Bertók Lászlónak barátsággal

 

1. FORRÁS

(FLASCHNER)

Vasárnap volt, augusztus vége, a városra hetek óta nem esett eső.

A felhőtlen ég alatt porszagúan izzottak a kövek, a kevés hajnali harmatot pillanatok alatt szívta fel a reggeli nap heve.

Meg se rezdült a levegő, délutánra olyan átható lett a meleg, mintha egymásra préselt üveglapok szorultak volna az utcák fölé.

A folyó kis vashídján, az átforrósodott korláton hirtelen odasült lepkék vöröslöttek, mint a rozsdafoltok.

A fűrészes, fekete árnyékokból muslincákhoz hasonlatos, kemény páncélú bogarak csapódtak elő, a porhanyóssá szikkadt föld köpködte fel őket, belőlük sugárzott az elviselhetetlen hőség, akár a szárnyra kapott sörétek, pattogtak a kövekhez érve.

Képzeljük el.

Úgy mondják a régi történetek, hogy sok évvel e forró, augusztusi vasárnap előtt itt, ugyanezen a buckás, vízmosásoktól szabdalt, löszös parton egy rakodóház állt.

Madárfészkek, apró lyukak a homokban.

Cölöpös kikötőrésze kinyúlt a folyó felé, akár ott, akár a móló melletti lapos parton átrakodhattak a bárkák és a hajók. A fenti építmény egyébként nem csupán raktározásra szolgált, hanem egyben szálláshelyet is adott a délről jövő horvát és szerb kupeceknek, s az őket itt beváró, bőrfedeles kocsival utazó zsidó kereskedőknek, s persze mindenki másnak, ha erre tévedt, s kíváncsiskodni nemigen, inkább csak fizetni akart. A fogadórész hátsó traktusát elfoglaló kocsmában el is búcsúzhattak a frissen szerzett haszontól, és az épület oldalához tapasztott, durva gerendákból összetákolt kamrákban mindig akadt egy-két, a szolgálatait készséggel áruba bocsátó lány vagy az arcát a hajával elkendőző asszony, akinek nem volt elég fárasztó a napi munka a túloldali földeken, vagy csupán a pénz csábítása bizonyult erősebbnek az izmok gyengeségénél.

Hallgatólagosan a vármegyén és uradalmon kívül esett ez a folyóparti tanya, éppen, mert már a folyómederhez tartozott. Az önként adott vám tudvalevőleg nagyobb hasznot hajt, mint a kényszerrel kivetett illeték, legyen szó akár az uradalomról, akár az egyházról, aki pedig a lélek és a test üdvössége felől gondolkodik, ne ezen a folyóparton keressen szállást. Igaz, a történelemkönyvek és a példabeszédek tanítása szerint sok dicső szent útja indult a sárból és mocsokból, vagy éppen a henye aranyfényből, ebből azonban még nem következik, hogy a mélység előbb-utóbb felülre kerül, s az sem, hogy ami fent van, az előbb-utóbb megaláztatik, a hétköznapok nem arra vannak kitalálva, hogy az ember az üdvösségen vagy az évek értelmén gondolkodjék, még a papok is bevallják, hogy aki folyton felszegett fejjel jár, előbb-utóbb megbicsaklott lábbal gödörbe zuhan.

A teremtés bármilyen széles is, szűkös, mint egy ól.

Úgy folytatják a régi történetek, hogy egy hajnalban, néhány évvel a nagy szabadságharc után, megváltozott a rakodóház.

Pirkadt már, égtek a gyertyák, hiszen jószerével véget sem ért még az éjszakai eszeveszett dorbézolás. Előtte való nap valami odesszai bőrkereskedők úsztatták fel a hajóikat, a hosszú sorba, párba fogott vontató lovakat egészen a városi partig hajtották a felbérelt emberek. Alkonyattal jöttek, állítólag egyenesen a tengertől sodródtak fel, soha nem látott ezüstszínű szőrmékkel s különös, síkos bőrökkel megrakottan, úgy mondták, ezek nem is rendes állatok, de fókák és sósvízi halak lenyúzott bőrei. Tartósabbak minden földi teremtmény gereznájánál, akár a páncél, nem egyszerűen a hideg és meleg, még a kés ellen is megvédik a viselőjüket. A barnás bőrű, puffadt arcú, szakállas kereskedők, miután őröket állítottak a hajókhoz, a házba bevackolódva a sikeres utat ünnepelték. Kis, füles cserépkancsókból itták a felmelegített, borsos szilvapálinkát, égő szemekkel bámulták a feltűrt ruhaujjú lányokat, birkahúst rágtak, a köpéseik leszivárogtak a deszkapadló réseibe.

Világosodott már az ég alja a túlpart, az Alföld felől, mire fáradni kezdtek, részegnek nem látszottak még akkor sem. Végigfeküdtek a falak mellé ácsolt szalmás ágyakon, a csizmát le se rúgva dőltek hanyatt.

A széttaposott kancsók cserepei addigra már úgy borították el a földet, akár a megbarnult, nedves levelek.

Meleg volt, csend volt, nyár volt akkor is.

A régi emberek a kutyák órájának hívták az éjszakának azt az idejét, amikor elfárad a test, a legmélyebben alszanak az őrök, s a csendet nem töri meg még az ágak roppanása, a madarak füttyögése sem. Ez a tolvajok és a búcsúzások ideje, szerelemnek, barátságnak és életnek ebben az órában kell véget érnie.

Szétterült a hajnali fény, s a derengésben fémes, kékeszöld, vad színekben csillogtak a harmatos lombok.

Ez a hajnal azonban más volt, mint a többi.

A rakodóház istállójában dobogni és fújtatni kezdtek a lovak, mintha valami vadállatot, netán farkasokat éreznének, holott jó tíz éve is volt talán, hogy errefelé az utolsó falkát bekerítették az uradalmi csőszök.

Előbb csak a gyertyák lángja lobogott fel, mintha léghuzat csapott volna át a termen, majd hirtelen megroppantak és felsóhajtottak a gerendák, mint az alvó, aki arra riad szívdobogva, hogy elaludt.

Megzizzent a padláson a szalma. Remegni és rázkódni kezdett az egész építmény, aranyos fényű por szitált odafentről, a deszkapallók közül.

Valami különös sivítás harsant fel, mint amikor egy madár csak értelem nélkül vergődik az egymásba gabalyodott fák között, hiába keresi a kiutat.

Aztán hirtelen megemelkedett az egész rakodóház. A szanaszét zuhanó istállóból riadt nyerítéssel száguldottak az elszabaduló lovak és öszvérek, megzavarodva, csobogva vágtattak a vízbe, a folyó túlpartja felé. Az oldalsó kalyibákból duzzadt szemű, fehér inges nők rohantak ki sikoltozva. A következő pillanatban a fogadóterem padlódeszkái valósággal felrobbantak. Pattanva hulltak forgácsokra a csapolások, és a súlyos faasztalok úgy szánkáztak ide-oda, akár a háncsból készült gyerekjáték. Hatalmasat csattanva felfelé csapódtak a gerendák, némelyik az ágyakra zuhanva azonnal össze is lapította a félálomból mozdulni se tudó kereskedőket.

Víz tört fel a földből: a morajló hasadékból földet, fát és embereket félresöpörve zubogott az ismeretlen forrás.

Mire megvirradt, nyoma se volt már a rakodóháznak.

Lefelé haladva a víz félnapi járásra teleszórta a partot kisodort deszkákkal, faragott cölöpfejekkel, összeroppantott hajók maradványaival. A kanyarulatnál a füzek göcsörtös gyökerei között lebegtek a szakállas kereskedők hullái.

Az egykori zsombékos, löszös földet eltüntette a folyó, viszont vagy kétszáz lépéssel odébb, ki tudja, miért, nem csak a hordalékot rakta le, de kettéválva kitért az eddigi medréből. Valóságos kis sziget nőtt ki itt. Az éjszaka nekivadult, kimeredt szemű barmok és lovak most ott ácsorogtak, fújtatva szagolgatták a megcsendesült vizet.

Mindenesetre a meder, leszámítva a hordaléksziget megkerülését, alig duzzadt szélesebbre. Ugyanakkor a hamar bátorságra kapó, s a kavargó habokba alábukó halászgyerekek arról beszéltek, hogy ott, ahol a rakodóház állt, még most is egyre csak tör fel a víz, a háznak semmi nyoma, viszont a forrás csontokat és vasdarabokat, különös, csatákra, emberek ölésére használatos, horgas nyílhegyeket, láncokkal összefűzött, pikkely formájú fémlapocskákat köp fel az iszapból.

Fel is hoztak néhányat, mutatták a tenyerükön.

A nyílhegyek mint a megkövesedett csontszilánkok.

A fémlapocskák mint egy ismeretlen hal ezüstpénzei.

Találtak egy teljesen megfeketedett ezüstgombot is, olyan volt, mint egy kavics. Csak amikor a lelethez kihívott katolikus pap ledörzsöltette róla a varasodást, akkor látszott, micsoda finom ötvösmunka, felragyogtak az indák és növényi fonatok, egymásba gabalyodó levelekkel, mint valami mesebeli kert ezüstbe merevedett, buja növényei. Mintha évszázadokkal előbbi, már nem is létező növények fémbe fagyasztott képe volna. A gombot a pap állítólag el is küldette Pécsre, talán ott meg tudják mondani, milyen korból való, lezárva bizonyos vitákat, s csitítva némely érzelmeket, ám hogy odaért-e a küldemény, s hogy vajon a hozzáértők miként vélekedtek a lelet felől, arról nem szólt már híradás.

Hogy egy ilyen semmi kis vasdarab is túléli az embert.

Mindaz, ami volt, vajon nyomtalanul tűnik el, vagy benne volna a löszös föld szagában, a fémeszöld levelekben, benne volna az egyre csak elfutó vízben?

Az a víz, ami most felbukik, vajon hol és mikor tűnt el a föld felszíne alá?

Sokan azt mondták, a csontok és a vaspikkelyek szerint a régen elfeledett elődök egykori lakóhelye rejtőzött odalent. Mások úgy hitték, hogy egy hajdani temető volt a folyómeder mélyén, és a sírokat mosta fel a víz. Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.

Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz.

Lassan mozdulj, mert benned él ezer és ezer mozdulat.

Úgy izzad az arcod, mintha könnyezne a bőröd.

Ami volt, az van, ami van, az lesz is.

Úgy úsznak a történetek az időben, mint a szerteszét dőlt rakodóház forgácsai.

Akár házak maradványai, akár a jelek szerint éppenséggel biztos nyugalmat nem adó végső nyughelyek lehettek azok a különös leletek a hajdani építmény alatt, rövid idő múltán a megcsendesedett felszínen ebből semmi nem látszott. Nem arra van az ember kitalálva, hogy magával cipelje az emlékeit, kevés nagyobb adomány van, mint a felejtés, s boldog lehet a halandó, ha a föld, a szél, az eső és a nap segíti ebben. Bölcsen mondja az írás, nincsen semmi az emberen kívül való, ami bemenvén ő belé, megfertőzhetné őt, hanem csak amik belőle jőnek ki, azok fertőzhetik meg az embert.

Még az ősz se köszöntött be abban a régi évben, máris hűvös napok jöttek, sűrű, kékesfekete felhők.

Kalpagos, mogorva császári tisztviselők járták zsinóros kabátban a környéket, kétlovas fogatokon karistolták a földet.

A házak hosszú és csendes télre készülődtek, behúzódtak a lakók, s esténként hamar behajtották a zsalugátereket az ablakokon.

A városka partjainál ismét békéssé és barátságossá vált a folyó, a szóbeszéd lassan legendába fordult, s ahogy egyre kevesebben akadtak, akik a rakodóházra emlékeztek már, úgy az egykori, hajnali riadalomról szőtt történetek is mind ritkábban bukkantak elő: ha valaminek nevet adunk, az azzal meg is születik, s ha valamiről hallgatunk, talán már visszahozhatatlanul emészti fel a feledés.

Ki hinné, hogy odalent, a zavaros folyómeder mélyén egy régi forrás bugyborékol?

Múlt az idő, az újonnan támadt sziget hamarosan bezöldült. Nagy, erős fűzfák kapaszkodtak a szélén, hosszú ágaik tavasztól elhajlottak a sodrásirányba, mintha teljesen a vízre akarnának feküdni.

Nyári reggeleken megkettőzte őket a moccanatlan víztükör.

A várostól délre eső földek ura, a korábbi horvát nevét akkoriban magyar írásmódra váltó gróf kőműveseket, építészeket hozatott, s a folyó partjára parancsolta őket. Apró, egyenes hátú kőhidat építtetett a folyó város felőli, keskenyebb medre fölé, a szigetre pedig néhány hónap leforgása alatt egy sárga kőfallal kerített, emeletes, sátortetős házat emeltetett. A hidat a bejáratnál nehéz, kettős szárnyú, keresztgerendás kapu rekesztette el, mintha nem is a házat akarta volna megvédeni az idegenektől, hanem a várost szerette volna megkímélni a kőfal mögötti lakóktól. Ez utóbbiak egyébként kevéssel az építést követően érkeztek meg: lefüggönyözött, pirosra festett kerekű, fekete lakkos kocsikon hozták őket, hogy aztán soha többet ne is jöjjenek elő a kapu mögül. A parasztok már az építkezés alatt arról suttogtak, hogy a gróf rokonsága kiterjed egy török oldalágra, bizonyos Kemál Juszuf nevű főhercegre, aki olykor korábban is hajtóvadászatokat tartott az ártéri erdőkben, könnyen előfordulhat, hogy az őhozzá tartozó és örökre bezárt rabnők számolgatják a napokat odabent. Tudható, miként van az effajta keleti nagyurakkal. Vagy éppen nem tudható, ezért is érdemes róla beszélni. Mások már egyenesen a környékről nyomtalanul eltűnt fehérnépeket emlegették, s arról suttogtak, nem véletlenül áll a kettős szárnyú kapu belakatolva naphosszat.

Hamarosan kiderült, hogy ami a rokonságot illeti, igaz volt a hír. A következő tavasszal az uradalmi szolgák kíséretében maga az alacsony termetű, sasorrú, csillogóan fekete hajú főherceg is felbukkant a városban, fehér szelindekjeit pórázon tartva sétált végig a házak között. A sétáltatáson kívül két ember szolgálta ezeket a kutyákat, ők tartották rendben a bundájukat, futtatták és trenírozták őket, a nyakukban fénylő, szegecses övekre csatolták a hosszú bőrszíjakat. A késő délután felszolgált nagy, csontos, még véres húsdarabokat az udvar közepére levert, lábszárközépig érő, hegyes vascölöpökre tűzték fel, ha onnan szedik le a szelindekek, akkor nem érheti a pofájukat a por. S az is bebizonyosodott, hogy ezek a hatalmas állatok valóban vadászatra lehettek idomítva, ugyanis amint a sétáltatás során az utcaszélen feltűnt egy lúd, kacsa vagy fehér tollú tyúk, a kutyák rávetették magukat, s elevenen tépték szét.

Ők az ölésért remegtek, a főherceg az ölés látványáért.

Ezüstpénzzel fizetett a károsultaknak. Az se zavarta, amikor hírül adták neki, hogy a parasztok nemhogy kint felejtik, de szándékosan hajtják a kutyák útjába a fehér tollú baromfit, elvégre a pénz jól jön, és egy fazéknyi forró vízben a széttépett és a levágott jószág közt nem sok különbség marad.

A főherceg az egyik délutáni sétája során megállt a domb alatti utcasoron, hosszan nézegetett befelé a szabóságot hirdető, ollóval ékített, ütött-kopott tábla alatt, majd, miután a kutyák pórázát az őt kísérő segéd kezébe adta, betért az alacsony ajtajú boltba. Az izgatottan dadogó, s effajta látogatókhoz, sőt az utóbbi időben már munkákhoz sem szokott szabómester legnagyobb döbbenetére egy ing varrását rendelte meg, úgy, hogy az anyagot már aznap kiszállították az uradalomból. A főherceg ahhoz is ragaszkodott, hogy a máskülönben nem éppen a finom munkáiról nevezetes szabó a fehér selyemanyagot egyenesen a próbák közben, a főhercegi testen varrja meg.

Amikor az izzadt tenyerű mester kezében először csúszott meg a tű, rémülten lépett hátra, görnyedt háttal várta a büntetést. A főherceg viszont nem csupán elégedettségét fejezte ki a munka miatt, de borravalóval jutalmazta az igyekvő szabót.

A mester ekkor kezdte megérteni, mi a feladata.

Kétnaponta érkezett a főherceg a próbára, ő pedig reggelente szétfejtette a már összeöltött fehérnemű részeit, s a munkálatokhoz a piactéri cipészmestertől beszerzett egy használaton kívüli cipészárt is. A vékony csontú, apró termetű főherceg hangtalanul, lehunyt szemmel, meg-megrebbenő pillákkal állta végig a próbákat; a kesztyűjét soha nem vetette le, nem szólt, s vigyázott, hogy ne érjen a bútorokhoz, ne érjen semmihez sem. A szúrások nyomán megannyi apró, vörös drágakőként csillogó vércsepp díszítette barna bőrét. Távozáskor a németül beszélő, vadászruhás inas ezüstpénzt hullajtott a szabómester tenyerébe.

Ezüstpénzek és vörös drágakövek.

Tavasztól a nyár végéig élt a főherceg az uradalom vendégeként, aztán visszautazott a hazájába, vitte magával a szelindekjeit és az ezüstpénzeit is.

A szigeten felhúzott sárga ház viszont a találgatásokkal ellentétben nem valami hárem céljára épült. Még azon a nyáron az uradalmi homokfutók széles gallérú orvosokat és tagbaszakadt ápolókat hoztak, s végezetül egy vastag derekú és öblös hangú asszonyságot, aki egy főkötős szobalány kíséretében nap mint nap a városi piacra járva beszerezte a főznivalókat a kastélybeli ápoltaknak. Az orvosok rövid idő múltán a városban vettek szállást, a konyha- és szobalányok némelyikét pedig a termetes szakácsné bérelte fel a városi jelentkezők közül. Így aztán már mindenki tudta, hogy a kőfalak mögött olyan betegek várják a nyugalmat, akiknek a születés ugyan sok szerencsét és kényelmet ígért, ám amit a származás adott, a másik kezével elvette a sors. Ámbár, bólogattak a kiskastélyt emlegető városiak, alighanem még idiótának lenni is könnyebb a selymek és a bársonyok között, mint a földes padlatú, alacsony házakban.

Később, ahogy múlt az idő, a magtalanul maradt horvát gróf halála után már a távolabbi vidékekről is szállítottak a kastélyba ápoltakat, s ahogy nőtt a számuk odabent, s fogyott az egy-egy betegre jutó férőhely, úgy enyészett el a ház körül minden titok. Addigra már nem selyempárnás fekvőhelyek, hanem vaságyak álltak a félhomályos szobákban, s az ablakokat nem virágok díszítették, hanem rácsok védték. Nyaranta az ápoltak a cserepes kerítésre kapaszkodva bámultak a folyó, a város felé, mintha onnan várnának valami soha meg nem érthető magyarázatot. A városban pedig a Bolondsziget néven emlegették a sárga kiskastélyt, örült, aki az elmegyógyintézet révén jól fizető munkát kapott.

Ha valaminek nevet adunk, akkor az meg is születik.

Repedések a köveken, kitaposott karavánutak a síkságon át.

Mindegy már, hogy a szó volt előbb vagy a történet, az emlékezet őrizte meg a múltat vagy a képzelet építette fel a régi időket.

Már nem annyira a cél hajt, hanem a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.

Sok év múltán itt, a szigettel csaknem szemközti buckás, löszös parton épült fel a város szállodája, amely a rakodóház legendájára emlékezve a Forrás nevet kapta. A díszterem kandallója mellett sokáig lógott egy festmény, amely megbarnulva ugyan, de visszaidézte azt a pillanatot, amikor a folyó habjai a már széttört gerendákat és deszkákat sodorták dél felé.

Augusztus vége volt, vasárnap.

A Forrás-szállótól egészen a parti sétányig húzódva nyílegyenes, zöld kerítés választotta ketté a főtér széles négyszögét.

Szombaton kora hajnal volt még, amikor a Dojcsán szállodaigazgató által felbérelt városszéli kosárfonó cigányok hatalmas öl leveles ágakkal jöttek ide. Eleinte hangoskodva és nagyokat kurjantva, öblös nevetésekkel verték fel a Takarékpénztár timpanonjába és a part menti gömbakácok mélyére húzódott galambokat.

Galambot formázó, villogó galambcsapat a város fölött.

Aztán, ahogyan erősödött a hőség, egyre csendesebben dolgoztak, izzadságuk gyorsan felszívódó, apró foltokat hagyott a bazalton. Elmúlt tíz óra, mire szorosan egymás mellé illesztve letűzködték a nedves, kihegyezett végű hajtásokat a macskakövek élei közé.

Szürke négyszög a macskakövek rácsával, rajta a zöld, tömör szalag.

A szárazra gyűrődött levelek hiába fordították a Nap felé a világosabb hátoldalukat: a forróság alatt úgy töppedtek mind kisebbé, mintha a levegő súlya nyomná őket.

Mozdulatlan volt a meleg.

Odafent, a templomdombon, az Irgalmasok templomában halkan, mintha nem emberi erő és szándék működtetné, alig hallhatóan megkondult a harang.

Egyetlen kondulás, aztán a csend.

Mintha egy roppanás volna csak, aztán a hallgatás.

Se a föld, se a víz, se a napsütés, hiszen azok nem szavakkal beszélnek.

Másnap vasárnap volt, a vásár és az ünnep napja.

A dombtetőn már kora reggeltől a tárva-nyitva hagyott templomkapu lehelte a falak és a tömjén hűvösségét a bejárat előtti, kemény levelű bukszusbokrokra, a köríves templomkert kovácsoltvas kapujához vezető sárga gyöngykavicsra. Odabent a gyülekezet Mihály atyát, a város főtemplomának fiatal plébánosát nézte. Ez a csillogóan fekete hajú, ifjú pap, holott nem is olyan rég Bécs közelségében éjszakákon keresztül tanulta, milyen nagy a kimondott szavak hatalma rajtunk, most, a sok egyforma és oly gyorsan eltelt nap után, úgy tűnt, mégis maguktól az elbocsátott szavaktól kapott egyre nagyobb bátorságra.

Nézte ennek a löszre és vízre épült városnak a lakóit, megannyi idegen arc.

Alig egy éve él itt, s mégis, mintha már évek teltek volna el.

Fürtjei a homlokába hulltak, ahogy előrehajtotta a fejét.

Szenvedélyes kérdései úgy sodródtak a háztetők fölé, akár az áttetszővé vékonyodott felhők.

Kérdezett, pedig ez ideig válaszolni is tétován szokott.

Egyre feljebb emelte a hangját, s vele mind feljebb emelte a jobb karját, ujjait szétterpesztette, mintha csillagot formázna. Bő szárú kézelője hátracsúszott a feketepihés csuklója alá. Az ólomüveg ablak színes cserepein, a kisdeden és a gyermeket az ölében tartó Márián áthatoló fénysugarak megcsillantak a mutatóujjára húzott, ezüst abroncsú gyűrűn. Az ezüst levelekkel körbefogott vörös kő, akár egy vércsepp, akár egy különös prizma, nem szértszórta, de nyalábba sűrítette a rávetődő sugarakat.

Ezüstpénz és vörös drágakő.

– Mert tudjátok – kiáltotta Mihály atya –, tudjátok, hogy nincsen semmi az emberen kívül való, ami bemenvén ő belé, megfertőzhetné őt? Hanem csak amik belőle jőnek ki, azok fertőzhetik meg az embert?

– Tudjátok? – kiáltotta.

Megint csend támadt a templomban. A kerekarcú kisdeden áthatoló fénycsíkok a gyűrűből egyenesen az oltár melletti feszületre, az odaszögezett fehér márványszoborra estek.

Vörös csillogás a szerelmes pontossággal formált lábujjakon, a domború lábfejen lekúszó ereken.

– Tudjátok, hogy a jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat?

Mintha a visszafojtott válasz volna, izgalom futott végig a gyülekezeten: megreccsentek a padok.

– Íme! – kiáltotta Mihály atya, s a másik kezével a jó és a rossz kincsek kútjára, a szívére mutatott.

Vasárnap volt, lent a folyóparton még tartott a vásár: a rakpart felső részén, mit se törődve a forrósággal, de a lélek kötelezettségeivel sem, kitartóan várakoztak az árusok.

A fedeles, gyékényfonatú bárkákon zöldségeket és gyümölcsöket szállító kofák befurakodtak a vargák, ruhaárusok, kékfestők és szűcsök közé, kárálva, veszekedve kerestek maguknak helyet. Odébb, az összetolt, széles asztalokon fehér vászonterítővel védett, egymásnak fordított kenyerek sorakoztak, mellettük édességárusok hajtották el egyre-másra a zöldes hátú legyeket és csalogatták a sóváran bámuló gyerekeket. Kisfiúk szaladgáltak vízért, hogy hűvösek maradjanak a tartályokba állított tejescsuprok a katonás rendbe sorolt sajtok alatt. Odalent a partnál, a nagy fahordók és bödönhajók mellett ezüstösen csillogtak a deszkákra dobott, ívbe hajlott, vagy még görcsösen csapkodó, kimeresztett szemű halak. Szélről, a főtér felől egy vászontetős szekér árnyékában a kifestett paravánt ráncigálva háromtagú képmutogató csoport kiáltozott, hogy túlharsogja a fel-le masírozó, doboló és furulyázó, hegedülő albánsipkás zenészeket. A városszéli földekről berendelt csőszök suhogó pálcákkal vigyázták a magasra púpozott dinnyehalmokat. A gyümölcsök között árultak már korai csemegeszőlőket. Az állatpiac előtt még szerszámjavító- és patkolókovácsok is akadtak, és az egymásnak támasztott dongák mögött serényen kalapáló hordókészítők dolgoztak, izzadó hátú, kötényes, bőnadrágos férfiak, akik nem csupán a hőségtől és a munkától verejtékeztek, hanem mert végig a parton hordalékfából rakott tüzek égtek, mintha maga a perzselő nap gyújtotta volna őket.

A füstcsóvák, akár valami zászlók, látszólag moccanatlan lebegtek a ponyvák és napernyők, a délről jött szerb disznókereskedők nagy, fakeretes karámjai fölött, ahol csak a főtéri macskakövek közé szúrt ágakhoz hasonlatos, kereszt alakban végigterített levelek adtak némi enyhületet a fújtató barmoknak, s csupán lassan, nagyon lassan szétterülve értek el a szállítóhajókon és szekereken túl összezsúfolt, lábon a Kunság felől idehajtott, édeskés szagú marhákig, a víz melletti karókhoz kötött lovakig, ahol a fűzfás barna árnyékába egy egész cigánytábor telepedett. Már tegnap óta ott táboroztak, hogy közel lehessenek az eladásra váró állatokhoz.

Augusztus volt, augusztus vége.

Mint amikor a terített asztal felett angyal száll el, a templomdombi harang véletlen kondulását követően váratlan csend támadt a kiabálások és kalapálások, sípok, dobok, csattanások és zörejek, szárnyverdesések és patadobbanások hangzavarában.

Sütött a nap, végtelenül magas volt az ég.

A folyó úgy csillogott a kifehéredett kövek között, akár egy emlék az elsüllyedt gyerekkorból.

Csupán egy pillanatnyi csend, ami éppen a megelőző zajok miatt hatott fülsiketítőnek.

Akár egy halk roppanás, ahogyan egy óriás fa ereszti el végleg a földet, hogy a gyökerek helyett most már a koronája, a gyűrött lomb kerüljön közel hozzá, s tudható, hogy a várakozásra bizonyosan következik majd a szilánkokra törő ágak recsegése.

Aztán már sikoltozás és sírás hallatszott, a rémület és a kétségbeesett értetlenség ordításai.

A zűrzavar a fűzfás felől, vagyis a karámok közeléből indult ki, s pillanatok alatt terjedt át az egész vásárra.

Talán a cigánytábor szabadon kószáló, mindig éhes, félvad kutyái keveredtek a melegtől félálomban bóbiskoló, deszkapalánkok mögé szorított disznók közé?

Vagy maguk az állatok bolondultak meg a tűrhetetlen forróságtól?

Áttörték a karámot, riadalmat hoztak a lovakra és a marhákra, s persze a tehetetlen hajcsárokra is, akik ugyan kurjongatva talpra ugrottak, s a kötelek után kapdostak, ám emberi erővel már nem akadályozhatták meg, hogy a bőgve forgolódó csorda a főtér és a sátrak irányába forduljon.

Az elszabadult marhák, disznók és lovak valósággal letarolták az árusok asztalait.

Vér szaga érződött, csípős s mégis édeskés szag, ami összekeveredett a széttaposott almok, a trágya párájával.

Az ügyesebb kofák azonnal a vízre lökték a bárkáikat, odahagyva még a parti gyékényekre terített árujukat is, de a legtöbbjén már ez se segített, hiszen a parton tülekedő állatok a folyóba zuhantak, magukkal sodorták az embereket is. A felrúgott tüzek szikrázva lobbantak újra a porban. Egy bárka felborult, a csónak gömbölyű hátába mindhiába kapaszkodó kofát a képmutogatók tartották a part közelében, a paravánjukat nyújtották oda neki. A lángok belekaptak a sátorvásznakba, és zsírosan lobogó tüzek csaptak fel egyszerre több helyen is. A fekete füst és a felvert por az emberek és állatok között kavargott, nem volt szél, ami elfújja, s nem volt szem, ami átláthatott volna rajta.

Sütött a nap.

A lármát hallva kitódultak a hívek a templomból, magára hagyták a fiatal papot, mint ahogy előrohantak a főtéri szálloda pincérei is, mind a pikolófiúk és az inasok, az esti lampionos mulatság előkészületein dolgozó kézilányok, a terítőket, szalvettákat hajtogató szobalányok. Még a szakácsok is magára hagyták a kiabáló igazgatót, hogy lássák, mi okozza ezt a soha nem hallott zűrzavart. Egy pillanat, s odafent a dombon és a szálló előtt a főtéren is összetorlódott a sok ember, mint ahogy a sárga kastély cserepes tetejű kerítésén is kikandikáltak az ápoltak, hogy megtudja ki-ki saját bátorsága, vérmérséklete és képessége szerint, mi történik, ha történik, milyen tragédia veszi a kezdetét.

Ekkor egy újabb roppanás hallatszott.

Tompa, fojtott hang a városi jégverem felől.

Roppanás, s mindjárt valami csattanás is, ami hangosabb volt minden kiabálásnál, sikolynál és ropogásnál, bőgésnél és ugatásnál.

A napok, hetek óta tartó átható forróság még a domb aljába ásott, jól körülföldelt városi jégverem falain is áthatolt, felforrósította a köveket és a falakat. A hőségtől megolvadó tömbök szétáztatták a szalmakötegeket, feloldották a téglák és kövek kötéseit, s a víz súlya végül megnyitotta a verem falát.

Előbb csak víz ömlött ki a résen, mintha egy titkos forrás nyitna magának utat, ez volt a roppanás, majd törmeléktégla és kövek sodródtak elő hatalmas csattanással, s a következő pillanatban a kitáguló nyíláson már a megmaradt, szikrázó jégtömbök csúsztak ki a domboldalra, s tovább, végig a macskaköveken, le a főtér felé. Átszaggatták a szombat hajnali zöld kerítés egyenes vonalát, lesiklottak egészen a folyóig, a felborogatott asztalok és sátrak közé, a füst, a tűz és a por sűrűjébe, vagy belezúdultak egyenesen a folyóba.

Szikrázó, csillogó tömbök, párolgó csíkot hagytak maguk után, gyorsan eltűnő nyomot, mint az izzadság.

Az egyik, talán a legnagyobb tömb egyenesen a hídnak száguldott, s bezúzta a kastély fakapuját. Megrázkódott az egész építmény, pattanva hulltak forgácsokra a csapolások, és a súlyos, faragott gerendák úgy fröccsentek szét, akár a háncsból készült gyerekjáték.

Egy másik jégtömb oldalra csúszott, s mielőtt elérte volna a sétány meredek partját, ledöntötte a szálló sarkánál azt a leveles ágakkal feldíszített, kúpos tetejű pavilont, ahol az Úri Kaszinó adományából ez évben is a kettős Monarchia dicsőségére a császár és király őszentfelsége festménnyel és élő virágokkal ékített apoteózisa kapott helyet.

Az üvegcserepek összekeveredtek a jégszilánkokkal, egyformán ragyogott rajtuk az augusztusi nap.

A magas, állógalléros zubbonyba öltöztetett, fehér pofaszakállas férfiút ábrázoló festmény kettérepedve szakadt ki a keretéből, az olajos vászon átázva pöndörödött össze a kövön.

Vasárnap volt, augusztus vége, kora délután.

A tüzek, az állatok elszabadulása, a felkavart por, a makacs füst s a jégtömbök okozta riadalomban ki-ki a saját életét mentette. A józanabb vásárosok és a Dojcsán igazgató által odaparancsolt pincérek és pikolók láncba sorakozva adogatták egymásnak a favödröket, sokan lapátokat és kapákat ragadva verték vissza a lángokat a földbe. Lényegében megfojtották már a tüzeket, mire a fogatolt lajtoskocsival, létrákkal felszerelt, aranyszín csengővel kolompoló városi tűzoltóegylet sisakos önkéntesei megérkeztek.

A rémület és zűrzavar közepette nem akadhatott, aki arra figyeljen, hogy eleinte csak félénken, kíváncsian kikandikálva az ablakokon, majd már a szétzúzott kapu roncsain átlépegetve a kőhídra gyűltek a sárga kiskastély lakói. Talán nem is hitte volna senki, milyen sokan voltak odabent.

A sötét füstfelhő továbra is mozdulatlanul lebegett a város felett.

A zűrzavart fokozta, hogy a mentésben addigra már részt vettek az Irgalmasok templomából lesiető gyülekezet tagjai is, nem kis bosszúságot okozva az önkéntes tűzoltók parancsnokának, Flaschner Istvánnak. Ez a kovácsmester, aki a városhatáron, a folyó mentén a fővárosba vezető út szélén működtette közmegelégedésre a saját műhelyét, most, miközben a szálló kimagasló korlátjára kapaszkodva a löszös partra faroló lajtoskocsit s az utasításokra váró önkénteseket irányította, rémülten látta, hogy az ide-oda sodródó tömegben egyszer csak felbukkan a saját felesége és János fia is. Az utóbbi éppen egy megvadult lovat próbált megfékezni, ami annyit tett, hogy kétségbeesetten kapaszkodott a hevenyészett kötőfékbe. Hiába volt szíjas, izmos termetű kamasz, alighanem veszélye-sebbé is fajulhatott volna a dolog, ha két cigány nem siet a segítségére. Az egyikük a kötőfék lelógó végét ragadta meg, s félelem nélkül közel hajolva a ló vicsorgó pofájához az orrát kezdte simogatni, a másik pedig az oldalához lépett, valósággal átölelte az állat nyakát.

A kovácsmester fia elengedte a kötelet, a lóra nézett. Látta az állat hatalmas, barna szemét, s látta benne összegyűjtve, mint valami domború lencsében, a felrúgott sátrakat, a felborult asztalokat, a kapkodó embereket. Nem szólt a cigányokhoz, dühösen sarkon fordult, és felmászott a meredély tetején összekulcsolt kézzel, dermedten álló anyjához.

A parton ugyan zűrzavar volt még, de lassan már kezdett helyreállni a rend.

Mindenki a veszteségeket vette számba, legyen szó emberről vagy áruról.

Ugyan ki figyelhetett volna arra, hogy a bolondszigeti sárga kiskastély lakói, akár a lassan leülepedő por, észrevétlen elvegyültek a kavargó tömegben?

 

2. A VÉR SZAGA

(FLASCHNER)

Akár a lassan leülepedő por, észrevétlen elvegyültek a kavargó tömegben.

A fogyatkozó családi emlékezet szerint Flaschner kovácsmester apja és anyja egykor Morvaországból indultak útnak, hogy aztán, Pozsony fölött csatlakozva a folyón leereszkedő tutajos német telepesekhez, meg se álljanak a városhatárig. Ott kötöttek ki, nem messze az akkor még működő rakodóháztól. Flaschner nagyapa az első, alkalmi szállásukat éppen a végső állomásához ért tutaj gerendáiból ácsolta össze.

A szinte még gyereklány, vékonycsontú, szeplős, vörösesszőke Flaschner nagyanya, aki a morvaországi dombokon tehenek és birkák között pásztorkodva tanulta meg, hogy mi teszi kívánatossá a szorgalmas, eladósorba került lányt, alig egyheti lobogás után vakon követte a szerelmét, s azt se bánta, hogy ismeretlen tájra vezet az út. Akkor se panaszkodott, amikor a mind szélesebbé váló folyón elhagyták a visegrádi várhegyet, akkor se, hogy a mögöttük elmaradó Buda és Pest templomtornyai összeolvadtak már az alacsonyan torlódó felhőkkel, s akkor sem, amikor az idegen városka partján mindössze a magukkal hozott kevés ruhanemű jelentette az első nyoszolyát. Magával hozta a szerelmét, s ha már itt volt, akkor itt is akarta élni az életét. Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük.

A németen kívül más nyelven nem beszélt, mégis otthonosan mozgott ezek között a lobbanékony, sötét pillantású, könnyen sértődő emberek között. Gyakorta elbűvölten bámulta a rakodóház keleties forgatagát, s talán nem is véletlen, hogy a pusztító forrás feltörésének másnapján ő volt, aki a parton, még a fűzfák előtt, egy homokpadra vetve az egyetlen túlélő odesszai kereskedő eszméletlen testét meglátta. Hites urának tiltakoznia sem volt módja, hiszen mire visszatért a műhelyéből, az állig betakargatott, eszméletlen álomba zuhant, szakállas idegent az elülső, tisztaszobai ágyban találta.

Flaschnerék közel egy hónapig ápolták a lassan lábra kapó fiatal kereskedőt, aki, mint kiderült, éppen az odesszaiak csoportját vezető bőrkereskedő fia volt, és tekintve, hogy a családját egyenesen kijevi vikingek üzleteit bonyolító németföldi kereskedőktől származtatta, egyebek mellett a németet is beszélte, nem kis örömöt szerezve ezzel a morvaországi szép napokra visszagondoló vörösesszőke fiatalasszonynak.

Amikor elbúcsúzott, orosz szokás szerint mélyen meghajolt, majd egy finoman megmunkált, vékony karperecet nyújtott át a ház asszonyának.

Eddig a pillanatig ő viselte, s úgy mondta, több az, mint egyszerű ékszer, családi örökségből maradt rá, az édesanyjától kapta, akire az ő édesanyjától maradt, és így tovább, anyák adták egymásnak generációkon át, akkor, amikor a gyermekük új családba költözött. Az idő ki tudja, milyen feneketlen kútjáig vezet vissza ennek a fémkarikának a sorsa, talán még egy viking mester keze nyomát is viseli. Mindenesetre soha le se vette volna a csuklójáról, most azonban azt szeretné, ha legalább ez a karika itt maradna, úgy, mintha ő maradna itt vele. A karika, a kör az örök visszatérés jele, ő tudja, és az ő népe megtapasztalta már, hogy ez mit jelent. Az ezüst szalagon levélkék, fonatok indáztak egymásba, mint az összegabalyodott gyökerek, olyan volt az az ötvösmunka, mintha a távoli, széles földek valami réges-régi kincséből bukkant volna elő, sok száz év előtti s talán már nem is létező növények fémbe fagyasztott képével.

Kevesebb mint egy évre rá, amikorra a Bolondsziget is bezöldült, a gyermekáldásra mindaddig hiába áhítozó Flaschner kovácsmesteréknek fiuk született: István, egy szőke, pihés hajú, éles pofacsontú kisfiú, aki tágra nyílt, fekete szemekkel bámulta a gyorsan elfutó felhőket s a fűzfaágak játékát. Addigra már a város lakói elfelejtették a vízbe fúlt, szakállas kereskedőket, és elfelejtették azt is, hogy nagy riadalom után milyen közel érzi magát ahhoz az ember, aki mellette szuszog. Egyre gyorsulva múltak a napok, forgott az idő, mint a rosszul kiékelt szekér kereke, ha lecsúszik a töltésoldalon, nincsen erő, ami visszatarthatná.

A kiegyezést követő iparosodással a városba is elért a vasútépítés, s a föld és a víz országútja mellett immár ezen a járaton is betüremkedett a hétköznapokba a külvilág.

Flaschner nagyapa és Flaschner nagyanya egyetlen fia, István, akárcsak az apja, kovácsmester lett. Segédéveit Pécs városában, Jakab Károly műhelyében töltötte. Szögletes kamaszfiúként ment el, és csöndes, határozott fiatal férfiként tért haza. Flaschnerék akkor még úgy hitték, hogy az idegen hely, a munka és a mesterség, a tűz közelsége tették ilyenné, pedig azoknál sokkal nagyobb és sokkal végzetesebb változást okozott benne a szerelem. Jó ideig nem tűnt fel senkinek, hogy a máskor oly készséges és barátkozó fiú esténként, amikor a segédek és az idősebb inasok összeverődtek a felsővárosi sörfőzde melletti csarnokban, valahol másfelé kószált. Kiváltképp Jakabék maradtak gyanútlanok, a tisztesség nem csak erőt ad a múló napokhoz, de védtelenné is teszi az embert. Jakabék nem sejtették, hogy a Tettye felől leereszkedő, szemérmetlen tavaszi virágillatban István már alkonyattól az ő egyetlen gyermekük, Mária kezét fogva ácsorog a kertre nyíló ablak árnyékos oldalában, és nem is suttogva, inkább csak lehelve a szavakat arról beszél a meg-megremegő, majd fázós fogvacogással összerázkódó lánynak, hogy a természet legalább annyira a Teremtő műve, mint a bennünk élő gondolatok, nem helyes hát, ha a természet szava ellen vetjük az akaratunkat, amit a test akar, az végső soron a teremtés szándéka szerint való, milyen lesz az, amikor ők már mint férj és feleség sétálnak kart karba öltve odahaza, egy napsütéses vasárnap délután a folyóparti fák alatt.

Ősszel, a mesterlevelét megkapva István hazautazott, és munkába állt az apja műhelyében.

Október volt, a város határában szellőztették már a pincéket, amikor egy kora délelőtt kocsi állt meg Flaschnerék háza előtt. A csatakos ló olyan fáradt volt, hogy még a hosszúra nőtt füvet se szagolgatta az akácfa tövénél, csak a bőre remegett, ahogy csípte az izzadság. Jakab Károly pécsi kovácsmester a dühtől és a szégyentől sápadtan, összeszorított szájjal ment hátra a boltíves műhelybe, ahol István nagy gőzfelhőket bodorítva éppen a fadézsába merítette a fogójával felcsippentett, áttetszővé kalapált acéllapot.

Abban az évben hamar érkezett meg a tél: leesett az első hó, mire a harmadik kihirdetést követően István feleségül vehette az akkor már leplezhetetlenül gömbölyödő hasú Máriát.

Az esküvő előtt Flaschner nagyanya megölelte és két oldalról megcsókolta a menyasszonyt, lehúzta a kezéről azt a finoman megmunkált, indákból és kusza levelekből összecsavarodó karperecet, amitől egyébként soha nem vált meg, és Mária tenyerébe tette.

A Flaschner-műhelybe az időben már nem csak a városka lakói jártak szerszámokért, és nem csupán a kivezető országútról betérő gazdák álltak meg a patkoltatásra, de a dél felől jövő kereskedők nemegyszer komolyabb, nagyobb megrendeléseket is hoztak, ilyenkor a munka végeztével szekérrel vitték ki az árut a folyóhoz, s a hajósok aranypénzekkel fizettek.

István és Mária fia, János tavasszal született. Aprócska, gyűrött arcú csecsemő volt, aki kisfiúként is törékenynek, vékony csontúnak tűnt, szőke, pihés haját könnyedén felborzolta a szél. Amikor aztán kimondta az első szavakat, hamar megtanult beszélni, s mintha csak a szavak ereje tenné, olyan gyorsan nőtt, akár a sarjadék fűzfák a szigeten. Kicsi korától ott téblábolt a fújtató, az üllő körül, a műhelyben, a tűz és a vas barátságában nőtt fel. Noha az elemi iskolában a legjobban tanuló diák volt, fel sem vetődött, hogy esetleg más mesterséget válasszon, maga is kovácsmester lett. Vállas, kevés szavú kamasszá serdült.

Abban az évben, amikor István az egyleti gyűlésen közfelkiáltással nyerte el az önkéntes tűzoltóparancsnoki tisztet, János segédnek állt az apja mellé.

A Morvaországból ideszakadt Flaschner nagyanyát éppen a fiú szabadulása előtt kísérték ki az utolsó útjára a városszéli katolikus temetőbe. Akkortól fogva Flaschner nagyapa többnyire a kovácsműhely belső sarkában üldögélt, enni se szívesen kelt fel, egy padkán, félárnyékban gubbasztott mozdulatlanul, mintha újra azon a megbízhatatlan tutajon húzná össze magát, ami, oldalán a fiatal szerelmesével, egykoron ide, a város partjaihoz úsztatta őt. Nemigen beszélt, hol a bőrtömlős fújtatóval felszított, kékes lángokat bámulta, hol a már szinte felnőtté komolyodott unokáját nézte. A térdeire még itt, a meleg műhelyben is vastag takarót terített, belülről fázott, azon nem segített semmiféle tűz. Így, a tüzet bámulva búcsúzott el a világtól is. Egy napon, amikor János anyja az ebédhez akarta hívni őket, Flaschner nagyapát hiába szólongatta. Úgy halt meg, a meszelt műhelyfalnak támasztva a hátát, hogy nem is vette észre senki. Hűvös volt a bőre, nagy, megmerevedett szembogarában lobogott a tűz.

A testét Flaschner nagyanya koporsója mellé temették, úgyis tudta mindenki, hogy az utána való vágyakozás szólította el.

A fiúnak, Flaschner Jánosnak a számoláshoz és gépekhez való rendkívüli tehetsége hamar kitűnt, mint ahogyan az is, hogy a rá hagyományozott tudást szűkösnek találja. A műhelyben szinte most már ő volt a mester, noha kétség nem fért hozzá, hogy apja, Flaschner István adta ki mindig a végső szót. Abban is nagy érdeme volt Jánosnak, hogy a családi műhely a szerszámjavításokon és egyéb kovácsmunkákon túl immár a vasúti járműjavítóktól is kapott alkatrészek készítésére megrendeléseket.

Mégis, őt a meglágyult acélnál és a fújtatóval felszított tűznél egy sokkal nagyobb titok, az elektromosság rejtélye foglalkoztatta.

Ott volt, amikor a régi vásártéren felállított cirkuszi sátorban egy olasz mutatványos valami forgó szerkezetet mutatott be, ami hirtelen elővarázsolta az első sorban ülők zsebéből az aprópénzeket. A huszárruhás segédek letekerték a lámpák lángját, s a füstös petróleumszagban a fekete selyemköpenybe burkolódzott olasz közel hajolt az első padsoron ülő városiakhoz.

– Nem a pénz, kérem, nem a pénz.

A lámpákban egyszerre fellobogtak a lángok.

– Az csak apróság, az csak szemét. A szív a titka mindennek – suttogta az olasz. – Cuore. A szív és a ritmus. Mert bizonyított tény, hogy legyen pocegér vagy az Indiákon élő hatalmas elefánt, cickány, rigó vagy ember, a szív, az mindig ugyanannyit ver, s amennyit ver, az maga az élet. Csak a ritmusa más, ahogy végighalad ezen az úton.

A ritmus, amivel ki-ki letölti a maga idejét.

Íme!

Sarkon fordulva a porond közepén csillogó, forgó szerkezethez lépett, majd valamit igazítva hirtelen vakító fénnyel ragyogtatott fel egy üvegbúrába zárt, fekete szénszálat.

A fiú, Flaschner János attól a pillanattól fogva rabja lett a szénből és súrlódásból kipattanó titokzatos erőnek. Esténként, amikor már elcsendesült a ház, és Flaschner István önkéntes tűzoltóparancsnok és felesége a nagy, fatámlás nászágyban feküdtek hanyatt, szótlanul, a gerendákat firtató, nyitott szemmel, János a behúzott műhelyajtón belül finom reszelőkkel és apró, valósággal gyerekjátéknak ható kalapácsocskákkal holmi titkos, csakis az ő számára érthető rendeltetésű szerkezetekkel bíbelődött. Hitt abban, hogy az elektromosság révén áthatolhat a látható, tapintható, s a szem és a kéz számára érzékelhetetlen dolgok között feszülő vékony hártyafalon. Hitt abban, hogy nem csak az izmoknak, a szíveknek és a napoknak, de a látszólag élettelen tárgyaknak is ugyanaz a ritmus rezeg a belsejében, akinek van füle, meghallhatja ezt a finom dobütést.

Három évvel később erről beszélt annak a pirospapucsos, mandulaszemű, a hosszú, barna fonatos haját a tarkójáról a két telt melle közé eresztő, alacsony termetű lánynak is, akit a kovácsműhelyben látott meg. Olyan volt az a lány, mint egy faesztergával gömbölyített játékbaba. Az apját kísérte a városon keresztül a kovácsműhelyig, a javításra beadott szerszámok és a vaspapucsos eke miatt érdeklődtek. Flaschner János egy ronggyal törölte le a kormot az arcáról, de hagyta, hogy a bőrkötényére csorgó izzadság a vállán, a fedetlen karjain csillogjon. Látta, hogy a lány barna szemében apró, fekete pontok ragyognak, s látta azt is, hogy a halántékán egészen szőkésbarnák a kicsiny, göndör hajpihék.

– Hogyan lehet, hogy nem is láttam én még magát? – mondta a lánynak.

– Hogyan lehetne, hogy ne lásson többet, még ha lehunyja is a szemét – nézett rá komolyan a lány.

Attól fogva minden lehető alkalommal találkoztak.

A lány, Kálovits Ilona, szerette óvatosan megtapogatni a fiú gömbölyödő izmait. Volt egy közös játékuk is: János előrenyújtotta a két karját, megfeszítette az izmait, Ilona pedig, akár valami erős faágon, mint egy hintán, függeszkedve lógott rajtuk. Ha nevetett, hátravetette a fejét, így szinte felülről nézett vissza Jánosra, a hajfonata úgy röpködött, mint egy szabadulni akaró, fényes tollú madár.

A házasságról se Kálovits, ez a mészárszéket és kocsmát üzemeltető horvát származású, gazdag paraszt, se Flaschnerék, s különösképpen Mária, János anyja hallani nem akart. Az egyik család a vagyonát féltette, a másik a büszkeségét. Így történt, hogy két évvel a századforduló, az új és boldog ígéretű kilencszázas évek kezdete után János és Ilona végül az akkor már deresedő halántékú Mihály atya előtt fogadtak egymásnak örök hűséget, úgy, hogy az Irgalmasok templomából egyenesen a vasútállomásra siettek. A fiú, azaz inkább már férfi kezében szorongatott barna disznóbőr bőröndben ott lapult az a vaskazetta is, amiben az ideig a kovácsműhely bevételeit őrizték, éppen elfért a kétváltásnyi fehérnemű, az ingek és a lepedő mellett.

Mindenki úgy hitte, még maga a cinkosságot vállaló Mihály atya is, hogy az ifjú házasok az egyesített, soha nem látott gazdagsággal gyarapodó fővárosba, Budapestre vették az útjukat. Flaschnerék azonban éppen az ellenkező irányba, a Monarchia déli határa felé utaztak.

Fiumében szálltak hajóra, s aztán egyheti hajóút után, túl sok jón és kevés rosszon, meglepetéseken és örömökön, és fájdalmaktól és megkönnyebbülésektől sem mentes szerelmi éjszakákon, a szárazföldről idevetődött számtalan más kivándorlóval együtt Amszterdam városának vörös téglájú kikötőjéből indultak el az Újvilágba.

Mire megérkeztek a Staten Island bevándorlási hivatalához, s hinni mertek egymás testének is, s a fedélköz utasait már-már közeli ismerősként üdvözölték minden egyforma reggelen, János hegyesre pödört, vékonyka bajuszt növesztett.

A háromemeletes hajóról levezető, széles palló az Újvilág partján rögtön egy végtelen rakodópartra, s onnan deszkakarámokkal elrekesztett folyosókra vezette őket. Az újabb és újabb járatokon angol és lengyel, orosz és magyar, francia és német, olasz és román nyelvű feliratok igazították a megfelelő útra a frissen érkezetteket. A “magyar” felirat végén álló asztalnál Flaschnerékat már egy magyarul beszélő bevándorlási hivatalnok fogadta.

– Nem, nem beszélek angolul. És nem beszél a feleségem se – tette hozzá, egy pillanatig megtorpanva a szónál. – Németül egy kicsit. Amit nagyapámtól tanultam.

Így, hogy a feleségem, még soha nem mondta idegen előtt.

– És mihez ért? Van valami foglalkozása? – nézett fel rá az asztalnál ülő, fekete ruhás hivatalnok. Szalagos köcsögkalapja az asztal sarkán hevert, mellette egy barna papírzacskó, érthetetlen, színes felirattal.

– Kovács vagyok. Értek a szerszámokhoz és a gépekhez is. És egy kicsit az elektromossághoz is.

– Az jó – bólintott a hivatalnok. – Gépek mindig vannak, itt még több is, mint ember. Írja be ide, fölülre, az első rovatba a nevét, a többit majd én kitöltöm. Csinos a felesége. Szinte még kislány, ugye? Akár egy baba. Maga szerencsés ember. Tudja, amikor én eljöttem Debrecenből, csak ezekhez értettem – mutatta a kezében tartott tollszárat és a jobb oldalt összegyűlt irathalmokat. – Ezekhez értettem, és ezekhez értek most is csupán. Legyenek itt, az Újvilágban boldogok.

Az angol nyelvű papír, amit a bevándorlási hivatal tisztviselője Flaschner kezébe adott, Detroitba, az abban az évben megalapított Ford Motor Company egyik új szerelőcsarnokába szólt. A vonatutazásra Flaschnerék az ablakhoz ültek, nézték az idegen földet. Vörösre festett mozdonykerekek, s felettük a fújtató, fekete gép.

A láthatáron fasor csúcsa kéklett, éppen olyan, akár a hazai.

Detroitban a pályaudvartól táblák mutatták az utat, elvégre nem volt olyan nap, hogy ne érkezett volna új munkás a gyárba.

János már a megérkezés napján munkába állt, hónapos szobát hamar találtak. Hajnalban a derengésben felszivárogtak az udvarról és az utcáról a korai zajok, összevegyültek a szuszogásokkal, hortyogásokkal és forgolódások neszeivel, mélytengeri hangok egy lassan emelkedő háló alján.

Nem is aludni jó, de továbbaludni a legjobb.

Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább.

A gyárban a második nap reggelén, a csarnok előtti sorbanállásnál magyarokkal is összeakadt, lakásbérlethez is ők segítették a fiatal párt, ugyanazon a környéken, ahol maguk is éltek. A műhelyben is dolgoztak magyarok, de őket János nem kedvelte, kerülte a társaságukat. Reggelente valami gyümölcsös szesz szaga érződött rajtuk, ebédidőben elkülönülve ültek félre, nem kérdezték, a fiatal szerelőnek van-e otthonról mit hoznia. Felvidékieknek mondták magukat, ám a beszédük semmi ilyenről nem árulkodott. Egy ízben intettek csak Jánosnak, tavasszal, amikor egy alacsony, vörös hajú ír ember köré gyűltek, aki a munkások önsegítő szakszervezetéről, egymás megbecsüléséről s az öt évvel korábbi, véres chicagói menetről és a közelgő május elsejei felvonulásról beszélt nekik.

– Én dolgozni akarok – állt fel János. – Kevés az időm.

Nem marasztalták. Magának való, szótlan embernek tartották, akinek a vas és az acél a fontos, ő maga is hideg és kemény, nincsenek barátai.

Hideg és kemény és barátságtalan, mint az ezerkilencszázas évek.

Detroit, az acél városa.

Flaschner János kora reggel, még pirkadatkor indult el a gyárba, a vonatállomásonn találkozott a környékbeli Ford-munkásokkal.

Ilona minden hajnalban felkelt vele együtt, de aztán még visszafeküdt az ágyba, élvezte a takaró alatt hagyott saját testmelegét. Délelőttönként járt vásárolni. A papírra, amely tanúsította, hogy a férje a Ford-művekben dolgozik, már az első naptól könnyedén kapott hitelt a zöldségesnél és a hentesnél. Szerette a vásárlás közben megfogni, megtapogatni az árut. Ilyenkor, ha azt hihette, feltűnés nélkül teszi, az arcához emelte a húst, a káposztát, a kenyeret, a kukoricát, s lehunyt szemmel, hosszan beleszagolt, az orrcimpái megremegtek. Hazafelé ráérősen, gyalog sétált. Nézte a magasba törő, vörös és szürke téglájú házakat, a rengeteg ablakot, a nagy, villogó feliratokat, s közben arra gondolt, hogy nem lehet, hogy igaz legyen, nem lehet, hogy minden ablak mögött egy-egy hálószoba, s minden hálószobában egy-egy hitvesi ágy van, s az ágyban emberek, akik mindennél jobban szeretik egymást.

Ezt beszélik, a szeretetet emlegetik, aztán meg úgy alszanak, hogy a közös ágyban öntudatlanul is a fejük, az arcuk kerül egymástól a legtávolabb.

Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre se veszi, de összerakódik benne a bánat.

Nem arra vannak a hétköznapok kitalálva, hogy felszegett nyakkal az eget bámuljuk, hiszen ha így volna, könnyebb volna parancsolni a testnek is.

János megtakarított keresetét abban a kulcsos vaskazettában gyűjtötték, ami hajdan a kovácsműhelyben, az apai házban a pénz tárolására szolgált.

Ment az idő, úgy sorakoztak a napok, mint a csillogó, gömbölyűre kalapált acéllemezek.

A csarnokban a termelésirányítóknak hamar feltűnt az ügyes kezű, szorgalmas, csendes természetű magyar.

Milyen különös: a szeme és a bajszos arca, de még a tartása is; mintha rögtön kötekedni akarna, s mégsem szól egy szót sem.

Fél év múltán Flaschner János már műhelyvezetőként dolgozott.

Henry Fordnak, a Ford Company elnökének rendes szokása volt, hogy minden hétfő délelőtt végigjárta az udvart és a szerelőcsarnokokat. Ilyenkor az üvegkalitkás irodák karosszékben üldögélő, könyökvédős, sapkás vezetőitől az udvart seprő, kéknadrágos segédekig mindenki mellett megállt egy pillanatra, váltott vele néhány szót, és két kérdést tett fel neki.

Mindig ugyanazt a két kérdést, s aztán várta figyelmesen a válaszokat.

Mondja el, mi az, ami nem jól van a gyárban, és mondja el, mi az, amit csinálni kellene a rosszul működő eljárás helyett.

Mindig ugyanaz a két kérdés, s aztán a figyelem.

A hétfőnként feltett kérdésre Flaschner János eleinte csupán zavart mosollyal, fejrázással, hamarosan már tört angolságú semmitmondással felelt.

Ezen a májusi hétfőn azonban már várta, mikor tűnik fel a bajuszos elnök szalonkabátos alakj