Az írástudatlanok árulása

 

Taníts meg írni, Istenem,

az én betűim szétesnek.

Vezesd át remegő kezem

papírhídján a végesnek.

 

Hogy az arcom a tükörben

ne ijesszen és ne féljen.

Ne ismerjék tágabb körben.

Szédüljek a meredélyen.

 

Legyen rend a papíromon,

mint egy raktáráruházban.

Ha szétesem, azt felrovom.

De tisztellek általában.

 

Mi közöttünk van, az példás

barátságnak is mondható.

Én megteszem, amit elvársz.

Csak az arcod nem látható.

 

De ha lehunyom a szemem,

a papíron rendet rakok,

karba teszem fáradt kezem –

akkor nekem az angyalok

 

egy kis csomagot ledobnak.

Csoki, fésű, törülköző.

A vendégek háborognak:

“Úgy volt, aztán nem jött elő!”

 

Taníts meg várni, Istenem,

a napjaim még végesek.

Ha nem vezeted a kezem,

most azonnal eléd esek.

 

De lassan itt a délidő,

utánad nyúl harangszóval

templom, az ördögtéritő.

És egy utcakő megszólal.

 

 

Egy vékony szál

Bertók Lászlónak

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

szeretjük azt hinni, hogy nincsen,

tudni véljük, kit vált majd meg,

és nem érdekel, kit nem.

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

egyszerűen nem érdekeljük őt,

évmilliókon át övé volt,

bánja, hogy nem övé a föld.

 

Közönyös hallgatásba ütközünk,

kiűzött a nemlét édenéből,

és a nemlét poklába terelt be.

Az egész egy-két négyzetmérföld.

Onnan már nincs út semerre.

 

Közönyös hallgatásba ütközik,

senki se utazgat angyalháton.

Az ördögpatkók halkan kopognak,

vidám a szomorúság, belátom.

 

Hordható a megváltás keresztje,

könnyen labdázhatsz a holddal.

Te nem vagy a túlvilág neveltje.

Végighasad a domboldal.

 

Valami könnyű, tarka fény repül

ki onnan, angyalsúly,

te is ilyen vagy legbelül,

nem kell, hogy lelassulj.

 

Közönyös hallgatásba ütközöl,

az ég föléd csavart funérlemez,

ha túl magasra felugrasz,

fejed biztos belévered.

 

Könnyebb nemlétére fogni,

hogy itt semmi nem történik,

amiben meglepetés lenne,

mint egy vékony szálon menni végig

a sárgáskék végtelenbe.

 

 

A feltámadó

 

Olyan szeretnék lenni, mint azok,

kik mondhatják: – Senkire sem hasonlitok. –,

szelíd álomban szállnak át az éjen,

és csigát tesznek le az útról, éljen,

kezükben a lassúság jele,

és úgy villan egyikük szeme,

mintha csónak végén állna, gondolában,

és létezne még a vízi városállam,

a világon a legnagyobb hajó.

Fejemen oszlopos dózsesüveg,

mi csak bezárt boltokban kapható.

Előttem tíz copfos kislány üget,

a hangjuk érdes, mégis megható,

számban le nem nyelt, édes altató.

Köhögni kezdene egy égi ablak,

és tért zabálna, kell a földi abrak,

egy hal tátogna ránk a vízfelszín alól,

mi tudnánk, éppen utolsót dalol.

Megállnék még e sodró lassuságban,

és elkapnám maszkomat önmagam elől,

beakadva utánam lengne sálam,

elbúcsúzni se lenne már kitől.