Ha valaki szeretné bebizonyítani a kortárs magyar irodalom, irodalomtudomány iránt komolyan érdeklődő, de nem különösebben tájékozott beszélgetőtársának, hogy a magyar irodalmi és kritikai gondolkodás jelentős korszakát éli, tehát hogy panaszra semmi ok, elsőként valószínűleg a magyar folyóiratstruktúra már-már áttekinthetetlen gazdagságára hivatkozna: számtalan (részben vagy egészében) irodalmi profilú havilap létezik, ezek más és más közönséghez, értelmezői közösséghez szólnak, a különböző műhelyekben intenzív és érdekfeszítő interpretációs munka folyik. Persze ez túl erős állítás ahhoz, hívná fel a figyelmet a meggyőzni kívánt beszélgetőpartner, hogy minden alátámasztás nélkül elfogadjuk, és igaza lenne: az állítás ellenőrzésének egyetlen lehetséges módszere az olvasás, a folyóiratok szövegeinek összevetése egymással – és erre kiváló lehetőséget nyújt, hogy József Attila születésének századik évfordulója tiszteletére, az évforduló apropóján a folyóiratok zöme József Attila-különszámmal, vagy legalábbis a költő életművéhez kapcsolódó összeállítással jelentkezett. Valóban sokféle József Attila-kép van forgalomban, valóban sokféleképp értjük az életmű darabjait? Létezik-e ma József Attila-kultusz, és ha igen, hányféle? Az elmúlt hetven-nyolcvan év erős értelmezői teljesítményei milyen viszonyban vannak a mai interpretációkkal: a látványos irodalomszemléleti változások lehetetlenné teszik, hogy a régebbi és az újabb értelmezések kapcsolódjanak egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg, érzékelhető folytonosság? (Egyáltalán: beszélhe-tünk-e jelentős irodalomszemléleti változásokról, vagy a huszadik századi magyar irodalmi gondolkodás egy-két évtizedtől eltekintve mindig is annyira sokszínű volt, hogy nincs értelme “régit” és “újat” emlegetni?) És ha az értelmezések az alkalmazott interpretációs technikák függvényében jelentősen különböznek egymástól, a nézeteltérések eredményeznek-e valódi vitákat?

Az már szinte az olvasás előtt, a folyóiratpéldányok első átlapozása után nyilvánvalóvá válik, hogy az összeállítások felépítésükben is különböznek egymástól. Ha a szerkesztők egy teljes folyóiratszámot szántak az évforduló tiszteletére, nem kizárólag irodalomtudományos tanulmányokkal töltötték meg a lap oldalait: a szűkebben vett szakmai közönséget megszólító szövegek mellett olvashatunk a József Attila-életművel poétikai dialógust folytató verseket, novellákat is, írók, művészek személyes hangvételű esszéit, a költő kortársainak, még élő rokonainak emlékezéseit, valamint a József Attila-szakirodalom frissebben megjelent köteteiről szóló kritikákat is. Ilyen teljes összeállítást közöl a Holmi, a Tiszatáj, a Híd és a Lyukasóra. Ezekkel szemben kizárólag tanulmányokat olvashatunk a Kortársban (a lap a 2005 májusában “Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – József Attila-kontextusok címmel megrendezett konferencia vitaindító előadásainak rövidített változatát közli), a Forrásban, a Hitelben (bár itt az egyik tanulmány valójában könyvkritika) és a Somogyban, ezek az blokkok egyik esetben sem töltik meg a teljes lapszámot. Rövid összeállítást közöl, de nem kizárólag tanulmányokat tartalmaz a Kritika, a Magyar Napló és az Életünk.

A Somogy és az Életünk nem veszi hosszan igénybe a folyóiratolvasó figyelmét: mindkettő Pomogáts Béla egy-egy rövid, ismeretterjesztő tanulmányát közli József Attila politikai orientációjáról (az előbbi írás a költő “magyarságának”, az utóbbi a költő “baloldaliságának” kérdéseivel foglalkozik, nem veszve el a bonyolult kérdések részleteiben) – igaz, az Életünkben a tanulmány mellett olvasható egy Lászlóffy Aladár-vers is. A gyanútlan folyóiratolvasó számára komoly meglepetést okoz a Magyar Napló: nem világos, hogy a harminchat oldalas összeállítás szövegei között miért kapott helyet egy tízoldalas elbeszélés, amely még csak távoli kapcsolatban sem áll a József Attila-életművel, ráadásul nem is mondható kimondottan sikerültnek, valamint hogy milyen szerkesztői koncepció jegyében kell az olvasónak találkoznia Gyurkovics Tibor öt és fél oldalas rossz ízű publicisztikájával (“csak utólag látjuk, mi az, ha építvén, most már nem annyira a szocializmust, hanem a kapitalizmust, hogyan lopják ki a külföldiek és gyáva itthoni cinkosaik a földet, az áldottat, a vérzőt, a paraszt talpa alól” stb.), amelynek úgyszintén semmi köze sincs a száz éve született költőhöz.

A továbbiakban a folyóiratolvasót nem éri meglepetés, vagy ha mégis, az kellemes meglepetés. Az összeállításokban szereplő szépirodalmi szövegek színvonala természetesen nem egyenletes, ám a szövegek között több emlékezetes vers is akad: ilyen például Parti Nagy Lajos Altatója (Holmi), Kovács András Ferenc A disznó éji dala című verse (Tiszatáj) és Néhány hamis médaillonja (Holmi), Juhász Ferenc nagy József Attila-verse, a Kozmosz-gyűjtemény sejtelemvirág (Tiszatáj) vagy Tornai József (József Attila pillantása, Tiszatáj), Böndör Pál (József Attila light, Híd), Harkai Vass Éva (Triptichon, Híd) egy-egy rövidebb szövege. Szabó T. Anna nem csupán két verset adott a Holminak (Azt mondjuk: tűz; A mai nap), hanem egy pár oldalas személyes hangvételű írást is (A felnőtt gyermek). A szerzőnek a József Attila-lírához fűződő személyes viszonyát középpontba állító esszék közül Szabó T. Anna “naplóbejegyzésén”, “jegyzetén” túl Mesterházi Mónika (Olvasónapló József Attiláról, Holmi) és Tandori Dezső (A muszáj-elmerengő, Tiszatáj) írásai keltették fel a folyóiratolvasó figyelmét. A Lyukasóra hasonló műfajú szövegeinek zömével nem nagyon tudott mit kezdeni: mintha a legtöbb szerző elfogadta volna Melocco Miklós írásának maximáját, miszerint “a kultúra legszebb része a magyar költészet, vagy csak okosan és csak rajongva szabad róla beszélni, vagy sehogy”. (Persze van olyan emlékező, aki a rajongás mellett sort kerít az életmű politikai aktualitásának felemlegetésére is, mint például Szakonyi Károly: “nem ártana olykor, egy-egy parlamenti ülés előtt elmondani: »Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk«”.)

Fejtő Ferenc röviden emlékezik József Attilára a Hídban és hosszabban a Holmiban: a Híd egy 1986-os televíziós beszélgetés szövegét adja közre (beszélgetőtárs: Bányai János), a Holmi viszont Fejtő előszavát, amely a frissen megjelent német nyelvű József Attila-kötethez készült. (A Lyukasóra József Attila-különszámát a költő két rokonának, József Etelka lányának és unokájának emlékező szövegei nyitják; sajnos Makai Zsuzsa írása mindössze három rövid anekdotából áll, Dóra Gábor elsősorban Attila iránti rajongásáról biztosítja az olvasót; a rajongás nem indokolatlan, tudjuk meg, hisz “a költő egyben filozófus, pedagógus, tudós, lélekgyógyász és fáklyavivő” is.) Fejtő előszavát a fordító, Báthori Csaba lebilincselően érdekes tanulmánya követi, amelyben a szerző aprólékosan sorra veszi a József Attila-versek fordításának nehézségeit, problémáit, és részletesen elemzi a problémákra általa adott megoldásokat. A Tiszatájból is tudomást szerezhetünk egy korábbi német nyelvű József Attila-kötetről, méghozzá olyanról, amelyet Kass János illusztrált: az illusztrátor maga meséli el röviden a kötet megszületésének történetét. A Híd több József Attila-vers szerb és német fordítását közli – ezek közül a német fordítás különlegesség: 1936-ban, tehát még a költő életében készült egy német nyelvű magyar költészeti antológia számára. A Híd vonzó József Attila-különszáma (gondoljunk csak a lap képzőművészeti összeállítására) talán a legtudatosabban szerkesztett folyóirat-különszám: a szerkesztők figyelmének középpontjában a költő és az életmű vajdasági hatása áll. Ennek megfelelően nem csupán eredetiben olvashatjuk a költő haláláról beszámoló egykori napilapok tudósításait, de a folyóirat utolsó írásának segítségével azt is megtudhatjuk, hogy az egyes vajdasági könyvtárakban melyik kiadású József Attila-kötetből hány példány található. (És ami sokkal fontosabb: a különszám irodalomtudományos főszereplője Bori Imre, de erről majd később.)

Ha már a különlegességeknél tartunk: a Holmiban újra olvasható a még fiatal Petri György 1967-es József Attila-elemzése – az írás egészen különös fényben tűnik fel, ha a költői életmű kontextusa felől olvassuk. Már ha egyáltalán van értelme a költő és a fiatal értekező Petrit egymás mellé állítani. Ezzel a kérdéssel azonban elérkeztünk a József Attila-különszámok, összeállítások tanulmányaihoz. Milyen vitakérdések mentén csoportosítható ez a nagyjából félszáz tanulmány, irodalomtörténeti esszé?

A költő születése századik évfordulójának tiszteletére összeállított folyóirat-különszámok átolvasása alapján bizton állítható: a mai irodalomtudományos viták egyik középpontjában az életrajz kérdése áll. (Persze könnyen lehet, hogy a kép csalóka, és ebben az esetben mégsem egészen hű tükre a vizsgált tizenegy folyóirat a kortárs irodalmi, irodalomtudományos gondolkodásnak: a költő születésének századik évfordulóját ünnepeljük, azaz egy életrajzi eseményre emlékezünk – könnyen lehet, ha egy kötet megjelenése lenne a tematikus számok megszerkesztésének apropója, sokkal kevesebb életrajzi jellegű írással találkozna a folyóiratolvasó.) Milyen kérdéseket vet fel a költő életrajza?

Ha a folyóiratolvasó a Hitellel vagy még inkább a Lyukasórával kezdi az olvasást, azt hiheti, hogy a legfontosabb kérdés, amelyet az életrajz felvet, így foglalható össze: ki a felelős József Attila haláláért? Aki kicsit is jártas a József Attila-recepciótörténetben, tudja, a kérdés nem új, már szinte a költő halálának másnapján elindult, méghozzá nagy lendülettel, a bűnbakkeresés. A József Attila-jelenség kultikus megközelítése továbbra sem teljesen a múlté, a költő halálában viselt felelősséget szenvedélyesen firtatók nem a költői életművel állnak értelmezői viszonyban – noha a vita résztvevői saját bevallásuk szerint kifejezetten a kultusz ellen emelik fel a szavuk: “miért nem lehet szeretni vagy legalább elfogadni a valódi József Attilát? Miért kell a szentkultusz, a legenda? Miért kell a tüneményes versek mögé hazudni egy nem létező egyéniséget, hamis életrajzot, sanda politikai szándékot leplező, érvénytelen eszmeiséget?”, írja Mórocz Zsolt Hitel-beli tanulmányában, majd hozzáteszi: “József Attila költői kvalitásához nem fér kétség.” Állításához híven aztán nem is próbálja a leleplezett kultusz híveit a költő verseinek bátor, kreatív értelmezésével zavarba hozni. Sajnos a vita végig elszomorítóan alacsony szinten mozog, nemcsak Mórocz megszólalásait jellemzi vulgárpszichológiai általánosításokra alapozott nagyotmondás. Ráadásul a felelősségkeresők és vad kultusztörők nagyon hamar megpillantják tárgyalt témájuk politikai aktualitását. (A költői életművet politikailag-társadalmilag aktualizáló szövegek közül a folyóiratolvasó számára a leglehangolóbb Jánosi Zoltán Magyar Napló-beli dagályos, pöffeszkedő esszéje volt. Viszont nagy örömmel fogadta Tandori Dezső szelíd kérését a Tiszatáj 21. oldaláról: “Ez az egy, amivel tartozunk J. A.-nak. Olcsón »a mai kapitalizmus visszásságait leleplező« költővé ne tegyük, ne pofátlankodjunk azzal, hogy »megbocsátjuk neki szerencsétlen sorsát az államszocializmus idejéről«, és ilyenek.”)

Talán a költő tragikus sorsának felelőseiről szóló vita is sokkal magasabb színvonalon folyt volna, ha a résztvevők elolvassák például Valachi Anna káprázatos életrajzi tanulmányát (Egy tabu föltárulkozása, Holmi), amely József Attila, Kozmutza Flóra és Illyés Gyula szerelmi háromszögével, illetve Illyés és Kozmutza házasságával, a házastársaknak a költő emlékéhez fűződő viszonyával foglalkozik. (Ugyanebben a témában Domokos Mátyástól is olvashatunk egy rövid szöveget a Holmi oldalain.) Az életrajz több apró részletkérdését tisztázza, vagy legalábbis tesz kísérletet a tisztázásra Lengyel András: a költő igenis tervezte doktori disszertációjának megírását 1929-ben (Forrás), sőt József Attila közeli kapcsolatban állt a kor egyik ismert dizőzével, Sólyom Jankával (Tiszatáj) – ez utóbbi tényre Lengyel részben a költő egyik verses levelének elemzésével derít fényt. Szőke György rövid tanulmánya, amely szintén a Forrásban jelent meg, azt a kérdést járja körül, hogy milyen viszony fűzte a költőt Rákosi Mátyáshoz és Kádár Jánoshoz. (Garamvölgyi László Lyukasóra-beli tanulmánya ugyan nem tartozik a József Attila-kutatás jelentős teljesítményei közé – kevesen találják ugyanis értelmesnek vagy legalábbis érdekesnek azt a kérdést, vajon a költő valóban öngyilkos lett, vagy csupán véletlen baleset okozta a halálát –, nyelvileg azonban egészen magával ragadó. Hát lehet ellenállni annak a szövegnek, amelynek a második mondata így hangzik: “Rögtön le kell szögezni: kriminalistaként is apoliptikus érzés József Attilával foglalkozni, noha a siker még ekkor sem prolongált, hiszen a végletek emberének nehezen követhető érzelmi színuszgörbéje ritkán árul el valamit”?)

Amióta széles körben hozzáférhetővé váltak a József Attila pszichoanalitikus kezelése során keletkezett szövegek, újból és újból fellángol a vita: vajon a költő pontosan milyen neurózisban szenvedett, mi lenne a helyes diagnózis – a vita a centenárium tiszteletére megjelent folyóiratszámokban is tovább folyik. A Lyukasóra összeállításában Németh Attila és Mohás Lívia fejti ki álláspontját, továbbá Udvardi József egyoldalas írásában bejelenti, hogy továbbra is fenntartja a tavaly megjelent könyvében szereplő állításait. (Németh Attilát egyébként a Kritika is megszólaltatja a téma kapcsán: Pogonyi Lajos beszélget a pszichiáterrel.) A József Attila-életrajz által felvetett másik nem irodalomtudományos slágertéma: a költő viszonya a különböző politikai szervezetekhez (a Bartha Miklós Társasághoz, az illegális kommunista párthoz stb.). A már említett ismeretterjesztő jellegű Pomogáts-tanulmányokon kívül Szerencsés Károly foglalkozik a témával, írása a Lyukasórában jelent meg.

Természetesen a közvetlen életrajzi tényekre vonatkozó kérdéseknél sokkal érdekesebb az a kérdés, amely meghatározni látszik a centenárium tiszteletére megjelent folyóiratszámokban zajló irodalomtudományos vitákat: az életrajzi tények milyen szerepet játszhatnak a József Attila-versek értelmezése során? Más szavakkal: a “referenciális” vagy a “poetológiai” olvasásmód jegyében érdemes a József Attila-szövegeket megközelíteni?

Bányai János (A József Attila-emlékév polémiái [Lapszéli jegyzetek], Híd), Lengyel András (Megújulás vagy deformáció és bomlás? [A József Attila-irodalom áttekintése], Holmi) és Péter László (A József Attila-kutatás helyzete és tennivalói [Az újabb szakirodalom], Tiszatáj) áttekintő jellegű tanulmányaikban egyaránt Kulcsár Szabó Ernő nevéhez kötik a “referenciális” olvasásmód elutasításának álláspontját. Mindhárman hasonló történeti narratívát alkalmaznak a József Attila-kutatás elmúlt pár évében tapasztalható fejlemények áttekintése során: a fordulatot a 2000 tavaszán Miskolcon megrendezett József Attila-konferencia, pontosabban a konferencián elhangzott előadások szövegét tartalmazó Újraolvasó-kötet megjelenése hozta – Kulcsár Szabó Ernő és “tanítványi köre” kihívást intézett a “hagyományos”, “klasszikus” interpretációs eszközöket alkalmazó József Attila-kutatókhoz, s “bejelentette kizárólagos igényét” a József Attila-értelmezésre. A szerzők nem említik, de érdemes megjegyezni: a Kulcsár Szabó és a József Attila-kutatók között zajló vita csupán részét képezi egy sokkal általánosabb polémiának, amelyet az egyik oldalon állók az elméletileg megalapozott modern hermeneutika és recepcióesztétika, illetve a naiv, komoly elméleti támogatásra szoruló klasszikus filológia vitájának, a másik oldalon állók viszont az önjáróvá vált, zavaros posztmodern irodalomszemlélet, illetve a szövegek jelentését a szövegek keletkezési kontextusának történeti vizsgálatával megragadni kívánó hagyományosabb irodalomszemlélet vitájának szeretnének láttatni. (A vita legújabb fejezetei a Literatura és az Irodalomtudományi Közlemények oldalain kísérhetők figyelemmel.)

A referenciális olvasásmód tilalma ellen érvelők legfőbb állítása szerint nem igaz, hogy az életrajzi értelmezés “felszámolná a nyelvi-irodalmi jelentésképzés esélyét”. Tverdota György szellemes tanulmányban (Kerülő utak, Kortárs) mutatja meg, az életrajzi tények igenis segíthetik az értelmezést, noha a kizárólag ilyen tényekre alapozott inter-pretáció nem nyújt eleget – az esetek zömében a referenciális és a poetológiai olvasásmód arányos vegyítésére van szükség. Bányai János idézett tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy az életrajz már maga is interpretáció eredménye, így az életrajz is értelmezhető “nyelviségként”, az interpretált mű kontextusához tartozó szövegként. (Bányai azt is megmutatja, hogy a hetvenes évek elején Bori Imre is hasonló poétikai váltást feltételezett a József Attila-életmű egy pontján, mint Kulcsár Szabó Ernő, és noha e váltáshoz nem életrajzi szempontból közelített, mégis “arcot adott” a fordulatnak. Bányai állítását részben alátámasztandó a Híd közli is Bori Imre két, hetvenes években született József Attila-verselemzését.) Lengyel András szerint az életrajz és a műalkotás viszonya összetett, bonyolult, de ebből még nem következik, hogy le kell mondanunk e bonyolult viszony megértéséről. Veres András (A József Attila-kutatás dilemmái, Kortárs) hozzáteszi: nem indulhatunk ki abból, hogy az olvasó az irodalmi szövegben kizárólag önmagát keresné – márpedig ha az életrajzi ismereteket elutasítjuk, nincs okunk nem elutasítani egyúttal a más típusú, ám szintén szövegen kívüli információkat is.

Sok kritika éri Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti korszakolását is, pontosabban azt az állítást, hogy József Attila a “késő modern korszakküszöb” alkotója lenne. Veres András szerint Kulcsár Szabó irodalomtörténeti korszakfogalmai túl szűkek, csupán néhány bölcselettörténeti jellemző révén vannak megkonstruálva, ráadásul nagyon szigorú költészettörténeti fejlődéssort implikálnak, ezeket alkalmazva túl sok életművet kell “korszerűtlennek” bélyegeznünk. Szegedy-Maszák Mihály felhívja rá a figyelmet (Tanító célzat és művészi érték József Attila költészetében, Kortárs), hogy a “késő modern korszakküszöb” fogalma rendkívül tartalmatlan (akárcsak a “bartókiság” fogalma): nincs értelme Benn–Pound–Valéry vonalról beszélni; ráadásul azok a szövegjellemzők, amelyek egy életművet késő modernné tesznek, például a töredékesség, a szövegről szövegre vándorló sorok változatlan vagy variációs ismétlése, nem kizárólag ezekkel a művekkel kapcsolatban figyelhetők meg. Itt Szegedy-Maszák majdhogynem közvetlenül Kulcsár Szabó Kortárs-beli elemzésével (Csupasz tekintet, szép embertelenség – József Attila és a humán visszavonulás költészete) vitatkozik. Ha már az életművön belüli variációs ismétléseknél tartunk: az a tény, hogy számtalan József Attila-verset legalább két változatban ismerünk, több tanulmánynak is visszatérő témája: Lengyel András (A Nincsen apám se anyám kötet ősváltozatának töredéke, Forrás), Veres András (Az újraköltés poétikája, Kritika), Tverdota György (Zajtalanul és félelmesen – Végül, Tiszatáj) konkrét példák segítségével részletesen elemzi a jelenséget.

Ugyan nem teljesen független a referenciális olvasás tilalmával kapcsolatos vitától, de mégsem elsősorban ennek a vitának a kontextusában merül fel a kérdés, hogy vajon jogos eljárás-e bizonyos József Attila-szövegek értelmezését a pszichoanalízis fogalomrendszerére alapozni – illetve a kérdés pandantja: értelmezhető-e irodalmi szövegként például a Szabad-ötletek jegyzéke. N. Horváth Béla alapos vizsgálatok révén bizonyítja, hogy a pszichoanalízis, akárcsak a marxizmus egyik-másik változata mint szellemi irányzat komoly hatással volt József Attila életművére (Marxtól Reichig – József Attila emberképe 1932-ben, Kortárs; Kinek írta József Attila a Szabad-ötleteket?, Forrás; A Szabad-ötletek olvasatai, Tiszatáj); Valachi Anna egyenesen azt állítja, hogy mivel a pszichoanalízis gyakorlata nem csupán egy primer életrajzi tény révén áll kapcsolatban a költő életművével, hanem komoly szellemi-világnézeti hatásról kell beszélni, ez a hatás igenis kutatandó, és igenis elfogadható a versek analitikus értelmezése (Szóra bírt, hallgatag mélységek [József Attila és a pszichoanalízis], Forrás). Efféle analitikus értelmezésben nincs is hiány, elég, ha Bókay Antal (A késő modern én konstrukciója [Egy új költői stratégia megalapozása József Attilánál], Tiszatáj) vagy Prágai Tamás (Gazdaságosság és halálösztön József Attila költészetében, Tiszatáj) tanulmányára gondolunk. Igaz, a József Attila-recepció történetét áttekintő Lengyel András megjegyzi, “van annak is jele, hogy a mélylélektani megközelítés, a saját speciális kérdésföltevéseinek körében mozogva, ránehezedik, ráburjánzik az irodalmi érdekű kérdésföltevésekre, és olykor elnyomja azokat”. (Péter László szerint “a szükségesnél nagyobb mértékben uralkodik el” a pszichoanalízis a József Attila-kutatásban. A folyóiratolvasót zavarba hozzák Péter László megjegyzései. Ugyan hol van a szükséges és a szükségesnél nagyobb mérték határa? A szerző majd minden bekezdésében a “túlmagyarázás”, a “belemagyarázás” kísértésétől óvja a kutatókat – ám amíg nem kapunk világos kritériumokat arra nézve, mikor csúszik félre az interpretációnk, a túlmagyarázás elutasítása csupán üres deklaráció marad.) A Szabad-ötletek jegyzékét nem kizárólag N. Horváth Béla olvassa részben irodalmi szövegként, Harkai Vass Éva Bókay Antal 2004-es könyvéről írott kritikájának tanúsága szerint (Az Én, a szelf, a tárgy, a test, Híd) Bókay is így tesz. Ezt az eljárást nem csupán Németh Attila pszichiáter nem tartja helyesnek, de Pór Péter is megjegyzi kitűnő elemzésének (Szavak a kocka hetedik lapján, Holmi) egyik lábjegyzetében: “teljességgel képtelen vagyok elfogadni a feltételezést, amely szerint a pszichoanalitikus, sőt pszichotikus feljegyzések a többi művel legalábbis elvileg egyenértékű poétikai alkotásként keletkeztek volna”.

Ha az irodalom iránt komolyan érdeklődő, bár a kortárs folyóiratok világában nem különösebben tájékozott beszélgetőpartnerünk végigolvasta a jelentősebb magyar nyelvű folyóiratok József Attila-különszámait – és nem ugrotta át azokat a kitűnő elemzéseket sem, amelyeket én említetlenül hagytam, például Beney Zsuzsa, Kulcsár-Szabó Zoltán, Fried István vagy Tverdota György tanulmányait –, alighanem meggyőzhette magát arról, hogy nem legendákat terjeszt, aki a kortárs magyar irodalmi gondolkodás sokszínűségéről beszél. Persze e sok szín nem mindegyike lesz számára egyformán vonzó, ébredhetnek benne kételyek bőven (például azzal kapcsolatban, hogy a vitapartnerek ugyanazt értik-e az irodalmi szöveg referenciájának fogalmán). Szerencsére nem minden kérdésére kap választ: kénytelen folytatni az olvasást.