Túrós néni

 

A haja olyan gyűrött volt, mint az elfeküdt fű,

mint anyámnak egy ideje, és ahogy már egy ideje

hozzáteszem: még egy ideig,

ahogy ő is már egy ideje nem csak jó

éjszakát kíván zúgó fejjel a telefonba,

hanem azutánra jó napot is.

Amikor a kólásüvegekbe mért tejen kívül minden

sajtfélét megkóstoltunk és -vásároltunk már,

jobban mondva inkább túró volt az,

és jó előre tudtam, bármi pénzt mond, megadom,

gyenge karjával reszketve egyensúlyozta azt a tolós

mérleget, erő szorozva erő karjával egyenlő

teher szorozva teher karjával, mert nem ő,

hanem a társa, aki a tortaszelet alakú

sajtszeleteket csúsztatta a zacskókba,

talán tényleg helyesebb inkább túrószeleteket mondani,

ő közölte: ez harminc deka, ez negyven,

az elfeküdt fűhöz hasonlatos hajú pedig mérést

mímelve mindig igazat adott neki.

Valamit értek már, valamit értek,

hogy mit, azt nem tudom, de majd megírom,

ha tudom. A szabadkai

túrós néni sem érti, zúg a feje,

minden régi itt, azt mondja,

minden régi, csak a túró friss,

meg akkora zsivaj van,

mint kutyaoltáskor falun.

 

 

Megyek nagymamámék

 

Oda kellene eljutni megint, arra a sivár tájra,

azokhoz az örményekhez, akikről írtam,

igaz, kérésre, alá is írtam, hogy írni fogok, ha már annyira

szerettem náluk, így mondja a magyar: szerettem náluk,

nem teszi hozzá, hogy lenni vagy valamit csinálni.

Szerettem náluk, szerettem náluk, megyek nagymamámék,

meg: keresztanyámék voltam, hallottam kisgyerekkorban,

az aposztrófot meg mindig hozzá kellett gondolnom,

mert már akkor tudtam, mi az aposztróf,

vagy inkább tetszett csak, mennyire komoly

prosztataproblémákkal küzd az ókeresztény gróf.

Mintha tegnap történt volna vagy tegnapelőtt,

csak közben jártam Párizsban, és amikor huszonnyolc

évvel később egyszer megint arra vetődtem,

nem tudtam, mivel telt el az emberöltőnyi idő,

azt nem mondhatom, hogy közben láttam az örmény nők

fekete arcát, poros ajkát, csónakos körömcipőjét,

ami a hatvanas évek divatja volt, sőt a women in paris

című fotókönyvben is láttam később - de az örmények előtt - hasonlót,

az meg az ötvenes évekből való, hiszen említett tapasztalatom

éppúgy kívül esett a mondott időn (utána volt), mint az

országút szélén megállt autóbusz felszálló porának látványa,

ahogy a por bevonta lábszárukat, a virágos szoknyák alá is beszállt,

amire látszólag csak én figyeltem fel, mások,

mintha természetes volna, figyelemre sem méltatták.

Nálunk minden valami célból van, követ bányásznak a hegyből,

a növényzet meg friss oxigént biztosít, csak itt vannak a hegyek

csak úgy, csupaszon, egy aposztróf nem sok, annyi fűszál nincs rajtuk,

csak a csónakos körömcipők koptatják két falu között,

mert ritkán jár a busz, még a szovjet időből, és

mintha ugyanoda menne vissza, a szomszéd faluba.