“Honnan jött, hová jutott el (eljutott-e valahová) egy ember?”, állítja-ígéri-kérdezi a szerzői előszóként álló rövid szöveg, amely az Ősök, műhelyek, élet alcím nyomán foglalja össze a kötet írásainak alkalmait és tárgyait. S bár tudható, nem saját elhatározásból állította össze kötetté önéletrajzi, önértelmező szövegeinek e válogatását Bertók László, az nem is “saját” kiadójánál jelent meg, ám jól tette, hogy kötélnek állt. S noha a könyv írásainak java részét különböző helyeken publikálta már, az egyes darabok összegyűjtve és egymás mellett olvasva erős atmoszférájú, finom részletekben gazdag könyvvé formálódtak, s túlemelik az olvasót azon, hogy pusztán egy szabálytalan élettörténet véletlenszerű, alkalmi dokumentumaiként tekintsen rájuk. A megfontolt renddel, amelyben elhelyezkednek, szerzőjük azt az ívet kívánja megrajzolni, amelyet a találó Hazulról haza cím is magában foglal: a Somogy megyei Véséről, a szülőfaluból induló és közbülső állomások, viszontagságok után, segítők révén és akadályoztatások ellenére Pécsett otthonra találó életutat, a privát emberi és az alkotói sors együttes, bár mozgásában, emelkedő és ereszkedő szakaszaiban egymástól el-elváló alakulását. A kötet domináns síkja értelemszerűen a biográfiáé, bár a költői pálya meghatározó mozzanatai, egyes művek szerzői értelmezései s a mesterség alapkérdései is szót kapnak e történetben. Ám mielőtt megvizsgálnánk, honnan hová jutott Bertók László, engedtessék meg egy előzetes megjegyzés Bertók erős kötetalkotó képességének alapjáról, a rend iránti vonzalmáról.

Bertók László költészete a szonettek, illetve a haikuk matematikai szimmetriákba rendezése felől első pillantásra erős racionalista beállítódást sugall. Ám ha ez nehezen cáfolható is, az életmű tüzetesebb vizsgálata alapján legalább annyira érvelhetnénk amellett, hogy Bertók “rendteremtése” sokkal inkább a világban (és talán a benne magában is) érzékelt mértéktelennek a “megmértékelése”, azaz nem az európai hagyomány optimisztikus-racionalista hitével, hanem a lehetetlen (olykor dacos) megkísértésével függ össze. Persze magyarázhatná valaki e hajlamot azzal is, hogy polgári foglalkozásként évtizedeket töltött el könyvtárosként, s a könyvtár mint a rendszerezett tudás intézménye nevelte, rögzítette belé e vonást. Ám meggyőződésem szerint mindez abból a szemléletből fakad, amely a világot kaotikus, félelmetes vagy közömbös, az embert elnyelő erők tereként érzékeli, ahol az egyénnek legalább az általa befolyásolható szűk körökben törekednie kell valami átlátható, megnyugtató tagolásra, ritmusra, még ha ugyanakkor önmaga számára is nevetséges álcának, önáltatásnak tűnik mindez. Ha tehát valaki Schopenhauer pesszimista világképét asszociálja ehhez – a világot mint zabolázhatatlan akaratot, amelyre az emberi értelem Mája fátylát teríti, elfedvén vele mindazt, ami rettegést keltene –, bizonyára nem indokolatlanul tenné.

Az Itt, ahol ülök alcíme szerint curriculum vitae. Ám nem száraz élettények füzére, hanem igazi költői életrajz, amely ugyanakkor nagyon is mélyen gyökerezik a reáliákban, a konkrétumokban. A saját karakter, a portré tudatos öninterpretáció eredménye. “Most onnan kezdem, hogy vízválasztón születtem. Talán ha innen. Talán innen van bennem ez a se itt, se ott, ez az itt is, ott is, s hogy az egész együtt mégis, s egyre határozottabban, valahonnan valahová” (6.). Bertók gondolkodására jellemzően a vidék, a család múltjából eredezteti, abban alapozza meg saját individuális létét, s ezt a minden erőlködés, póz nélküli konzervatív hajlandóságot színezik aztán az önironikus, szarkasztikus megjegyzések. Vélhető, hogy sem gyermekkora világa, sem ifjúkori bebörtönöztetésének tapasztalata nem könnyíti meg számára a nyilvános önfeltárást. Nemcsak ebben az általános értelemben, hanem közelebbről a szerelemmel kapcsolatban is szemérmes. “S akkor nem is szóltam még azokról, akiket szerelemmel szerettem. Nem is szólok. A verseimben benne vannak, még ha szerelmes verset huszonöt éves korom óta szinte nem is írtam. Többet szenvedtem és örültem miattuk, s többet formáltak rajtam, mint három gimnázium” (17.). Az exhibíció mélyen gyökerező tilalma és a “látva lássanak” vágya feszül itt egymásnak. Ennek eredménye ez a szemérmes kitárulkozás.

A Priusz-kötetben 1994-ben Mintha örökké élnél címmel megjelenteket új részlettel egészítette ki, amelyben elmeséli, hogyan, miért nem írta meg szülőfaluja, Vése történetét, noha rengeteget foglalkozott vele. Az eddig még közöletlen szövegrész beszámol egy újabb, a faluval kapcsolatos történeti munkáról, majd annak szerzőjével váltott levelét idézi be, minuciózusan sorolva az adatokat, egészen a tizennyolcadik századi névjegyzékek ismertetéséig. E lapokon nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy Bertók valóban képes lett volna megírni az ominózus munkát, hiszen a professzionális (hely)történész alaposságával és a legapróbb részletekbe menő kíváncsisággal rendelkezik. A Mintha örökké élnél azonban a meg nem született falutörténet helyett állva is kivételesen plasztikus képet nyújt a Bertók család eseményein, emlékein keresztül a környező somogyi falvak néhány emberöltőjének életéről, a huszadik századra is eleven archaikus paraszti világról. Párját ritkító erény ez manapság. A régi Magyarországba visszanyúló vései-somogyi történeteken keresztül Bertók olyan biztos történeti-néprajzi fogódzókkal bír, amelyekkel mindig összefüggésbe tudja hozni újabb ismereteit, folyamatosan értelmezve, összevetve korábbi és mai világát. Szórakoztató, amikor falujának ragadványnév-adási szokásait ismerteti, s kiderül, a számos Bertók család tagjainak megkülönböztetésére a melléknevet és a keresztnevet használták, így ő valójában “Peti Laci" néven volt ismeretes. (Az anyakönyvileg teljesen azonos nevek efféle megkülönböztetésének szükségességét jól bizonyítja a kötet vége felé látható fénykép, amelyen a költő átveszi a díszpolgári oklevelet Bertók László vései polgármestertől.)

A somogyi hitvilágba, a babonák, a népi gyógyítás, a vajákosság birodalmába családi történet is vezet, amely karnyújtásnyi közelségbe hozza ezt az archaikus tapasztalatot. Az apa 1940-es titokzatos megbetegedéséről és rontáslevétellel történő meggyógyíttatásáról szóló anyai beszámolót Bertók nem kommentálja, nem “turbózza föl" íróilag, csupán az elmondás jelenetébe betoppanó apa lakonikus megjegyzésével ellensúlyozza, aki sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánja az esetet.

A régen kihalt falukutató irodalom legjobb lapjaira való a tehén elletéséről szóló rövid fejezet, Az ötödik borjú. A narráció jellemzően rövid mondatokban halad a feszültség, a drámaiság, a történetben sürgető idő érzékeltetésére. Időnként magyarázat nélkül beidézi a néhány szavas párbeszédeket, amelyek sokszor egyetlen tőmondatból és hallgatásból, az egyetértés vagy az aggodalom szótlan válaszgesztusaiból állnak. A szülőtől-nagyszülőtől hallott családi történeteket a maguk vaskos, kemény valóságában jegyzi le. Úgy örökíti meg a felmenőit, mint akik természeti emberekként a dolgokat nevükön nevezik, s a fönnmaradásért folytatott küzdelem tölti ki életüket. E világban a szentimentalizmus ismeretlen, csak a vége-hossza nincs munka van, s az ebből fakadó tartás. Ez Bertók László családi öröksége.

Fodor Andrásról külön kis fejezet szól a könyvben. E név hallatán fiatal irodalmárok talán meg is kérdik a még egy évtizede sem halott költőről: kiről is van szó? Fodor András mint Bertók egyik felfedezője, patrónusa komoly hatással volt a fiatal lírikus elindulására tanácsaival, az irodalmi intézmények irányába történő közvetítéssel, de pusztán önzetlen, szeretetteljes figyelmével is. Fodor kezdeményezője és élete végéig meghatározója volt annak a törekvésnek is, amely a somogyi tájhoz kötődő írókat, költőket fogta össze személyes vagy akár intézményes formában. E körben fontos összetartó erőt képez például a Csokonai- és a Berzsenyi-kultusz. Ez a fajta közös önmeghatározás rokona annak az elképzelésnek, amely a Dunántúl vidékét mint sajátos földrajzi, történeti, kulturális egységet gondolta el, amely eszerint önálló – leginkább Hamvas Bélától ismert – genius locival rendelkezik. Huszadik századi irodalmunk számos kiváló alakja tartotta számon e mozzanatot civil és alkotói identitásának részeként Babitstól Weöresön, Takáts Gyulán, Várkonyi Nándoron, a Sorsunk folyóirat körén át Mészöly Miklósig. Ehhez a hagyományhoz tudatosan kapcsolódva őrzik Bertók László írásai a kulturális regionalitás gondolatát.

A régió mikrotörténetét gazdagítja a Somogyi Írásról szóló emlékezés. Eltűnt, elsüllyedt időt elevenít föl – vajon lehet-e történelminek nevezni azt a félmúltat, az ötvenes évek végét, hatvanas évek elejét? –, amely ráadásul nemigen rendelkezik oly grandiózus vonásokkal, hogy a történészeket, irodalomtörténészeket munkára csábítsa. A kaposvári, somogyi, sokunknak ismeretlen orgánum megindításakor a Nyugatban induló, s már a magyar irodalom polgári korszakában ismertté váló, a tájhoz és szelleméhez verseiben szilárdan ragaszkodó Takáts Gyulával próbálják meg irodalmilag hitelesíteni a lapot a helyi kommunista megbízottak a kádári “konszolidációt” bizonyítandó. S hogy vannak még írók (főként fiatalok), és nem csak a börtönökben. Vajon nem mond-e legalább annyit egy efféle vidéki történet a maga részben méltatlanul, részben méltóképpen elfeledett szereplőivel a korabeli Magyarország kulturális életéről, mint az ismert, sokszor anekdotaszerűen megformált-felstilizált budapesti legendárium darabjai?

“Pécs lett számomra is a város”, jelenti be már címével a következő írás azt, hogy szerzője ebben a városban talált helyet, élhető közeget a maga számára. Bertók egyértelműen kapcsolódik ahhoz a pécsi huszadik századi urbánus irodalmi hagyományhoz, amely ugyan nem tagadja meg a város történetileg és etnikailag rétegezett kultúráját, sőt annak minden értékét számon tartja, kultuszait sem hagyja veszni, ám nem téveszti szem elől az univerzálisnak gondolt kérdéseket. E magatartásban mindig eleven volt a magyar klasszikus irodalomhoz és a világirodalomhoz való kapcsolódás, s egyfajta folyamatos önvizsgálat, önellenőrzés, éberség a provincializmussal szemben. Az ez irányú tiltó reflex sosem hunyt ki, ahogy a Bertók számára mértékadó Csorba Győzőnél sem. “Persze, ha nem is adod alább, előbb-utóbb beleégtek egymás arcába”, foglalja képbe Bertók aprólékos elemzés helyett a városhoz fűződő viszonyát. Aztán némi daccal, a vélt és tapasztalt lesajnálásokkal szemben vágja oda: “»Pécs költője«? Igen, az is!” Mestere, Csorba példájára hivatkozva magyarázza (másoknak? magának?), miért maradt itt, s vitatkozik az “Inkább Rómában második, mint Uticában első” régi római mondásával. A fentiekből következően nem hiányozhat ebből a könyvből egy önálló, Csorba Győzőről szóló írás sem, mely halálának egyéves évfordulóján rajzolt nagyszerű portrét a költőről.

A kötet következő fertályában zömmel a szerző által adott interjúkat olvashatunk. Előbb Nagy Imre interjúkönyve egyik fejezetének rövidített, átdolgozott változatát Irodalmi műhely a puhuló diktatúrában címmel, mely főként a Jelenkor folyóirathoz és egykori főszerkesztőjéhez, Szederkényi Ervinhez fűződő kapcsolatát rajzolja meg tablószerűen, számos barát, alkotótárs figurájának felvillantásával, a korabeli (irodalom)politikai környezet felvázolásával együtt. Budai Katalin interjúja, amely szintén érinti a Jelenkort és a pécsi irodalom régebbi és újabb rétegeit, a szonettekről, a prózákról, a Priuszról is kérdezi a költőt, s nem utolsó sorban a világlátásáról is színvallásra készteti: “…az én világnézetem nem nagy, közismert, tételes tanokon nyugszik. Talán az egzisztencializmus áll hozzám a legközelebb a szubjektivizmusa, az agnoszticizmusa, a bizonytalansága miatt. Paraszti világképem van, olyan, mint az apámé volt. Van a föld, amin állok, s van a mindenség, amit érzékelek és elképzelek – és van, ami erősebb nálam, valami erő, energia: Isten, természet, törvény, ami idehozott és valameddig itt tart engem. Egyben tart. Ez nem cél, hanem állapot. Nekem, aki egy porszem, egy semmi vagyok, megadatott, hogy érezzem az egészet, amelynek a születésem előtt is része voltam, s a halálom után is része maradok” (111.).

A harmadik interjút Csuhai István jegyzi. Ez a beszélgetés is a pécsi irodalom köreiből indul, de talán erősebben interpretálja tárgyát, mint a korábbi, s az is kiderül belőle, hogy a Nádor kávéház köré szövődött legenda Bertók számára csak közvetve adott, ő maga sosem volt kávéházi író. Jellemző, ahogy az alkotásban ható ösztönös és tudatos elem közül egyiket sem vallja kizárólagosnak: “Vitathatalan, hogy versírás közben néha magam is megdöbbenek, amikor újra elolvasom a sort vagy versszakot, amit éppen leírtam. Mintha valaki súgta volna, sőt kényszerített volna rá, hogy azt írjam oda, amit. (…) De azért ne misztifikáljuk annyira a dolgot, mert ezután az élmény után ésszel is »meg kell csinálni« a verset (…)” (130.). Az interjúk közt olvasható még két rövidebb írás is: az Egy nehéz mondat című sűrű, személyes szöveg Szederkényi Ervinre emlékezik, a “Vers és valóság” Szabó Lőrinc mintájára elemzi egyik ismert szonettjét.

A Körberajzolni a kanál vizet? című záró írás teljes egészében új, e kötetbe készült, s az utolsó tíz év önéletrajzának összefoglalása a célja, azé a tíz évé, amelyben a költő pályája meredeken emelkedett, szakmai és hivatalos elismerésekben, Kossuth-díjban részesült. Már a cím is előrevetíti ezzel kapcsolatban a jellegzetesen bertóki hiábavalóság, lehetetlenség érzését. Az őszinteségre, a szerep, hazugság nélküli megnyilvánulásra, az autentikus beszédre törekvő szöveg jön így létre, amelynek meghatározó jellemzői – a korszak versvilágához hasonlóan – a kérdések. S eszünkbe juthat távoli párhuzamként az európai gondolkodás kezdetéről az okvetetlenkedő kérdéseivel zavart okozó Szókratész. Róla annak a bölcsnek a képe maradt ránk, aki minél inkább előrehalad a tudásban, annál inkább belátja, mennyivel hatalmasabb mindaz, amit nem tud. Bertók kötetzáró szövege ebből a termékeny, az írás kreatív erejét biztosító elbizonytalanodásból táplálkozik. A költő öregkori gondolkodása a véggel szembeni szorongató gondolkodás árnyékában számos korábbi szorongás alól felszabadul, de a közlések nem a szentencia, hanem az elbizonytalanítás formáit öltik. Önreflexió, önanalízis, a kimondott szó azonnali revíziójaként egy másik (egy pontosabb?, egy tágabb?) fogalom, de leginkább ezek sorozata, amelyek együtt képesek megjeleníteni, in statu nascendi, valemelyest a gondolkodás, a töprengés folyamatát: evidenciáit és sejtéseit, tévelygéseit és rátalálásait, hiábavalóságát és kényszerét. “Szabad-e beszélned a magányról, a kivonulásról, az öregség (betegség?, hülyeség?) lassú, de biztos győzelméről? Senkinek semmi köze hozzá, hogy miképpen cseszted (cseszed) el, szakadsz ki az árnyékvilágból, fejezed be az »egyedüli példány« szerepét.”

Külön szólnunk kell a kötetet gazdagon illusztráló fényképekről, amelyeket a szerző gondosan válogatott a javarészt amatőr fotókból (hogy Bertók életének jelentős része nem a széles nyilvánosság előtt, vakuk kereszttüzében zajlott, azt ez utóbbi tény is jól mutatja). Az olykor életlen fotódokumentumok változatos skálát mutatnak, a szerző különböző korszakokból származó portréitól, családi fényképektől kezdve a szülőház, a falu, régi urbáriumok lapjainak megörökítésén, baráti társaságok, kollégák (írók, könyvtárosok, postások, munkaszolgálatosok) csoportképein át az író-olvasó találkozók képeiig és néhány protokollfotóig sok minden látható itt, némelyikük épp komponálási hiba vagy a konstruálás hiánya, a véletlenszerűség miatt őriz egyfajta spontaneitást, elevenséget. Láthatjuk itt a disznóölésnek a mamut elleni küzdelemből visszamaradt “örök férfiúi” diadalát Vésén, a szerzőt Esterházy Péterrel, Gion Nándorral és Szederkényi Ervinnel fürdőgatyában, strandkalapban a szigligeti plázson, “muszos”, azaz “rohamtalicskás” társai, valamint csurgói gimnazistatársai körében, továbbá permetezés, illetve dedikálás közben is. És látható a tizenkilencedik század hatvanas éveiben épült szülőház, amelyet épp mostanában alakítanak át könyvtárrá. Nincs mód itt felsorolni, hány korfestő fotó sorakozik e lapokon: a Jelenkor régi nagytermében ülők Weöres 1978-as látogatásakor, egy ‘86-os dedikálás, amely, húsz éve sincs, mintha az ősvilágból üzenne, a dél-dunántúli írócsoport kirándulásai, megannyi élő és holt költő, író – Csorba, Pákolitz és hányan még…

A “hazulról haza” ugyan nem rangsorolja Bertók otthonait, ám az idő- és térbeli előrehaladás képzete, az elindulás és megérkezés metaforája által különbséget tesz a két hely között. Olvasóként érzékletes képet nyerünk a két világ különbségéről, rálátunk a költői út közel sem egyenes vonalú alakulására, s arról is fogalmat alkothatunk, miként ért révbe Bertók polgári élete. A könyvet végigolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy ez az elindulás és megérkezés közti történet nem állítható a befutott irodalmárok pályájukat visszamenőleg újraíró, öntömjénező emlékezéseinek sorába: útja nem a Champs d’ Élysée-n, nem a Diadalíven át vezetett. A Hazulról haza tépelődő, épp bizonytalanságaival megnyerő sorsértelmezés. Azon töprengek, mindennek fényében vajon erőszakos ráfogásnak tűnne-e, ha a címet végül mégsem a valahonnan valahová megérkezés értelmében magyaráznám, hanem az abban rejlő mozgást, helyváltoztatást hangsúlyoznám. Megint a Bertók-versekből és a kritikákból oly ismerős ‘között’ fogalmához jutnánk el? Az immár hetvenéves “paraszthoz”, “aki még él”, és közben verseket ír?

(Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005, 166 oldal, 2600 Ft)