemzetőrségből, s követelték a negyvenes években betelepedettek kiűzését is. Aznap, április tizenkilencedikén, pészah második napján, mely az askenázik közt mindig ünnep volt, a tüntetés átcsapott a zsidónegyedbe, s a Király utcában felvonuló tömeg megtámadta az Orczy-ház előtt őrködő Lőwinger Adolf volt császári hadnagyot, az egyetemi egyenlőségi zászlóalj tagját. Elterjedt, hogy a Király utca belsejében a zsidók kővel dobálják meg az arra járókat, sőt, forró olajat zúdítanak le az ablakokból. Az egyenruhás hadnagy hiába próbált rendet teremteni, őt magát is csak a gyorsan közbeavatkozó katonaság tudta kimenteni a felbőszült tömeg kezéből. Másnap a Király utca elején már válogatás nélkül megtámadtak mindenkit, akit értek. Nők és gyerekek menekültek a szénapiac, a Széna tér felé, ahol a nemrég felavatott kálvinista templom nyújtott menedéket, melynek kapujában Török Pál, a későbbi református püspök kivont karddal állta útját a csőcseléknek. Végül csak gróf Batthyány Lajos miniszterelnök személyes fellépése, a tömeg előtt mondott beszéde akadályozta meg a nagyobb vérontást, s főként az, hogy a rend visszaállítására katonaságot vezényelt ki. Viszont Pest városi tanács választmánya jelentést írt a miniszterelnökhöz, s ebben kijelentették, hogy az izraelitákat nem tekintik a nemzetőrség nemes, ám terhes feladataira kötelezetteknek, s megtiltották a pesti háztulajdonosoknak és szálláskiadóknak a lakhatási engedéllyel nem rendelkező zsidók befogadását. A miniszterelnök helybenhagyó rendeletére a nemzetőrség zsidó tagjai önként visszaléptek a szolgálatból, és zászlóaljuk, amelynek pedig a börtönből a forradalmi ifjúság által kiszabadított Táncsics Mihály volt a vezére, feloszlott. Nem véletlen, hogy a magyarországi zsidók kivándorlása Amerikába éppen ebben az évben kezdődött. Május első felében megalakult a Központi Kivándorlási Egylet, Pestről és Pozsonyból a vallásuknak szabadságot s maguknak jogokat keresve több ezren indultak útnak az Újvilágba. Csak majd szeptemberben, a horvát támadás után hívták és fogadták be a zsidókat ismét a nemzetőrségbe, hogy aztán mind nagyobb létszámban vegyenek részt a függetlenségi küzdelemben. Negyvenkilenc tavaszán Debrecenben egyébként éppen a könyves Wodianerek közül Fülöp nyomtatta a Kossuth-bankókat. Mindenesetre Wodianer Mór a szabadságharc után már mint bécsi bankár lett, a Monarchia egyik legtehetősebb üzletembere, osztrák báróságot kapott, testvére, Albert pedig főként bank-érdekeltségekkel foglalkozott, őt nevezték el magyar Rotschildnak.

Akárhogy is: Salamon bácsi erősen számon tartotta a pesti és bécsi Wodianereket, s a hosszú sorolásban nemigen zavarta az, hogy a vagyonra és báróságra jutott nagyuraknak alighanem fogalmuk se volt az ő kereskedéséről, boltjáról és büszkeségéről. A nagyvilágban számtalan ember, élőlény és tárgy létezik, amelyeknek a létezéséről még csak sejtelmünk se lehet, ez az azonban nem jelenti azt, hogy ne tartoznánk össze velük elszakíthatatlanul. Elég az, hogy vannak, és elég az, hogy a teremtő megnyugodott felőlük, s mert ez így van, marad nekünk is a megnyugtató bizonyosság.

Wodianer Salamon gyakorta említette azt is, hogy nagyjából egy évszázada a saját családja is onnan, a pesti Belvárosból, a Király utca elejéről, az Orczy-házból indult el fedeles szekérrel lefelé a Duna mentén, mondjuk így, éppen az ellenkező irányú utat járták be, mint a hírnévre szert tett névrokonok, ők északról ereszkedtek ide lefelé, abból a hatalmas gyülekezetből, ami valóságos kikötője és forgatókorongja volt a Galíciából, Oroszországból és német földről érkező zsidó családoknak, s nem utolsósorban vagy száz éve már a legnagyobb kereskedelmi központnak is számított. Ha ő maga felutazott Budapestre, első útja bizonyosan az ódon Orczy-kávéházba vezetett, ahol egykor gyapjú- és bőrkereskedők révén bőrbörze működött, s ahol a későbbi években a nyugati, déli és keleti Európa gabonakereskedőinek jelentős része megfordult.

Persze ekkorra már, az első világháború és az ország szétesése utáni időre az ódon kávéházban megkopott a forgalom, maga a kávéház se volt már a régi. Még a boltívek és a tajtékszínűre érett tapéta alatt is egyre többet emlegették azt a nagyszabású tervet, hogy az egykori Orczy-bárók mai örökösei eladásra kínálták fel a házat a városnak, s a Fővárosi Közmunkatanács tervei szerint a kétudvaros, roppant kiterjedésű Orczy-ház elbontásával sugárutat nyitnának Budapest szívében, a Király utca és a Dob utca között.

Salamon bácsit azonban nem a jövő érdekelte, legalábbis ezek között a falak között nem azt akarta kutatni, mit hoz a rárontó idő. Ha a fővárosban már megkötötte a maga üzleteit, este nyolc óráig, a rendszeresen korai zárásig ő is ott üldögélt az Orczy-kávéházban a kalapban, sapkában beszélgető, újságot olvasó, öregebb törzsvendégek s a vidékről felsereglett, állás vagy akár csak megélhetés után áhítozó, fiatalabb, fekete kabátos férfiak között. Éppen hogy a kávéház időtlensége, a változatlanság volt az, ami rabul ejtette. Egy kávéház, amelyben úgy tűnik, akár valami üveggömbben, mozdulatlanul, érintetlenül bezárva megmaradhat az idő.

A bejáratot csaknem eltorlaszoló nagy, barna kassza mögött egy fehér hajú, bádogkeretes szemüvegű kasszírnő tett-vett, újra- és újrarendezgette a pénztár márványlapján a kockacukrokat.

A kerek, fehér lámpák haloványan világoltak, mint valami rosszkedvű holdak, és Strasszer, a kávéház bérlője mogorván kérdezte a cúgos cipős vendégtől: maga mit akar, feketét?

Akárcsak mintha hazamenne az ember.

Otthon aztán, az irodájában, amikor kerek kis sapkájával a feje búbján, hosszú, kényelmesen bő kabátjának szárnyait a székre hajtva hátradőlt az asztala mögött, Widianer úgy mesélt az Orczyról, az ottani lakásokról, a kávéházat üzemeltető Strasszerékról, mintha saját családjának a tagjait sorolná. Ilyenkor a könyökénél csillogó tálkából egy fényes papírba csomagolt cukrot nyomott az Ilona kezét szorongató Gizella markába, megsimogatta a lány sűrű, erős szálú, fekete haját.

Az árut egyébként bizalmi alapon, felírásra adta Ilonáéknak, s törleszteniük is csak az eladás után kellett.

Az elszámolással soha nem volt gond.

Ilona, majd később már Gizella kék fedelű, hosszúkás alakú, kockás rácsozású füzetekben vezették az elhozott és a még ki nem fizetett termékek listáját, s ahogy Salamon bácsi is kedvtelve állapította meg mindannyiszor, a nála felírt összeg s a Flaschnerek által meghozott pénz minden egyes alkalommal fillérre egyezett.

Öt évvel Orlik Péter eltűnése után Ilona egy éjszaka arra ébredt, hogy valaki áll az udvaron a fák alatt.

Tavasz volt, langyos levegő, de az ágak még éppen csak lombosodtak, s a világos fal előtt élesen elválva látszott egy férfi alakjának sötét foltja.

Ilona maga se akarta eldönteni, hogy a rémület vagy a várakozás volna-e erősebb benne, s ha a várakozás, akkor kinek az arcát szeretné meglátni az odakint sötétlő árnyékban.

Csend honolt a házban, a kisszobában Arnold, ez a szelíd kisfiú és Gizella, a lassan már felnőtt sorba érő lány hangtalan aludtak.

Ilona lámpát se gyújtva, a félelmet feledve, mezítláb szaladt ki az udvarra. Mozdulatlan volt az éjszaka, valahol, a folyó felé egy kutya ugatott, tompán, indulat nélkül, mintha távoli harang kongása volna.

Odafent magas volt a csillagos ég, és a fal menti fák között néptelen, néma volt az udvar.

Sehol egy árnyék, sehol semmi változás.

Ilona látta, hogy a ház hátsó részén, Flaschner János oly sok éve ki se nyitott műhelyének üveges ajtaja mögött fények villódznak. Mintha elektromos szikrák pattantak volna elő, kékes fények és elsuhanó árnyékok, akár egy mozgókép-előadáson. Fázott a lába, érezte a talpa alatt a tavaszi, friss füvet. Lábujjhegyre ágaskodva benézett a függönyök fölött, s ahogy a kilincsre tette a kezét, az ajtó halkan, nyikorgás nélkül kinyílt.

A gót betűs, német feliratú, bonyolult műszerek, a drótok és csövek, üvegek és vaskapcsok, hengerek, görgők és érthetetlen rendeltetésű, egykor oly titokzatos szerszámok most békésen és unalmasan várakoztak. Nem járt ebben a szobában senki évek óta már, és a mindent betakaró bársonyos porréteg alatt a tárgyak úgy olvadtak össze, ahogyan az elfoszló emlékek mosódnak egymásba a tűnő napok szürkeségében. Ilona a holdfényben látta a saját meztelen lába nyomát a küszöb előtt, s arra gondolt, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ezt a nyomot is a felismerhetetlenségig belepje az észrevétlen szitáló idő. Mennyi por kell ahhoz, hogy minden, ami valaha is fontosnak, izgatónak és rettenetesnek, vonzónak és örömtelinek hatott, ebbe a bársonyosan fojtó, egyenletes feledésbe süllyedjen.

– Kevés – suttogta maga elé.

– Semmi – tette hozzá aztán.

Üres volt az udvar, a távolban egy kutya ugatott, aztán csend lett.

Ilona benézett a kisszoba ajtaján, hallgatta Gizella és Arnold szuszogását, de nem ment beljebb. Visszasietett az ágyához, valósággal futott, mint aki menekül valami elől, már akkor behunyta a szemét, amikor bebújt a még meleg dunyha alá, betakarózott, és minden átmenet nélkül mély, álomtalan alvásba merült.

 

4. MORZSA

(GIZELLA ÉS VERONIKA)

Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlenségig belepjen az észrevétlen szitáló idő.

Másnap reggel özvegy Flaschner Jánosné született Kálovits Ilona dunyháján és feszesre húzott lepedőjén világosan látszottak a poros, szürke lábnyomok, mintha egy könnyű léptű ismeretlen szaladt volna át a fehér huzaton.

Ilona szekeret hivatott, s Flaschner János egykori műhelyéből a műszereket és szerszámokat elszállíttatta a Wodianer Salamon raktárához. Annyit üzent, hogy nem alkudozik, rábízza az öreg kereskedőre, becsülje meg, érnek-e még azok a szerkezetek valamit is egyáltalán.

Gizella a polgári iskola utolsó évét végezte. Az anyja alkatát és vonásait örökölte: alacsony volt, szinte már apró termetű, ám gömbölydedsége és vidámsága révén mégse hatott törékenynek. Az iskolai akadályokat könnyedén vette, a tanulást sokkal inkább szórakozásnak érezte, semmint kötelességnek, mit se zavarta, hogy a bolt körüli elfoglaltságok miatt gyakorta készülni se maradt ideje. Így is a lányosztály egyik legjobb tanulója volt, barátnőjével, a városi törvényszéki elnök egy szem lányával, Tolnay Veronikával együtt.

A két lány barátságát csak erősítette, hogy feltűnően hasonlítottak egymásra, mi több, ha olykor, összebeszélve, egyforma kalapot, pöttyös sálat, fekete szegélyes fehét blúzt és fehér, vasalt szoknyát vettek föl mind a ketten, a városba tévedő idegen minden további kétely nélkül ikreknek is nézhette volna őket. Igaz, ha a kalapot levették, Gizella sűrű, fekete haját már nem lehetett összetéveszteni Veronika selymesebb, világosabb árnyalatú fürtjeivel, és a szándékosan egyforma öltözködésnek is gátat szabott az, hogy Gizella ruhatára nem vehette fel a versenyt a törvényszéki elnök lányának gardrobe-szobájával. Még nem átlépve azonban a felnőttkor küszöbét ezek a különbségek a lányokat egyáltalán nem zavarták. Fontosabb volt számukra az összetartozás, és azok a hosszú, végtelenül hosszú délutánok, amikor ellopva a kötelességek és kényszerek szoros rendje elől az időt, kart karba öltve az iskolától lesétáltak az állomásig. A peron oldalánál, a restitől illő távolságot tartva, vágyakozva és a függönyös ablakok mögött fel-felbukkanó utasok kilétét találgatva nézték az áthaladó nemzetközi vonatot, amelynek az első vagonján piros betűs tábla hirdette az úticélt: Budapest székesfőváros, Keleti-pályaudvar.

Nehezen oszló, barna füst lebegett a vágányok fölött.

Gizella ahhoz még túlságosan is gyerek volt, hogy megsejtse, mit jelenthetnek anyja, a lassan hervadó özvegyasszony számára ezek az egyformán porladó napok. Mit jelenthetnek a magányos délutánokból az árnyékos, egyhan-gúan motozó alkonyatokba s hirtelen lezuhanó estékbe forduló órák. Azt se foghatta fel, hogy olykor még az ajtót is nyitva felejtve miért nézi Ilona a tükörben mozdulatlanul hosszú perceken át a szeme sarkában sűrűsödő, pókhálós, finom ráncokat.

A ház, a bolt mögötti lakás harmadik lakójával, Arnolddal, ezzel a fehér bőrű, pihés hajú kisfiúval nem sok gond akadt. Olyan csöndesen élt, mintha folytonosan attól óvná magát, nehogy a külvilág felsértse az őt védő burkot, holott éppen a magányosság választotta el őt mind jóvátehetetlenebbül a szobáján kívüli élettől. Pajtásai, barátai soha nem voltak, s ha lehettek volna, kerülte őket azóta, hogy rákaptak a csúfolására. Annuskának nevezték el őt, gúnyolódtak lányos arcán, kékes erekkel áttűnő bőrének finomságán, nőies mozdulatain, könnyen sírásra hajló, puha száján.

Flaschner Annuska, fingik mint a géppuska.

Jobban érezte hát magát a szobája biztonságában, az ablak mögött, színes fedelű könyvei társaságában. A hosszában végighasadt, nagy állótükörben mintha nem is egy fiúcska, de mindjárt kettő állna az ágy támlája mellett. Ilona jóvoltából magas nyakú, kerek állógalléros fehér ingeket hordott, és szerette a mellényeket, a mellényzsebéből, mint egy felnőtt férfinak, zsebóra lánca kandikált elő. Hosszúkás, karcsú ujjai valósággal külön életet élek, és mintha folytonosan valami láthatatlan hangszeren játszott volna egy hangok nélküli dallamot, az óra ovális fogantyúját, a lánc szemeit babrálta.

Kora tavasz volt, amikor két idegen bukkant fel a városban.

Az egyikük, egy Darázs Kálmán nevű, kreol bőrű, erős orrú férfi a délutáni vonatról szállt le, s a peron előtt várakozó taxival a Forrás szállóba vitette magát.

– Utazó képviselő – válaszolta a portás kérdésére a fogadópultnál. – Egy nemzetközi kereskedelmi konzorcium utazó képviselője. Beírhatja nyugalommal a könyvbe a nevem mellé. És ha kérdezik magától, fiam, akkor mondhatja is, bárkinek. Felhatalmazom.

– Igenis, ahogy parancsolja, uram.

A másik férfi nem vonattal jött: az éppen csak felengedett folyón ereszkedett le észak felől egy csapott orrú, hosszú ladikkal, amin vászonnal bevont különféle holmik tornyosultak. A folyóparton bérelt olcsó szobát, s miután halászati engedélyét bemutatta mind a rendőrségen, mind a törvényszéken, elhíresztelte, hogy egy különleges halászati módszer egyedüli művelője.

– Alkalmazottat keresek – mondta a csaposnak. – Szóljon csak bárkinek, akit érdekelhet.

A jelentkezők közül aztán Mészöly Józsefet, a törvényszékről elbocsátott, vékonycsontú fiatalembert vette fel maga mellé, pedig a próbán, amit a folyóparton ejtettek meg, a többiek szerint, már csak a gyengesége és az ügyetlensége okán is, éppen ez a fiatalember mutatkozott a legkevésbé alkalmasnak. Az is igaz viszont, hogy a két fiatal férfi láthatóan hamar és jól megértette egymást: a búvárhalász türelmesen magyarázta el a mestersége titkait Mészölynek, figyelte, vajon egyenletesen pumpálja-e a levegőt a rezesen csillogó nagy légpréssel a gumitömlőbe, s megtanította, hogyan kell a csónakot megállítani a sodró árban is, hogy a kötelek feszesen maradjanak.

Rendelésre dolgoztak a városi éttermeknek és a főtéri szállodának. A búvár felvette az ólomtalpú, sisakos búvárruhát, Mészöly a ladikból pumpálta a levegőt. A fagyos vízben, a hajnali derengésben aludtak még a halak, amikor a horgas szigonyvillát beléjük döfte. A keményre döngölt gödrökben harcsákra vadásztak. A búvárhalász, amikor vacogó fogakkal kiült a fűzfás partra, s a markába rejtett cigarettából a lelógó faágak közé fújta a füstöt, arról beszélt, hogy a sovány harcsa, még ha nagyra nőtt is, nem harap. A kövér támad csak, az is egyszer, igaz, ilyenkor hirtelen egymás után többször is odakaphat az emberhez. Aztán megijed, és vagy kifut a helyéről, vagy úgy búvik a lyukába, hogy csupán kézzel és horoggal lehet kihúzni onnan.

A márgás, kemény fenék és a hordalékos iszappal telt, alattomos gödrök.

Olyan csend van a víz alatt, amit itt, a fenti világban még elképzelni se lehet.

Régen állítólag hatalmas, ezüstbőrű halak úsztak fel ide a tengerről, pikkelyes ragadozók és horgas orrú, fekete hátú vizák, a régi halászok vasvillákkal lestek rájuk, testközelből lehetett csak legyőzni őket, mint a harcban az igazi ellenfeleket.

Ne higgye bárki, hogy a hal nem gondolkodik. Csakhogy érteni kell és érezni, például azt, hogy ott lent, a víz alatti világban nem csak a fények mások, ott a gondolatok is megtörnek a hullámokon.

Mészölyt, ezt mindenki tudta a városban, Tolnay Veronika, a törvényszéki elnök lánya miatt bocsátották el az irattárból.

Mészöly, aki az anyjával élt kettesben a régi fűrészmalom melletti kis utcában, egy januári kora délutánon látta meg a lányt a törvényszék kapujánál, ahogy kart a karba öltve egy barátnőjével, Flaschner Gizellával sétált. Két, szinte a testvérségig egymáshoz hasonlatos lány, mégis milyen összetéveszthetetlen köztük a különbség. Ott mentek el közvetlenül mellette, nevettek és rá se néztek, talán még azt se látták, merre járnak. Azóta az ő illatát érezte mindenütt, olyannyira, hogy ettől az illattól eltelve már se enni, se inni nem tudott, s egy fényes március eleji reggelen a másolásról visszaadott akta lapjai közt egy hosszú, nagy gonddal fogalmazott levelet felejtett. A képzelgésekkel és szenvedéssel teli szerelmes vers, melynek sorkezdő betűi újra és újra Veronika nevét adták ki, még aznap délután a törvényszéki elnök asztalán feküdt, s estére már a lenyalt hajú, fehér arcú fiatalember szótlanul, szögletes mozdulatokkal pakolt össze az íróasztal rá eső oldalán. Veronika, aki mind az ideig a fiatalembernek még csak a létezéséről se hallott, nemhogy a keze izzadását, a rátörő hőhullámokat és ájulási rohamokat s a forró hangú szerelmes verseket sejthette volna, egy vasárnapi zsúron szerzett tudomást arról, hogy az apja éppen a hozzá íródott levelek miatt küldte az utcára a fiút. Könnyed kacagással fogadta a hírt, s hagyta, hogy a lányok, amikor a zongorajáték befejeződött, kérdezgessék a szerencsétlenül járt hódoló felől, majd, mint aki már túl sokat árult el holmi titokról, összepréselte az ajkait és hallgatott.

Másnap, anélkül, hogy bárkinek, akár Gizellának is említette volna, iskola előtt, kora reggel a folyópartra ment.

Hűvös volt még, a folyó fölött pára lebegett.

A hosszú ladik és a vízre vetett árnyék egybenőtt a vízen, és a parti nádtorzsák között megloccsantak a hullámok.

Mészöly, aki annyi időre se állhatott meg a pumpálással, hogy a homlokáról a szemébe csorgó izzadságot letörölje, egy cseppet se csodálkozott, amikor a parton meglátta a lány törékeny alakját. Annyiszor látta már a behunyt szemhéja mögött, s annyiszor beszélt már hozzá álmában és az ehhez hasonló hajnalokon, hogy semmi különbséget nem vehetett észre a képzelete és a mostani jelenés között. Nem is történt volna semmi, ha a lány az iszamos parton meg nem botlik egy göcsörtös fűzfagyökérben, s fél lábbal bele nem csúszik a hideg vízbe. Rémült kiáltása felébresztette Mészölyt az álmodozásából. Hirtelen megértette, nem látomást, nem a saját képzeletét, de magát Veronikát látja odakint, s ez úgy megrémítette, hogy az izmai görcsbe rándultak, teste a ladik fenekére zuhant. Veronika ugyan látta, hogy a vékonydongájú fiú, akinek sápadt arca addig úgy lebegett a csónak feketesége fölött, mint valami éjszakáról tévedésből kint felejtett töklámpás, most elzuhan, ám éppen elég gondot jelentett neki, hogy önmagát miképpen szabadítsa ki szorult helyzetéből. A jeges víz alatt a bokája a parti iszapba süllyedt, s tudta, akár az iskolába menne, akár hazasietne, aligha kerülheti el a leleplezést. Miközben kétségbeesetten, a lelógó füzekbe kapaszkodva húzta ki magát a szárazra, egy szörnyeteg bukkant elő a vízből, alig néhány lépésnyire tőle. Hatalmas, rezesen csillogó gömbfeje volt, ormótlan, vaskos végtagjai, és a tarkójától vastag gumicső kígyózott a felkavart víz alá.

A búvárhalász volt az, aki levegőért kapkodva, fulladozva még éppen ki tudott gyalogolni a sekélyebb részre, s most arccal előre az iszapba zuhant.

Mészöly, akiben valamiképp felengedett a görcs, s a ladik szélébe kapaszkodva feltápászkodott, egyszerre látta a számára legfontosabb két embert a földön heverni: a búvárhalász a vízben feküdt, s a lány a rémülettől megbénulva, elkerekedett szemmel bámult rá.

Amikor aztán a sisakot lecsavarozták, a búvárhalászba lassan tért vissza az élet.

Hideg volt a bőre, lehunyt szeme körül kékes árnyékok rajzolódtak.

Mészöly lefejtette róla a vastag búvárruhát, s egy vászondarabbal dörzsölte végig a felsőtestét.

Tolnay Veronika látta, hogy ez a szörnyruhába burkolt idegen alig idősebb, mint ő, látta, hogy a mellén a szőrzet még éppen csak megerősödött, s látta, hogy az izmai úgy dudorodnak a fehér bőr alatt, mint azoknak az atlétáknak, akiket az amszterdami nyári olimpiáról szóló mozifilmben mutattak meg.

Erről beszélt Flaschner Gizellának is, amikor az iskola kőpadlós mosdójában együtt próbálták meg eltüntetni a lány cipőjéről és előírás szerinti szürke harisnyájáról a reggeli kalandról árulkodó iszapfoltokat és sárnyomokat.

– Atléta? – kérdezte elgondolkodva Gizella. – Milyen atléta?

– Talán még több is annál – bólintott Veronika.

– Értem – mondta Gizella csendesen.

Veronika lehajolt a barátnőjéhez, hogy megcsókolja, de ahogy az arca a lány arcához ért, döbbenten érezte meg, hogy az előtte térdeplő Gizella arcán könnyek csorognak lefelé.

– Mi a baj, édesem? – karolta át a lány fekete fejét.

– Minden – felelte Gizella. – Minden. Minden csak baj.

Minden csak baj.

Anyja, özvegy Flaschner Jánosné immár hetek óta viszonyt folytatott egy Darázs Kálmán nevű piperkőccel, akiről senki nem tudja, kiféle, miféle, honnan és miért jött, viszont itt van, el se lehet már küldeni.

– Darázsnak hívják. Így: Darázs Kálmán. Elhiszed te ezt? Hiszen rendesen nincs is ilyen név. Darázs Kálmán! Vagy ha van, akkor nem szabadna, hogy legyen. És mindehhez még sokkal fiatalabb is, mint az anyám – zokogta Gizella.

Ilona és Darázs Kálmán a folyóparti korzón látták meg először egymást. Ilonának rögtön feltűnt az idegen férfi legújabb fővárosi divat szerint szabott, világos krémszín öltönye, monogramos fehér inge, kézzel varrott, betétes cipője. Az viszont az eszébe se jutott, fel se fedezte, hogy a jövevényt a barnás bőre, sötét szeme és erős, hajlott orrra mennyire hasonlatossá teszi egy régen elfeledett ismerőséhez, ahhoz a férfihoz, akire gondolni se tudott, de legalábbis nem akart.

Darázs Kálmánt a Forrás cukrászdai részében még aznap alkonyat előtt bemutatták Flaschner Ilonának, s ő beleegyezett, hogy a messziről jött férfi néhány percre az asztalukhoz telepedjen. A néhány percből végeérhetetlen beszélgetés kerekedett, hiszen Darázs, ez a világlátott utazó és remek társalgó rutinosan és nagyvonalúan tudta szórakoztatni a hölgyeket. Órák múltán, amikor már besötétedett odakint, elcsendesedett a Főtér is, és a gázfáklyák kékes fénye rajzolt köröket a tavaszi lombok közé, Darázs Kálmán a boltig, a sárga téglás ház kapujáig kísérte az asszonyt. Felkínálta a karját, s amikor az özvegy belékarolt, könyökével magához szorította az asszony kezét. A bokáját finoman összekoccantva, fejet hajtva csókolt kezet, úgy búcsúzott el tőle. Finoman fogta meg Ilona kezét, s csak egészen rövid pillanattal tartotta tovább az ujjait a tenyerében, mint azt az illendőség megengedte volna. Másnap a bolt nyitása után a Forrás szálló zöld kabátos londinere nagy csokor vörös rózsával állt meg a kolompoló ajtóban. A kézzel írt kísérő kártya szerint Darázs ekképpen, a virágok segítségét remélve köszönte meg a számára oly feledhetetlen estét, s egyúttal esedezve alkalmat kért az újabb találkozásra.

Ilona átöltözött, és átsétált a szállóba, a jövevényt kereste. Félretolta a segítségét ajánlgató portást, szégyenérzet nélkül felment a lépcsőn, és maga kopogott be az első emeleti szobába.

Darázs Kálmánt a még bevetetlen ágy mellett, a kerek szállodai asztalkánál ülve, reggelizőtálcával találta.

– Ne értsen félre, és ne is ijedjen meg, uram. Nem sokáig zavarom, csupán a virágokat akartam megköszönni – mondta a férfinak. – Tudja, a magamfajta nő elszokott már a rózsáktól.

– Asszonyom, szó se lehet félreértésről. És higgye el, bátor is vagyok. Csak hát a magamfajta férfi soha nem szokhat hozzá egy olyan gyönyörű nő közelségéhez, mint amilyen ön.

Ilona látta, hogy a férfi selyemköntöse alatt aranyosbarna a bőre, mint nyárvégen azoké a klottnadrágos kölyköké, akik lent a folyóparton őgyelegnek naphosszat, s a homokpadokra fordított szállítóhajókról, uszályokról ugrálnak a vízbe füttyögetve és sikongatva.

Behunyta a szemét, az orrcimpája megremegett.

A szoba magas, térre nyíló ablakain beszűrödött a kinti napsütés a félig behajtott spalettákon át.

Kocsi zörgött a tér oldalában, a hallban odalent fémesen csörgött a portai telefon.

A távolból valami zúgás hallatszott, mintha maga a levegő lobogott volna, vagy a füzesnél a félig elbontott régi fűrészmalom fogaskerekei éledtek volna fel.

Tudta, mit kell tennie, hiszen már így is túllépte azt a határt, ameddig rendesen elmehetett volna: még egyszer megköszönni a küldeményt, kedvesen és hűvösen, azután hazamenni, folytatni az életét tovább.

Köszönni akart, előrelépett, hogy kezet nyújtson, de máris megbánta a mozdulatot, a hirtelen bizalmaskodást.

Hirtelen akart sarkon fordulni és távozni végre, ám a következő pillanatban, maga se értette, miként, mintha csak botlás volna, hanyatt fekve találta magát az ágyon, s a férfi feketén izzó szeme egészen közelről nézett az ő tekintetébe. Érezte a szagát, ezt a kesernyés, mégis valamiként édes szagot, ami összekeveredett az asztali tálcán gőzölgő friss pirítós és a kávé illatával.

Olyan gyengeség fogta el, mint aki forró vízben hever, súlytalanokká váltak a végtagjai.

Látta, hogy a félbehagyott pirítós egy apró, sárga morzsája a férfi szájsarkához tapad, billeg csak, le nem esik, nem is marad, akár egy kimondatlan szó. Beszélni is szeretett volna, hogy törölje talán le, kendőt is adhat, ha kell, van a táskájában, hol, talán a széken, az asztal mellett. Aztán érezte, ahogy a férfi tenyere gyengéden, mégis erőteljesen a tarkója alá nyúl, megemeli a fejét, és egyetlen mozdulattal eltávolítja a hajából a lakkos csontfésűt.

Kérem, akarta mondani, kérem, ne higgye azt, ám csak valami sóhajtásféle lett a szavakból, miközben a nemrég oly nagy gonddal feltűzött kontya a párnára omlott.

Még egy pillanatra meglátta a férfi nedvesen csillogó fogait, s a szétnyíló száját, aztán már csak azt érezte, ahogy ez az eleven, mohó élőlény a szájára tapad.

Dél felé járt már, mire hazatért.

Megállt a ház udvarán, a füvön, a fák előtt, nézte az oszlopokat, a nyitott ablakokban meg-meglibbenő függönyöket.

A bőrét átlangyosította a tavaszi napmeleg. Széttárta a karját és behunyta a szemét, így állt, hátravetett fejjel, hosszú percekig, s hagyta, hogy semmi, az égvilágon semmi se történjen.

Mert nem csak a lélek képes kiröppenni a testből, úgy, hogy új életre kel, és a kötöttségeitől szabadulva szabadon bolyong, de lám, a test is élhet még, mozoghat, lélegezhet és örülhet is a lélek nélkül tovább.

Könnyű volt és szabad.

Néhány nap múltán már az egész város tudta, hogy a boltos Flaschner özvegy fülig szerelmes Darázs Kálmánba, abba a Forrás szállóban lakó jövevénybe. Olyan szemérmetlenül és kihívóan szerelmes, amilyenek csak az öregség rémületes árnyékába került, hervadó asszonyok tudnak lenni, frissen ébrednek és vidáman, belenéznek a tükörbe, és csodálkoznak, mit keres itt ez az pókhálós arcú idegen, néz csak, egyre néz, a szemében értetlenség. Türelmetlenek, mint akik ismeretlen helyre tévedtek, s idegesen szabadulnának is már. Tudják ugyan, hogy alacsony a kút kávája, de azért még úgy hiszik, meg lehet kapaszkodni, mielőtt úgyis belezuhanna az ember menthetetlenül.

Darázs délutánonként beült a Forrásba vagy a Vigadóba, saját asztala volt, ismerősként köszöntötték már a kártyapartnerei. A szállóbéli szobát egyébként fenntartotta, pedig nemegyszer Ilonánál töltötte az éjszakát. Nem pusztán csak szerette a játékot, nem az időt ütötte el; maga a kártyázás és a szerencse megkísértése volt az a szenvedély, ami éltette. Ezért kelt fel reggel, ez mozgatta a vágyait és az érzelmeit. Éppen ezért, amikor néhány szerencsétlenebb parti után kiürült a pénztárcája, habozás és kétely nélkül fogadta el Ilona pénzét, hanyag, megengedő nemtörődömséggel, mintha ennek a mellékes aktusnak semmi köze nem volna az őket összekötő érzelmekhez, mi több, még az ő délutánoktól éjszakába nyúló időtöltéséhez sem.

Játék közben könnyed volt és felszabadult, oda se nézve nyúlt a pohár után, rutinos könnyedséggel simított végig a posztóasztalon, ám közben olyan mohó ujjakkal tapogatta a lapokat, mintha az ujjbegyeivel, a bőrével akarná kitapogatni, mit hoz a következő ütés. Ilona, amikor először látta, hogy Darázs Kálmán miként érinti a kártyalapokat, elpirult, úgy érezte, abban a pillanatban a teremben mindenki tudja, hogy mire gondol, s mindenki az ő vöröslő arcát figyeli.

Darázs két hét múlva utazott el először, csak egy nap, s jövök is már vissza, mondta a peronon az özvegynek.

Az egy nap ígéretéből három hosszú éjszaka és három elviselhetetlenül kattogó, egyforma nap lett.

Ilona álmatlanul feküdt az ágyán, nézte a sötétséget, éppen úgy, égő szemekkel, ahogyan a függönyös boltajtó nyílását figyelte egész délután. Az óra körbejár. Akár egy test, amelyben nem lakik már lélek.

Odalent, az állomáson indulásra fütyült a vonat. Rövid, éles síp, mint egy madárvijjogás. Mint a sirályok, amikor a hidegebb napokon behúzódnak a házak közé, és egyre csak keringenek a hátsó kertek fölött, értelmetlenül csapódnak ide-oda a fák között.

Ilona ebben a kimerítő várakozásban döbbent rá, mennyire kiszolgáltatott.

Mintha már sokszor elmesélt s éppen ezért változtathatatlan történetet hallgatna újra és újra, holott igyekezne elfordulni, lecsukni a szemét, bezárni a fülét.

Egyedül maradni, forogni csak.

És miként volt lehetséges, hogy nem vette észre rögtön az elképesztő hasonlatosságot? Hiszen most elég csak Darázs Kálmán vonásaira, fekete szemére és merészen előremeredő orrára gondolnia, s máris mintha valami forró tű hegye döfködné, látja, mennyire hasonlít Orlik Péterre, Arnold apjára, a rég elveszett zongoraművészre.

Darázs Kálmán az ötödik nap délelőttjén jött meg a fővárosi vonattal. Nem is titkolta, hogy odafent, a pesti turfon töltötte az időt. Fáradt volt, rosszkedvű és szótlan, és aludni akart, sokáig nyerésben futottak a lovak, aztán megfordult a szerencse, még jó, hogy visszafelé érvényesíttetni tudta a jegyét, mert a zs