A centenárium alkalmából három reprezentatív album látott napvilágot József Attilával kapcsolatban. Az első az ismert József Attila-vers címét idéző-variáló Költőnk és Kora, amely az ELTE Irodalomtörténeti Intézetében készült, és Tverdota György kísérőtanulmányával jelent meg. Ez a kötet már alcímével is – József Attila Emlékév 2005 – hirdeti, hogy a költő születésének századik évfordulójára rendezett ünneplés része. Tverdota György írása oly módon mutatja be a költő jelentősebb pályaszakaszait, hogy az egyes korszakokra jellemző költői szerepeket párhuzamba állítja a fotódokumentumokkal és a költőre vonatkozó kortársi emlékezésekkel. Ennek alapján olyan tabló tárul az olvasó elé, melyen a főalak természetesen József Attila, a tabló hátterét a korszak társadalmi és intellektuális mozgásai alkotják, mellékalakok gyanánt pedig megjelennek a költő ismert kortársai. A portré és a tabló mint metafora, illetve jellegzetes, a szöveg médiumán keresztül is a vizuális elrendezés-, illetve érzékelésmódot közvetítő reprezentációs technika¹ jól bevált eszköze az irodalomtörténet-írásnak, és a Költőnk és Kora albumban megtestesülő “ünnepi-reprezentatív” feladatkör betöltésére is kiválóan alkalmas. A kísérőtanulmány – néhány, “Férfiasan élt és férfiként halt meg” (151.) jellegű fordulatot nem számítva – mentes a költővel kapcsolatos világnézeti, lélektani és irodalomtörténeti közhelyektől, tematikus egységei és hangsúlyai összhangban állnak Tverdota kutatásainak más írásaiban részletesen ismertetett megállapításaival.² A jelen kötetben mindenesetre erős hangsúlyt kap a biográfiai, illetve a költő személyiségére koncentráló megközelítésmód, hiszen a könyvben bemutatott és kommentált fényképek szükségszerűen felidézik az ábrázolt személyen kívül a hozzájuk tartozó életrajzi összefüggéseket is.

A Petőfi Irodalmi Múzeum által kiadott Idesereglik, ami tovatűnt – József Attila összes fényképe című kötet egy huszonöt évvel ezelőtt megjelent kiadványon³ alapszik, de koncepcióját, tartalmát és külsejét illetően annyi változáson ment át, hogy inkább tekinthető új, önálló kötetnek, mintsem második kiadásnak. A kötet két nagyobb kompozíciós egységre tagolódik. Egyrészt magától értetődően tartalmazza elődjének fényképanyagát, másrészt önálló fejezetként – mintegy önnön korpuszából válogatva – egy portrésorozatot közöl József Attiláról, érzékletesen, a régi Fotótéka-kötet többnyire sötét és gyenge minőségű reprodukcióinál élvezhetőbb formában mutatva be a költő külső megjelenésének változásait. A PIM könyve külalakját illetően jótékonyan különbözik mind a meglehetősen igénytelen külsejű 1980-as kiadástól, mind a design szempontjából kissé jelentéktelenre sikeredett Költőnk és Kora kötettől. Az elegáns művészeti katalógusokra emlékeztető szellős tipográfia és a finom színek a kortárs vizuális trendeket idézik, ugyanakkor – az ünnepi célnak megfelelően – azok szelídített, az akadémiai kontextushoz illeszkedőbb változatának tekinthetők.

A könyvet a József Attila-kutatóként is nevet szerzett kiváló költő, Beney Zsuzsa esszéje vezeti be, mely azt a kérdést járja körül, hogy a költő fényképeinek ismerete bővítheti-e valamilyen módon József Attila költészetéről alkotott tudásunkat. Beney írása a fotografikus ábrázolás evidensnek tartott valósághűsége, illetve a különféle patologikus és költői lélekállapotok megörökíthetősége körül formálódó fogalmi-metaforikus térben vizsgálja József Attila portréinak és lírájának kapcsolatát. Álláspontja szerint a fényképek gazdagítják versértésünket, egyrészt mert a képek segítségével a költő “alkotásai mellett személyével is sikerül kapcsolatba kerülnünk” (4.), másrészt, mert a fotográfiák láttató erején keresztül mintegy testesebbé-materiálisabbá válik a szerző, a szöveg és az olvasó közötti kapcsolat vagy kölcsönhatás. Ezen túlmenően Beney Zsuzsa a fényképek vizuális erejének kultuszkritikai funkciót is tulajdonít: “Ezek a portrék úgy adják hozzá az embert a verseihez, hogy nem fokozzák, hanem megszabadítják olvasójukat a kultusz túlzásaitól.” (6.) Beney Zsuzsa írása egyértelműen a kép és a leképezett tárgy megfelelésén alapuló igazság evidens, magától értetődő és közvetlenül szemlélhető karaktere mellett érvel, tulajdonképpen az “érintetlen szem” nagy hagyományokkal rendelkező álláspontja mellett téve le voksát és figyelmen kívül hagyja a kamera tekintete és a megörökített személy együttműködéséből létrejövő kép megkonstruáltságát.⁴

A harmadik kötet – “És ámulok, hogy elmulok” – fotóreprodukciók formájában közli az életpálya szöveges dokumentumait, mintegy a “bölcsőtől a koporsóig”. A terjedelmes összeállítás részben már publikált anyagokat tartalmaz, és szigorúan textológiai szempontból véve “túlteljesíti” feladatát, hiszen az írott szöveg betűhív átírása önmagában is dokumentumértékűnek lenne tekinthető. Persze a szövegeket az eredeti iratanyagok fotómásolatában közlő kötet a szöveges információ mellett sajátos esztétikai minőséget is képvisel, és mint könyvművészeti alkotás sok izgalmas részletet tartalmaz. Szép és élvezettel – noha súlyát tekintve nem épp könnyen – forgatható munka, tanulságait tekintve pedig a mindjobban terjedő archiválás-diskurzusok közé illeszthető.⁵ A dokumentum mint “archeológiai entitás” genezise és története kísérhető figyelemmel ebben a kötetben, az államigazgatás regisztráló, ellenőrző, engedélyező és tiltó gyakorlataitól kezdve a levéltárakon és egyéb archívumokon keresztül egészen a PIM kiadói gesztusáig. Mindez azonban a hiányokra is figyelmeztet: az iratok tömegét bemutató kötet esetében az archívumi kontextus illúziójának megőrzésére, illetve a bürokratikus iratgyári gyakorlat díszleteinek felidézésére irányuló reprezentációs technika a hiányzó értelmezés negatív terét tölti ki.

Az albumok kapcsán néhány jellegzetes képi elemről vagy szegmensről szeretnék részletesebben is beszélni. Noha József Attila személyét és költészetét sokan a természetesség és a közvetlen báj megtestesítőjeként ünnepelték és ünneplik,⁶ ennek ellentmond, hogy a költő gyermekkorától kezdve érzékelhetően törekedett arra, hogy költői identitását szerepek, pózok, kisebb-nagyobb modorosságok segítségével alkossa meg. Mindez nem is lenne baj: irodalmi szerep, professzionálisan megkonstruált költői imázs mindig is létezett, és számos oeuvre értékes és megbízható hatáselemének tekinthető. Amit ezen belül József Attilára jellemzőnek érzek, az a költői szerep valamiféle túljátszása, a pszichoanalízis terminológiájával élve: az inadekvát helyzetekben való folyamatos “ágálás” (Agieren, acting out).⁷ Egyfelől megfigyelhető – mint Tverdota György tanulmánya is rekonstruálja – a “csodagyerek”, a “világcsavargó”, később az “új Petőfi”, majd a “proletárköltő” stb. gondosan kimunkált képe, másfelől e képeket összezavarják a szerep túljátszásának, a szimbolikus és a valóságos összetévesztésének, továbbá a magakelletésnek a meglehetősen egyértelmű jelei. A ‘magakelletés’ megfelelő szó e helyen: megjelenik benne a magát szcenírozó személy képe, az öntetszelgő, kicsit bájolgó viselkedés jelentésmozzanata, de helyet kap a kifejezésben a rátukmálás erőszakosabb jelentésköre is. Ez megragadható az egyes fényképek részletei mellett azokban a visszaemlékezésekben is, melyek szerint társaságban József Attila a saját verseit dünnyögte a jelenlévők fülébe, ha kérték, ha nem, illetve abban, hogy munkásmozgalmi korszakában a pártszemináriumokon a megadott előadástémák helyett is olykor a verseit olvasta fel.⁸

A megrendezettséghez való vonzódást mutatják a csillebérci kirándulás képei, melyek 1931. április 12-én készültek, Illyés Gyula, Gereblyés László, Szántó Imre és mások társaságában. Nyilván a fiatal férfitársaságban szinte kötelező játékos idétlenkedés is oka ennek, de mégiscsak meglepő, hogy ezeken a képeken József Attila megjelenését illetően kivétel nélkül megfigyelhető valami furcsa, disszonáns elem. Ilyen a tánckart imitáló csoportképen József Attila különös fejtartása és élveteg mosolya, ahogy a kamera helyett kihívóan a mellette álló Székely Béla arcába néz (Idesereglik, 48. kép), de ilyen megrendezett és – számomra legalábbis – erőltetett beállítás eredménye a Döntsd a tőkét… kötet példányát a fatörzshöz kötöző és a favágó mozdulatát imitáló költő képe is (50. kép). Tudjuk, hogy József Attila milyen gondosan mérlegelte-adagolta a róla készülő fényképek hatáselemeit. Vágó Márta sokat idézett szavai szerint: “Ő tudatosan jelentőséget tulajdonított külsejének is, mint egy színész, mérlegelte az arckifejezést is, amit az utókorra hagy majd.” (Költőnk és Kora, 60., Idesereglik, 83.) Az efféle törekvések pontosan illeszkednek a szerepjátszó, magát szcenírozó költő képébe, és az albumok segítségével gyorsan és nagy számban áttekinthető portrék és jelenetek – ismétlődő modorosságaikon keresztül – nagy mértékben erősítik ezt a képet.

E korpuszba tartozik az egyik legérdekesebb (amúgy elég hátborzongató asszociációkat keltő) fotó is, melynek szcenírozása állítólag éppen a költő instrukciói szerint valósult meg: “Gereblyés Lászlóné emlékezete szerint a többiek, József Attila kívánságára, tréfásan botokkal, tőrrel támadtak rá.” (Idesereglik, 66.) A szóban forgó fénykép József Attilát fa tövében ülve ábrázolja, míg barátai – erdei banditák szerepét alakítva – az életére törnek. Érezhető ebben az ötletben egyrészt a szuicid jelleg, ahogy – ha szimbolikus jelenet formájában is – valaki éppen a saját halálát rendeli meg, másrészt az áldozat előképe, amilyenné halála után a költő alakja (ekkor már szakrális tartalmakkal is gazdagodva) nemesedett.⁹ E konstellációban különös helyet foglal el a nagy irodalmi ellenfél, Illyés, aki fegyver nélkül, ugyanakkor sötét és alig felismerhető árnyékként rejtőzik a fa tövében. Nem csak Illyés “árnyéka” kelt különösen jelentőségteljes hatást a képen, hanem azt mondhatjuk, hogy az egész csillebérci fotósorozat együttesen egy roppant árnyék képe: adumbratio, a jövő árnyéka, a bibliai tipológia értelmében.¹⁰ De azért is több és más ez a képsor, mint egy kiránduló társaság marháskodó tagjainak képe, mert azonosítható egy, a régi filmszínházak világában gyökeredző műfaji előképpel is. Ennek alapján afféle irodalmi “szkeccs” a képsor, amely – részben öntudatlanul, részben készakarva – a költő szerepét, az irodalmi életben betöltött vagy éppen betöltetlennek érzett sajátos helyzetét és végül sorsát jelenítette meg.

A helyzetektől a tárgyak felé haladva megállapíthatjuk, hogy mennyire lényeges részlet a cipő a képeken. E látszólag talán jelentéktelen attribútum fontosságára éppen az ilyen összeállítások hívhatják fel a figyelmet, hiszen – a populáris média reprezentációs gyakorlataihoz hasonlóan¹¹ – maguk is tabloid formájában mutatják be a költő pályáját és személyiségét. A cipő a társadalmi helyzet jelképe, vagy inkább sajátos indexe (“kijelzője”)¹² a képeken, és ezt a szimbolikus jelentőséget a költőről készített fotográfiák, a költővel kapcsolatos visszaemlékezések, illetve a költő saját írásai egyaránt megerősítik. Jó néhány fényképen szembetűnik József Attila cipőinek rozoga állapota, és ennek jelentősége felerősödik, ha a cipőket a költő módosabb pályatársainak fényes és drága lábbelijeihez viszonyítjuk, illetve ha összevetjük puszta meglétüket a költő anyai nagyapjának, idősebb Pőcze Imrének a fényképével, ahol a nagyapa mezítláb, cipő nélkül látható. (Költőnk és Kora, 81. kép) Az elgyötört, csupasz lábak egyrészt Hatvany Lajos, Vágó József vagy gróf Bethlen István elegáns topogóinak ellenpólusát alkotják (Költőnk és Kora, 56. 88. 89. kép), másrészt – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a cipőviselés a szociális percepció egyik legmeghatározóbb alkotórésze – felidézik azt a miliőt is, ahonnan József Attila családja anyai ágon nem olyan régen kiemelkedett.

Bányai László a következőket írta József Attila cipőiről: “a cipője nagyobb volt mint a lába s a kalapja kisebb, mint a feje. A kissé viseltes, kitaposott barna félcipő hátsó pereme ugyanis a sarka fölött elállott a lábától.”(Költőnk és Kora, 81–82.) Maga József Attila pedig Babitshoz intézett könyörgő levelében így festi le cipői állapotát: “Cipőm nincs. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van.” (Költőnk és Kora, 123.) Tudjuk, hogy a Baumgarten-jutalom (a “kisdíj”) összegéből is többek között új cipőt vettek a költőnek (Költőnk és Kora, 125.). Végül a cipőmizéria talán legfelkavaróbb dokumentuma: a Csoszogi, az öreg suszter című novella, mely József Attila egyetlen, kerek műként önmagában is értékelhető szépprózai írása. A novella nem is annyira a cipők irtóztató állapotát, hanem a cipőket viselő gyerek szánalmat keltő portréját írja le: “Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de a nagyember nem igen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a szövetje. A kabát alatt lógott a nadrág gondolkodásra késztető üleppel, szára vége ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.”¹³

A cipő a szegénység erőteljes – és minden értelemben földhözragadt¹⁴ – metonímiája a fenti idézetben. Értelmezése során nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hasonló metonimikus töredékek milyen fontos szerepet játszottak a költő kétségbeejtő helyzetéről szóló szuggesztív leírásokban, melyeket a kortársak alkottak meg.¹⁵ E színes és láttató erejű felsorolások – Tverdota György zseniális kifejezésével: a “nyomorrepertoár” – barátok, pályatársak, újságírók, kritikusok által kidolgozott tematikus elemei és funkciói azonosak azzal, amit a tabloid-műsorok esetében figyelhetünk meg: a társadalmi drámát eredeti kontextusától elszeparálva, szimbolikus síkon, a jó és a rossz harcaként mutatják be.¹⁶ A társadalmi dráma könnyen értelmezhető, némileg egyszerűsítő, de rendkívül erőteljes jelentéseket sűrítő szimbólumokon keresztül jelenik meg. A szimbolikus sűrítés és a stilizálás jelen esetben a nyomor körül formálódik: rongyos ruhák, rossz cipők, éhezés, betegség, lelencélet. A jó természetesen József Attila (és néhány jóindulatú pályatárs), a rossz sok minden lehet: a kommunista párt, a Horthy-rendszer, a pszichoanalízis, a karrierista pályatársak, az irodalmi élet, benne Babitscsal és híveivel stb. Minderre – az értelmezés szintjén – egy sajátos cselekményesítés épül: ez lehet a passió, de a felelősség (értsd: a költő sorsa és öngyilkossága miatti felelősség) narratívája is.¹⁷

A részletek közül Jolán mosolya ugyancsak figyelemre méltó, számos képen meghatározó elem.¹⁸ József Jolán szépsége sokáig (vagy mindvégig?) a József-család gyakorlatilag egyetlen mozgósítható tőkéjének látszott, melynek kamatait elsősorban maga Jolán élvezte, de csurrant-cseppent belőle a családtagoknak is. Egy minden szépsége ellenére is félelmetes és neurotikus lárvaarcon ragyog e mosoly: győzedelmeskedő, olvatag, kíméletlen. Jolán a magyar irodalomtörténet egyik legfurább peremalakja: a jobb társadalmi pozíció által nyújtott egzisztenciális biztonság megszállottja, de ennek ellenére – időnként mindent kockára téve – folyamatosan új élményeket, új kalandokat keres. Zseniális öccse okán maga is íróvá válik: József Attila élete (1940) című könyve fontos írás, ennek új és erőteljesen átdolgozott kiadása, A város peremén (1950) viszont a sztálinista irodalompolitika jellegzetes produktuma. Az alkalmazkodáshoz illő képlékenység, a megkapaszkodáshoz szükséges keménység, a társasági-társadalmi siker részegült mámora – mindez ott fodrozódik ebben a hideglelős mosolyban, melynek tulajdonosa örül, hogy másként élhet, mint amire társadalmi helyzete predesztinálta, de mintha maga se hinné, hogy ez így van. Valachi Anna a következőképpen összegzi Jolán életútjának – a költő legidősebb nővér szerepén messze túlmutató – tanulságait: “azok közé a »halmozottan hátrányos helyzetből« induló, ám ösztönös eltökéltséggel önállósulni vágyó nők közé tartozott, akik ritka tudatossággal és praktikus érzékkel igyekeztek alakítani sorsukat, személyében egy jellegzetes huszadik századi nőtípus, a mások segítségével saját identitáshoz jutó asszonyok jellegzetességeit is felismerhetjük.”¹⁹ Egyébként Valachi remek könyvének képanyagában található néhány olyan fotó, melyek jól kiegészítik az itt recenzeált könyvekből kikerekedő családi albumot. Ilyen képként említhető a friss írói sikerében fürdőző, magabiztos Jolán képe az 1940-es könyvnapon, ilyenek az – eleganciájukat, hódító kisugárzásukat illetően Karády Katalin sztárportréival vetélkedő – portrék és társasági fényképek a negyvenes évek első feléből, és ugyancsak izgalmasak és elgondolkodtatók azok a képek, melyek a költő nővérét mint a Szabad Nép munkatársát, elismert kommunista újságírót ábrázolják.

Az idézett részletek – a modor, a cipő, a mosoly – egyrészt (az impresszionista kritika gyakorlatát idézve) egyszerűen a képsorok alapján kialakuló benyomásaimhoz kötődnek, másrészt jól megragadhatóan és jól értelmezhetően jelképezik a költő pályáját, életművét és személyiségét determináló helyzetet. E konstellációban a költőt és korát jellemző, több irányban is húzódó társadalmi szakadék képei és képzetei, a szakadék áthidalá-sára irányuló különféle (egyéni, illetve tudományos, konceptuális, ideológiai) stratégiák, továbbá egy önképével és társadalmi környezetével folyamatosan meghasonló személyiség gesztusai hatnak egymásra.

Alapvetően kétféle “törés” határozza meg a költőt és műveit körülvevő kulturális, illetve nyelvi erőteret: a lélektani és a szociális karakterű. Ez a kettősség jól megragadható az albumok képi mátrixában is. A József Attila fényképeit bemutató Idesereglik, ami tovatűnt kötet portrégalériája az egészséges, majd a beteg lélek fiziognómiai tablójának megalkotására törekszik, a Költőnk és Kora a szegény költő, illetve a középosztályi miliő kontrasztjával a társadalmi szakadékot testesíti meg. Az Ámulok, hogy elmulok kötet pedig a lelencgondozás, a büntetőeljárások, a megalázó kilincselések kísérőirataival hasonló, a szociális szakadékot hangsúlyozó funkciót tölt be. A lélektani és a szociális törés úgy keresztezi egymást, hogy az ezen keresztül olvasódó idegenséget szinte lehetetlen megszelídíteni vagy domesztikálni: ezért idegenség és nem valami más. Szerb Antal szerint: “József Attila eltolja a világ kulisszáit, és a réseken beáramlik a titok.”²⁰ Szerb itt egyértelműen az elmebetegség inspiráló hatására gondol, a géniusz mellett ezzel magyarázza József Attila verseinek különleges hatását. Ezt abból is láthatjuk, hogy más helyen – József Attila, Georg Trakl és Hölderlin lírájára egyaránt utalva – az elmebeteg költő fantáziájának “behozhatatlan előnyéről” értekezik.²¹ Kérdéses ugyan, hogy e koncepció orvosi szempontból mennyire helytálló (az úgynevezett elmebeteg világképe és nyelvi teljesítménye éppúgy lehet kétségbeejtően sivár, mint éppenséggel “gazdag”), és nyilván nyitott kérdés az is, hogy miben is állhat az őrült beszéden keresztül megpillantható titok.

Fontosabb ennél a Szerb Antal által megrajzolt kép dinamikája: a kritikus által használt színpadtechnikai képzetkör értelmében József Attila nem egyszerűen eltolja a kulisszákat, hanem – amikor “meglepő és torz mozdulatot tesz”²² – hirtelenségével mintegy felborítja azokat. Az éppen aktuális kulisszák felborítása, a helyzet félreértése, a “meglepő és torz” kitörések sora József Attila pályájának jellegzetes kísérőelemei. Időnként mintha “félreszaladna a tolla” (lásd Babits-pamflet), rosszul ítéli meg a helyzetet (Horger-ügy), rosszul méri fel az erő- és a státusviszonyokat (lásd a Vágó Márta barátaira való féltékenységet). A botrányokban, fals jelenetekben, dühöt vagy szánalmat kiváltó kitörésekben tetten érhető “ágálás” szemmel láthatóan a polgári világ gyűlöletéből, a polgári világhoz való alkalmazkodás kudarcából, továbbá a gyűlölet és az alkalmazkodás konfliktusából fakad. Kemény István centenáriumi írása a Magyar Narancsban tipikus lúzer-nek titulálta a költőt.²³ Sokat töprengtem a jelzőn: a jóllakott utókor fölényes és kissé felesleges nyegleségének tartottam, de azt is éreztem, hogy van igazság ebben, bármilyen taszító is a szó maga. Ha a költő által is hőn óhajtott (irodalmi) siker célképzetét, illetve a társasági viselkedés normatív elemeit tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy József Attila esetében a polgári díszletezés minden értelemben való eltolásáról és a polgári álca széteséséről-szétfesléséről van szó.²⁴ A polgári világ színpada, benne az úgynevezett irodalmi élet az a színtér, ahol József Attila megkapaszkodni próbált, ahol valahogy mindig a rossz következtetéseket vonta le, és ahol valamit folyton – de tényleg – eltolt. Ott a Vágó Márta körüli okos fiúk ügye – a költő patologikusan arrogáns dialektikája úgy pattant vissza a Polányiak és Lukácsék szalonjában csiszolódott ifjak éleselméjűségéről, mint légy az ablaküvegről.²⁵ Ott a Horger-ügy: noha négy egyetemen három nyelven folytatott tanulmányokat, de soha nem szerzett diplomát, arra hivatkozva, hogy Horger “keze” úgyis utoléri (mintha valaha is megfordult volna a fejében, hogy középiskolában tanítani fog).²⁶ És ott az eszelős Babits-pamflet, amivel kirekesztette magát az irodalmi életből.²⁷

A három kötet három eltérő értelmezési javaslatot fogalmaz meg. A tabló jellegzetes reprezentációs technikáját a jelen kérdésfeltevéseihez igazító Költőnk és Kora kötet a normál irodalomtörténeti diskurzus része, a fényképtár pedig Beney Zsuzsa írásával a képek dokumentumértékével kapcsolatos vizsgálódásokhoz kapcsolódik. Természetesen a József Attila-portrék ikonográfiai feldolgozása is része az irodalomtörténet tudományának, akár a segédtudomány szerényebb szerepkörében, akár az irodalmi kultuszkutatás vagy a képantropológia²⁸ ambiciózusabb kérdésfeltevéseihez igazodva. A József Attila-iratokat közlő Csak ámulok… kötet pedig egyrészt azt a szemléletet tükrözi, mely szerint a jól prezentált dokumentum önmagáért beszél, másrészt önön reprezentációs technikáján keresztül mintegy leleplezi az ünnepi-dekorációs funkciót: afféle mutatós szöveg-ornamentikával van dolgunk. Ezzel együtt ésszerű megoldásnak tekinthető a megjelentetés céljára alkalmas korpusz két, mondjuk így, “kiterjesztése”. A Költőnk és Kora olyan fényképeket közöl József Attila kortársairól, melyeken keresztül a költő személyes, társasági és közéleti kapcsolatai is felidéződnek, a Csak ámulok… kötetben pedig a szövegek fényképei érzékletesen megjelenítik az adatrögzítés, a kontroll, az igazságszolgáltatás és a gyógykezelés foucault-i labirintusát. E reprodukciókon keresztül is József Attila “kora” válik olvashatóvá: a József-család szociális helyzete, a korabeli oktatási rendszer működése, a költő munkavállalásait kísérő állandó zűrzavar, a kortárs irodalmi élet mechanizmusai, továbbá a Horthy-korszak kultúrpolitikájának és sajtórendészeti gyakorlatának bornírtsága egyaránt felidéződik ebben a keretben. A három kötet így jól kiegészíti egymást, a közöttük fennálló – illetve a hasonló korábbi kiadványok közötti – kisebb átfedések ellenére is.

(Költőnk és kora, vál., szerk. Tverdota György, Sárközy Éva, Aspy Stúdió, Bp., 2005, 160 oldal, 3990 Ft; Idesereglik, ami tovatűnt - József Attila öszes fényképe, előszó: Beney Zsuzsa, szerk., utószó: Kovács Ida, Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2005, 96 oldal, á. n.; "És ámulok, hogy elmulok", összeállította, bevezető: Varga Katalin, Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2005, 280 oldal, á. n.)

Jegyzetek

1 “A tabló (…) egyszerre utal az időre, amelyben, és a környezetre, ahol a vizsgált jelenség él, de az ábrázolás képszerűségére is, az atmoszféra érzékeltetésére, az adatok hangulati árnyékára, mely több egyszerű stíluskérdésnél vagy a korszellem mindent megoldó varázsformulájánál.” Halász Gábor: “Portré és tabló”. In uő: Tiltakozó nemzedék. Válogatott írások. Budapest, Magvető, 1981. 1045.

2 Tverdota György kutatásait és publikációit ismerteti Lengyel András: “Megújulás vagy deformáció és bomlás (A József Attila-irodalom áttekintése)”. Holmi, 2005. április, 474–493.

3 Négyszemközt az utókorral. József Attila fényképeinek ikonográfiája. Összeállította és az előszót írta Macht Ilona. Budapest, Népművelési és Propaganda Iroda, 1980.

4 Vö.: “Az érintetlen szem és az abszolút mértékben adott gonosz cinkosok.” Goodman, Nelson: “Az újraalkotott valóság”. In Horányi Özséb: (szerk.): A sokarcú kép. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982. 28.

5 E diskurzus alapszövegeit lásd Derrida, Jacques: Mal d’ Archive: un impression freudienne. Paris, Edition Galilèe, 1995, valamint Foucault, Michel: A tudás archeológiája. Ford. Perczel István. Budapest, Atlantisz, 2001. (163–171.) A művészettörténeti és könyvtári archívumokat illetően lásd: Bodor Judit: Interarchive. Balkon, 2004/7. 34–40., valamint György Péter: Memex. Budapest, Magvető, 2002.

6 Lásd például Cs. Szabó László írását: “Emlékemben változatlanul úgy él, mint a szelíd báj és okosság képe.” Idézi Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Budapest, Pannonica, 1998. 206.

7 A pszichoanalízis terminusa “impulzív jellegű cselekedetek jelölésére, melyek gyökeres eltérést mutatnak a beteg szokványos motivációs rendszerétől, cselekedeteinek sorában viszonylag elkülöníthetők, és gyakran öltenek auto- vagy heteroagresszív formát”. Laplanche, J.–Pontalis, J.-B.: A pszichoanalízis szótára. Ford. Albert Sándor és mások. Budapest, Akadémiai, 1994. 2.

8 Lásd Németh Andor: A szélén behajtva. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, Magvető, 1973. 457. Fehér Ede: “A Horger-ügy”. In Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila Emlékkönyv. Budapest, Szépirodalmi, 1957. 91–96. Sándor Pál: “Emlékeim József Attiláról”. Uo., 308–333. valamint Költőnk és Kora, 100–101.

9 Lásd Tverdota, id. mű, 122–129.

10 Fabiny Tibor: “Előkép és beteljesülés”. In uő (szerk.): A tipológiai szimbolizmus. Szeged, JATE Press, 1998. 11.

11 A tabloidról mint a populáris média műfajáról lásd Császi Lajos: A média rítusai. Budapest, Osiris, 2002. 103-108.

12 Vö. Hammer Ferenc: “Közbeszéd és társadalmi igazságosság”. Médiakutató, 2004, tavasz, 12.

13 József Attila művei, 1. kötet. Versek, műfordítások, széppróza. Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós. Budapest, Szépirodalmi, 1977. 701.

14 “Csábítónak látszik az a gondolat is, hogy a metafora–metonímia párban a vallásos transzcendentális szellem és a földhöztapadt, evilági immanenciára ítéltetett szellem ellentétét lássuk viszont.” Genette, Gérard: “A leszűkített retorika”. Vígh Árpád (ford.), Helikon, 1977/1. 70.

15 Tverdota, id. mű, 66–69.

16 Császi, id. mű, 104.

17 A passió és a felelősség drámáját illetően lásd Tverdota, id. mű,118–129, 179–189.

18 Költőnk és kora, 11. 100. 108. 128. 200. kép.

19 Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Budapest, Papirusz Book, 1998. 6. o.

20 Szerb Antal: “József Attila”. In uő: Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. Budapest, Magvető, 2002. 505–506.

21 Szerb Antal: A világirodalom története. Budapest, Magvető, 1973. 901–903.

22 Szerb: József Attila. 503.

23 Kemény István: “2005 – József Attila-emlékév”. Magyar Narancs, 2005. március 10.

24 Ne feledjük: az itt vizsgált képek és gesztusok a szociális különbségek reprezentációja és percepciója szempontjából rendkívül érzékeny társadalmi miliőben születtek. A Horthy-korszak társadalmi hierarchiájáról lásd Kövér György–Gyáni Gábor: Magyarország társadalomtörténete. Budapest, Osiris, 1998. 224–306., valamint Léderer Pál (szerk.): Az úri Magyarország. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet–Hilscher Rezső Egyesület–T-Twins, 1993.

25 A költő szenvedélyes filozófiai vitáit Vágó Márta is megörökítette. Lásd Vágó Márta: “József Attila”. Budapest, Noran, 2005. 71–79. Polányi Károly, Kecskeméti György és Mannheim Károly portréját lásd Költőnk és Kora, 77. 78. 79. kép.

26 Horger nem a bölcsészeti, hanem kifejezetten a tanári diplomától “tanácsolta el” a költőt: “ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni”. Fehér Ede: A Horger-ügy, 94. Horger Antal portréját lásd Költőnk és Kora, 45. kép.

27 Természetesen több ilyen “ügy” volt. A költő karrierjét állandóan kényszerpályára állító afférokat nagyon részletesen áttekinti és dokumentálja Tverdota, id. mű.

28 A “képantropológia” kérdéseit illetően lásd Belting, Hans: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Ford. Kelemen Pál. Budapest, Kijárat, 2003.