A hetvenéves Bertók Lászlónak a mostani a harmadik válogatott verseskötete. Az első 1985-ben jelent meg, Hóból a lábnyom címen, és legfontosabb eredménye az volt, hogy bemutatta, miként változott át a paraszti élet tárgyait és képi világát dalszerű formákba öntő, nagyrészt a Nagy László-i poétikát ismétlő, kisebb részben továbbíró, továbbgondoló költészet befelé figyelő, szemlélődő, inkább Pilinszkyt idéző önelemző költészetté. Ez a kötet látványos lezárása volt Bertók addigi pályájának, és egyben előkészítése a közel egy évtizedig tartó “szonettkorszaknak”, melynek voltaképpeni lezárását az 1999-es válogatott kötet jelentette. Bertók ezzel a nagyszerű vállalkozással, a szonett megújításával és sajáttá tételével vált a lírai kánonok elmaradhatatlan szereplőjévé, hatásában is jelentős költővé. A most megjelent új válogatás – mely a Hóból a lábnyom teljes anyagát és az azóta kötetben megjelent verseket közli – jellegénél fogva a szonettek utáni közel egy évtized Bertók-költészetét teszi mérlegre, és alighanem az a legfontosabb kérdése, hogy sikerült-e a szonettek poétikai színvonalát az újabb versekben fenntartani, netán meg is haladni. Érthető tehát, ha alább csak vázlatosan utalok a korábbi pályaszakaszok eredményeire, és inkább erre a kérdésre keresem a választ a legutóbbi négy verseskötet vizsgálatával.

Az életmű nagyjából Bertók ötvenéves koráig tartó első szakasza lényegében a népi líra örökség vállalásának, majd a belső konfliktusokból és az újabb poétikai igényekből eredő váltásoknak a története. Az első kötetek versei – melyekből a mostani reprezentatív válogatásba is csak kevés került – mindenekelőtt a falusi miliő emlékeit tartják ébren, jellemzően dalszerű, hat és öt szótagú sorokból szerveződő versekkel, idilli zsánerképekkel, melyek leggyakrabban a falu harmóniáját, a család összetartozását, az ismerősség biztonságát ’verselik meg’, a jelzős szerkezetekbe rejtett metaforákat is gyakran természeti képekhez kapcsolva: “aszaltszilva arcú”, “búzavirág-fényű reggelek” (Nagyanyám), “szalmafényű, törtszárú délutánok” (Sárga őszi vers). A falu, a föld és a család iránt hűség, melynek toposzait a hatvanas évek lírai köznyelvét úgyszólván uraló Illyés- és Nagy László-költészet szolgáltatta, de Csoóri Sándor nagy hatású verseiből is bőséggel táplálkozott, szinte lezárta az alakuló Bertók-líra horizontjait. A ’hitelesség’ igénye, a közvetlenül érzékelt és megértett problémák vallomásos, már a közlés tényének is irodalmi értéket tulajdonító törekvése egy kialakulatlan és talán csak a kifáradóban lévő mintákat ismerő fiatal költőt idéznek fel, akinek jobb próbálkozásai közé tartozik például az imént idézett Sárga őszi vers, mely azonban nem éri el Illyés vagy akár Csoóri ekkoriban írt, hasonló tematikájú verseinek színvonalát: “És hallgatom apámat, / ki talpig aranyporban / megáll, s azon törődik, / hogy ősszel mennyi gond van.”

Bertók korai verseinek átlátszó, tiszta, de olykor erőtlen képei mögül ugyanakkor hiányzott a személyiségnek az a magabiztos küldetéstudata, a költőszerep olyasféle patetikus átélése, mely a fenti szerzők mindegyikénél megvolt. Az ő versei már ekkor is visszafogottabbak, kételkedőbbek voltak, a beszélő személye pedig kifejezetten visszahúzódó, és ez nem nagyon, sőt egyáltalán nem fért össze a példaképek állította költőeszménnyel. A kisközösség képviseletére hivatott, sőt ’kiválasztott’ költő nem írhat olyasmit magáról, mint Bertók a Könnyű szél jött című versében: “Gyámoltalan, józan, hitetlen, / és nevetséges vagyok”. Ennek az alkati összeférhetetlenségnek a felismerése eredményezte a hetvenes évek elejétől a kételkedés egyre erőteljesebb jelenlétét, előbb csak a költői szereppel kapcsolatban, majd ebből kiindulva az élet szinte minden területével, sőt magával az élet élhetőségének kérdésével is – a Fák felvonulásának egyik cikluscímét is adó Miközben című versben egészen az öngyilkosság gondolatának megjelenéséig.

A nyolcvanas évek közepére karakteressé, felismerhetővé vált Bertók költészete, és ekkor már állandó színvonalon, a kortárs líra nyelvi fordulatával lépést tartva, abba az irányba is párbeszédképes versek születtek. A közösségért és a közösség nevében vállalt felelősség verseit egzisztencialista érintettségű szövegek váltották fel, melyekben az általános kétely megfogalmazása tágabb irodalmi kontextust hozott mozgásba. A versekben eközben egyre gyakrabban jelentek meg a félelem és a bizonytalanság szavai, melyek egyszerre utaltak a kor közéletére és a metafizikai fenyegetettségre. A hangsúly a képekről egyre inkább a grammatikára, a mondatbeli viszonyok lehetőségeire helyeződött át.

Ennek a pályaszakasznak egyik legfontosabb verse a Platón benéz az ablakon című, mely voltaképp művészetfilozófiai reflexió a költészet és a költő puszta létjogosultságára, egyben a költészet belső szükségszerűségének, sorsszerűségének megvallása: “Platón benéz az ablakon / kezében ásó és kapa, / csodálkozik, hogy itt lakom.” A költészet ebben a versben nem értelmeződik önértékként, pláne nem fenségesként. És az is inkább csak mentegetőzésnek tűnik, hogy ennek ellenére nincs mit tenni: ha “minden sorvég rímbe ránt ”, akkor verset kell írni. A szövegben megképződő “költészet háza” metafora a címben megidézett, a művészetet nem sokra tartó Platónhoz kapcsolható bölcseleti távlatokat nyit, hiszen ebbe a házba pontosan úgy szűrődik be a fény az ablakon keresztül, ahogy a barlangba annak bejáratán át. Eközben az ásóval és a kapával ábrázolt Platón a földműves nagyszülők és szülők képével mosódik egybe, azaz az ő egyszerű, mégis mély bölcsességüket is megjeleníti. A Platónnak tulajdonított csodálkozás tehát legalább annyira a falu csodálkozása is az ősei munkája helyett a megfoghatatlan költőmesterséget választó, városba költöző fiún. A verscím és ezáltal a vers kiemelése az életmű javát összegyűjtő könyv címéül szilárdan, mintegy ars poetica-szerűen rögzíti Bertók költészetszemléletét. Ezért a kötetcím-választást csak dicsérni lehet, hiszen ebben a versben tényleg minden benne van, ami ezt a költői pályát jellemzi: a származás és a városi lét konfliktusa, a költő és az ihlet kitüntetettségének fenntartása, illetve az ezt kommentáló önirónia, ami rögtön le is választja a beszélőt erről a romantikus szólamról.

De ezzel együtt sem mondhatunk mást, mint azt, hogy negyvenéves koráig Bertók tulajdonképpen nem tartozott a magyar líra legjobbjai közé, egyre szélesebb költői repertoárja ellenére sem tűnt megkerülhetetlen, a költészeti folyamatokra hatással lévő szerzőnek. Azt hiszem, ma sem szabad ezt a pályaszakaszt túlértékelnünk, még akkor sem, ha, mint látni fogjuk, Bertók a későbbiekben szívesen nyúlt vissza egy-egy korai ötletért, egy-egy formai vagy magatartásbeli mintáért, hogy aztán esetleg kötetnyi konstrukciót építsen fel rá. Tehette, hiszen ebben a korai szakaszban már látszottak költői attitűdjének alapelemei: a nyitottság az új keresésére és kipróbálására, a dallamos, néhol zenei ihletésű sorok, az eredeti és tiszta rímek, a pontosság és az igényesség elsődlegessége, illetve a magyar lírahagyomány messzemenő tisztelete és alapos ismerete. De ugyanúgy jelen volt már ebben az első pályaszakaszban is a komor, néhol kifejezetten tragikusra hangolt beszéd, még a játékban is a keserűséget megszólaltató hang.

Ám innentől, ezekről az alapokról indulva vált Bertók költészete igazán izgalmassá, olyannyira, hogy a mostani, vaskos kötetet lapozgatva legfeljebb az első lapokon találkozhatunk a hatvanas-hetvenes, sőt nyolcvanas évek lírájának túlságosan is megbízható, bejáratott hangjaival. Azok a versek vagy verscsoportok pedig, melyekkel Bertók épp a nyolcvanas évek elejétől állandó és egyre előkelőbb helyet érdemelt ki magának az irodalmi nyilvánosságban, kifejezetten a kísérletező, a változtatásokra nyitott, sőt az újítás kedvéért akár addigi sikeres eszközeit is hátrahagyó költő portréját rajzolják meg.

A nyolcvanas évek végétől közel egy évtizeden át a Bertók-lírát és -recepciót szinte kizárólagosan uraló szonettekről többen elmondták már, hogy milyen mértékben térnek el a forma egyébként Bertók előtt is sokszínű hagyományától, ahogy rendre azt is hozzátették, hogy e versek tipográfiai megjelenése és rímképlete milyen módon kötődik ugyanezekhez a hagyományokhoz (lásd például: Orosz Ildikó, Jelenkor, 2001/12). Arról azonban kevesebb szó esett, hogy a szonettek e kettős viszonya minden korábbi szonetthez szükségképpen határhelyzetbe állítja őket, azaz akár a határ másik oldaláról is szemlélhetők. És az ehhez kapcsolódó vita el is kezdődött, hiszen miközben a kritika egy tekintélyes része épp a forma tovább már nem fokozható zártsága mellett érvel, Horváth Iván például kijelenti, hogy “nem szonettek Bertók versei, hanem a leghétköznapibban értett költemények. Utolsó versszakjaikból, igaz, hiányzik két-két sor”, majd hozzáteszi, hogy eszerint “itt minden vers töredék”. (2000, 1993/11, 59.) Hogyan lehetséges ez a véleménykülönbség? Vélhetően úgy, hogy Bertók a szonettekkel magáról a szonetthagyományról is beszél, egyrészt magának a formának a mozgásba hozásával, másrészt direkt módon, önreflexív kijelentésekkel. Azaz eleve vitahelyzetet teremt, melyben a szonettel kapcsolatos elvárások ironikus elutasítása is helyet kap. Az is igaz ugyanakkor, hogy bár csak 1986-tól számítjuk a szonettkorszakot, Bertók – akár a fentebb mondottakat is igazolandó – egy 1978-as verséhez, a Lennék örömén a lakat címűhöz tér vissza, mely ugyan tizennégy soros, soronként nyolc szótagos és kétrímes vers – tehát pontosan olyan, mint a későbbi kétszáznegyvenhárom szonett –, ám nincs strófákra tagolva, így senkinek sem jutna eszébe szonettnek nevezni.

De az is megfontolandó, hogy miközben a szonett mint műfaj egyfajta csúcsot jelent a lírai műfajok nem létező hierarchiájában, Bertókot nem a csúcsok döntögetése vezérli. Ezek a versek ugyanis elsősorban nem az egyébként minden csodálatot megérdemlő rímtechnika vagy a rövidebb sorok miatt különböznek minden más szonettől, hanem a mondatok önállósítása, a köztük lévő kapcsolat bizonytalanná tétele és a hiány (szavaké, toldalékoké, írásjeleké) állandó jelentésessége miatt. Ez a valóban virtuóz formaművészet esszenciálisan szerény, ami épp a szöveg természetességében, gördülékenységében jelenik meg, tehát azokban az implicit gesztusokban, melyek azt jelzik, hogy mindez nem is olyan nehéz. Nem magamutogatók a szövegek, nem önmagukért, nem a formai bravúrokért vannak, hanem egy távolabbi célnak rendelődnek alá.

Ez a távolabbi cél lehet a részletek, a kicsiségek megragadása, a hétköznapi apró tárgyak és mozdulatok, a rutinszerű cselekvések avagy a pillanatok rögzítése. Ezekben a mellékesnek tűnő mozzanatokban találja meg a versek beszélője az örömök és a konfliktusok forrását, és ezek segítségével képes árnyaltan megérteni őket. De van ebben a törekvésben egyfajta ellenállás napjaink az egészet megragadni igyekvő tendenciáival szemben is, amennyiben Bertók a lényegtelennek látszót tartja vizsgálódásra érdemesnek, ezekben találja meg azt az összetettséget és sokszor kettősséget, mely az ember életére egyébként is jellemzőbb, mint a nagyság átláthatatlansága és megragadhatatlansága.

A másik cél a rend keresése, a környező világ feltérképezése – és ehhez is az apró dolgok megértésén át vezet az út. Ahogy Bertók a már címében is a határozott és az ironikus között billegő Komoly című versben fogalmaz: “Kirakni a részekből, addig / próbálkozni (vacakolni) vele, amíg / meg nem szűnik a nyomasztó / összevisszaság”. Nem véletlen, hogy a szonettek írása közben felfedezett, de máig meghatározó hármasság vált a rend védjegyévé e költészeten belül. A Februári kés vagy a Valahol, valami című kötetek felépítésében már nincs is meg az a poétikai többlet, ami a Három az ötödiken vagy a Háromkák egynemű versei között megjelent, ám a három és többszöröseinek kötetszervező elve ezekben a kötetekben is jelzi, hogy Bertók rendet és ritmust szán oda is – egy versciklusba vagy egy kötetbe –, ahol nem feltétlenül kéne ennyire szigorúnak lennie. Ez már persze játék is, melyben ugyanakkor nincs semmilyen mesterkéltség vagy erőszakosság. Egyszerűen arról van szó, hogy Bertók – nem kényszerből, nem az irodalmi hagyomány szorítása miatt, hanem voltaképp önkényesen – rendet szeret látni a versen belül és kívül, formai, tematikai és nyelvi szinten is. József Attila plakátokon visszaköszönő sora – “Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend” – nyer itt új értelmet, ahogy Nádasdy Ádám 2002-es, ugyancsak emblémaszerű és a bertóki elgondolással párhuzamokat mutató kötet- és verscímében, A rend, amit csinálokban is. Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy rend csak az lehet, amit a rendrakó annak tart, és mindegy, hogy ehhez egy sorvezető, zárt rímszótár vagy épp a hármas szám mint rendezőelv vezet el.

A szonettek után Bertók László egészen másféle költészetbe kezdett, melyet szabad versek és szabadon alakított klasszikus versformák (haikuk, limerickek és néha még szonettek is), oldottabb hangvétel, tematikai nyitottság, benne az öregedés folyamatára reflektáló önironikus helyzetképek és néhol alkalmi – például szilveszteri mulatságra írt – versek jellemeznek. Az 1998-as Deszkatavasz, a 2000-es Februári kés és a 2003-as Valahol, valami című kötetek tartoznak (eddig) ebbe a pályaszakaszba, illetve a Háromkák című, 2004-ben megjelent haiku-kötet, mely azonban voltaképp egy még újabb, de a kötettel alighanem le is záruló poétikai kísérletet jelent.

A három összetartozó kötet ugyanis inkább a hosszabb, húsz-harminc sőt negyvensoros szabad versek felé orientálódott, lazább és személyesebb hangot hozva a versbe, mint a korábbiaké volt. A homályos, titokzatos, távoli képzeteket összekötő és ezért gyakran klipszerű szonetteket egyközpontú, konkretizálható és már-már bőbeszédű szövegek váltották föl, melyekben a történetszerűség és ezzel együtt a lekerekítettség igénye is fontossá válik. Tematikai szinten pedig az öregedés, a halálközelség és a teljesedő élettapasztalat problémaköre kerül előtérbe. Az egyre megbízhatatlanabbul működő reflexek, a kimaradozó emlékezet, a fáradékonyság és a növekvő gyógyszeradagok azok a konkrét tünetek, melyek az életkor szülte szorongások sokszor igen absztrakt képeivel együtt vonulnak végig a köteteken. Ez az attitűd gyakran a Babits-féle “ó, meg kell halni, meg kell halni” sóhajokra emlékeztet, bár a tragikus felhangokat a retorikailag pontosan adagolt önirónia a legtöbb esetben képes ellenpontozni. Az öregségélmény toposzait ugyanis Bertók úgy használja, hogy egyrészt a versbeli alakmást nem megemeli, hanem inkább elesettnek mutatja, másrészt számtalan helyen reflektál ennek az élménynek a líratörténeti előzményeire, és ezzel kísérli meg saját beszédpozícióját e hagyományról, legalább részben, leválasztani. A Zsírnak mondja a hírt vagy az Agyából a levél című szövegek kiválóan példázzák e pátoszmentes, önironikus törekvés sikerét.

A szonettek hiányköltészete utáni szóáradat mögött ugyanakkor éppenséggel a kimondás, a megfogalmazhatóság iránti kételyt, a vers és a mondat lezárhatóságának bizonytalanságát lehet észrevenni. Nem csak a már a szonettekben is megismert szintaktikai – a hiányzó toldalékok miatt előálló – eldöntetlenségekben, hanem a sokszor versnyi hosszúságú mondatokba rejtett állandó helyesbítésekben, önkommentárokban, magyarázkodásokban is. Folyamatosan azt érezni e szövegekkel való találkozáskor, hogy a beszélő valamit nagyon el szeretne mondani, de mivel nem találja a megfelelő szavakat, mindig újrakezdi a közlendőjét, parafrazálja a már elmondottakat, újra és újra körülírja, amit kimondani nem tud. A zárójeles közbeékelések, a szinonimasorozatok, illetve a magyarázó mellékmondatok ráadásul rendkívüli módon széttördelik a szöveget, ami a bizonytalanság egy újabb szintjét eredményezi. És ez az újkeletű bizonytalanság odáig fokozódik, hogy végül szinte csak kérdések maradnak a versben, miközben nem tudni pontosan, ki kérdez. Csak annyit látunk, hogy valahol valaki meg szeretne tudni valamit. Az Apró című vers mintegy a lényegét adja ezeknek a törekvéseknek: “Valamit pontosan szeretne / tudni, hogy legyen mihez / viszonyítania”. És erre a léthelyzetre utal a maga szikár pontosságával a Valahol, valami kötetcím is. Ugyanúgy, ahogy az önmegszólítás alakzatát előhívó oly gyakori verszáró kérdések, melyek mindezeken túl a jelentés konkretizálásának elodázására, illetve a befogadói továbbgondolás alapvető szükségességére irányítják a figyelmet.

Ennek a pályaszakasznak egyik megkerülhetetlen élménye a fenyegetettség, aminek a forrását sokszor homály fedi. De ezzel együtt is hatással van a közérzetre, sőt a gondok és az örömök intenzitására, illetve az öregedéssel kapcsolatos – egyébként nem csak negatív – gondolatokra is. Ezek kibeszélése, megértése, feldolgozása a várhatóhoz képest feltétlenül oldottabb, közvetlenebb, az öregedés testi jeleinek kimondásában pedig kíméletlenebb hangot hoz, mely azonban mégis autentikusabb válaszokhoz segíti a beszélőt a korábbi szövegekben is gyakran megfogalmazott kérdésekkel szemben. Ezek a kérdések zömmel az életlehetőségek szűkülésére, a hétköznapok újraszervezésének lehetőségeire és áttételesen közéleti problémákra vonatkoznak.

Itt azonban fontos megjegyezni, hogy Bertók a versben nem politizál. Abban az értelemben biztosan nem, ahogy Petri György, Orbán Ottó, Eörsi István vagy Csoóri Sándor tette, teszi. Azonban Bertók is figyelemmel kíséri a közélet történéseit, és van is róla véleménye. Az Ó, ennivaló szörnyetegeim című vers például félreérthetetlen, mégsem direkt utalásokkal van tele, míg a korábbi Szöszög a szélén, mint a pók konkrétan, bár a Bertókra mindig is jellemző melankóliával jelenti ki: “Hát kimentek az oroszok. / Megvan a gombhoz a kabát.” Ezekben az utalásokban kap igazán nagy szerepet a költő szelíd és mély humora is, mely mellőz minden harsányságot vagy látványos viccet, de szarkazmusával mégis mindig célba talál.

A visszafogottság oka persze könnyen lehet az – a Priusz című önéletrajzi prózából megismert – 1955-ös keserű élmény, amikor is a húszéves, jóformán még csak szárnyait próbálgató költőt néhány versért államellenes izgatás vádjával nyolc hónap börtönre ítélték. Bertók most először közli kötetben azt a három verset, amiért meghurcolták, habár esszéiben és interjúiban már részletesen kitért erre a valóban megdöbbentő eseményre. Ezek a versek, közülük is leginkább a Csendélet című, sokat megmutatnak az ötvenes évek anyagi és lelki nyomorúságából, az üres padlások, a kötelező beszolgáltatások és a hatalommal szembeni teljes kiszolgáltatottság hangulatából. A kijelentő mondatok tényközlő egyszerűsége és nyíltsága már egy érett költő eszköztárába valók, de a lezárás megformálatlan indulata még a zsengék közé sorolja ezt a verset is, a pályakezdés ekként is érdekes dokumentumaként.

Mégis inkább a ma születő Bertók-szövegek vezetnek arra a felismerésre, hogy ha egy éppen csak verselgető költővel a fogház pincéje taníttatja meg, hogy a leírt szavaknak igenis súlyuk és következményük van, hogy a versért felelősség terheli a szerzőt, akkor annak a költőnek bizony nehéz a posztmodern elméletek “halott szerzőről” szóló koncepcióival azonosulnia. De ne feledjük, hogy az ehhez kapcsolódó félelem – beleértve a költészet és általában a gondolkodás kriminalizálását – voltaképp nemzedéki élmény, ahogy azt se, hogy egy efféle hatalmi túlkapás még évtizedek múltán is kifejtheti bénító hatását. A megkeseredettség, a csendes beletörődés és mindennek a versekben való lecsapódása megdöbbentő erejű szövegeket eredményez, és persze annak belátását, hogy lehet valakinek akkor is üldözési mániája, ha tényleg üldözik. És ez talán nagyobb büntetés, mint három, öt vagy tizenkét szürke hónap a rácsok mögött. Az Egymás örömére című vers például azt a szituációt tematizálja, mikor valakinek az évszakok változása csupán szavakat jelent, merthogy neki a zárkában az év minden napja ugyanolyan: “Nem voltam rosszabb nálatok, / ha kő repült, azt mondtam: madár, / tavasszal azt: / kezdődik a fák felvonulása.” A tavaszt a “fák felvonulásának” nevezni költőileg talán nem túl szuggesztív megoldás, de maga a helyzet jóvá teszi, hiszen ide nem is illene ennél dinamikusabb, frissebb kép.

A Bertók-költészet legutóbbi szakaszából kilógó, az életműből mégis szervesen következő kötetként olvashatjuk a Háromkákat. Ebben a kötetben Bertók a szonett után egy másik ősrégi versformát is aktivizálni tudott saját költői tervének kiszolgálására, mindkét esetben olyan forradalmian új, ugyanakkor a költői mozgásteret drasztikusan csökkentő ötletekkel és megoldásokkal, melyek minden figyelmet és elismerést megérdemelnek. De mint a szonettek esetében, itt sem csupán a sokszor virtuozitásba hajló formakultúrát, hanem a formát megtöltő eredeti és folyamatosan megújuló képi világot is a kortárs magyar költészet kiemelkedő jelenségeként értékelhetjük.

Már az elnevezés is jellemző Bertókra, hiszen a szonetteket is hívta interjúiban “szonettkék”-nek, sőt az ezredforduló éveiben írt szabad verseit is “hosszúkás versek”-nek, amiben láthatón nem csak a forma szerénysége, hanem a költő óvó szeretete, becézgetése is jelen van. Sőt annak jelzése is, hogy a klasszikus formák nem automatikusan kerülnek be ebbe a költői rendbe. A ’helyi íz’ igénye érződik a Háromkák elnevezésben ugyanúgy, mint az Öt (magyar) limerick, a Magyar epigrammák, a Choriambusok a magyar ábécé hosszú magánhangzóira verscímekben. Egyébként a haiku bertóki változata először haikuka néven jelent meg, voltaképp ennek sokkal jobban hangzó ’fordítása’ a ’háromka’, mely tehát nem annyira az odatartozást, mint inkább a különbözőséget hangsúlyozza.

Mert persze közel vannak ezek a Bertók-versek a haikuhoz, de mégsem nevezhetők minden további nélkül annak. Még akkor sem, ha természetesen a(z európai) haikuhagyomány sem egységes, és inkább jellemzi a keretek, azaz a formai vagy a tartalmi szabályok lazítása, mint ezek szimpla megőrzése vagy elfogadása. Az első és a harmadik sor Bertók-féle rímeltetése például még tömörebbé teszi a verset, ezzel is lehetőséget adva a műfajtól voltaképp idegen aforisztikus kijelentéseknek. A rím tehát nem csupán díszítőelem. Azért sem, mert az első és az utolsó sor rímbeli összekapcsolódása megváltoztatja a vers struktúráját, ritmusát, hangsúlyait, a rímhelyzetbe kerülő szavak státuszát. A klasszikus 2+1-es szerkezet, melyet a második sor végi “hasítószó” vagy a cezúrát jelző írásjel szavatolt, a Bertók-versben szintén megbomlik, habár a harmadik sor csattanószerű, az előkészítettel sokszor ellentétes funkciója azért megmarad. Azáltal pedig, hogy cikluscímek és verscímek rendezik el a (hagyományosan is) címtelen haikukat, ezek a kisformák nem rendelkeznek a költeményeknek általában kijáró szuverenitással. Hiszen nem önállóan állnak, hanem valahányadikként egy kilenc lépésből álló sorban, cím nélkül, pontosabban a másik nyolc társukkal együtt birtokolt cím alatt. De e mögött az elrendezés mögött nagyon is komoly poétikai kérdés húzódik meg – mely egyébként a szonettek kapcsán legalább ilyen joggal feltehető –, hogy tudniillik lehet-e a versről kontextusa nélkül beszélni, elképzelhető-e egyáltalán a vers kontextusa nélkül. Bertók a szigorú elrendezéssel és a köteteket átszövő rímhálóval mintha a nemleges válasz, azaz a kontextusban való feloldódás felé hajlana.

Ugyanakkor vélhetően igaza van Jász Attilának abban, hogy Bertókot nem a keleti kultúrák iránti érdeklődése vezette a haikuformához, hanem saját formai kísérletei (Jelenkor, 2004/12.). És nem is csak a szonettekhez kapcsolható ez a forma, hanem például az egészen korai, 1969-es Savászana című vershez is, mely öt versszakon át már használja a háromsoros, az első és az utolsó sort rímeltető formát, igaz, ezek a sorok hosszabbak öt-hét szótagnál. A strófák belső tagolása, ritmusa azonban nagyon hasonló: “Felül, felettem kék az ég. / Nem látom, de átengedi / a mindenség lélegzetét.” De az előzmények közé sorolható a Magyar epigrammák ciklus is, melyből az epigramma műfajának szentenciaszerűségét, iróniáját, sőt humorát menti át a haikukba: “Nem, nem, nem vátesz. / Csak a lapátra még egy / lapáttal rátesz.” (Kötél/6) “Tükördarabok. / Mindben látszom, sőt itt-ott / ugyanaz vagyok.” (Ásó hegyére/3)

De mégis csak az a legszebb a Háromkákban, hogy ugyanazzal a természetességgel, frissességgel és örömmel szólal meg a kétszázadik darab is, mint az első, és ugyanaz az bölcs belátás, egy-egy meggondolkodtató, konkrét vagy sejtelmes észrevétel hatja át az összes verset. És jó látni azt is, hogy mindezt meg lehet csinálni a magyar nyelvvel és a magyar nyelvben: három sorba, tizenhét szótagba belefér egy mély, távolra mutató aforisztikus tételmondat, egy dallam és egy tiszta, eredeti rím. Merthogy haikut már sokan írtak magyar nyelven is (jót már sokkal kevesebben), de az első és a harmadik sor rímeltetésével tudomásom szerint még senki sem próbálkozott (Kosztolányi haiku-fordításai sokszor rímelnek, ő azonban nem tartotta be a szótagszabályokat.). Ehhez különös formai és nyelvi tehetség kell, és persze a formai ihleten túl megújulni képes “mondanivaló” is – Bertók kísérletében ez a három komponens szerencsésen találkozott, és alighanem sokáig utánozhatatlan teljesítményt hozott létre.

Végezetül ismét meg kell állapítanunk, hogy a rendkívül változékony és sokoldalú Bertók-életmű egészének értékelése az egyes kötetek vizsgálata során történhet csak meg. Az egymásból következő, vagy épp a várhatóságot kijátszó pályaszakaszok megértése ugyanakkor megköveteli, hogy ne csak az életművön belül vizsgáljuk őket, hanem a kortárs magyar líra horizontján is. Mert bár Bertók László hosszú ideje saját úton jár, kapcsolata a kortárs költészettel teljesen evidens. Ő maga is szívesen él a mások által is használt eszközökkel, amilyen például a köznyelvi alulstilizálás, a szóismétlés vagy az ironikus közbevetés. Eközben a szonettek magától értetődően utalnak Tandori hetvenes évek közepi, napi 10-12 szonettet eredményező, ugyancsak hatalmas vállalkozására, a Lyukas korsó című, Petri halálára írt vers pedig a Petri poétikai örökségével való azonosságvállalás látványos gesztusa. Feltűnő emellett Parti Nagy Lajos kitartó kritikusi figyelme, ami már eddig is legalább tíz hosszabb-rövidebb, az újításokat mindig az elsők között üdvözlő esszét eredményezett. A Parti Nagyra jellemző szócsonkoló, szóteremtő alkotásmód vagy a rímtechnika újdonsága talán épp Bertók egy-egy ötletének továbbgondolása. A szótárakban (még) nem található szóalakok, a szimpla tövek és az újszerű képzések egyébként is akadályok nélkül, felszabadító erőt kölcsönözve mehettek át a Bertók-versekből a kortársak szövegeibe. Annál is inkább, mert ezek a versek végső soron magáról a nyelvhasználatról szólnak, miközben nyitottságuk és kísérletező kedvük a költői nyelvet gazdagítja.

(Magvető, Bp., 2005, 660 oldal, 2990 Ft)