Fejtő Ferenc végigélte a huszadik századot, hogy most, a huszonegyedikben emlékezzen és emlékeztessen arra, amit az utódok hajlamosak elfelejteni: “a Szép és a Jó Szó” értékére. A Párizsban élő író, kritikus, publicista egyik alapítója, majd 1935–38 között szerkesztője volt a Szép Szónak – és nem mellékesen József Attila barátja is. Ebben a minőségében gyakran – különösen 2005-ben, a József Attila-emlékévben – kérték, kérik visszaemlékezésre, a régvolt történések, történetek újragondolására, elmondására, s ő mindig fáradhatatlanul idézi föl emlékeit, a hetven évvel ezelőtti irodalmi- és közélet képviselőinek mindennapjait.

A visszaemlékezések természetrajzát és sajátosságait ismerve elgondolkodhatunk azon, vajon mennyire hiteles, őszinte a túlélő kortárs által megrajzolt kép. Az emberi emlékezet ugyanis nem tökéletes, igyekszik a rosszat szebbé tenni, az esetleges saját felelősséget enyhíteni, ezáltal is torzítva a múltbeli történéseket. Lovass Gyula Az utóélet-kutatás módszertana című tanulmányában arról ír, hogy “a tudattalan (vagy idővel azzá váló) torzulásokból alakul ki az író legendája”. (In: L. Gy.: Kilenc hős visszatér. Bp., 1973. 335–342.) Az utódok mesterkedéseinek következménye különös irodalmi fikció, amelyben az író, költő már-már mitikus személyiség, egykori alakja elhomályosodik. Azzal, hogy a művész követendő példa lesz, a valódi kép szükségszerűen elferdül(het).

Minthogy azonban Fejtő Ferenc nem csak József Attila halála után jelent meg a színen mint barát, nem csak a költő koporsója mellett jutott eszébe, mennyire szoros kapcsolatban is álltak – így (és nem csak ezért) mindenképpen hiteles forrásnak tekinthetjük. 1930 őszén találkoztak először, s barátságuk hamar elmélyült. 1931 végén együtt szerkesztették a Szabadon című illegális folyóiratot (amit később betiltottak), majd a Szép Szónál is szerkesztőtársak lettek. Utoljára a költő halála előtti napon, 1937. december 2-án, Balatonszárszón találkoztak.

Fejtő 1938-ban emigrációba kényszerült; mint a Népszava párizsi tudósítója hagyta el Magyarországot, s telepedett le a francia fővárosban. Szép szóval címmel 1992-ben – válogatott írásaiból – önálló kötete jelent meg Magyarországon a Nyilvánosság Klub–Századvég Kiadó “Ars scribendi” sorozatában, Széchenyi Ágnes szerkesztésében. A kötetnyitó írásban (Szellemi önéletrajz – 1937-ből) a könyvkereskedő és lapkiadó fia arról vall, milyen irodalmi élmények hatottak intellektuális fejlődésére, milyen szellemi útravalót kapott ifjúkorában: “Egyformán kedves olvasmányom volt a Don Quijote és Mackó Muki, Andersen és Robinson Crusoe, száz kötet Jókait néhány hónap alatt felfaltam. Vernét és May Károlyt, Vörösmarty összes költemé-nyeit, a Toldit prózában, az Ezeregyéjszakát, a Pesti Hírlap vezércikkeit, Max und Moritzot, Mark Twain csodálatos Tamását és Huckleberry Finnjét éppoly mohón, boldog önfeledtséggel nyeltem magamba, mint egyszer éjjel, szüleim távollétében, könnyek közt és – mondhatom – gyönyörűséggel Courths-Mahler egy tiltott, ostoba, érzelmes remekművét”, vagyis Adytól Heinéig, a nietzschei Túl jón és rosszon át Tóth Tihamér erkölcsnemesítő írásaiig és Marx műveiig mindent.

E széles körű irodalmi, filozófiai és esztétikai tájékozottságon alapul Fejtő Ferenc kritikusi munkássága, melynek egy része József Attila életművével kapcsolatos. Németh Andor mellett ugyanis éppen Fejtő volt az, aki József Attila nagyságát még életében elismerte, s méltatta költészetét, helyét a legnagyobb lírikusok között jelölve ki. Sokat idézik kettejük párbeszédét, melyet Fejtő 1938-ban, a Szép Szó József Attila-emlékszámában elevenített föl: “Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. – Engem minek tartasz? – kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. – Már több vagy, mint kitűnő, de még nem vagy nagy – feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. – Ohó – csapott rám –, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok.”

Az első elemző-értelmező portrét és pályarajzot is Fejtő Ferenc készítette József Attiláról. 1935-ben jelentette meg a Korunk februári számában, Fülöp Ernő álnéven, s olyan kulcsfogalmakat helyezett vizsgálódásának középpontjába, mint Isten, Erosz, társadalom, és felfedezte a sokak által jellemzett Ady-párhuzamot is, találóan, ám kissé sarkítottan jegyezve meg: “József úgy viszonylik Adyhoz, mint Bartók Wagnerhez.” Ugyanezzel a címmel (József Attila költészete) jelentkezett 1938-ban, a Szép Szó József Attila-emlékszámában. Tverdota György figyelmeztet arra, hogy ez az írás máig megkerülhetetlen, hiszen Fejtő “a kritikák, a szubjektív hangú emlékezések és vallomások, életrajzi összefoglalások mellett, tárgyszerű, az életműre koncentráló írásában lerakja a később kibontakozó József Attila-kutatás alapjait”. A szerző kötetről kötetre haladva, hat fejezetben foglalja össze barátja életművét, s jellegzetes József Attila-i kifejezéseket idézve megállapítja: “…költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata.”

A József Attila-emlékévhez kapcsolódóan, 2005 júniusában a könyvhétre jelent meg a Fejtő nevével fémjelzett két kötet, a József Attila, az útmutató és a József Attila, a Szép és Jó Szó mestere című. Mindkettő izgalmas olvasmány, utóbbi főként azért, mert a harmincas-negyvenes években megjelent írásokhoz a szerző önkommentárokat fűzött. Érdekes és tanulságos, ahogyan egykori önmagára reflektál vagy épp egy-egy személyes élményét meséli el az adott cikk, tanulmány kapcsán. Múlt és jelen találkozik ezekben a rövidebb-hosszabb “széljegyzetekben”, de mindig a szép szó a legfőbb értékmérő.

Az itt megjelent írások zöme (az 1934–1945 közöttiek) már a Bokor László és Tverdota György által szerkesztett Kortársak József Attiláról (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987) című háromkötetes kiadványban is napvilágot látott, de néhány a már említett Szép szóval, illetve a Borkóstoló (Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1996) című munkában is fellelhető. A kilencvenöt éves Fejtő Ferenc által az 1934 és 1952 között keletkezett tanulmányokból és cikkekből összeállított gyűjteményes kötet olyan kordokumentum, melyben a kiegészítő, személyes hangvételű értelmezés meggyőzőbbé teszi a József Attila költészetét méltató textusokat.

Ha Fejtő írásait olvassuk, látjuk, hogy még akkor is előkerül valamiképpen József Attila neve, amikor a kritika tárgya például Perneki Mihály verseskötete vagy Einstein világképe. Hogy miért? Önkommentárjában erre is kitér: “Einstein is a század kivételes emberei közé tartozott, és hogy például azt vallotta magáról, amit József Attila is elmondhatott volna: az embernek úgyszólván az orrával kell a dolgokba ütköznie, mielőtt a gondolata megjönne. (…) Aztán ott a tisztaság, a kivételes tisztaság (…).”

Fejtő József Attila-képe azon a felismerésen alapul – amit szinte minden írásában kategorikusan kijelent –, hogy barátja “az ifjabb, a háború utáni nemzedéknek kétségkívül legkiválóbb költője”, hogy “[a]z egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot”. Nem kevés bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy mindezt 1938-ban, a költő halálát követően megindult kisajátító, “tragikomikus béka-egér harcban” papírra vesse…

Hosszabb tanulmánya a József Attila poétikája című, mely 1952 decemberében jelent meg az újvidéki Hídban. Ebben az “egyszerre világos és talányos” Ars poeticát értelmezve Fejtő – Ignotus Pálhoz hasonlóan – az “eltökélt igazságkultuszban” találja meg József Attila költői magatartásának kulcsát. Úgy véli, számára a valóság “nem száraz elvontság, hanem konkrét szín, kellem, muzsika, szépség”. Olyan “tanító művészet” ez, amely a valóság és az értelem mellett a humanizmust is középpontba állítja. Az ifjú József Attila még naivan fogalmazott Galamb Ödönnek írt levelében: “Én feltétlenül bízom az emberben.” Később sem vesztette el hitét; a számos negatív tapasztalat birtokában, a sötétebb években írt Tudod, hogy nincs bocsánat a példa erre, melyben bizakodva szólítja föl önmagát: “S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.”

A kötet utolsó darabja az a Németh Andor halálára írt nekrológ, melyet Fejtő 1954-ben Párizsból küldött el a müncheni Látóhatárnak. Indokolni sem kell, miért tartozik szervesen a többi íráshoz, de a szerző megtette: “Hogyan is hagyhattam volna ki Németh Andort ebből a könyvből, amely annyit köszönhet neki?” Hármójuk kapcsolatára jellemző, hogy Németh Andor és József Attila éppúgy mester–tanítvány viszonyban állt egymással, mint József Attila és Fejtő Ferenc. Némethet kevésbé ismerjük, de személyiségéhez egy kicsit közelebb visz Fejtő furcsa-szép jellemzése: “Ez a csúnya, halszemű ember valami különös, nem e világból való varázst árasztott magából, amely lenyűgözte mindazokat, akik érintkeztek vele. (…) Titokzatos ember volt ez a közvetlen ember, zárkózott ember ez a briliáns csevegő!”

Tizenhat írás, tizenhat önkommentár – s bennük fölsejlik a huszadik század egy szelete. Megelevenednek a korabeli irodalmi helyszínek, a redakciók és kávéházak. Fejtő Ferenc kíméletlen pontosságú írásai és a múltat is némi kritikus éllel felidéző emlékei pedig összefonódnak, hogy aztán a már említett másik könyvben kiteljesedhessenek.

A Valachi Anna irodalomtörténész szerkesztette József Attila, az útmutató című kötetben az a mai helyesírás szerint közölt tanulmány olvasható, amely eredetileg a Népszava Könyvkiadónál jelent meg 1947-ben, valamint egy mélyinterjú, Fejtő Ferenc életútja és a függelékben az 1936-ban nagy visszhangot kiváltott Szép Szó-beli kritika André Gide Retour de l’U. R. S. S. című könyvéről. Valachi érdeme, hogy e vékony kiadvány tartalmas, érdekes és gondolkodtató, számomra elsősorban az “emlékidézés két ülésben” teszi azzá. (Tanulságos összevetni a Borkóstolóban olvasható 1975-ös interjúval, melyet Fodor Márta irodalomtörténész készített, s melynek kiindulópontja a József Attila, a felnőtt című Fejtő-írás. A harminc év különbséggel készült két beszélgetés egymást kiegészíti, árnyalja – még teljesebb képet adva az emigrációban élő íróról-kritikusról.)

Az “Ő a költő, én csak a cifra szolga” című emlékidéző fejezetben Fejtő és beszélgetőtársa leszáll az élet, a múlt legmélyebb bugyraiba, s nemcsak a gyöngyöt, hanem a göröngyöt is felszínre hozza. Szó esik például arról, hogyan kísérelte meg Lukács György 1948-ban Fejtőt rávenni arra, hogy vállalja “bűnét”, tudniillik, hogy fő része volt “József Attilának a pártból való eltávolításában”. Vagy hogy a nemrég bemutatott, Jelenczki István rendezte Eszmélet után I–IV. című filmben Cserépfalvi Imre lánya azt állította, Fejtő nem vett részt a költő temetésén.

A beszélgetésben több, már ismert történetet felidéznek, de mindez egyáltalán nem teszi unalmassá a párbeszédet. Valachi jól ismeri a korszakot és a szereplőket, jól is kérdez, Fejtő pedig szabatosan, mégsem szűkszavúan, ám kissé töprengve válaszol. Az idős ember bölcsessége hallatszik minden szavából, azé az emberé, akit nagyon sok megrázkódtatás és szerencsétlenség ért, mégis erős benne a bizalom és az élet szeretete, s hittel vallja: “vagyok, ami vagyok, lettem, ami lettem”.

E bölcsesség birtokában a “mi lett volna, ha” csalfa és gyakran felesleges kérdését is megvitatják. Fejtő a “Hölderlin életművénél is hatalmasabb” József Attila-i oeuvre-ből kiindulva nagyon is jellemző következtetést von le: “Szerintem nem illett volna bele abba, ami utána történt. Mit csináltak volna vele például a nyilasok? És ha mégis megéri a háború végét, nem tudom elképzelni őt mint a múlt ünnepelt hősét.”

S ha már az elképzelt, lehetséges jövő képe megmutatkozott, nem csodálkozhatunk azon, hogy Valachi Anna a múltra visszatekintve is játékra hívja beszélgetőtársát, mit lehetne másképpen csinálni, hogy a történet másképp végződjék? Fejtő Ferenc az Eszméletből idéz: “…annyira elkerülhetetlennek tűnik minden József Attilával kapcsolatban, akár (…) a halom hasított fa: »mindenik determinált«, és oly meggyőzően vallja a történtek sorsszerűségét, hogy végül szemernyi kétségünk sem marad.”

Vigasztalásul azonban felidézhetjük az idős író szavait: “Az ember mint egyén a halál felé megy, de ne feledjük: az elmúlás fogalma is relatív. Kérdés, mennyire halunk meg, hogyan és meddig élünk tovább. A világ sorsa persze sokkal bonyolultabb, mint az egyes emberé – a lehetőségek mégis eléggé tisztán kirajzolódnak: a pusztulás vagy a tisztulás jegyében élhetünk tovább.”

(József Attila, a Szép és Jó Szó mestere: Holnap, Bp., 2005, 235 oldal, 2100 Ft; József Attila, az útmutató: Népszava, Papirusz book, Bp., 2005, 123 oldal, 1980 Ft)