Nem mindenki szereti a kerek évszámú születésnapokat, a jubilálás alkalmait: sokan magánügynek tartják, vagy kéretlen figyelmeztetésnek az idő múlására. Bertók László másképpen gondol az évfordulókra, számon tartja őket, emlékeztető alkalmakat keres bennük, “mert folytatni kell, ami szép volt”, s nem feledni, ami nem volt az. Negyvenévesen kifürkészi és parodizálja a bölcs tanácsokat, a szerepkijelölő közhelyeket (“Ideje mondják ideje / készülődni valami széniori”); a “kerek negyvenöt” nem-kerekségén élcelődve a felnőtt férfi kortól független öntudatát és felelősségét fogalmazza meg a Születésnapi párosban; ötvenedik tavaszára készülődve a feleségével együtt töltött negyedszázadot előlegezi meg maguknak.

Legutóbb egy olyan költői esten találkoztam vele, amely élete sorsdöntő, elementáris kihatású eseményének, bírósági tárgyalásának és elítélésének ötvenedik évfordulójával esett egybe. Nem utolsósorban éppen ez az egybeesés bírta rá, hogy nem egészen egészségesen is vállalja a több órás utazást, a fárasztó szereplést. Ha tehát most hetvenedik születésnapja alkalmából arra a kérdésre keressük a választ, hogy mivé fejlődött, mit ért el Bertók a történelem embert próbáló előző évtizedeiben, mi sem takaríthatjuk meg a kitérőt, vissza kell pillan-tanunk fél évszázaddal ezelőttre, és azokra az évtizedekre, amelyeket a priusz, a büntetett előélet megbélyegzettségében töltött el. Egy csapásra rombolta le az egyetemi továbbtanulás terveit és a költői pályakezdés kedvező esélyeit az ítélet és a börtön. Buktatókon, kerülőutakon át a hetvenes évek első felében éri el a rendeződés tárgyi feltételeit és igazolását, az egyetemi könyvtáros diplomát és a Fák felvonulása című kötet megjelenését. A szókimondó szabadság, az áradó dalszerűség évadának vége. Óvatos, mérlegelő, már-már szorongó lélekállapot rögzül benne; mielőtt nyilvános helyen megszólal, ösztönösen körülpillant, meggyőződik róla, tiszta-e a levegő. Mennyit kell addig érlelődnie, tanulnia, amíg kialakítja egy új költészet modelljét és eszköztárát. Áttételessé, tárgyiassá válik ez a költészet, rezignált sztoicizmus vezérli, kerüli az egyértelmű állítás buktatóit; a relatívnak és szubjektívnak bizonyuló “igazság” kimondása helyett jól feltett kérdések megfogalmazására törekszik. De vannak megmásíthatatlan erkölcsi döntései, amelyekhez praktikus érdekeitől függetlenül, akár ellenükre ragaszkodik. Hogy 1956 végén nem disszidált, holott minden oka megvolt rá, tovább nem részletezett hasonlattal indokolja: “Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál, ami oda van nőve a földhöz.” Az óvatosság és a türelem Bertók számára nem cinkos megalkuvást és vég nélküli kivárást jelent, hanem a cselekvés vagy a kimondás pontos időzítését, az akkor és nem előbb, nem később ösztönös-kiszámított döntését. Az embernek és a költőnek egzisztenciálisan fontos volt például, hogy 1955-56-os “priuszos” emlékeit “kibeszélje” magából, de ezt versben csak a hetvenes évek végén (Dédapám, március), dokumentált prózában a kilencvenes évek első felében tehette meg. Nem tudjuk, mit méltányoljunk jobban: hogy volt türelme hallgatni, vagy hogy volt bátorsága időben elkiáltania magát.

A politikával egyszer már megégette a kezét, azóta lehetőleg szőrmentén bánik vele. Lator László jellemzését idézve “magasrendű közérzet-líraként, emberi állapotunk számbavételeként” szoktuk jellemezni költői univerzumát. De ha pályakezdése “opusz 1” előtti dokumentumait, a Rákosit megátkozó vagy a padlás-lesöprés ellen tiltakozó verset elolvassuk a Hazulról haza című kötetben, olyan indulat forrósága csap meg, amely valószínűleg később sem illanhatott el nyomtalanul holmi szellőzőnyíláson vagy biztonsági szelepen keresztül. A Nagy Imre irodalomtörténésszel folytatott beszélgetések egyikében a Vattadugdosók keletkezéstörténetének konkrét motívumaiba avat be: akkor írta, amikor Jaruzelski tábornok 1981. december 3-án kihirdette a szükségállapotot, és katonai diktatúrát vezetett be Lengyelországban. A politikai utalások talán nem derültek ki egyértelműen, de előadásakor a vers indulata, feszültsége nagy hatást keltett. Jellemző, hogy a közügyekkel kapcsolatos mondandók olyan metaforikus jelentésű helyszínekhez, közösségekhez, települési formákhoz kapcsolódnak, amelyek azonosítható önmagukon kívül áthallásszerűen valami másra is utalnak: a kisvárosi idegenvezető mímelt bennfentességén olyan provincializmus torzképe sejlik át, amelyhez hasonlót országos és birodalmi ügyekről fecsegő szóvivők szájából szoktunk hallani. Egy kelet-európai nagyváros neve a Bertók-versben akkordszerűen, felhangjaival együtt szólal meg, egy fél világ terjedelmű impérium térképén villannak föl egymás után az országok és megalopoliszok jelei, ha egyiket vagy másikat kimondja. És ez a fürge mozgékonyság nem csak a tér-, hanem az időérzékelését is meghatározza. A közös történelemnek vannak közmegegyezésszerű, szimbolikus dátumai (1526, 1848, 1867, majd 1945, 1956, 1968, a legutolsó talán 1989), a magánmitológiákat szeszélyesen váltakozó, egymással mégis rejtélyes kapcsolatban álló helyszínek és dátumok hálózzák be. Kombinálásukban nagy szerep jut a játszi képzeletnek, a mi-lett-volna-ha típusú fantáziálásnak.

Olyan emlékezetes versek születtek az elképzelt múlt kockáit rakosgató játékosság ihletéből, mint a dédapám-ciklus vagy az Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára. Néhány szándékos nagyvonalúsággal kezelt véletlen egybeesés (például hogy “Anyámmal egy napon születtek”) elegendő is a családi rokonság fantomvárának fölépítéséhez és ötletes berendezéséhez. S még fontosabb József Attila egy-egy sorának, gondolatának, motívumának szimbolikus kisajátítása: azáltal, hogy saját versébe épülnek, “az a szép régi asszony” vagy a “látható hatalmak” Bertók világának is részei lesznek. Távolodik az intertextualizmusnak attól a változatától, amikor holt vagy élő költőket a rokonság vagy a részleges hasonlóság demonstrálása jegyében idézett, s az eredmény többnyire kettős portré lett (Csokonai, Ében-ország), újabban inkább egyes sorok vagy “versfoltok” után “kocog”. Költészete egét állócsillagok és elsuhanó, röptében érintett égitestek borítják; egyre több mindenkiről mondhatja el, amit Pilinszkyről, pedig a hangját csak egy vers erejéig próbálta ki, hogy “amúgy ott van ő is a nyolcvanas évektől írt minden írásom mögött”. S Bertók életműve ugyanígy közkincse lett a kortárs magyar irodalomnak. A legszebb üdvözléseket, tisztelgéseket költők, írók intézték hozzá, többnyire éppen általa bevezetett formában, az idegenvezető maszkjában, a parodizálásra is kínálkozó Bertók-szonett álarcában.

A kész tornyot látva hajlamosak vagyunk megfeledkezni az építkezés nehézségeiről, elakadásairól, külső vagy belső okok miatti szüneteltetéseiről. Nem csak az induló költőt gáncsolták el, a folyóiratok és a kiadók még azután is jó ideig tartózkodóan fogadták, amikor már megtalálta egyéni hangját, és a kritika is felismerte, igazolta formátumát. Eddigi legnagyobb sikere, a főműveként méltatott Három az ötödiken megírása után sem hallgattatta el magában az önkritikát és az Arany János-i “örök kétely” marcangolását. Egy-egy nagyobb ciklus vagy kötet véghezvitele után hónapokig, netán évekig tartó válság kínozza: hogyan tovább, egyáltalán van-e tovább? Ragaszkodik az önazonossághoz, de újra meg újra a hangváltás kényszerét érzi. Változatos, nehéz és virtuóz formákat próbál ki, talán nem is annyira a játékos kísérletezés ösztönéből (persze abból is), hanem a monotóniától való szorongás miatt. Verstani újításainak közös nevezője, hogy a jövevény formákat magyarosabbá akarja tenni, az időmértékes, főleg jambusi képleteket a hangsúlyos magyar vers törvényeihez közelíteni, s így “nemzetiesíteni”. Neve aligha maradhat ki a magyar verselés ezután megírandó történetéből.

Másképpen is meg lehetett volna írni ezt a születésnapi gratulációt: familiárisabban, közvetlenebbül, anekdotázva a több évtizedes barátság meghitt adalékairól. Fölemlegetni közös pécsi és budapesti, a kaposvári és vései, Szentgyörgy-hegyi és zengővárkonyi időtöltéseket; fölidézni élő és már halott barátokkal együtt töltött órákat, kéziratok fölötti eszmecseréket, sikerek és kudarcok közös emlékezetét. Megrajzolni a vendéglátó Bertók portréját, aki akkurátusan fölkészülve, finom étellel és itallal, felülmúlhatatlan helyismerettel fogadja messziről jött társaságát. Ezekre a lapokra most ennyi fért. Kedves Laci, Isten éltessen sokáig, élj és írj egészségesen, jókedvvel, bőséggel, ami pedig az ünneplés folytatását illeti, Veled együtt reménykedem, hogy

csak lesz valami alkalom,

hogy szemközt, hogy személyesen.