“A probléma járva-kelve oldódik meg”-mondást Ottlik etikai tartásaként és a narratív önvizsgálat eszközeként értelmezi Hévizi, aki az Ottlik-vedutában sem tesz mást, mint Velencében sétálva egy problematikus irodalmi teret jár be, választ keresve az értetlenségre és a megérthetetlenre. Hagyja magát vezettetni mások (Jakus Ildikó vagy éppen Ottlik) által, feliratokat böngész, hidakat csodál, és (saját) térképet rajzol. Térképészkedik.

Az Ottlik-veduta bonyolult szerkezetű, kitérőkkel előrehaladó és motivikusan építkező szövegértelmezés, mely többek között arra az elfeledni látszó követelményre világít rá, hogy egy mű elemzésekor a benne nyíltan vagy rejtetten szerepeltetett írások mélyreható vizsgálata nem kerülhető meg. Ezt a műveletet a könyv szerzői – elsősorban is Hévizi – alaposan elvégzik: láthatóan biztos helyismerettel járják be az Ottlik által írt és olvasott művek sorát, és szinte soronként olvassák össze őket, ha úgy érzik, hogy ezzel közelebb vihetnek az “Ottlik-nagyregény” (az Iskola a határon és a Buda) megértéséhez. Így lesz az elemzés szerves részévé Rilke, Karinthy, Verne vagy Dickens, s kerül be a nyomozásba Agatha Christie Wittgensteinnel karöltve. Az ésszerűségen kívül semmi sem szab határt a szövegek játékának, egymásba tükröztetésének. Az össze-olvasásnak eminens példái azok a részek, amelyekben Jakus a Hajnali háztetők átírásait elemzi, vagy amelyekben Hévizi a Verne- és az Ottlik-regények hősei közti szoros összefüggést mutatja ki (például a Jó és Rossz szereplők, Marcell és Schultze esetében, 126.), illetve a Watson–Holmes páros funkcionális hasonlóságára világít rá Bébé és Medve viszonyában.

Talán a vendégszövegeknek tulajdonított jelentőséget mutatja az is, hogy a kötet összeállítását megelőzően, 2003-ban elhunyt szerző- és élettárs, Jakus Ildikó írásai elé Hévizi kivételesen nem helyez mottót, mintha azzal uralni vagy irányítani lehetne értelmezésüket.

A vedutát kézbe véve feltűnő ugyanis, milyen sok paratextus veszi körül, értelmezi és védelmezi a szöveget. Szinte bástyákat alkotnak a mottóként szereplő írásrészletek: a latin mondatfoszlány bár sok mindent jelentő igét használ, talán leginkább a “nem minden hal meg” értelemben áll a könyv elején. Ez a magától értetődőbb, Ottlikra s a szerzőtársra vonatkozó utaláson túl a szöveg túlélési esélyeit is latolgatja. Talán erre születik válaszként a Capriccióban olvasható, egy sajtóhiba történetét feldolgozó rész, mely nemcsak szellemes és textológiai szempontból tanulságos, de beszél a szövegromlás bájáról és az entrópia-tétel megkerülhetetlenségéről is.

A könyv elején álló, két Ottlik-idézet ezzel szemben már nem a megidézetteknek, hanem a megszólítottaknak van címezve. A Budából vett mottó, nagyon leegyszerűsítve, azt állítja, hogy a művészet képes felrázni az embert a katasztrófából, míg a Próza-részlet inkább a munkamódszert jelzi előre: egy regényről sem Ottlik, sem Hévizi szerint nem lehet nem-regényírói eszközökkel beszélni.

A második résztől viszont egyetlen írás különböző részletei adják a mottókat, melyek Hévizi fejezeteinek hangulatát, irányultságát erősen befolyásolják. Ady fiktív levelei Madame Prétérite-hez 1913 és 1915 között jelentek meg, öt részletben. Őlátha-tatlansága a kegyetlen, mégis okos és megértő Nőt jelentette Ady számára, akinek őszintén panaszolhatta el véleményét, amikor úgy látta, más már nem értené meg. Levelei a világháború értelmetlenségéről, mindent elpusztító erejéről szólnak, a Holnapok garabonciása először ezekben a levelekben beszél a Tegnap felértékelődéséről, mely később a verseiben is szervezőelemmé válik. A részletek hiányról, félreértésről, csalódottságról, magányról és elszigeteltségről beszélnek, épp ahogy Ottlik és értelmezőinek szövegei is.

A hiány a könyv minden szintjén feltűnő: a borítón Ottliknak csupán fél arca látszik, amely a tökéletes megértés lehetetlenségére utal, ugyanakkor ennek tudatában mélyebb, alaposabb vizsgálatra szólít fel (Csigó László fotója az arcban való elmélyedést is lehetővé teszi, a ráncok, a kicsit szomorú és nyílt tekintet analízisét).

Hiányzik a könyv másik szerzője, Jakus Ildikó. Bár szövegei itt állnak, s a velük folytatott dialógus nem csak lehetséges, hanem a könyv egyik lényeges eleme (Hévizi Ottó rendszeresen reflektál Jakus korábbi kijelentéseire, megkérdőjelezi és visszaigazolja őket), mégis, fizikai nemléte a hiány állapotáról való beszédet is szükségessé teszi a másik számára. A társ(szerző) a szövegben általában T.-ként szerepel (ritkábban nevén is szólíttatik, de olyankor a távollét eltörlésére tesz kísérletet a szöveg, például: “Volnánk itt Ildivel egy kísérlet kellős közepén.” 210.), mely a rövidítés által nem csak az objektivitás látszatát kelti, a veszteség feldolgozatlanságát is eszünkbe juttatja: minél hamarabb átesni a név kimondásán, a Társ fel/megidézésén.

Ehhez nyújt erőt, biztatást Madame Prétérite is, aki Ady számára éles eszével, megértésével az ellehetetlenülés közelében ad lehetőséget a beszédre. A nem létező vagy már elvesztett társat meg kell teremteni ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni: “kellene nekem egy megszólítható második személy (magamban) […] muszáj értelmes tekintetet látnom magam előtt. Hátha én is értelmesen kezdek visszanézni. Egy idő után.” (211) A látáshoz Adyn és Hévizin kívül Ottlik hőseinek is szüksége van egy másikra: Bébének mindig kell valaki, aki megvilágíthatja a számára, mi és hogyan történt. (Ennek reményében veszi kézbe Medve kéziratát is.)

A hiány érzete átitatja és az egész könyvet személyes hangvételűvé teszi: s az olvasó sem maradhat érintetlen általa. Ez a fajta közös tudás az, ami Ottlik szövegeinek mélyebb megértéséhez segíti Hévizit: a ki nem mondás mögött meglátni a hiány formáját, az apát, a nőt vagy a boldogságot.

A szöveget végigkíséri a boldogság elvesztésének, keresésének problémája. Az Incesione című rész azzal foglalkozik, Bébé miért nem veszi észre, amit mindenki más: hogy eredendően boldog ember. Ez a “közbeszúrás” aztán bővebb kifejtést nyer a 4. fejezetben, melynek Ady-mottójában a költő a férfiúi bátorságot gyáva védekezésnek nevezi. Az 1914 decemberében kelt levél a következőképpen folytatódik: “Az ember arra teremtődött, nőtt, hogy vágyjon a boldogságra, mely el nem érhető, s hogy minden lépésével mégis gáncsot vessen neki.” Hogy ez centrális kérdés Ottliknál, kiderül abból, hogy a két nagyregény címvariációiban milyen sokszor szerepel a gyávaság és a boldogság szó. A boldogság megéléséhez szükséges bátorság azonban az Ottlik-vedutának is kulcsmotívuma, ez látszik abból az Ady-idézetből, mely az önéletrajz jellegű bevezetőnél, tehát kiemelt helyen található: “Madame, szép lett volna meghalni tavaly tavasszal, avagy szép volna élni száz év múlva. De jaj, hiszen ez gyalázatos hedonista vallomás, és talán nincs benne egy fikarcnyi jó és igaz. Tehát: szép volna élni akkor, amikorra élni hívattunk”.

Amikor a könyv Budából vett mottója kapcsán a művek túléléshez nyújtott segítségét említettem, akkor arra is gondoltam, amit a szerzőpáros “élet-krimi”-nek, “regényes élettörténet-analízis”-nek nevez. A szövegek (mind az Ottlik-regények, mind az értelmezések) hátterében önmaguk megértésének célja áll, egy hiány feldolgozásáé, mely minduntalan lehetetlennek látszik. Nyomozni kell egy tett (Iskola), egy érzés (Buda) okai után, nyomozni kell az elveszett alap után. A tét pedig nem kisebb, mint a folytathatóság kérdése.

Ez a nyomozás nem tud, nem képes érintetlen maradni a transzcendentális kérdésektől, mégis, az Ottlik-vedutából hiányzik a bizonyosság. Miközben a szerzőpáros épp azt bizonyítja, Ottlik írásait milyen rosszul látta eddig mindenki, aki azt hitte, hogy az Iskola a “minden megvan” vagy épp a semmi sincs kérdése körül forog, és leginkább az vonható le konklúzióként, hogy “ami megvan, tud nem lenni is” (23.), az is egyértelművé válik, hogy az értelmezésnek is számolnia kell bizonytalansági tényezőkkel. Ady kései versei mögött, melynek gondolati előzményei épp a mottóban szereplő “levelekben” fedezhetők fel, szintén a hit és a hívőség kétségei húzódnak meg – ami különleges hangsúlyt nyer, ha emlékszünk rá, hogy ennek a dilemmának érzékeny tárgyalása épp Hévizi Ottótól származik.

A bizonytalanság faktorát mutatja maga a cím is: a veduta mint tájkép, táj vagy épület távlati ábrázolása, arról az óvatosságról beszél, amelyre egy szöveg olvasója kényszerül. Egy szövegegyüttes térképének megrajzolása tapogatózás, kutatás, s a “végeredmény” mindig saját térkép lehet csupán, bár ha jól sikerül, mások számára is tájékozódásul szolgálhat. A táj, tájolás metaforikája az egész könyvön végigvonul: az Iskola nyitófejezetében Hévizi, Jakus nyomán, mondatról mondatra mutatja be, hogyan “tájolja el” Ottlik az olvasót, hogyan temeti maga alá a szózuhatag a lényeget, magát a kérdésességet (95.). Másutt pedig így nyilatkozik: “Verne. Lehet, hogy most igazából vele kéne beutazgatni az Ottlik-tájat.” (129.)

A tájékozódás kérdésén túl bővebb elemzést érdemelne, ahogy az Ottlik-veduta a térrel játszik. A Monolocale című írás a kortárs magyar irodalomtudományban kivételesen személyes hangvételű, a tényleges beavatást, bevezetést szolgálja: megismerjük azt a pozíciót, ahonnan Ottlik olvashatóvá válik Hévizi számára. Ugyanis csak innen, Velencéből “tudja látni” (21.) Ottlik életművét, a városból, ahol Jakus Ildikóval annyi időt töltött, és ahol elvesztette őt. Az egyszemélyes lakásban, egyben gyászmunkát is végezve gondolja és írja tovább a mindig elhalasztott, közös Ottlik-értelmezésüket. A szűkös és ideiglenes otthon az egykori boldogság helyszínén, még hangsúlyozottabbá teszi a kiszolgáltatottságot és a magányt.

De a városban bejárt terek és sikátorok is az olvasás tereihez kapcsolódnak, az eltévedés, haza-, visszatalálás olvasmányélményéhez. Hévizit nyomolvasó mutatványok segítik a tájékozódásban a textológia területén: a különböző kéziratok időrendi, “szerző” szerinti besorolása, a mások által eszközölt módosítások, “javítások” kimutatása bravúros teljesítmény. Ebből a nagyon alapos és értő munkából derül ki, mikor és milyen kontextusban szerepelnek a kéziratok a főszövegen belül, azaz mi az olvasás tétje Bébé számára, miért, milyen céllal retusálja Medve kéziratát és saját emlékeit.

Ugyanígy külföldön és magányosan érti meg Hévizi teljesebben és pontosabban azt, hogyan gondolhatott vissza Medve és Bébé az elhagyott, elveszített otthonra. S ekkor válik különösen fontossá a felismerés, hogy számukra az otthont mindig a nők jelentették.

Egy másik térbeli mutatvány, ahogy a szerzőpáros hidat ver a félreértett Iskola és a meg nem értett Buda között: “ott folytatódik (kezdődik) a Buda, ahol az Iskola abbahagyta (kezdte). Az összeköltözés-elválás és a halál motívumánál” (229.). Hévizi szerint a Buda rossz megítélése a szöveg bonyolultságából és az Iskola félreértéséből következik, ezért a Budában “Ottlik most megmutatja még egyszer, pontosan, hogy mi van törölve Medve látóköréből. (Gyanítom, azért is, mert nincs író, aki bele tudna nyugodni, hogy addigi legnagyobb művének kulcsmotívumát konszenzuális értetlenség övezze)” (263). Hévizi szerint ez a kulcsmotívum nem más, mint az apa hiánya, melynek feldolgozása tulajdonképpen önnön halálunk elfogadását szolgálja, egy másik, szeretett lény elvesztésén keresztül. (Tehát nem csak mű és mű közötti hídra látni a velencei monolocale ablakából.)

A két regény szoros kapcsolatát, egyazon regény voltát a szerzők többek között azáltal is igazoltnak vélik, hogy míg az Iskola igazi kérdése, ugyan rejtve, már a nyitányban elhangzik, addig a Buda csupán a legvége előtt nem sokkal bontja ki sajátját. A művek egymást értelmezik és pontosítják.

Hévizi szerint Ottlik egységekben való gondolkodása, matematikusi szemlélete érvényesül akkor is, amikor a szereplőket a kéziratokon kívül és belül mozgatja. Elemzéséből kiderül, hogy nem érdemes főszereplőről beszélni, mindig inkább (legalább) két figura viszonya, koincidenciája áll a középpontban. Egy (prózai) kísérlet szükséges elemei ők, melyben a másik egy másik életmodell, alternatíva képviselője, s összhangjuk vagy súrlódásuk egy elvontabb, matematikai modellt rajzol ki. (Vö. Ottlik szavaival: az írás mint “létezés-szakma”.)

Ezt a viszonyrendszer-vizsgálatot támasztja alá az a szellemes és találó kép is, miszerint a szereplők leginkább egy bridzsparti résztvevőiként válnak láthatóvá. Mindig két pár “játszik” egymással szemben – a keresők és kísérletezők (Medve és Bébé), illetve a hitelesítők és megkísértők (Szeredy, Hilbert Kornél, illetve a Nők). Utóbbiak inspiratív elemként kikerülhetetlenek: vágyat keltenek, kérdést támasztanak, s egyben kijelölik a teret, amelyben a másik páros a játékot űzi, a nyomozást végzi, önmagának, önmaga ellenében.

Az Ottlik-veduta önmagát s az általa vizsgált műveket nyomozásként, krimiként tünteti fel. Ez az irodalmilag már-már slágergyanús címke azonban ebben az esetben sokkal árnyaltabb, mint amilyennek elsőre látszik. Az elemzők munkája valóban nyomolvasáson alapul: azokat a simulékony, ködösítő, ám titkokat rejtő részeket veszik szemügyre, melyek fölött a kevésbé türelmes olvasó könnyedén átsiklik, hiszen maga a szöveg törekszik erre.

Jakus Ildikó elemzései abból indultak ki, hogy gyanakvóbban, az elhallgatásokra és elszólásokra koncentráltan olvasta Ottlikot, s arra figyelmeztetett, csapdába sétálunk, ha szem elől tévesztjük a narrátor különállásának hangsúlytalanságát, és az elbeszélőt rezonőrnek tekintjük. Kiindulópontja szerint épp az apró feszültségekre, ellentmondá-sokra kell figyelnünk ahhoz, hogy a kerettörténet által leplezni próbált kétségeket észrevegyük. A nyitófejezetben, Szeredy kérdése alapján ugyanis Bébének újra kell gondolnia, hogy mi élete fundamentuma, s ez a bizonytalanság kényszeríti Medve szövegének újraolvasására.

Miközben azonban a szereplők a múlt, a gyermekkor folytathatóságának esélyeit latolgatják, saját céljaik szerint ködösítenek és egyszerűsítenek is. Az elbeszélő pedig épp ezeket az apró eltéréseket tünteti el: szűkíti látóterünket, csak azt mutatva, amit maguk a szereplők is látnak. Ezért mondhatja Hévizi némi iróniával, hogy szükség lenne egy kérdésdetektorra, melyet épp a legkevésbé gyanús helyek fölött hozhatnánk működésbe. Mindenki nyomoz tehát: a kézirat írásakor Medve, az olvasásakor Bébé – ugyanakkor mindannyian tévednek is. “Mert mindkét figura keresési módjában, pontosabban a látásában van valami hiány, ám ez más és más jellegű.” (131.) “Medve látóterében vakfoltok vannak. Bébé viszont aspektusvak a szó wittgensteini értelmében.” (269.) Ki kell egészíteniük egymás gondolatait ahhoz, hogy teljessé váljon a kép, csakúgy mint Poirot-nak és Hastings kapitánynak vagy Holmesnak és Watsonnak.

Ugyanakkor, mielőtt Ottlik vagy a Hévizi–Jakus szerzőpár szövegeit egy mozdulattal átutalnánk a detektívregények kategóriájába, a szerzők maguk hívják fel a figyelmet a különbségre is: a műfaj szabályaival ellentétben ezek a regények nem terelik el érdeklődésünket a mellékszálak felé, hanem épp az élet fő kérdéseinek újragondolására ösztönöznek: vérre menő, jövőt kockáztató, a túlélés lehetőségeit fontolgató önéletnyomozást folytatnak, melyben “a bűntény a saját életen és a saját életben esett” (138.).

Jakus Ildikó ötletes módszertani kifejezését alkalmazza Hévizi is: a paradox bizalom trükkje (189.) azt jelenti, hogy úgy kell hinni az írónak, hogy közben nem szabad hinni a mesélőnek. Ezt az alapvető gyanakvást és bizalmatlanságot a mindenkori olvasó saját értelmezésére is ki kell, hogy terjessze, Hévizi ezért a narratív elemzések után rendszeresen alkalmaz “ellenpróbát”, ahogy a fizikai kísérleteknél szokás: a tézist összeveti a korábbi szövegváltozatokkal, megnézi milyen változtatás következett be a koncepcióban, s hozzáveszi Ottlik írásba foglalt intencióit.

A Buda szerkezetének precizitásáról, bonyolultságáról ugyanígy, egy-egy mozzanat (például álom a várásról) vagy évszám (1982) kapcsán győz meg minket, hogy végül elhitesse: nem a széthullás és rendszertelenség regénye, hanem az Iskola továbbgondolása, radikalizált kérdezéstechnikával.

Ugyanez a filológiai alaposság néha kifejezetten zavarba ejtő: például amikor Hévizi Ottlik kuláklistáról való lekerülését vagy Sztálin halálát vonja be a szövegelemzésbe, és (némi túlzással) a sajtos metélt piszkálgatásából állapítja meg a kézirat narrátorának kétes szavahihetőségét.

Ha egyesek túlzott szubjektivitást, olvasónapló-szerűséget vetnek majd Hévizi szemére, nehéz lesz érvekkel meggyőzni őket ennek ellenkezőjéről. Mégis, ez a könyv épp érintettségével, személyességével, ugyanakkor filológiai szigorával együtt tud olyan mélyre hatolni az Ottlik-szövegekben, mint régóta senki. Érzékeny, fájó pontok kitapogatása, sőt élveboncolása történik a szemünk előtt, s ennek köszönhetően lesz a mi látásunk is élesebb, a mi Ottlik-térképünk is pontosabb.

Az Ottlik-veduta ahhoz lett hasonló, amilyennek Ottlik szerette volna a Budát: “Lehet járkálni-mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni benne valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott.”

(Kalligram, Pozsony, 2004, 342 oldal, 2400 Ft)