A hisztis nő már a tranzitváróban nagy feltűnést keltett. Széles mozdulataival, fel-felrikkantásaival vonta magára a várakozó utasok, reptéri dolgozók figyelmét. Skótkockás kosztümöt viselt. Egyik boltból a másikba rohant, az összesben megfordult, két boltlátogatás között fásultan ücsörgő férjének mutogatta a frissen szerzett vámmentes holmit, irgalmatlanul hosszú körömben végződő ujjával a levegőbe rajzolta a soron következő cikk formáját. Az egyik üzletben, a mázlista, egy a ruhájáéval tökéletesen megegyező mintázatú kalapot talált. A fejére húzta, igazgatta, kapirgálta. A repülőgépen is összevissza hadonászott vele, miközben a férjét utasítgatta, milyen sorrendben pakolja be a csomagokat az ülések fölötti tárolóegységbe; a férjnek, a néma végrehajtónak egy mosolyra is futotta – lám, így is lehet élni. Hirtelen ott termett az egyik légiutas-kísérő hölgy, miben segíthet, kérdezte. A skótruhás közben már leült a helyére, onnan pislantott hátra, leste, hogyan alakul a csomagelrendezés – a stewardess szolgálatkész volt és alázatos és – gyaníthatóan – pályakezdő. A hárpia ásványvizet rendelt, még a földön állt a gép, az emberek tanácstalanul nyújtogatták a nyakukat, keresték a helyüket, amely a szűk folyosónak a férj által eltorlaszolt pontján túl esett. A stewardess meghozta az ásványvizet; a skótruhás nőből zavaró hamissággal bújt elő a szó: „Köszönöm.”

Egy beazonosíthatatlan keleti ország női ifjúsági vízilabda-válogatott játékosai szégyenkezve csitították harsány edzőjüket, aki vagy az öntudatlanságig részeg volt, vagy bolond, de az sem kizárt, hogy mindkettő.

Még mindig nem indultunk. A sűrű légi forgalom miatt egyelőre várnunk kell a felszállással, kérte türelmünket a mikrofonba búgó kapitány. Vajon volt-e ember a gépen, aki ezt el is hitte neki? Aki ne vette volna észre, hogy egyetlen gép sincs az égen, hogy egyetlen gép sem gurul a földön felszállásra készen, hogy az elmúlt húsz-huszonöt percben egyetlen gép sem érkezett, hogy a narancssárga egyenruhás poggyászdobálók ahelyett, hogy buzgón tevékenykednének, unottan lézengenek, egymással bokszolnak. (Talán nem indul be a motor? Elfordították a kulcsot, semmi – éjszakára égve felejtették a lámpát, lemerült az aksi.)

Jelentős késéssel ugyan, de végül felszálltunk. Nagyszerűen teljesített a gép. Mintha nem is az imént rakták volna össze alattunk. Azért nem ártott volna odafigyelni, amikor a stewardessek, még a földön, hangalámondásos pantomimjátékkal a vészkijáratok hollétét tárták fel egy-két kíváncsi utas előtt; menekülő-útvonalak, oxigénmaszkok rendeltetésszerű használata. Ha zuhanunk, és az én maszkom valamilyen okból kifolyólag nem kerül elém, magától értetődő természetességgel tépem le a skótruhás arcáról az övét. Aztán a vákuummal kiszívatom a kabinból, és büszkén a férjére mosolygok, aki rezignáltan tekint rám, majd kisvártatva legyint egyet. Láttam a tévében, van ilyen, szippantja az utasokat valami nyomáskülönbségből származó erő a rés felé. Majd akkor kéne egy rés.

Boldizsár nem tud elém jönni a repülőtérre, tehát magamra maradok, segítség nélkül kell majd kiigazodnom a kusza szabásmintán, a londoni metrótérképen, és miért? Mert elfogyott a jegy arra a járatra, amellyel Boldizsár utazott. Csak három nappal később tudtam csatlakozni hozzá. Boldizsár szerint Londonban minden egyértelmű, nem lehet eltévedni. Ugyanúgy vannak átszállóhelyek, mint Budapesten, méghozzá jó sok, egy csomó Deák tér. Egy ötfontos napijeggyel bármelyik járművön utazhatok. Emeletes buszon is. Tegnapelőttig úgy volt, hogy kijön értem Boldizsár, de tegnapelőtt úgy lett, hogy mégsem. Három órával azután, hogy Londonban leszállt vele a Boeing 737-es, váratlanul összejött egy Birminghamben dolgozó magyar lánnyal, akinél a tegnapi, a mai és a holnapi napot tölti, Birminghamben. Holnapután tér csak vissza a londoni házba, melyet egy Angliában élő családi barát bocsátott a rendelkezésére – egy magyar fickó, ’82-ben disszidált, tizennyolc évesen – arra a tíz napra, míg ő, a családi barát, használt, alighanem balkormányos Cadillacek között válogat Belgiumban. Boldizsár a szomszédnál hagyta a kulcsot, a szomszédnál, aki állítólag a világ nyolcadik legnagyobb szarvasbogár-gyűjteményével rendelkezik, egy jó vitrinnel lemaradva a hetediktől. A bogárgyűjtő tud az érkezésemről, és átadja majd nekem a kulcsot, ne aggódjak, nyugtatott Boldizsár utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával – nem aggódom, nyugtattam Boldizsárt. Érezzem magam otthon, használhatok mindent, a földszinti tévé kivételével, azt túl komplikált működtetni, inkább ne piszkáljam, könnyen el lehet szúrni rajta a beállításokat, nem örülne a Cadillackel hazaérkező barát, ha a százkilenc befogható csatornát nem a megszokott sorrendben léptethetné egymás után.

9500 méteres magasságból néztem a térképet. Jó lenne, ha a nagyobb városok neveit kiírnák a települések fölé. Ahhoz, hogy egy városnév olvasható legyen, egyetlen betű nagysága körülbelül négy darab, hosszában egymás mögé épített focipálya nagyságával kellene, hogy megegyezzen, ami, ha a holland s’-Herto-genbosch városára gondolunk, megértem, okozhat némi fennakadást: le kéne rombolni egy-két környező települést. Meg aztán ott van a Ruhr-vidék, hosszú nevű városok egymás hegyén-hátán: Düsseldorf, Dortmund satöbbi, egyik fölött se hagytak ki helyet a névnek.

Két nagyot szökkentünk, mintha fél méter mély kátyúba hajtottunk volna gépkocsival. Kicsatoltam a biztonsági övem, fölálltam, hátrapillantottam, hátha elkapok valami pánikra utaló kifejezést a skótruhás nő arcán, hátha fölsikolt, „Zuhanunk, fiam!”, megrázza a férje fejét, erősen, mint a morzsával teleszórt abroszt a balkonon – nem, sajnos ez az öröm nem adatott meg nekem; a nő a férje vállán aludt, ölében a skótmintás kalappal. Azt is elképzeltem, amint hangosan kiabálja a végrendeletét, persze még mindig rázza a férj fejét, „Írjad, fiam, gyorsan, írjad, aztán keresd meg azt a rohadt fekete dobozt vagy mit, és rakd bele!”; a férj remegő hangon válaszolna: „Kicsikém, így nem tudok írni, ha rázod a fejem!” De gyönyörű lett volna! A nő jócskán felvarrt, kizárólag magas magánhangzók képzésére kialakított arcán mulatságosan mutathat a félelem; barna tintával szabályosan rajzolt szemöldöke összevissza szaladgálna a homlokán.

A János vitézből ismerős török basa kézbe vette az útlevelem. Élet-halál ura. Beenged-e az országba, vagy hazatoloncol egy ketrecbe zárva, mint egy rejtélyes módon Európába keveredett dingót, vissza, Ausztráliába? Milyen kedvében van. Jól aludt-e az éjjel. Ízlett-e neki a vacsora, a házi kebab. Undorral tálalta-e az asszony vagy kedvesen. Minden második oldal után fölnézett az irataimból, meggyőződött róla, ott állok-e még előtte, nem szöktem-e be közben Angliába. Boldizsár figyelmeztetett, résen kell lenni, mindenekelőtt készségesen kell válaszolni azokra a kérdésekre, amelyekre normális esetben egyetlen válasz létezik: „Semmi közöd hozzá!” Szívesen lettem volna készséges, de mi a kérdés? Mert kérdés volt, azt felfogtam, ugyanígy hangsúlyozott Magdi néni, néhai angoltanárnőm, amikor afelől érdeklődött, mit szeretek jobban: a palacsintát vagy a szendvicset? Vagy: szeretek-e fogorvoshoz járni, „egész mondatos választ kérek”. A török basa, ha leírta volna, talán megértem, mire kíváncsi, a szóbeliségnek ezúttal az égvilágon semmi értelme nem volt. Miután első kérdését megalázó lassúsággal, szótagolva elismételte, felsejlett: angliai tartózkodásom időtartamára kíváncsi. Négy nap, mondtam, a barátom barátja – pontos birtokos jelölések, készültem, Magdi néni –, a barátom barátja hívott meg, tettem hozzá, és a Budapest–London–Budapest szóhármas utolsó tagját böködtem a repülőjegyemen, ide megyek vissza, faszikám, Budapest, ki van fizetve, minek maradnék én itt!

A lakást könnyen megtaláltam, Boldizsár leírása meglepő módon használhatónak bizonyult. Legalább ennyire megdöbbentő volt az a rend és tisztaság, ami Boldizsár kölcsönlakásában fogadott. Mintha rossz címre jöttem volna, mintha Boldizsár soha életében nem járt volna itt. Pedig járt: az egyszemélyes előszobában egy papírlap feküdt, tetején nagy betűkkel megszólítás, kedves én, magyarul, aláírás, Boldizsár. A kettő közti szövegben az állt, hogy bizony elképzelhető, hogy holnapután sem jön még haza, viszont, és erről korábban elfelejtett értesíteni, bocsássak meg, egy nagyon kedves magyar házaspár felbukkanása várható, nekik is odaígérte a lakást az autókereskedő, de hát a ház nagy, magyarázkodik az ötödik-hatodik-hetedik-nyolcadik sorban Boldizsár, meg amúgy is csak aludni járnék haza, járnánk, pontosított egy sorral lejjebb, hiszen nemsokára ő is itt lesz velem, csak hát az történt, és ezt nem sejthette előre, hogy nagyon összebarátkoztak a Birminghamben élő magyar lánnyal, igazán tudhatnám, milyen ritka eset ez őnála, és most ez a ritka eset van, képzeljem el; majd jelentkezik telefonon, olvastam, és abban a pillanatban, hatásvadász dramaturgia, megcsörrent a telefon. Mintha egy kémfilmben szerepeltem volna. Boldizsár, amint éppen orgazmus utáni cigarettáját szívja a birminghami franciaágyon, egy képernyőn nézi az itteni képeket, melyeket az ügyesen elrejtett száloptikás kamerák rögzítenek. Nagyjából most tarthatok a levél végén, a ,,Majd hívlak” sornál, tippeli, és hív. Fölvettem a telefont. Nem Boldizsár volt az, hanem egy agresszív ügynök, rám akart tukmálni valamit, egy kétszemélyes nyaralást, tippeltem, nem szégyellem bevallani, hogy egy megveszekedett hangot sem értettem a hadarásból. Aztán amikor szünetet tartott, a magam módján elgagyogtam: fölösleges folytatnunk ezt a telefonbeszélgetést, mert én nem értem, amit mond, ha lassabban beszélne, akkor sem érteném, úgyhogy ne is beszéljen lassabban, inkább tegye le. Ennyire precíz persze nem voltam, és én tettem le előbb.

Megkerestem a tévé távkapcsolóját – mi mást tehet egy unatkozásra hajlamos ember egy vadidegen fickó nappalijában? A legfelső fiókban volt, a tévé alatt. Hirtelen, amint bekapcsoltam volna a tévét, villámként csapott agyamba Boldizsár hangsúlyos tiltása: bármit, csak a földszinti tévét ne. Van, aki tehetetlenségében a körmét rágja. Van, aki rágyújt. Ha már egyszer így alakult, hogy két kézzel szereltek fel bennünket, nyilvánvaló, legalább az egyiket le kell foglalni valamivel; kapirgálni a fotel karfáját, vakaródzni, megigazítani az ülőgarnitúra párnáit, átrendezni a katonás rendbe állított sok-sok hűtőszekrénymágnest. Az én esetemben az unaloműzés egyik legbeváltabb módja a szemöldöktépés. Középen, a két szem között esem neki a szemöldökömnek, az agyalapi mirigy magasságában, körülbelül ott, ahol (odabenn) a látóidegek keresztezik egymást. E terület, ha unalmas perceimben nem tépkedném rendszeresen, szőrrel volna borítva, híd a két szemöldök között, szőrhíd, egyszer lenövesztem, gondoltam, kíváncsiságból, lássam, egyenes-e az a híd vagy íve van, ám mindig adódott annyi unalmas perc az életemben, hogy ez megmaradjon tervnek. Mutató- és hüvelykujjam körmével rongáltam a hidat, gyökerestül téptem, ragyogóan ment, alig nyúltam mellé.

A nappali angol barokkot idéző, bordó kordhuzattal bevont kanapéján fekve tépkedtem a szemöldököm, aztán abbahagytam, és elaludtam. Otthon, Budapesten sosem sikerült, itt azonban végre megjegyeztem az álmomat: Londonból utaztam haza, és ahogy Ferihegyen az útlevélvizsgálathoz sétáltam, azt tapasztaltam, hogy az összes vámtisztet, reptéri dolgozót ismerem. Köszöntek nekem, én is nekik, megkérdezték, hogy vagyok, mi újság a postahivatalban – álmomban postahivatalnok voltam Újpesten –, minden rendben, feleltem, és a láthatáron máris további ismerősök közeledtek felém. Mindenki ismert engem, én is ismertem mindenkit, név szerint. Az apjukat is. Az anyjukat is. A gyermekeiket. A repülőteret elhagyva rádöbbentem: egész Budapestet ismerem. A taxis megkérdezte, hallottam-e valamit Laci felől azóta, hogy egy másik taxis vállalathoz szerződött. Hirtelen nem ugrott be, melyik Lacira gondol, ami nem csoda, körülbelül negyvenezer Lacit ismertem, csak taxis Laciból háromszázat. Hiába utaztam a hátsó ülésbe süppedve, lesütött szemmel, a mellettünk elhaladó autókból rendre dudaszóval köszöntenek – az ismerőseim: mindenki. A taxis ügyet sem vetett a dologra, neki mindez oly természetes volt, egyszer ugyan nevetve felhorkant, amikor piros lámpát kapva az egyik járókelő, egy hatvanas úr, feltépte az ajtót, és átnyújtott nekem egy üveg szilvalekvárt, de jó, hogy összefutottunk, mondta, mert épp a nagynénémhez indult, hogy átvigye neki az üveg házi szilvalekvárt, amelyet hónapok óta ígért, és tulajdonképpen így egyszerűbb eljuttatnia, vallotta be, mert ebben az esetben, hogy nem személyesen adja át, megússza azt a kínos két percet, amely a jelentős késéssel átadott dolgokhoz automatikusan társul.

Fölkeltem. Eszem ágában sem volt elemezni az álmomat. A Pusztai anyja pedig azt mondta, hasznos dolog, bárki képes rá; annyi, hogy egy kicsit „le kell ásni” – szó szerinti idézet –, vissza kell menni a múltba, volt-e ott valami megoldásra váró feladat, amit az álmodó elhalasztott. Iménti álmomat ennek tükrében elemezni, már megbocsásson, Pusztainé kérem, nem, nekem nem megy – lusta vagyok „leásni”.

Az emeleten két hálószobára leltem. Az egyikben találtam egy tévét. Az első felkínálkozó csatornán snooker-csata folyt. Ronnie O’Sullivan és Mark Williams mérkőzött az angol bajnokság döntőjébe jutásáért. A nyúzott kanapé sarkába fészkeltem magam. Az álmos képű O’Sullivan olyan flegmán játszott, mintha nem több tízezer angol font lenne a meccs tétje, hanem, mondjuk, egy féléves CueSport előfizetés. Lenyűgözött e sport eleganciája. A biliárd minden válfajának minimum a királynője a snooker, ha egyáltalán vehetjük a bátorságot ahhoz, hogy egy kategóriában említjük a köznyelvben használatos, degradáló „biliárd” gyűjtőnév alá sorolt sportokkal. Ha zöld posztón dákóval golyót löknek, akkor az biliárd – véli a rosszul informált sokaság. Kezdjük mindjárt a legszembetűnőbb alapoknál, a snookerhez fel kell öltözni. O’Sullivan vasalt sötétkék ingén bordó, gombos bársonymellény virított, Williams csokornyakkendőt viselt és tincsenként rögzítette a haját. A snooker összehasonlíthatatlanul nehezebb az összes lyuk-golyó-dákós sportoknál. Nemcsak be kell tudni lökni a golyót az átmérőjénél csupán egy-két centivel szélesebb lyukak egyikébe, hanem az irányító fehér golyóval rá kell állni a következőre, elő kell készíteni a terepet…

O’Sullivan, akinek nemtörődömségével az első pillanattól azonosulni tudtam, óriási hátrányból kiegyenlített, majd fapofával a kamerába bámult, megvonta a vállát, ivott egy korty vizet és legyőzte Williamst. Micsoda sportember – állapítottam meg magamban, majd rögtön ezután fülelni kezdtem: furcsa zörejek szűrődtek fel a földszintről. Elnémítottam a készüléket.

Nyikorgott a padló, amint az emeleten lopakodtam. Célállomásom nem volt. Öncélú lopakodás, föl-alá. Gyerekkoromban, amikor hazamentem az üres lakásba, a nyakamban lógó kulccsal kinyitottam az ajtót, beléptem, és még mielőtt becsuktam volna magam mögött, a következőt mondtam: „Betörő bácsi, úgyis tudom, hogy itt tetszik lenni, és én máris hívom a rendőrséget, tudom a számát, 07, már tárcsázok is…” – szavaimat visszhangozta a lépcsőház. Most nem fogok megszólalni, gondoltam, mert még mindig nem tudok angolul. Bent van az illető a lakásban. Vagy: bent vannak. Lehetőségek: a nagyon kedves magyar házaspár, akinek érkezéséről Boldizsár megfeledkezett (50%), Boldizsár (25%), fegyvertelen rablók (15%), fegyveres rablók (5%), a nemrégiben telefonáló utazási ügynök (3%), egyéb (2%). A szűk lépcső korlátjára támaszkodtam, majd lassan letérdeltem, és miután úgysem láttam jól, mi zajlik odalenn, lehasaltam. Sőt fejjel lefelé lassan csúszni kezdtem a lépcsőn, komoly erőkifejtésre volt szükség, hogy karommal megtartsam a testsúlyomat. Már négy-öt lépcsőfokot lecsúsztam, de még mindig csak egy szűk metszet tárult elém a teljes előszobai képből. Azonban megszólalt az egyik vendég, egy nő, méghozzá magyarul:

– Fiam, ez egyszerűen döbbenetes, hogy megkerültük az egész várost… szinte nem is hiszem el.

– Drágám, vedd figyelembe, hogy utoljára ’71-ben voltam itt – mentegetőzött a férfi.

– Figyelembe vettem – szólt a nő, és karja megjelent a szűk képkivágásban: skótmintás kosztümjéből kilógó kezével a bejárati ajtó mögötti fogasra helyezte skótmintás kalapját.