Az In memoriam sorozatban napvilágot látott, N. Horváth Béla által szerkesztett tanulmánygyűjtemény célkitűzése, hogy a fogadtatástörténet kezdeteit megelevenítve egységben láttassa József Attila tragikus életútját és költészetét. A legendás epizódokat felvillantó dokumentumok, a kortársak emlékezései, az egykorú bírálatok és a tanulmányrészletek érdekfeszítő és egységes pályaképet rajzolnak ki, önálló belső utalásrendszerrel. A közelmúlt irodalomtörténeti villongásaitól elhatárolódván a költői életmű méltatásának, mérlegre tételének legfőbb eszköze itt a korabeli sajtó reprezentatív megnyilvánulásainak felsorakoztatása időrendben, amely egyúttal az életmű és a kötet belső korszakolását is biztosítja. A könyv szerkezete a monográfiák hagyományos, életrajzi indíttatású menetét követi: külön fejezet foglalkozik az első verseskötet megjelenéséig eltelt időszakkal, majd a szigorú értelemben vett költői pályaívet kíséri végig három fejezeten keresztül, végül egy nekrológokat és visszatekintő értékeléseket tartalmazó ötödik fejezet zárja le a gyűjteményt.

József Attilától a kötetben (a néhány soros leveleket leszámítva) összesen három teljes terjedelmében közölt írást olvashatunk, valamennyi hangsúlyosan az életrajzhoz kapcsolódik, a gyűjtemény első szövegeiként mintegy a tragikusan végződő életút sűrített kivonatát adják (Április 11, Curriculum vitae, Öngyilkosság). Az olvasó figyelmét a kötet a továbbiakban a korabeli értelmezőközösségre irányítja, és szellemesen, tanulságosan helyezi egymás mellé a különböző érdekeltségű és pártállású folyóiratok bírálatait, gazdagon szemléltetve ezáltal az akkori irodalomkritika különböző irányzatait. A kritikák sorát emlékező írások tarkítják, és néhol egy-egy, főként az életrajzra és a befogadástörténetre koncentráló tanulmány. A kötet leghosszabb terjedelmű és legnagyobb gonddal összeállított fejezete az 1927–1930-ig terjedő időszakot tárgyalja, különleges figyelmet szentelve a költő illegális kommunista mozgalomban játszott szerepének, a “proletárköltő” ambivalens fogadtatásának és az Illyés Gyulához fűződő, kon-fliktusokkal terhelt kapcsolat árnyalásának. (N. Horváth Béla 1999-es tanulmánykötete, A hetedik is bizonyítja, hogy ennek az időszaknak valóban avatott értelmezője.)

Az a műfaji és indíttatásbeli sokszínűség, amely a korabeli írások kapcsán a kitűnő válogatásnak köszönhetően megmutatkozott, hirtelen megszűnik, amint az olvasó a legújabb József Attila-szakirodalmat vagy a művészi reflexiókat keresi, holott az In memoriam sorozat célkitűzései közé tartozik, hogy “egy kötetbe gyűjtve nyújtja át […] valamely írónkra vonatkozó legfontosabb irodalmat”, és hogy a költő “fogadtatástörténetét kövesse végig a kezdetektől a jelenkorig” (az idézetek a kiadó honlapjáról származnak). Méltatlanul kevés helyet kap és egysíkúan jelenik meg az összeállításban e költészet jelenlegi recepciója. Két igen kitűnő, József Attila-konferenciák előadásait közlő tanulmánykötet, “A Dunánál” (1995) és a Testet öltött érv (2003) anyagát a válogatás teljes mértékben mellőzi, csakúgy, mint néhány olyan irodalomtörténész munkáját, akik az utóbbi évek József Attila-kutatásának alakulásában döntő szerepet játszottak. Az irodalomkutatók körében polémiát kiváltó Tanulmányok József Attiláról (2001) című gyűjteményből (amely nem csak e költői életmű recepciótörténetének, de a hozzá kapcsolódó szakmai vitákkal együtt a közelmúlt irodalomértésének immár megkerülhetetlen dokumentuma lett) a válogatás egyetlen, az Újraolvasó-kötet radikalitását nem tükröző tanulmányt emel át. Ebből a szemszögből meglepő, hogy jelen gyűjtemény éppen annak a versnek vagy versciklusnak a címét tette a borítójára, amely az elmúlt évtized József Attila-kutatását legjobban mozgásba hozta. Az Eszmélet című költemény számos tanulmányt (köztük a szerkesztőét) és önálló kötetet ihletett, a válogatás mégis tüntetően távol tartja magát e szöveg elemzésétől, és csak futólag, egy általánosságok szintjén mozgó Nemes Nagy Ágnes-tanulmányrészlet erejéig foglalkozik e szöveggel. Visszatérő jelenség, hogy egy kutató által többször is feldolgozott, átgondolt terület tárgyalásakor a kötet a kevésbé kidolgozott változat mellett dönt, nem terjedelmi okokból (így idézhetné Tverdota Györgytől a tiszta költészetről a kidolgozottabb, 1995-ös tanulmányt, Beney Zsuzsától pedig az anyaversek kapcsán a József Attila inverz anyaképei című, 2003-ban megjelent írást). Teljes mértékben mellőzi a gyűjtemény a költő esztétikai töredékeinek tárgyalását, holott az újraközlést követő hallgatás az utóbbi években szerencsére megszűnt, és egyre több tanulmány bizonyítja ezen írások fontos szerepét az életmű megközelítésében.

A kötet egészéről elmondható, hogy igen kevés olyan bírálatot és tanulmányrészletet közöl, amely az egyes költői szövegeket nem az életrajz illusztrálására vagy az irodalompolitikai villongások aláfestésére és felszítására használja fel. Ez a mentalitás elsősorban a korabeli értelmezőközösség magatartását jellemzi, de tettenérhető időnként a szerkesztésben is. Beney Zsuzsa A két anya című tanulmányából például a kötet hosszasan idézi a költő édesanyjának részletes jellemzését, de éppen azt a részt hagyja el, amit az életrajzi kitekintés szolgált, vagyis az anyaképpel foglalkozó versek elemzését. Érthetetlen, hogy a kortársakat foglalkoztató Fiatal asszonyok éneke, Munkások, Mondd, mit érlel… és az Óda méltatása mellett miért kerülnek elő az Eszméleten túl csak elvétve a Medáliák, A hetedik vagy a kései költészet emblematikus darabjai, és miért hiányoznak mellőlük az ötletgazdag és értő elemzések. A jelen hangja akkor is elnémul e kötetben, amikor nem az irodalomtudósoké, hanem a költőké lenne a szó. A József Attila-líra utóéletével a kötetet záró írások egyike, Tamás Attila tanulmánya foglalkozik. E kitekintés utolsó szereplőjétől, Pilinszky Jánostól vett idézetek mellett az elhíresült Nagy László-versen túl vajon miért nem kaphatott helyet legalább egy-két költemény az elmúlt évtized József Attila-reflexiókban hihetetlenül gazdag lírájából?

Tudjuk, hogy József Attila életrajza és recepciótörténete a magyar irodalomtörténet-írás szinte páratlanul feldolgozott területe, tehát a szerkesztői munka oroszlánrészét nem a forráskutatás, hanem a hihetetlen mennyiségű dokumentum számbavétele és rostálása jelenthette. Mégis elgondolkodtató, hogy a válogatás összesen 88 írásából 60 változatlan átvétel két korábbi összeállításból, a József Attila Emlékkönyv (1957) és a Kortársak József Attiláról I-III. (1987) anyagából. Jelen összeállítás meg sem említi az átvételek kapcsán legfontosabb forrását, az 1987-es gyűjteményt, amelyből ötven szöveget emel át kihagyásaival és szöveghibáival együtt; és az idézett részletek végén félrevezető módon csak az első, folyóiratbeli megjelenésük helyét közli. Az említett kötetekben szereplő legkésőbbi írás 1957-ből származik, ennek ellenére a centenáriumra megjelentetett gyűjteményben mindössze két olyan új szövegközlés található, amely eddig nem volt része a József Attila- összeállításoknak: Téglás Ferenc 1933-as írása az Új Harcos című folyóiratból (167-174.) és Németh László megrendítő, 1956-ból származó levele cikkeinek újraközlése kapcsán (95., a tartalomjegyzékben nem szerepel). Hiányérzetet kelt továbbá az érthetőséget szolgáló, minimális jegyzetapparátus mellőzése és a javítatlanul maradt szöveghibák, elírások sokasága (közöttük árulkodó például a Curriculum vitae nyilvánvalóan hibás, 1957-es dátuma).

Szabolcsi Miklós az 1957-es József Attila Emlékkönyv bevezetőjében körvonalazza a válogatását irányító, és jelen gyűjtemény hátterében is munkálkodó koncepciót: “Ebben a kötetben nem költészetét – ezt a kimeríthetetlen, sokszínű, egyre egyetemesebbé váló lírai oeuvre-t – mutatjuk meg; hanem »emlékét«: az élő embert, kortársunkat akarjuk felidézni. A költő teljes emberi gazdagságával, változatosságával a miénk; s minél árnyaltabban, minél sokszínűbben ismerjük meg életét – költészete is annyival gazdagabban, annyival igazabban s valóságosabban bontakozik ki s lesz érthetővé.” Az In memoriam-sorozat célkitűzéseinek ismeretében az idézet első szempontja – József Attila költészetének értő és avatott felmutatása –, mint láttuk, joggal hiányolható a kötetből, de kifogásolni valókat hagy maga után a második, az élő ember, a kortárs felidézése is. E gyűjtemény nem feltétlenül helyeselhető módon az életében meg nem értett, mellőzött, tragikus sorsú és beteg József Attilának állít emléket. Ez az egyoldalú beállítás érezhető már a költő szerelmi kapcsolatait felvillantó epizódok kiválasztásától kezdődően. Vágó Márta emlékezéskötete például gazdagon és intelligensen idézi fel a költővel együtt töltött időszak eseményeit és impulzusait; amelyhez képest érdektelennek tűnik a kapcsolat szexuális vonatkozásainak egyoldalú szerepeltetése. Az illegális kommunista mozgalommal és az irodalmi élet vezető személyiségeivel kapcsolatban kialakult konfliktusok értő tárgyalása joggal ad hírt kirekesztettségéről, de a kötet terjedelméhez képest aránytalannak tűnik a József Attila költészetével érdemben szembesülni nem tudó korabeli bírálatok, a nekrológ-jellegű írások és a betegségét, halálának körülményeit részletező leírások szükségtelen halmozása.

A költő öngyilkosságát követő hónapokból itt újraközölt közel húsz emlékező írás jól mutatja, hogyan változott meg ijesztő hirtelenséggel, napok, hetek alatt a költő megítélése. Elégtételt nem adhattak ezek a gyász közvetlenségében született, érthetően elfogult méltatások, amelyek többnyire összeegyeztethetetlennek bizonyulnak szerzőik korábbi megnyilvánulásaival, és költészetének megítélésén érdemben mit sem változtattak. Minden bizonnyal felkelti majd az olvasók érdeklődését, és részvétre, szánakozásra indít József Attilának e kötetből kiolvasható, ügyesen összeállított és megelevenített életregénye. Napjaink emlékezésének – a kortársak gyakorlatával szemben – elsősorban mégis azt kellene mérlegelnie, mit tett költői életműve a magyar irodalom megújításáért. Költészetét érdemben és súlyának megfelelően tárgyaló tanulmányból ezért is lett volna szükség többre a kötetben.

(Vál., összeállította, szerk. N. Horváth Béla, Nap Kiadó, Bp., 2005, 418 oldal, 2690 Ft)