József Attila idén százéves lett volna. Ebből az alkalomból számos kiadvány jelent meg, közülük a Jelenkor felkérésére verseinek három válogatását veszem közelebbről szemügyre. Régebben nagyobb távolság volt a száz év, de az átlagéletkor növekedésével párhuzamosan a centenárium majdhogynem belátható időbeli távolság immár. József Attila még nem halott abban az értelemben, hogy vannak, élnek ma olyanok, akik emlékezhetnek rá. Gondoljunk csak Faludy Györgyre. De egyébként is a filmek, a dokumentumok nagy száma, fotók, beszámolók, a kiterjedt irodalmi kultusz nagyon is jelenlévővé teszi József Attila alakját. Ellenpéldaként Csokonai századik születésnapjának 1873-as ünneplése¹ hozható fel, aki annyi ideig élt, mint József Attila, de centenáriuma ünneplésekor már sokkal halottabb volt abban az értelemben, hogy a kortárs emlékezők már rég meghaltak. És akkor nem beszéltünk a film, a képi sokszorosítás, az oktatás és az államilag vezérelt kultusz szerepének eltérő jellegzetességeiről.

Mindezzel csupán arra kívántam utalni, hogy József Attila születésének centenáriuma a magyar irodalom olyan időszakára esett, amely az emlékezés és a költői jelenlét folyamatosan megújító adottságai miatt kivételesen szerencsés korszakát jelenti. Ugyanakkor mégis rendkívül fontosnak gondolom azt, amire egy másik írásomban utaltam, hogy a halálát követő tízéves intervallum után jó negyven évet József Attila is, miként az idén rá emlékezők döntő többsége, a szocializmusban élt le.² Életművének értelmezésén óhatatlanul erős nyomot hagyott az ideológiai elvárás, verseinek folklorizálódott olvasatát pedig átjárta a korszak szelleme. Az Aczél–Kádár-korszak közérzülete beleolvasta magát a József Attilát szavalók, harsogók, mormolók, recitálók, zsolozsmázók mindennapi rítusain keresztül a versek szövegébe. És úgy hiszem, ott van ma is ennek a kornak a furcsa, kispolgárias, az ’56-ot követő kollektív bűn érzetével összekapcsolódott rossz lelkiismerete, akárcsak vágyakozása az őszinte, bátor és felszabadultan boldog élet után.

A költő kultuszának megalapozására 1947 után József Jolán könyve nyújtott be erős ajánlatot, melyet az akkori pártvezetés, még jól emlékezve József Attila szabálytalan, a pártfegyelemhez alkalmazkodni képtelen ténykedésére, nem kanonizált. A Rákosi-korszak moszkovita pártelitje szemében pedig alighanem éppoly érdektelen és megbízhatatlan volt ez a költészet, mint minden más, ami Magyarországon az 1930-as éveket követően történt. Magam úgy vélem – és meglehet, súlyosan tévedek –, hogy a József Attilához fűződő viszony átalakulása a moszkovitáknak az elitből való kiszorulása után, az Aczél–Kádár-korszakban akkor következett be, amikor ’56 tapasztalatával, a Rajk- és a Nagy Imre-per keltette traumával való szembenézés keresett feloldást. Ekkor baloldali érzelmű, széles értelmiségi csoportok kollektív traumatikus tapasztalata erősítette fel a vágyakozó, de erősen tragizált József Attila-olvasatokat. Ez a tragizálás populáris változatában egyrészt a személyes szerencsétlenséggel való azonosulás, együttérzés, részvét alakját öltötte, de a baloldali illúziók, az árulás, az eszmék kiüresedése fölötti korszakos élmény kifinomult olvasatát tette hivatalos tapasztalattá másfelől. Ekként hagyta rajta a nyomát egy szomorú, deformált, kisszerű kor egy tőle idegen, hősies, dacos, nagy költészeten. Mondhatni, ekképp rángatta le magához Aczél–Kádár József Attilát, mint a többi áldozatát: Rajk Lászlót, Nagy Imrét, és a többi erős, fénylő hitű mártírt.

Félreértés ne essék, nem azt vonom kétségbe, hogy József Attila baloldali költészetet művelt,³ csupán azt az esendő véleményemet kockáztatom meg, hogy József Attila költészetének értelmezését a szocializmus és ’56 emléke másként traumatizálta, és az Aczél–Kádár-korszak hazug baloldaliság-felfogásával értelmezte át. Ezzel együtt azt gyanítom, hogy József Attila költészetének értelmezését ma, az Aczél–Kádár-korszakban felnőttek tudatában nem is a baloldaliság eszméi hatják át, hanem az erre a korszakra mint önmaguk fiatalkorára (és az “értelmiség”-nek nevezett réteg – nem osztály – tagjainál pedig saját egykori eszméikre) visszamerengő nosztalgia. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek retrója dívik manapság, azoké az éveké, amelyekben a legfényesebben világított József Attila költészetének csillaga. Érzésem szerint a ’80-as évek közepén érte el zenitjét. A rendszerváltás gondolatával, az ellenzéki hálózatok működésével, Petri György költészetének karakteresen más költészeti ideológiájával párhuzamosan József Attila szövegeinek időszerűsége – a baloldali értelmiség csoportjaiban is – rohamosan csökkent. És ’89-et követően pedig gyorsan zuhant. Márpedig irodalmi műveltség és történelmi emlékezet a társadalmi gyakorlaton keresztül hatást gyakorol a mindennapjainkra.⁴

A válogatások más képet mutatnak, mint ahogy, mondjuk, egy válogatás a hetvenes-nyolcvanas években nézett volna ki. József Attila ugyanis ma még sokkal inkább nemzedéki élmény, mint egy irodalomtörténeti kánon szereplője. Az iskolarendszerbe ’89 után belépő, felnövekvő generációk számára már egészen mást jelent ez a költészet, és amennyire ezt esetleges tapasztalataim alapján érzékelni tudom, egyáltalán nem tárgya annak a balos nosztalgiának, amely az idősebb generációk olvasatait áthatja. József Attila baloldaliságát ugyanis a ’89 utáni megváltozott ideológiai térben újra el kellene helyezni. Annál is inkább, hiszen a tradicionálisan a politikai balhoz és a jobbhoz tartozó ideológiák⁵ és az őket képviselő politikai pártok, illetve a hozzájuk kapcsolódó véleményformáló “értelmiségi” csoportok nyújtotta kínálat például József Attila verseinek olvasása tekintetében nem igazít el. Márpedig aligha van jelentősebb költészeti probléma, mint a kultúra tágabb környezete, amelyben élünk.

A centenáriumot kísérő események, a meg- és visszaemlékezések a kultusz nosztalgiáját hordozták magukon. Ez a kultusz egy korszak nosztalgiájával is párosult, az emlékezők saját fiatalságuk és jobb sorsra érdemes, de megcáfolódott reményeik, hiedelmeik nosztalgiájaként gondoltak vissza saját József Attilájukra, aki immár nincs többé. Mert József Attila kora, amely, akárhogy is nézzük, az Aczél–Kádár nevével fémjelezhető magyar szocializmus modellje volt, immár végleg elmúlt. A szocializmushoz kapcsolódó illúziók, amelyeket József Attila népi (és a kultúrpolitika által ösztönzött hivatalos) olvasásmódja is osztott, nem csak egyszerűen elmúlt, de kompromittálódott is. Valóban lehet-e akarni a szabadságot úgy, hogy megmaradjon az egyenlőség? Lehet-e úgy sóvárogni az egyenlőséget, amely a demokráciában másként valósul meg, mint a szocializmusban, hogy ne lássuk az éhező gyermekek tíz- vagy százezreit? Mit jelent akkor József Attila üzenete ma? Elegendő verseiben a pőre szubjektum szövegszerű, retorikai alakítottságát tanulmányozni? Vagy elegendő kinyilvánítani József Attila baloldaliságába vetett hitünket?

József Attila baloldalisága éppúgy nosztalgia és ideológia része, mint az erről a közbeszédben jelen lévő formulák, amelyeket nem fogalmaztak azóta újra. Hisz József Attila művének ideológiai vizsgálata éppúgy érdektelenné vált, mint a jövőt alakító, azért felelősséget érző értelmiségi közbeszéd. Mert idejétmúlt, kényelmetlen, nem korszerű. Akik ragaszkodnak még az ideológiai minősítéshez, saját nosztalgiáik szerint olvasnak. A szegény Jocóval együttérezni és a ma éhező gyermekek sorsa fölött napirendre térni érzéketlen olvasat.

Hogy csak egy példát említsek, a József Attila-i költészetnek a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek fiataljait leginkább megszólító témájának, a szerelemnek is egészen más a helye. A televíziós sorozatokon felnövő kis- és nagykamaszok, az amerikai filmek mintájára kialakuló életmódminták, a szinglikultúra és -piac hazai elterjedése, a kockázatmentes együttélés, a nemi szerepek plurális felfogása, a társas kapcsolatok tétnélküliségével átrendeződő szociális struktúrák nem teszik már átélhetővé József Attila súlyos, patetikus, a személyiséget az intenzív szerelmi élményen megmérő és azon keresztül identifikáló önelbeszélését. Az európai és észak-amerikai kultúrákban kialakuló individuumoknak vajon képes-e válaszokat adni ez a költészet? Egyáltalán kérdések-e még számukra József Attila kérdései? Kiknek szólt a centenárium: a felnövekvő új generációknak vagy a magyar kulturális önreprezentációnak, mivel a József Attila-év anyagi forrásai lehetővé tették könyvek megjelentetését?

A kolozsvári Polis kiadásában megjelent kötet a képzőművészeti album és az exkluzív válogatás célkitűzését egyesítette. Ennek jegyében a külső védőborítóra (tervezte Unipan Helga) egy színes reprodukció került, a kötetet illusztráló grafikák készítőjének, Kancsura Istvánnak a festménye. A kiadvány szerkesztői által kiadott kötet egy újabb József Attila-kötet fikcióját hozta létre. A szerzői név József Attila, a kötet címe: Valamit ingyen akarok. Olyan cím ez, amellyel eddig nem jelent meg sem József Attila-vers, sem -kötet. A címként kiugratott három szó a válogatás egészének üzenetét is hordozza. A védőborító alatt, a fehér színű kemény kötésen József Attila kézírása, mint azon a mélykék borítójú, ’60-as években indult sorozaton. Ez a szignatúra József Attila kései éveiből származik, kalligráfiája feltűnően hasonlít Ady Endre névaláírására, a kezdő kisbetűk írott formáját használja névkezdő pozícióban is. Az írás vonala a középső sávban marad.

A Holnap Kiadó és a Palatinus kötete hasonló, kemény kötésű, védőborító nélküli, csupán egy fotót használt fel Faragó Ágnes, a tervező. Mindkét kiadvány esetében látszik a törekvés a kevésbé közismert kép kiválasztására, s ebben is a távolságtartás az Aczél–Kádár-korszak hivatalos kultuszától, ahol néhány József Attila-fotó volt mintegy kanonizálva. Ezeket a képeket a középfokú oktatásban részt vett magyar felnőtt lakosság kapásból beazonosítja. A Holnap Kiadó által választott fotó is inkább a fototékából ismerős, a népszerűsítő monográfiák sem hozták. Ez az a József Attila-fotó, amelyhez talán Aczél György a leginkább kívánt hasonlítani – legalábbis a – frizura, öltözködés, bajuszviselet dolgában. “A fiatal Aczél György” aláírással is meg lehetne jelentetni.

A Palatinus-kötet borítóját és tipográfiáját Neyer Éva készítette. A címlapra a párizsi diák József Attila későkamasz fotója került, még bajusz nélkül, rövidre nyírt hajjal. A jobb szemöldök mellett a mély, homlok felé futó ránc már ott van, a tekintet még nyílt és bizakodó, és a száj körül sem játszik a keserűség mögött rejtőző, megbocsátó félmosoly. A kép felső szegélyén ott vannak a műtermi kódok, számok, jelzések, alul valami szegély, és a fotó is körbe van rajzolva valami elcsúszó kerettel. A kép alól kicsúszó másik kép jelzése akkor válik érthetővé, ha a fotó jobb alsó szegélyéhez illesztett alcímszerű szöveget is elolvassuk: Egy (két) hang. Aztán még lejjebb már kezdjük sejteni, hogy valaki rejtőzik itt még József Attilán kívül, az összeállító, Marno János, aki ebben az esetben nem pusztán a szerkesztő szolid, alázatos jelenléte szerint van ott, hanem közbe is lép, óhatatlanul ő olvassa elő ezeket a verseket, amelyeket kiválaszt. Két hangot hallunk tehát majd, ha felütjük a kötetet.

Mindhárom kiadvány valamilyen kommentárszöveget használ, egyik sem hagyja magára teljesen az olvasót a József Attila-versekkel. A Polis kötete esetében Láng Zsolt, Marosvásárhelyen élő prózaíró; a Holnap Kiadó válogatása esetében Tarján Tamás irodalomtudós, kritikus (és mint kísérő szövegéből megtudjuk, a kiadó korán meghalt alapító szerkesztője, Sík Csaba távolodó alakja is); a Palatinus kiadványa esetében, mint már megtudtuk a borítóról, Marno János költő, akinek költészetéből, esszéiből a tájékozott olvasó tudhatja, hogy számára József Attila meghatározó, ihlető élmény volt alkotói pályáján. Mindhárom szerkesztő a már inkább korosodó középgeneráció tagja, érzékeny és művelt emberek. Az élő irodalom és a kultúra alakítói, mozgásainak érzékelői.

( 1.) A Polis kiadványa kivétel abban a tekintetben, hogy belső illusztrációkat is tartalmaz. A kötet grafikai anyaga néhol illusztratív próbál lenni, de összességében a szövegektől független, zárt motívumrendszert használ. A grafikák egyszerű, kicsit zsúfolt vonalas rajzok. A Polis Kiadó évfordulós kiadványa karcsúságával kiválik a többi közül. Nagyon szűk válogatást ad, valamiféle szerkesztői elv-reprezentációra utal a mindösszesen 19 vers. A kötet elejére helyezett, bevezető funkciójú szöveg Láng Zsolt írása, a Szépség koldusa címmel. A töredezett szerkezetű szépírói szövegben József Attilára, az íróemberre helyeződik a hangsúly, és arra a mindenkori olvasóra, aki az íróban látja meg az irodalmat. Láng Zsolt írását a költészet létezési módja, legitimációjának ma is érvényes gondolata foglalkoztatja, így keres metaforákat az ajándékozás mint költészet feltételezéshez. Kicsi tanácstalanság hatja át ezt a szép miniesszét, amelyet a személyes érintettség és a kötetet szervező erők közötti egyensúly, egyáltalán a 19 verset szervező logika fellelése mozgat. Kiemelt helyzetbe kerül az Óda, amely a kétségbeesett rajongás hangját a hagyomány roncsolásával kapcsolta össze. Egy korszak mély, önmegkérdőjelező szerelemfelfogását ünnepli újra ennek a versnek a Láng Zsolt kánonjában történt kiemelése. A 19 vers döntő részét a szerelem nosztalgiája szervezi, a gyerekes Csókkérés tavasszal című imitációs verstől indulva a Tudod, hogy nincs bocsánat a szerelemről mint az élet folytathatóságáról lemondó záróstrófájáig.

(2.) A Holnap Kiadó válogatását régi reflex hatja át, egy feltételezett, úgymond széles olvasóközönség igényei szerinti reprezentatív válogatás szempontja. Amikor az Aczél–Kádár-korszakban intézményesen is rögzült a Művelt Nép allegóriája, akkor a költészeti szövegek terjesztését szolgálták a válogatott kötetek. Talán abból kiindulva, hogy ez olcsóbb és praktikusabb, mint az összkiadás. Egyúttal persze előzékeny segítséget is nyújt, hogy a jobb darabokat tartalmazza, a legfontosabb verseket, amelyekről kialakult valamilyen közítélet. A kötelezően jelen lévő darabok kirajzolnak egy szerző-képet, amely nagyot persze sosem tud tévedni, hisz az egyes versek közötti minőségi különbség aligha tagadható. Azonban hogy az egész szöveganyag milyen összképet rajzol ki, abban már az egyes darabok, a hiányzó gyengék is éreztetik a hatásukat. Nem beszélve a hiányzó erős versekről, ami a kánon fölött őrködők vagy a kánon miatt aggódók figyelmét azonnal fel szokta kelteni. Ekképpen sokkal fontosabb úgy feltenni a kérdést egy válogatás esetében, hogy mi maradt ki egy válogatásból, mintsem hogy mi került bele.

Erre vonatkozóan persze nem árul el semmit Tarján Tamás mintaszerű, tanárosan áttekintő és tudósi tárgyszerűségű jegyzete. Lexikonszerű életrajzot, rövid pályaképet ad. Az alig háromoldalas kísérő szövegből derül ki, hogy a szerkesztő pontosította a Holnap Kiadó (vélhetően Sík Csaba által) 1995-ben válogatott kiadványának szövegeit Stoll Béla szövegkritikai eredményeinek felhasználásával. Az újraszerkesztő Tarján Tamás elvi döntése jegyében kihagyásra ítéli az összkiadásokban a Töredékek és a Rögtönzések alcímek alá gyűjtött, nem lezárt mű-státuszú szövegeket, és ezáltal a ’95-ös kiadáshoz képest jó harmadával megváltoztatja a centenáriumi kiadás 105 szöveget tartalmazó versanyagát. Nem tagolja évek szerinti bontásban a verseket, ezáltal nem akasztják meg tipográfiai törések a folyamatos olvashatóságot. Csupán a vers után jelzi a tudható vagy feltételezett keletkezési időt. A két kiadás közös törzsanyagát jelenti a fennmaradó 70 vers. Nehéz feladatnak kellett eleget tennie a szerkesztőnek, mivel arra vállalkozott, hogy az előző válogatás készítőjének “sejthető válogatási elveit lehetőség szerint tiszteletben tartsuk s újfent érvényesítsük”. (176. oldal) A harminc vers cseréjével persze változik az összkép, a 2005-ös gyűjtemény anyagáról döntést hozó szerkesztő sejtése, az előző szerkesztőnek tulajdonított elvek jegyében igyekezett dolgozni. Erre vonatkozó megjegyzését érdemes hosszabban idézni: “Ettől természetesen módosultak a hangsúlyok; az idő teltével, a József Attila-kép változásával módosulniuk is kellett. Ám például nem kívántunk vitába szállni az előzménykönyvvel a költő avantgárd korszaka nyomán, vagyis nem emeltük különösebben az ide sorolható művek számát. Lehetőleg a tematikus arányokat, az életművön belüli arányosságot stb. is őriztük.” (176. oldal) És amint a szerkesztő megjegyzéséből szintén megtudható, hiányzott például az 1995-ös kiadásból A város peremén és az Isten című vers.

Kimaradtak tehát az avantgárd korszak versei, a munkásmozgalomhoz kapcsolódó akcionalista művek. Poétikailag a hiányok a töredékek, kezdemények, az avantgárd korszak szövegei, vagyis mindaz, ami nem zárt forma és ami nem rendelkezik az autonóm mű-státusszal. Ezek a döntések elfogadhatóak abból a szempontból, hogy a széles olvasóközönség poétikai felkészültségével ezeket kevésbé képes elviselni. Azonban az is tudható, hogy egy ilyen “válogatott versek” kötet igazi vásárlóköre az érdeklődő iskolások közül kerülhet ki. Számukra ez a válogatás egy elszántabb, tragikusabb hangoltságú Kosztolányit mutat fel. Mert mindeközben óhatatlanul az történt, hogy József Attila sokkal közelebb került a Nyugat-korszak költészeteszményéhez, és láthatatlanná váltak azok a szálak, amelyek az irodalom osztályharcos megosztottságát eredményezték 1947 után, az avantgárd forrásokból is táplálkozó irányzatnak és a népi irodalom hagyományának a vitájával (lásd ennek előképeként, példájaként Illyés és József Attila kétlelkű barátságát). De szemben a Palatinus válogatásával, ennek a kiadásnak a tanáros pontosságát dicséri még a betűrendes névmutató, ami fájdalmas hiánya a másik válogatás-kötetnek.

(3.) A Palatinus válogatását alapvetően az évek szerinti rendezés tagolja, mivel az évszámok mint fejezetcímek funkcionálnak. Sokkal nagyvonalúbban válogat, több anyagot használ, ha jól számoltam, 171 vers került be ebbe a kötetbe. Nem kevés ez, ha figyelembe vesszük, hogy a Töredékeket és a Rögtönzéseket most figyelmen kívül hagyva a József Attila-versek számát 560 körülre teszi a kritikai kiadás. 76 vers közös mind a Holnap, mind a Palatinus válogatásában; és itt is az eltérések a figyelemre méltók. A Holnap Kiadó kötete a klasszikus kánonverseket mind tartalmazza. Ebből a szempontból a Palatinus válogatását végző Marno János kezdeményezett finom kánonrevíziót, amellyel kiejtett két nagyon ismert verset: ugyanis hiányzik a kötetből a Kálmán C. György által is szóvá tett⁶ Óda. De nincs ott A Dunánál című közkedvelt pódiumdarab sem. Érteni vélem Marno döntését, a maníros színészi szavalatok és a verseket körülvevő rajongás miatt mindkét vers túlnőtt József Attila költészetén; kanonizálásuk által idegen jelentések tolakodtak be József Attila költészetébe, amelyek ellen védekezni csak egy hosszabb csenddel lehet.

Az új József Attila-kép jegyében, amelyre Tarján Tamás is utalt – ki nem mondva ennek mibenlétét –, Marno János válogatásából is hiányoznak az avantgárd versbeszéd kísérletei, akárcsak az agitatív líra darabjai. Hogy ez a döntés ideológiai vagy poétikai, az Marno nézőpontjából aligha szétválasztható szempontokat jelent. A hangsúly az utolsó évekre esik, 1932-vel kezdődik a versek számának szaporodása. Azonban ebben a koncepcióban teljes joggal foglalnak helyet töredékek, verskezdemények is. A kötet anyagának több mint a fele az utolsó hat évre esik. Az évek átlagát tekintve a legtöbb verset az utolsó év terméséből válogatta be Marno. A vég felől látott költészet jegyében a hangsúly a tragédiára, az ember tragédiájára esik, ami a költészet tragédiájának a szerepét is betölti. A Marno János által írt, kiváló és igen lendületes esszé József Attila költészetében a vég felől mutatja fel ezt a költészetet. És arra képes, amire az irodalom-tudomány nem szívesen vállakozik, hogy az élő és alakuló költészet visszamenőleges “felülolvasása”, vagyis a Pilinszky, Petri, Orbán Ottó írásai felőli olvasás újra elhelyezze József Attila verseinek szavait.

Marno János utószó-helyzetbe került írásának a címe, A bal flótás a felkeltett lehetséges jelentések tekintetében rendkívül terhelt szókapcsolat. A ‘szerencsétlen flótás’ (és nem dudás) szófordulatot és a balszerencse, a balszerencsés ember megnevezésének összecsúsztatását szándékozhatta vele jelezni. A baloldaliság belerejtésétől, az evangéliumi bal lator felidéződéséig sokféleképpen mutat a bal mint mitikus topológia felé. A jobb és a bal az evangéliumi oppozíciók szerint a jó és a rossz nyelvi alakzatait jelentik. Marno János esszéjének nyitó mondata, amelyre a későbbiekben még többször visszautal szó szerint vagy újrafogalmazott módon, különös képzeteket von be a József Attila-kép általa végrehajtott személyes megalkotásába: “József Attila – a költészet maga.” (195. oldal) Ezzel a tételmondattal óhatatlanul egyfajta krisztológiai kontextusba kerül mindaz, amit József Attiláról mondani fog. Jellemző megnyilatkozása ez a generációs kötődésű József Attila-kultusznak. A költészetnek a József Attila által használt metaforáit alkalmazó érvelések valójában reflektálatlanul mennek vissza a József Attila által használt freudizmus és a marxizáló filozofálás összekapcsolásaként értett költészet és költői szerep feltárására. József Attila ugyanis a költő és a költészet összekapcsolását az analízis jegyében gondolta el, a költészet által analizált költő lesz az az analitikus, aki a költészet eszközével ezek után – mint már képzett analitikus – a társadalom analizálásához láthat, mintegy a marxi metodológia jegyében. A költészet mint az emberi világ és a lét mérnöke ilyen értelemben válik érthetővé, akárcsak a lírának logikaként való metaforizálása, illetve a világ gyémánttengelye – és más József Attila által bevezetett nyelvi lelemények.

A továbbélő sematizmus, az Aczél–Kádár-korszak hazug, lelkiismeret-furdalással teli légkörében a baloldali gondolkodás – például a Marxot olvasó József Attila – bátorsága helyébe a posztsztálinizmus került. A társadalom balos analízisére éppúgy nem volt szükség, mint az irodalom költészeti analízisére, József Attila politikai gondolatait pedig egyszerűen törölték. Ehelyett a versek unalomig ismételt recitálását kísérte a kis számú, kiválasztott értelmezők igyekezete, hogy puszta szóvirág és üres költői kép legyen mindenből, amit ez a kényelmetlen, proletárköltővé átigazított kispolgári entellektüel hol így, hol úgy mondott és gondolt. Pedig József Attila a költészetnek gyakorlati szerepet szánt, agitatív és avantgárd poétikákat követő versei szerves részét képezték költészetfelfogásának, a költészetet eszközként gondolta el. Ezért is határozottan ellent kell mondanom Marno János ama véleményének, amelyben az Aczél–Kádár-korszak ideológiai óvatosságból kialakított József Attila-kép óhatatlanul tovább él, hogy az avantgárddal való találkozás “futó kaland, támaszul vagy vezérelvül egyik sem szolgál a gyakorlatban” (196. oldal).

A későbbiekben ez a tételmondat olyan módon kerül összefüggések közé József Attilánál, hogy az élet költészetté történő átlényegülése nála szinte maradék, salak és az anyagszerűség zavaró hordaléka nélkül ment végbe: “Amikor József Attilát a költészettel magával azonosítom, tudva és nem-tudva is, erre gondolok. Arra, hogy versről versre haladva vált egyre autentikusabb részesévé az élet(történet)ének, egészen a – prehistorikus tragikumot újra-elevenítő – megszakadásig.” (196. oldal) Én azt gondolom, hogy József Attila költészetfelfogása harcos, társadalmi felelősségvállalással átitatott volt. Életművének befejezetlen programja épp a társadalom bajait analizálni – és ezáltal gyógyítani – hivatott analitikus kiképző analízise során szakadt meg. Az Aczél–Kádár-korszak ennek a programnak a folytatásáról akart a legkevésbé hallani. De ez még ma sem időszerű. És a magyar kultúra nem is akar tudni róla, mint annyi más traumatizálódott lelki sebről, amelyet csak vakar-vakar azóta is, megkeseredetten, hisz azért viszket.

A magyar költői szótár jelentéses, József Attilától megalapozott lexémái a 20. század vége felől olvasva más értelmet kapnak, mint ahogy azokat az 1930-as években lehetett olvasni. Meglehet, József Attila költői nyelvének sok szava már az ötvenes évekre értelmét vesztette. Megfontolandó észrevételnek látszik, hogy 1989 után a költői nyelv szótárának addig fontos jelentései homályosultak el. Sokáig úgy tűnt, a 20. század költészetének legfontosabb kijelentéseit Ady Endre nyilatkoztatta ki, Babits Mihály deklamálta, József Attila mormolta és Pilinszky skandálta. De 1989 után visszanézve a búcsúzó 20. századra, meglehet, hogy a léha Kosztolányi beszélt a jövő nyelvén, Szabó Lőrinc válik még láthatóvá, Tandori, a kései Petri vagy manapság például Tolnai Ottó… De nincs értelme ilyenfajta sorok képzésének. Úgy hiszem, ami 1989 után történik, radikálisan újrarendezi az eddig szerepeket és az érvényesnek tekintett magyar költészeti nyelv szótárát. József Attila nosztalgiája fölváltotta József Attila költészetének olvasását. Ez önmagában nem biztató történés, hiszen ezután könnyen beállhat a felejtés, mivel aki nosztalgiázik, az már nem a dologra akar emlékezni, hanem önmagára mint az emlékezés tárgyára. Ahogy a fotó is az élmény instrumentalizálását szolgálja: a fotó jelentette reprezentációs formában a reprezentálhatatlanság gondolata válik az emlékezés metaforájává.

(József Attila: Valamit ingyen akarok. Versek Láng Zsolt válogatásában és előszavával, Kancsura István rajzaival, Polis, Kolozsvár, 2005, 70 oldal, á. n.; József Attila: Válogatott versei, vál. Tarján Tamás, Holnap, Bp., 2005, 177 oldal, 1500 Ft; József Attila: Válogatott versei, a kötetet összeállította és az utószót írta Marno János, Palatinus, Bp., 2005, 221 oldal, 1900 Ft)

Jegyzetek

1 Várhelyi Ilona: “Csokonai és a debreceni muzeológia”, Déri Múzeum Évkönyve 2004, Debrecen, 2005, 329–341.

2 “A mély seb”, Népszabadság, 2005. április 9. Hétvége-melléklet, nyitó oldal. (www.nol.hu/cikk/358094) Jellemző reakció volt az esszére a következő olvasói levél: Dr. Tuba Imre: “A félrevezetés”, Népszabadság, 2005. április 23. 14. oldal.

3 “Magyarországon sokan azt hiszik, hogy a baloldal a nemzetközi kapitalizmus barátja – elvből. Valóban, a nemzetközi kapitalizmus »antinacionalista« híveit valamiért »baloldalinak« kezdték nevezni itt. Nem csoda, hiszen a minap lezajlott József Attila-centenáriumot avval töltöttük, hogy bebizonyítsuk: József Attila nem volt forradalmi szocialista.” Tamás Gáspár Miklós: “Elégia május elsejéről”, A hét, 2005. május 5., 4. oldal

4 Kádár Judit szemléző áttekintése az irodalomoktatás (alap- és főként) középfokú rendjéről figyelmeztet arra a drámai helyzetre, ami a 20. század történelmének az 1989 utáni évekre jellemző tisztázatlan és politikai gyanakvásokkal átszőtt feldolgozásából következik az iskolákban. A tankönyvekben az Aczél–Kádár-korszak antikapitalista szemlélete tovább él búvópatakszerűen, miközben a 20. század történelmének megítélését zavaros vagy semmitmondó kijelentésekkel kerülik meg: “Így hát, hosszú évtizedek óta egymást követik a tudatlan(ságban tartott) generációk, akiket most már, a rendszerváltozás óta, kényes kérdésekben a választási urnákhoz szólítanak – s ők az elmúlt korszakok alapos és árnyalt ismerete nélkül döntenek mindnyájunk jövőjéről.” Kádár Judit: “Ki az a Hemingway?”, ÉS, 2005. október 27. (www.es.hu)

5 Tamás Gáspár Miklós: “Szegény náci gyermekeink”, ÉS 2004. október 1., 6. és 12. oldal. (www.es.hu); Tamás Gáspár Miklós: “A németországi választásokra”, A Hét, 2005. szeptember 29. (www.ahet.ro/belso.php3?name=1834&action=ci)

6 Kálmán C. György: “József Attila, a nehéz”, ÉS, 2005. 49. évfolyam, 14. szám (április 8.) (www.es.hu)