A költőként jól ismert és nagyra tartott Rakovszky Zsuzsa első, a 17. századba helyezett cselekményű s én-elbeszélő gyanánt egy hányatott sorsú, megkérdőjelezett identitású patikáriuslányt felléptető regényének, A kígyó árnyékának 2002-es megjelenése esemény volt; a művet a kritika szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta, írója meg is kapta a megjelenés évében a Magyar Irodalmi Díjat. Ilyen ítéleteket a szerző következő művének szentelt “ismertetésben” egyébként sem szokás ugyan vitatni, mégis hadd hangsúlyozzam itt külön is: véleményem szerint méltán. A kígyó árnyékát minden bizonnyal visszatekintve is az utóbbi, jelentős próza-teljesítményekben korántsem szűkölködő (és Nádas Péter több mint másfél évtizede formálódó nagyregényének megjelenése például még előttünk van!) évtized legemlékezetesebb és legidőtállóbb prózaművei között fogjuk számon tartani. (Vagy legalábbis kívánatosnak látszik, hogy így legyen.)

Radics Viktória Holmi-béli kritikájában (2002/12.) felhívja a figyelmet arra, milyen markáns egyértelműséggel jelöli ki A kígyó árnyékának már a kezdőmondata a fiktív világ koordinátáit s ezáltal az olvasás alapvető játékszabályait. A hullócsillag évében ez a rögzítés, az olvasónak az ilyetén tájékoztatása retardáltabb: a regényben elbeszélt-“dokumentált” tulajdonképpeni történet előtörténetének rendkívül sűrített “elbeszélését” a szerző néhány kommentár nélkül idézett (1950. újév napjától kezdődően 1952. március 8-áig datált) levélre bízza; a narratív főszólam csak a (sokatmondó) Határok című fejezetben, egy semleges-elvont mondattal indul. Ez a domináns szólam ugyanakkor a maga módján nem kevésbé meglepő vagy “egzotikus”, mint egy 17. századi fiktív regényhősnő szereplő-narrátorként való beszéltetése: az elbeszélésnek ebben a szálában egy alig több mint egyévesen elárvult, anyja és egy nagymamakorú öregasszony, Nenne által nevelt, iskolába még nem járó kislány, Kürthy Piroska szemén keresztül látjuk s fülével halljuk, orrával-gyomrával-bőrével érzékeljük (színleg, mert valójában természetesen nem ilyen egyöntetű az imitáció) a világot. Ez a világ – és hogy ez ennyire érzékelhető, az egyúttal arra is utal, hogy Rakovszky ebben az elbeszélőszólamban sem szorítkozik pusztán a Piroska által észlelhető-felfogható dolgok, valóságmozzanatok megjelenítésére – az 50-es évek első felének, a (Sztálin halálát követően) puhuló, ám a társadalmat továbbra is jócskán át- meg átszövő és rettegésben-tartással kormányozó rákosizmusnak a tudathasadt világa. A valaha jobb napokat látott, most vadidegenekkel (s egyben persze más hátterű, más kultúrájú bérlőtársakkal) társbérletekbe kényszerített családok és csonka családok részben dacos-sértett, másrészt a nélkülözéseket enyhítő bámulatos modus vivendit kidolgozó világa, a mindenen-mindenkin átgázoló pártkarrieristák világa, az örökös zsíroskenyér-menüt csak a disszidált rokonoktól érkezett csomagok kiárulásával változatosabbá-tenni-tudás, nemkülönben a “szakszervezet által támogatott tarhonyáshús” – no és persze a spaletta-becsukás, az obligát kettős beszéd világa.¹ (Lásd a katakomba-egyház torz, szánalmas, s mégsem egyszerűen lesajnálható karikatúrájaként a rendszer és a kor sírva-vigadó opponálását – a kispolgári mulatónótáktól a “Krasznahorka büszke várá”-ig és a székely himnuszig [337–339. o.].) Ráadásul a regény túlnyomórészt az egyik legpolgárosodottabb országrész egyik legerősebb patríciushagyományokkal rendelkező városában, Sopronban (Rakovszky Zsuzsa szülővárosában) játszódik; így annál eklatánsabban tárul fel, milyen mérhetetlen pusztítást volt képes véghezvinni a (nyilván szintén nem etalonizálandó) polgári hagyományokban-kultúrában a létező szocializmus alig több, mint fél évtized alatt…

Mielőtt számba vennénk a történetmondás médiumait vagy másként: a regényben föllelhető narratíva-típusokat, majd pedig egy erősen tömörített cselekményvázlatot nyújtanánk, indokolt megállnunk az imént már külön említett, kétségkívül kitüntetettnek mondható elbeszélői szólamnál, amely tehát (látszólag) a cseperedő, elsősorban az anyjába fogódzó, de természetesen a világban egyéb tájékozódási pontokat, hiteles ismeretek egyéb forrásait is igénylő és kereső Piroska szemszögéből láttatja a világot illetőleg mutatja be (még hangsúlyosabban: látszólag, hiszen annál nyilvánvalóan többet) a cselekménynek a számára megélni-megfigyelni adatott szálát. Ha nem is mondható, hogy a gyermekkor mint téma soha nem látott népszerűségnek örvendene mostanság prózaíróink körében, azért többen is felidézték illetőleg megalkották képzeletükben egy-egy központi regényalak gyermekkorát az utóbbi évtized irodalmában. E témákhoz különböző narratív megoldások/eljárások társultak – csupán néhány példára emlékeztetnék: Garaczi László első “lemúr-regényében”, a Mintha élnél címűben (1995) világos utalásokkal “megengedi” az olvasónak a könyv én-elbeszélőjének a szerzővel való azonosítását (természetesen a szöveggel játszható játék részeként), a folytatást jelentő Pompásan buszozunk!-ban (1998) már gyengíti (ha föl nem számolja is) ezen azonosítás lehetőségét, egyszersmind azonban bizonyos Lemúr Mikit is fölléptet én-elbeszélő gyanánt, s nem mindig dönthető el, melyiküktől halljuk, egyes szám első személyben, a beszámolót a különféle iskolai-iskoláskori élményekről. Rakovszky Zsuzsa előző regényének hősnője részletesen² számol be – egyes szám első személyben természetesen – viszonylag sok (kis)gyermekkori élményéről is, Mordecháj könyve című kisregényében Schein Gábor egy (vélhetőleg jónéhány önéletrajzi koordinátával, élménnyel-emlékkel fölruházott) P.-nek nevezett fiút állít a történet középpontjába, akiről az elbeszélő harmadik személyben beszél, s az egyik legérdekesebb megoldást Németh Gábor választja Zsidó vagy? című regényében. Ő tudniillik újra meg újra akként zsugorítja, ha nem is feltétlenül nagymértékű azonosulást lehetővé tevően, de mindenképp az eredetileg idegen, a más intenzív átélésére mozgósítóan csekéllyé a távolságot az olvasó és a regényben eléje állított gyermek között, hogy egyes szám második személyt használ, a befogadó számára így végső soron a külvilágot és saját magát így-úgy megélő gyermek pozícióját, környezetérzékelését (s részben – interpretációját) kínálja föl. (Van a regénynek ennél egyszerűbb-szokásosabb, egyes szám első személyben emlékező-reflektáló narratívája is.) Rakovszky A hullócsillag évében minden bizonnyal el akarta kerülni azt a csapdát, hogy egy öt-hat éves gyermek tudatába próbáljon (alkalmasint ennek megfelelő, szándékos-mesterkélten önkorlátozó nyelven) bepillantást engedni, így azután az érzékletek fókuszában, érzékelő, elszenvedő, illetve a benyomásokra rezonáló szubjektumként Piroska áll, ám hallani nem az ő hangját halljuk: egy majdnem-átlátszó, semleges (bár, mint beszédmódjából kitűnik, nem szenvtelen, hanem vele a szónak több értelmében is együtt-érző) elbeszélő lesz a “szóvivője” (egyfajta “fordítás”, felnőtt-nyelvre-szinkronizálás tehát, amit ez az elbeszélői szólam kínál). Így is feltűnő marad, hogy ez a “kölcsönhang” számos olyan észleletet is rögzít, amelyekre egyszerűen nem terjedhetett ki az adott helyzetben a rá, magára vonatkozó, saját primér észleletei által “fogva tartott” Piroska figyelme, érzékelő-rádiusza, továbbá olyan, a közvetlen érzékelhetőség határán kívül eső részletekkel szolgál, amelyek csakis felnőtt-tapasztalatokat mozgósító értelmező-, összeillesztő-munka eredményei lehetnek³ – mindez, mondom, így is szembeötlő, ám nem feltétlenül érezzük úgy, hogy (következetlenség gyanánt) föl kéne rónunk a regénynek, hiszen ez az idegen, ez a felnőtt elbeszélői hang eleve kiterjedtebb és differenciáltabb horizontot vindikál magának, mint amilyen egy öt-hat éves leánykáé volna. Együtt jár – mintegy óhatatlanul – ezzel az elbeszélő-technikával egy másik sajátosság is, amely egyébként ritkaság az elbeszélő művek narrációjában (de például a Németh Gábor által választott egyes szám második személyű elbeszélésalakításnak ugyanolyan logikus korrelátuma, mint ennek a Rakovszky-féle megoldásnak): a Piroska nézőpontjához rendelt elbeszélő jelenidőt használ. Funkcióját tekintve ez a praesens historicum vagy imperfectum (Angyalosi Gergely; ÉS, 2005. június 17.) természetesen megfelel a jól ismert elbeszélő múltnak (amely csak látszólag múlt: az olvasó számára minden az olvasás, a dekódolás, illetőleg a képzeletben való konkretizálás pillanatában bomlik ki, történik meg).

A történet közlésének-közvetítésének a regény három módjával él: a Piroska által megélt világról tudósító narrátor “életkép-füzére” mellett rokonok és ismerősök leveleiből (továbbá az anya két leveléből) értesülhetünk a történet bizonyos szegmenseiről, valamint részleteket olvashatunk a már özvegy Flóra egyik “udvarlójának”, illetve szeretőjének, a figyelemre méltó műveltségű, ám bizonyosan nem vonzó személyiségű Barthának a naplójából (egy erősen naplószerűtlen, nagyon is nyilvánvalóan irodalmi igénnyel és ehhez mért részletességgel írott naplóból). A “Piroska-féle” történet-mozaikkockák nem folytatják egymást, sorozatukból mindazonáltal “kikerekedik” a cselekmény megfelelő szála, amely azután kiegészül a két másik történetközvetítő instancia révén megtudottakkal. Az ekképpen összeálló történet csupa valószerű, sőt hétköznapi elemből áll, és szövevényesnek sem nevezhető. – Kürthy Piroska még másfél éves sincs, amikor édesapja meghal. Ettől fogva édesanyja, Flóra és Nenne (Flóra egykori dajkája?) nevelik. Óvodába csak akkor, már ötévesen kerül, amikor az anya sógornője kórházba kerül, majd meghal, s Piroska asszonyi gondoskodás (ingyencseléd…) nélkül maradt nagybátyja bejelenti igényét Nenne szolgálataira a háztartásában. A kispolgári-középpolgári családi hátterű, jelenleg gépírónőként irodában dolgozó anya szívesen van a lányával, elfogadta és megszokta, hogy ők egy háromfős család; sokáig nem gondol új házasságra. Megvan a maga helybéli ismeretségi köre (amelyben – amint ezt bátyja gúnyosan szóvá is teszi – túltengenek a háború előtt tekintélyes posztot betöltött férfiak deklasszálódott özvegyei, illetve egyáltalában a környező lepusztult, felborult értékrendű világot mélységesen lenéző magányos nők), akikkel összejárnak; ha a szomszédságban nem volnának ott a megállapíthatatlan társadalmi státuszú, ám lezüllöttségével, lomposságával egyértelműen ellenpólust képviselő Hajnalné meg a bőséges gyermekáldást igencsak szabadosan “nevelő” Holpárék, Piroska végképp sajátosan egyoldalú merítést kapna a felnőtt-világból. – E történetszálhoz egyelőre csak nagyon lazán kapcsolódva belép a cselekménybe a színikritikus-újságíró Bartha, Flóra leánykori gavallérja (szerelemről, amennyire megállapítható, nem volt szó), akivel az asszony újra összefut egy pesti kiküldetése alkalmával. Barthát közvetlenül és bőségesen mutatják be naplójának a regénybe épített részletei: maga a megtestesült döntésképtelenség és felelősségelhárítás. A Flórával való találkozásnak mindazonáltal folytatása lesz: bizonytalan, tétova kezdetek után viszony szövődik köztük. – Közben Flóra Nenne tartósan megürült szobájába albérlőt fogad: a hadifogságból, illetve oroszországi munkatáborból épp hazatért, egyelőre megélhetési forrást is kereső Béres Pista maga a megtestesült szerénység, figyelmesség és pedantéria. Úgy tűnik, saját gyereke nincs (felesége időközben összeállt valaki mással), óvatos-elfogódott, de minden jel szerint őszinte szeretettel fordul a főbérlőnő kislánya felé (érdekes módon inkább Piroska a kezdeményező, és – alighanem éppen, mert önként teheti – azonnal elfogadja pótapának a férfit). Pista, bár leveleiben, kivált az első néhányban, tartózkodóan, visszavonulásra készen beszél erről, egyre nyilvánvalóbb módon gyengéd érzelmeket kezd táplálni Flóra iránt. Közben Piroska – és ez nyilván csak növeli ragaszkodását “a lakó” iránt – óvodába kerül, hiszen nincs már velük Nenne. Keserves időszak veszi kezdetét a kislány számára: amit a kis Évával játszva-érintkezve sokkal védettebb körülmények között, hátországába bármikor visszavonulhatva tapasztalhatott meg, tudniillik önnön másságát, azt az óvodában nap mint nap keményen megtorolják. Az egyik drabális és rosszindulatú óvónő perverz örömét leli abban, hogy kényszeretetéssel kínozza és más, félreérthetetlen gesztusokkal alázza meg. – Tovább sodródnak a “szerelmi szálak”, bár meglehetősen késleltetetten: hogy az irritálóan pedáns, nagyon tisztességtudó, ám sótlan-unalmas Pistával komolyra forduljon a dolog, annak Flóra áll ellen, hogy a Barthával kezdett viszony (amely, legalábbis Flóra részéről s legalábbis attól a pillanattól, amikor úgy döntött, a szakszervezeti beutalót elfogadva elutazik a Balatonra a lánya nélkül, határozottan szerelemnek⁴ tűnik) révbe érjen, annak a férfi alkata, döntésektől való iszonyodása, gyávasága az akadálya. Eljön az ősz, 56 forrongó, reményeket szító ősze; valamit Piroska is érzékel a világ felbolydultságából – anyját többen győzködik, hogy disszidáljanak, aki meg is kérdezi leányát, mit szólna hozzá, Piroska azonban bárányhimlővel ágynak esik, s mire fölgyógyul, helyreáll a határzár, “kitör a konszolidáció”. Ez a “rendeződés” új szakaszt hoz a család életében is: Béres Pista immár ostromolni, de legalábbis erőteljesen sürgetni kezdi Flórát, aki először kiadja az útját, azután azonban megadja magát (ellenállásának feladásában az a hír is szerepet játszhatott, mely szerint Bartha is kiment Nyugatra): győz a gyermeke jövőjére gondoló anya kötelességtudata, és egybekelnek a józan életű, volt hadifogollyal. (A szabadságra vágyó, saját boldogságához még reményeket fűző én ezzel, minden jel szerint, végleges vereséget szenvedett a léte értelmét kizárólag a szolgálatban-önfeláldozásban megtalálni akaró és tudó énnel szemben. A Piroska új apjának kimondott “igen”-nel Flóra régi, függetlenség-, önállóság-tudatán alapuló önérzete is összeomlott, a leendő, majd tényleges új férj ezzel párhuzamosan egyre diktátoribb allűröket kezd fölvenni kettejük kapcsolatában.) – S itt az addig minden töredezettség ellenére meglehetősen aprólékosan, jelentősebb időbeli hiátusok nélkül elbeszélt történetben váratlanul csaknem egy éves ugrás következik⁵ – expressis verbis nem esik szó róla, de a “nagymama” nyilván meghal. Piroska egy nyári napon a reggel nem mutatkozó Nenne nélkül indul az óvodába; el is téved és csak hosszú, kalandos (szimbólumokat nem nélkülöző, s nyilván külön is elemezhető) úton, estére ér (lázas betegen) haza. Kiderül (persze rögtön sejthető volt), hogy azon a bizonyos napon Nenne nem véletlenül nem jelent meg érte, hogy az óvodába induljanak, tudniillik meghalt. Az iskola előtti utolsó nyár maradéka gyorsan elröppen, ám még mielőtt elsősként látnánk viszont Piroskát és búcsúznánk el tőle Pászlerék konyhájában, ahol a lelkes materialista Pászler bácsi Lajka kutya 1957 novemberi űrutazása kapcsán a (természetesen teljességgel transzcendenciamentes) tudomány megállíthatatlan diadalútjáról áradozik neki, a regényben Szökés címmel egy igen érdekes, a történethez abból markánsan kilógva hozzátartozó fejezet következik, erre azonban később fogunk majd visszatérni.

Hálás és kézenfekvő téma Rakovszky (költői) epikájának költészetével, kiváltképp az utóbbi bő másfél évtized-béli költészetével való összefüggéseit kimutatni. Nemcsak a két regény között mutatkozik (minden különbözőségük ellenére) szerves kapcsolat; feltűnő az átjárás a szerző versvilága, -szcenikája, a verseiben felléptetett/megszólaltatott alakok és a regények között is. E kapcsolatot-folytonosságot az elemzők közül megemlíti Szi-lágyi Ákos a 2000 “Margináliái”-ban (2002/9.), Gács Anna meglehetős részletességgel szól róla A kígyó árnyéka kapcsán (Jelenkor, 2003/9.), ám még szembeötlőbbek az egymásra-rímelések a versek és A hullócsillag éve vonatkozásában. A Hangok című kötetből (1994) az azonos című ciklus szerepverseinek szinte mindegyike beillik “előtanulmánynak” illetőleg variációnak az új regény alakjaihoz, élethelyzeteihez avagy enteriőrjeihez (különösképpen a Jób, az Öregasszony, a Narkomán, A hetedik év, a Négy sör után, A trónfosztott királynő [alakja és környezete egyértelműen a regénybeli Hajnalné előképe] és a Nők egy kórteremből.) De ebbe a sorba kívánkozik a Fekete-fehér című ciklus Gyerekkori öreg nők című darabja is – költői mikrokozmoszban még soha ennyi reményvesztett, fonnyadt, elhízott, vagy az öncsaláshoz görcsösen ragaszkodó vagy tárgyilagos (lesújtó) önképpel bíró, ám lepusztultságukért mást-másokat felelőssé tevő s ilyeténképpen megátalkodottan bosszúszomjas, maskarává kifestett vagy még csak ki sem festett, lompos, sőt nem egyszer visszataszító nőt, mint nőtársuk, Rakovszky Zsuzsa költészetében, utóbb pedig prózájában is! Ugyanakkor a létező szocializmus sivár, talmi díszletei és rekvizitumai sem A hullócsillag évében örökíttettek meg először Rakovszkynál – mindnyájan emlékezhetünk arra a bőséges invetáriumra, amelyet nagy verse, a Decline and fall kínál.

Ez a formai tekintetben merészen kísérletezőnek aligha nevezhető (mindazonáltal a narrációt illetően akár “újításnak” is nevezhető sajátosságával, az öt- illetve hatéves Piroska szemszögének dominanciájával azért mégiscsak kitűnő) regény nem vonakodik magára venni a műfaji konvenciókat. Aligha kétséges ugyanakkor, hogy íróját a legélénkebben, mondhatni a legmakacsabbul a (belső és külső) szabadság kérdése foglalkoztatja.⁶ A hullócsillag éve, az én olvasatomban, a(z imaginárius) szabadság, erkölcsi és cselekvési szabadságot is értve ez alatt, valamint (az annál valóságosabb) kényszerek/szerepkényszerek, kiszolgáltatottság, a különböző autoritásokkal szembeni (többnyire fogyatékos) emancipáció, az emberi játszmák, az öncenzúrázott, a “megvalósuláshoz” közelítve mindinkább önnön karikatúrájukká váló vágyak által kijelölt térbe kívánkozik: ez az a tér, amelyben szereplői (hogy jobbára kényszerpályákon, inkább öncsalások és megalkuvások, semmint puszta kompromisszumok pányváján, azt ezek után már mondani sem kell) éreznek-szenvednek-mozognak-cselekszenek-színlelnek.

Esetleges reflex-szerű föltételezésünk, hogy a szabadság megkérdőjelezhetetlen, axiomatikus érték volna, mely minden további nélkül a “jó” pólusának, míg a korlátozottság, a másoktól, az írott és íratlan törvényektől, szabályoktól való függés automatikusan a “rossz”-nak felelne meg, már a “Piroska-történetszál” első két fejezetében megdől. Piroskában, amikor nemszeretem-helyzetekbe kényszerül, amikor korlátozzák a döntési, illetve mozgásszabadságát, amikor valamely nyomasztó fensőbbség a (nem ritkán megalázó) helyéhez-helyzetéhez szegezi, természetszerűleg fölébred a menekülés ösztöne. Ellenösztönei viszont arra tanítják, hogy a szabadság birodalma, az egyénként való különállás birodalma veszélyes, mert egyszersmind a védtelenség, a kitaszítottság birodalma is. Lehetne vitatkozni azon – különösebb tanulságok nélkül alighanem –, hogy ez mennyiben a szenzibilis, a saját korosztályához tartozó gyermekek közt magát újra meg újra idegennek érző, félárva kislány speciális tapasztalata,⁷ mindenesetre tény az, hogy Piroskának alapvető élménye a világ egyensúlyának billenékenysége, épségének törékenysége: lehet, hogy a határok korlátoznak, de védenek s így biztonságot is nyújtanak. Az otthonos világ határán túl mindenütt az ismeretlen (fenyegető) birodalma terül el: egyetlen óvatlan lépés-mozdulat, és valamely (korábban föl sem ismert) határ túloldalán találhatjuk magunkat, kiszolgáltatva a szabadságnak, ami nem más, mint: kiszolgáltatva az ismeretlennek, a kételyeknek, az apróbb és a fundamentális, egzisztenciális félelmeknek.⁸ “Ha átlépünk egy határvonalat, mindenestül átlépjük. Ha csak a térdét nyúzza is le, attól fél, meg fog halni, mert már nem tökéletes – átlépte azt a határvonalat, amely a jót a rossztól, az épet a tönkrementtől elválasztja. Mert nemcsak a dolgok – ő maga sincsen biztonságban, ővele is bármikor történhet valami visszafordíthatatlan. A teste az, ami kiszolgáltatja a véletlennek, az elromlásnak és a halálnak – a lelke szabadon járkál ide-oda a részekre szabdalt világban, egyszerre lehet minden, minden történet minden szereplője. De a teste odaszegezi a nevéhez: Piroska –, az életkorához: öt év, a szőkésbarnaságához, a szemüvegességéhez […]” (12. o.) Ám az idézet egyszersmind félrevezető is: a lélek szabadon-kószálását a világban értékként tételezi, szembeállítva az őt konkrét koordinátákhoz, helyhez-időhöz-tulajdonságokhoz bilincselő test nyűgével. Ezzel szemben az értelmezőnek – ismervén Piroska saját maga valós (egy és oszthatatlan, önazonos) voltára, tényleges létezésére vonatkozó kételyeit⁹ – lehetetlen nem gyanakodnia arra, hogy például a Ketten című fejezet végén Piroska önfeledt ujjongása (“Mossál körbe, mossál körbe!” – 176. o.) nem csupán az anyai harag közös játékká enyhülése fölötti megkönnyebbülésé, hanem arról is szó van, hogy ez a körbemosás is kijelöl egy biztonságérzetet nyújtó határt: mintegy kétségbevonhatatlan ténnyé teszi Piroskát a létezők világában. Az sem véletlen, hogy tisztázatlan és tisztázhatatlan, azaz ambivalens a viszonya Piroskának a korláttalan, tobzódó szabadságot mintegy megjelenítő, “neveletlen”, a nyers, való világot illetően nála összehasonlíthatatlanul tájékozottabb Holpár-gyerekekhez, jelesül is a “kis Évá”-hoz.

Amikor az elbeszélő “Piroska szemével” egyszer lehajtott fejű áldozatnak (21. o.), másszor valamely, a régi világból, lányságának világából való emlék, déjà vu hatása alatt nosztalgikusan lelkendező illetőleg ábrándozó, visszafiatalodott már-már bakfisnak (120–124. o.), megint máskor tétovázó-riadozó szerelmi konspirátornak (247–248. o.) láttatja az anyát, akkor annak szinte mindvégig erőnek erejével elfojtott (ám teljességgel elfojtani nem tudott) belső konfliktusát jelzi: az erősebb gravitációs tér, a kötelességé, alapvetően fogva tartja Flórát, innen az áldozat-identitás, ám a (néven természetesen nem nevezett) kanti kötelességetikával természetes késztetések állnak szemben (egy harminc év körüli vonzó nő esetében hogy’ is lehetne másként?), kvázi a “lázadás parazsa” gyanánt. A morál a kötelességteljesítés már-már apácai élettel párosuló “szabadságát” írja elő a leányáról gondoskodni köteles ifjú özvegy számára, az ösztönök (köztük a szabadságvágy) azonban a huzamos és jószerével teljes elfojtottság következtében Flóra esetében is kiváltanak némi kukta-effektust. Az egyik szelep a balul kiütött Bartha-epizód, a másik, ettől nem független, a nyugatra szökés ugyancsak tétova képzelgésnek megmaradó (illetőleg a regény utolsó előtti, a Határok című fejezettel egyfajta keretet alkotó, Szökés című fejezetében vízióvá transzformálódó) terve (322–323. o.). Hasonlóképp antipódusa Flórának saját, erkölcsi skrupulusokat, önkorlátozást, lemondást nem ismerő bátyja, mint ahogyan Piroskának a vadóc kis Éva (a Holpár-lány). De inverze Flóra józanságának, már-már az aszkézissel határos fegyelmezettségének a boldogságvágyát (szereleméhségét?) ismétlődő kínos, sőt megalázó helyzetekbe kerülés árán is kiélő szőke Médi is.¹⁰

Úgy vélem, torzítás vagy durva egyszerűsítés nélkül elmondható, hogy a regénynek három főalakja van: Piroska, az édesanyja és az utóbbi özvegykori “kalandja”: a nem mindennapi reflexiós képességgel bíró, ám a saját infantilizmusán való, meggyőzően deskriptív, ám végső soron meddő, sőt unalmas rágódáson túl soha nem lépő, saját negatív, többé-kevésbé önironikus énképébe magát befalazó színikritikus, Bartha. Az empatikus gyermeklélek-búvár (vagy a zseniális visszaemlékező?) hozzáértésével “megrajzolt” Piroska belső bizonytalanságairól, szorongásairól-félelmeiről, gyanakvásairól már szóltunk. Egyoldalúan női környezetben, ráadásul, kettős-tudatú (a fennállót, a nap mint nap tapasztaltat alapvetően elutasító, ám vele nyíltan szembehelyezkedni nem tudó) környezetben cseperedő félárva leányként nincs könnyű dolga: szelíd-melegszívű “nagyanyját” túl ritkán látja ahhoz, hogy Manci egyike lehessen világa kulcsszereplőinek, a zsörtölődő, ám jólelkű Nenne sajnos ápolatlan, műveltségbeli fogyatékosságát még Piroska is érzékeli: a kislány világához szorosan hozzátartozó, mégis inkább taszító jelenség, az ismerős nénik közül egy sem tudja megnyerni a bizalmát, vagyis a rivális nélküli, kizárólagosnak mondható Bezugsperson Piroska életében: az anyja. (Első találkozásuktól fogva gyorsan erősödik a kötődése a “lakójuk”-hoz, ami félárva voltának nagyon is érthető folyománya, ám hogy ez a kötődés a regény által elbeszélt időben méllyé vagy meghitté is vált volna, arra nemigen utalnak jelek.) Piroska ragaszkodása az anyjához éppen ezért görcsös, anomáliás. Életkora rég nem indokolná ezt a kisajátítás-számba menő csüggést az anyján; élethelyzete s kettejük lelki alkata és viszonya (valamint az anyja választása, hogy magára vette, sőt néha már-már mintha túl is teljesítené ezt a “rám minden körülmények között számíthatsz!” szerepet) annál inkább. Ugyanakkor Flóra mégiscsak társadalmi kötöttségek között élő (s persze a biológiai meghatározottságnak sem híjával lévő) hús-vér ember, vagyis személyiségének szükségképpen van egy leánya számára fel nem deríthető része. Bár összetartozásukat és a maga védő-óvó szerepét az anya alighanem nap mint nap megpecsételi a leányának való énekléssel, Piroskát többnyire elfojtva bár, ám folyamatosan nyugtalanítja, kvázi készenlétben tartja annak tudata/sejtelme, hogy anyja nem teljesen és egyedül az övé, legalábbis nem az abban az értelemben, hogy figyelmét, jóindulatát (szeretetét?) ne tudná hosszabb-rövidebb időre eljátszani. Magyarán: minden hiteles magyarázat, minden valóban megbízható, elernyesztő megnyugtatás kútfeje az anyja, aki azonban Piroska számára újra meg újra maga is mint titok, talány jelenik meg. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a Janus-arcú tapasztalat/megérzés szorongást olt belé; nemcsak az apahiány, hanem ez a nyugtalanító bizonytalanság is oka annak, hogy úgyszólván odaköltözésének pillanatában kisajátítja magának jólelkű és megbízható, ám veszély- és szeszélyes személyiségzátonyokkal és személyiségörvényekkel mindenesetre akár őt, akár mást aligha fenyegető lakójukat, Pistát.

Az előző regény bírálatában Radics Viktória megállapítja, hogy Orsolya anyjához való viszonya leírható “a Melanie Klein által hasításnak nevezett pszichikai jelenség”-gel. “A gyermek lelkében létrejön a »jó anya« és a »rossz anya« képzete – így Radics Viktória –, és küzd magával a »jó anya« megóvásáért, majd a két kép összeszereléséért.” Aligha szükséges részletesen érvelni amellett, hogy lényegében Piroskánál is ugyanerről van szó. “Ha/amíg az anyám fizikailag mellettem van, ha/amíg szorosan hozzásimulhatok, nem tud kihátrálni saját teste, arca mögül, nem tud megkettőződni illetőleg orvul átcsusszanni valamely olyan szférába/dimenzióba, ahová nem tudok vele tartani.” Pontosabban: tud; ilyenkor válik révedezővé a tekintete, fagy arcára az a bizonyos üvegmaszk; nincs fájdalmasabb büntetés, árulás, mint amikor az anyja így szökik meg vagy zárkózik be előle.

Az anyáról, Flóráról nem sokat tudunk meg. Számos hozzá írott levelet olvashatunk, különböző személyek tollából; neki magának két puritán, de sima, gördülékeny stílusú (kifogástalan helyesírású) levelét ismerhetjük meg: egy a kórházi szülőosztályról a férjének írtat, valamint egy bizonyos, vele közelebbről meg nem határozott viszonyban álló Lillynek szólót – az előbbi viszonylag szűkszavú, ám harmonikus és szeretetteljesnek ható levél; joggal feltételezhetjük, hogy Flóra boldog házasságban élt egyetlen leányának tragikusan korán elhunyt apjával. Az anya neve: Stark Flóra, rendkívül, már-már didaktikusan beszédes. A név is hordozza az alak (Piroska által, mint mondottuk, nem egyszer – ha nem is pontosan így, ám – igen erőteljesen érzékelt) ambivalenciáját: a “Flóra” szelídsége, hajlékony, sőt sebezhető lágysága, meghittsége forr össze ebben a névben a gyermekét egyedül eltartó és nevelő, céltudatosságra, pragmatizmusra, adott esetben keménységre kényszerített asszony nolens-volens erejével. Külsejében is hasonlóan kétarcú az anya: a bricsesz, az ormótlan, télikabát puritán-férfias (de mindenképp aszexuális), már-már katonás külsőt kölcsönöz neki, sűrű fürtjei mégis mintha femme fatale-szerűek lennének, sőt, mihelyt víz éri ezt a hajat: hajmosáskor (21. o.) vagy ha Flóra megázik (18. o. és 113. o.), még a Medúza-fő démonisága is földereng Piroska számára.

Az anya belső konfliktusairól, lemondásának, a leányáért való áldozatvállalásnak a (valamelyest önáltatóan ártalmatlanított, nevén-nem-nevezett) megéléséről már szóltam föntebb, amiként azt is megtudhattuk, miképpen s mely egyéb (már akár reális, akár csupán elképzelt) lehetőségekhez képest lett belőle Béres Istvánné. Nagyon valószínű, hogy minden olvasóból heves berzenkedést, elutasítást vált ki a regény legkidolgozottabb férfiszereplőjének, az “érdekesen csúnya”, ám arcán a “szellem jegyét” viselő Barthának az alakja. Ez a kétségbe nem vonható tehetségét, elemzőképességét és íráskészségét gyakran (többnyire?) szánalmas, amatőr-provinciális színielőadásokról tudósítva aprópénzre váltó humánértelmiségi irritáló figura. Már-már embertelen, de mindenképpen jellemtelen és férfiatlan emberre vall, hogy senki és semmi nincs olyan fontos számára, hogy érte/azért bármiféle konfrontációt vállaljon. Nem lehet annyira unt-utált számára egy játszma (pedig milyen ócska és csömörletes számára E. minta-menyjelölti buzgólkodása az apja körül és egyre ismétlődő ripacskodása, nagyjelenetei a kettejük kapcsolatában), hogy következményestül vállalja a tábla fölborítását. Ezt természetesen tudja is magáról (önismeretből, legalábbis alkatának e lényegi vonását illetően, alighanem jeles jár neki): passzivitását, meghunyászkodásra mindig kész voltát és a döntésektől való rettegő irtózását fel-nem-nőttségére vezeti vissza, puhaságát, akaratgyengeségét önnön tekintélyfüggéséből eredezteti. Ám fel sem merül benne, hogy túl is lehetne, sőt kellene lépni a diagnózison, hogy e jellembéli hendikepjeinek ellensúlyozására tennie is kellene valamit. Önironikus auto-viviszekciója során ugyan nem kíméli magát, csakhogy ez az ön-kipellengérezés avagy -pocskondiázás mindennapos, tét nélküli rutinná vált, Bartha valósággal tetszeleg önmaga előtt ebben a szerepben, s a dolgot a maga részéről ezzel elintézettnek tekinti. De nemcsak ez taszító benne: a kéjes, “de” meddő önostorozás nagyszerűen megfér benne az intellektusához, kritikus önreflexiójához teljességgel méltatlan (inkább Ferikére, Flóra merőben más [vagy mégsem annyira más?] alkatú bátyjára hajazó) egocentrizmussal, sőt mondhatni akár: önhittséggel. Alkalmi szeretőjének, “Édi-Hédinek” az esetében inkább csak saját magával évődve játszik el a gondolattal, hogy az aktus után faképnél hagyott kis vidéki színésznő netán “vízbe ölte magát” (150. o.), de E.-re vonatkozóan már hosszan-színesen és meggyőződéssel (!) fantáziál arról, hogy a nő az ő elveszítésének puszta lehetőségével szembesülve kétes-veszélyes alakoknak adta oda magát vagy öngyilkos lett (282–286.; 291. o.), amiként azzal is teljességgel reális, sőt várható lehetőségként számol, hogy Flóra, ha hiába várja őt a Balatonnál, csapot-papot otthagyva rohan hozzá, a távolmaradóhoz, sőt kvázi még botrányt is csap féltékenységében (vagy aggodalmában). Bartha üldözési mániája is egocentrizmusából fakad: van ő annyira fontos, hogy az egész világ, sőt adott esetben még a természet(felett)i erők is összeesküdjenek ellene (vagy érte) [290., 291. o.]. Ez valódi naivitásnak tűnik, amellyel ugyanolyan keveset tudunk kezdeni, mint önáltatásaival, álnaivitásával, a saját tudása előli bujkálásával. Kritikus helyzetekbe kerülve vagy azok felé sodródva előszeretettel kérdezgeti G.-t, szelíd, bölcs és tárgyilagos (persze kevéssé kíméletes) barátját: mi is tulajdonképpen a helyzet, mit is tegyen. Ugyanakkor már az is gyávaság, hogy elhiteti magával, szüksége van erre a külső instanciára, hiszen a naplója által tanúsított elemzőképessége ismeretében biztosra kell vennünk: a mégoly vesékbe-látó G.-től aligha tudhat meg bármi olyat, amit ne tudott vagy legalábbis tudhatott volna maga is.

Arra a voltaképpen korántsem természetes tényre, hogy megszökik Flóra, vagyis a lehetséges Flóra-szerelem elől, nagyjából három magyarázat képzelhető el. Naplójában egy helyütt (293. o.) arról ír, hogy Flóra milyen erős és önálló – nos, ha ezt ő is így látja, két kézzel kellene kapnia az alkalom után, hogy összekösse vele az életét, elvégre azt nagyon is jól tudja saját magáról, hogy neki, ezzel a gyámolításra és szülői tekintélyre szoruló gyermek képzetére fixált énképével, pontosan ilyen határozott, erélyes (s mindezért csodálható) anyapótlékra van szüksége. Hogy mégsem Flórában véli megtalálni a megfelelő alanyt, illetőleg hogy ilyetén igényeinek a kibírhatatlannak lefestett (ám szenvedélyes odaadással játszmázó) E.-t inkább megfelelőnek tartja, annak, mint említettem, nagyjából három oka lehet: az egyik, hogy – E.-vel ellentétben – Flóra, mint anya, foglalt; van egy leánya, ami akárhogyan is, nyilván akadálya lenne, hogy (in praxi) a kívánt módon és mértékben a fiává fogadja Barthát (akinek, könnyen lehet, hogy nem is volna ínyére, hogy osztozzék a “mamán” egy kvázi-testvérrel). Egy másik lehetséges ok Flóra önállóságának, felnőttségének a természete. E.-vel tudniillik minden jel szerint ad infinitum játszhatják jól begyakorolt, meglepetéseket nem tartogató, unásig ismert forgatókönyvű játszmáikat, amelyekhez Flóra – fölöttébb valószínű – nem lenne partner. Bartha ugyan visszatérő jelleggel azt állítja: elege van ezekből a kisded játszmákból, ám a lelke mélyén nyilván nagyon is érzi: nem tudna meglenni nélkülük. A harmadik lehetséges ok, hogy Bartha érzi: Flóra igazán beleszeretett, s ugyanakkor automatikusan azt tételezi föl, hogy ez a szerelem nem a valóságos, gyarló Barthának, hanem e szerelem által megemelt, idealizált “javított Bartha-kiadásnak” szól, csak egy ilyennek szólhat, s ha idő és mámor múltán kiderül a “csalás”, ő hiábavaló igyekezettel lesz majd kénytelen megfelelni a Flóra lelkében, képzetvilágában addig őt képviselt, Barthának hitt ábrándképnek – mindaddig, amíg (várhatóan nem sokkal később) az asszony el nem hagyja. (Erről a jóslatáról a könyv 293. lapján olvasunk, amihez hozzájön a saját kijózanodásától-kiábrándulásától való anticipatív szorongása is [326–327. o.].) Egy lehetőséggel azonban nem számol, amikor Flórával való kapcsolatát magában kettejük össze-békíthetetlen ellentétével érvelve állítja lehetetlennek, jövőtlennek – s ez azt mutatja, hogy mégsem mindig és nem mindenkivel szemben olyan dörzsölt pszichológus, mint önmagára és megszokott játszótársnőjére, E.-re vonatkozóan –, avval ugyanis, hogy amilyennek ő az asszonyt látja (magabiztossága, céltudatossága, önállósága és erkölcsi feddhetetlensége), valójában könnyen lehet, hogy ha nem is kifejezetten maszk, de pajzs/páncél: Flóra önmaga elől is elfedi velük bizonytalanságát, kísértésbe-vihetőségét; egyszerűen azért, mert sem az egzisztenciális szorongás luxusát, sem – egy prűd, kárörvendő, ráadásul a spicliség szellemétől áthatott, viszonylag kis városban gyermekét egyedül eltartó fiatal özvegyasszonyként (aki “mellesleg” nyilván úgy érzi, neveltetésének, egykori szülői háznak is tartozik a makulátlan jó hírrel) – azt nem engedheti meg magának, hogy bárki kaján kibicnek támadási felületet nyújtson.

Bár a felelősséggel járó autonómia minden formájától, az integer személyiségtől “szűkölve menekülő” Bartha Sándor afféle Prügelknabeként emeltetik ki a regénynek a maguk módján úgyszintén sunnyogó, erkölcsileg kétes magatartásukat külső körülményekből eredeztető figurái közül (Flórának a felelősség elől a naiv-követelőző gyermek szerepébe zárkózó bátyja legalább nem analizál és moralizál folyton), benne csupán kulminál, illetve szabatos (bár nem egyszer a kelleténél szófecsérlőbb) mondatokra váltódik az a “Nem ér a nevem!” iránti hajlam, amely egyfajta morbus hungaricus-ként szippantja magába és tartja fogva A hullócsillag évének szinte minden szereplőjét. Annyira így van ez, hogy a regény alakjai által (s ez alól, ha van egyáltalán kivétel, egyedül Piroska “nagyanyja” és talán egy mellékszereplő, az “élesre vasalt nő” látszik annak) magatartásukban, tetteikben, reflexeikben lépten-nyomon elárult, ha nem is épp kiszolgáltatottság-igény, de függésvágy, azaz a függőséghez való – természetesen a legritkább esetben bevallott – ragaszkodás magát az ábrázolt korszakot, a késő-rákosizmus jelentősen fölpuhult, ám továbbra is szigorúan ellenőrzött és az állampolgárok (a nép) folyamatos félelemben-tartására alapozott diktatúráját is más megvilágításban láttatja. Ennek a (legalábbis a magánszférában félreismerhetetlenül jelenlévő, sőt magatartásvezérlő) függőség-igénynek az infantilis gyökerei világosak. Nincs a regény részletezőbben megrajzolt figurái között olyan, aki ne igyekeznék a felelősséget, a meghozandó döntések, mindenekelőtt az adott helyzetekben a lehetséges ellenszegülés, a konvenció-, egyezményszegés vagy a tabu-semmibevétel felelősségét valamilyen külső körülményre áthárítani. (Egymást pedig – ha valamely harmadik személy valaki olyanon talál erkölcsös magatartást, megbízhatóságot, egyenességet számon kérni, aki épp az ő függésvágyuk tárgya – még vehemensebben mentegetik, mint saját magukat.) Nehezen lehetne hiteles szabadságigényről beszélni olyan emberek esetében, akik a számukra kínos-fájdalmas-megalázó helyzetekből avagy játszmákból való szabadulásukat rendre vagy a helyzetek “spontán megoldódásától” vagy valamiféle “Deus ex machiná”-tól várják.¹¹ Ez, vagyis a korból a szerző által exemplumként kiemelt alakoknak a felelősségtől való menekülése, illetőleg passzív csodavárása nyilván nem teszi elnézővé a mai olvasót sem az adott-kori, sem semelyik diktatúra iránt, de hogy olyan borzasztóan nagy erőszakszervezetre lett volna szükség a rezsim hatalmának fenntartásához, az iránt óhatatlanul kételyei támadnak. (S aligha indokolatlan, ha Madách szavai jutnak eszébe: “…a tömeg / A végzet arra ítélt állata, / Mely minden rendnek malmán húzni fog, / Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel: / Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri, / És új urat keres holnap magának. / Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, / Ha a gazdának szükségét nem érzi? / Ha kebelében öntudat lakik?” [Egyiptomi szín])

Meglehetősen nyilvánvaló a regényben az utolsó két fejezet különleges státusza. Eleddig minden narráció-fajta és minden történéshordozó elem, levelekkel, “naplórészletekkel”, álomleírásokkal együtt, belesimult a cselekmény medrébe; semelyik váltás nem zökkentette ki önmagára külön magyarázatot követelő módon az olvasót. Mivel ez A szökés és az Élet az űrben címűekre nem áll, e kettőnél indokolt külön is elidőznünk. E két fejezetet annak ellenére érezzük elkülönülni a történetmondás végül is egységes folyamától, hogy nagyon is megvannak a regényben a kapcsolódási pontjaik. Pászler bácsi fröccsös-harcos optimizmusa (Élet az űrben) mélységesen – ugyanakkor fájdalmasan – ironikus keretet alkot a regény legelejére iktatott “a ti Sándor bácsitok” aláírású, 1950-es újévi levéllel. Abban “szomorú ünnepről” esik szó, arról, hogy egy bizonyos Géza, akire tizenegy hónapos börtönbüntetést szabtak ki, “Karácsony estéjén az Ávó városházpincei fogdájában […] hallgatta a toronyóra ütését”. Vajon milyen fénytörésben láttatja ez az emberi (jelesül a szovjet) tudományról és a határtalan fejlődésről szóló kapatosan diadalmas mondatokat? Az ember aligha kérdezhet mást, fanyarul vagy keserű indulattal: Ennyi?! Kidugtuk a csápjainkat az űrbe, és már ragyog is ránk az üdvösség napja? Halleluja?! És a történelem szekrényében a hullahegyek? A földalatti fogdákban, nemritkán veréssel, megfélemlítéssel “átneveltek” igazában soha ki nem heverhető traumája?! A szovjetek fellőtték az űrbe Lajka kutyát, s ez egyben azt is jelenti, hogy nem voltak politikai perek, kirakatperek, deportálások, ártatlanul meghurcoltak?? (Külön tragikomikus adalék, hogy a fröccs mellé az ujjáról baracklekvárt nyalogató amatőr természettudós még 1957-ben is Rákosi elvtársat parafrazeálja, majdnem idézet-számba menően: “az ember… […] – vagyishogy a haladásnak… [ráadásul az űrkutatás, azaz az égbolthoz, a csillagokhoz igencsak szorosan kapcsolódó tudományterület apropóján mondja ezt], szóval nincsen határa!”)

Ám így együtt ez a két (természetesen erős kontrasztot alkotó) utolsó fejezet az első rész Atomok és kísértetek című fejezetével is korrespondeál. Bár A szökés című fejezet történésének – hiszen itt is realisztikus aprólékossággal ábrázoltatik minden – “valóságstátusza” egészen az évek óta halott apa felbukkanásáig nem igazán egyértelmű¹² (jóllehet a lineárisan elbeszélt történetben Nenne és a “nagymama” ekkor már halottak, tehát rögtön gyanút kell fognunk, hogy nem az anyagi valóságban lejátszódó eseményekről olvasunk tudósítást) pontosan az “atomos-kísértetes” fejezetben ellentétbe állított két dimenzióban: a metafizikaiban és a konkrét-fizikaiban történik meg az egyik, illetve a másik fejezetben “ugyanaz”: egy ismert és behatárolt élettér elhagyása, a valahová való ki-, átszabadulás. Amint azt Angyalosi Gergely is megállapította: a szökés két szinten valósíttatik meg – merész és sikeres akció ez a (valódi tervként elvetélt) szökés a villámgyorsan restaurált szocializmus, a kádári kollaboráns-konszolidációba süppedő ország elhagyásának értelmében, de metafizikai határátlépés is: a szükségképpen avagy végzetszerűen szétforgácsolódó, megalkuvások malomkövei által morzsákká őrölt vágyak világaként leírható földi létezés elhagyása. (Hiszen lehet-e evilági túlpart, ahol egy halott apa vár ránk?) Annál is inkább ilyen, mindkét szinten (ha nem is az anyagi valóságban) megvalósuló eloldozódásnak kell tartanunk ezt a “szökés”-t, mert másként lehetséges volna-e vajon, hogy a szabadsághoz, megszabaduláshoz oly gyakran társuló fenyegetettség-érzés helyett ilyen soha-nem-tapasztaltan euforikus felszabadulás-, majdhogynem megváltottság-érzés kísérje? – “Hirtelen a félelmet mintha egyetlen, biztos mozdulattal kihúzta volna valaki a testéből, üres helyére ujjongó, bolondos öröm árad, amelytől hangosan föl kell nevetnie. Meghasadnak a felhők: a szürke foszlányok között kis, sötétkék tisztás támad, a résben saját fényének zöldes szirupjában ott úszkál a gömbölyű, fehér hold.” (395. o.) Az utolsó fejezetben azután csak egy kutya hagyhatta el a sztratoszférát, mi – Piroskával – visszatérünk Pászlerék palacsintaszagú, Pászler bácsi haladáshitétől harsogó konyhájába, de ez nem tragikus: immár egy, gyakorlati hasznosságát tekintve talányos, ám nagyon is fontosnak sejtett lehetőség, egyfajta beavatási tapasztalat birtokában térünk vissza.

Óhatatlan, hogy még egy ilyen, viszonylag részletes értelmezésben is említetlenül, kifejtetlenül maradjon számos lehetséges interpretációs szempont. Azonban módfelett jogos hiányérzetet szülhet az olvasóban, ha – épp egy ilyen nyelvi teljesítményt nyújtó mű esetében – szó sem esik a szóról, azaz a stílus, a nyelv kérdései teljességgel kívül rekednek a bírálat horizontján. A helyzet azonban az, hogy vagy részletes tanulmányt, de legalábbis megkülönböztetett figyelmet szentelünk az ábrázolás eme médiumának, vagy nagyjából azt (az alapvetően elragadtatott kórust) tudjuk csupán ismételni, ami e költői telítettségű-gazdagságú stílusról A kígyó árnyéka kapcsán már napvilágot látott. A magam részéről annyival toldanám meg, pontosítanám az előttem szólókat, hogy ékítményesebb (tehát például a hagyományosan a költészet jellemzői közé sorolt hason-latokban és szinesztéziákban bizonyosan gazdagabb) ez a prózanyelv, mint Rakovszky viszonylag puritán versbeszéde – noha kétségtelen, hogy az előző regényhez képest retorizáltsága mértéktartóbb. Szerzőnk prózanyelvének mindenképp méltatandó erénye, hogy egyszerre tud gyönyörködtetően élvezetes, aprólékos és – ez ugyanis egy bizonyos határon túl egyáltalán nem következik az aprólékosságból, sőt inkább annak ellenére valósul meg – pontos lenni. Szinte lehetetlen nekünk magunknak is nem osztozni az élvezetben, amelyet Rakovszky Zsuzsa – biztosra veszem – egy-egy eredeti szóképeket, képzettársításokat fölvonultató, kibalanszírozott mondat leírásakor érez, így külön érdem, hogy ez az önmagát élvező, önmagában gyönyörködő (ami nem öntetszelgést jelent!) stílus ritkán szabadul ki – kivált ebben a regényben már ritkán szabadul ki – az ellenőrzése alól, s csúszik el a túlzsúfoltság irányába. A sok finom árnyalat nem stilisztai izmozás; szinte kivétel nélkül mindig a láttató erő szolgálatában áll. Ám aligha lehet meggyőzőbben méltatni ezt az irályt, mint ha őt magát hagyjuk beszélni: “Fényfoltok ugrálnak az anyja kardigános karján, az ő fűzős cipős lábán és lerágott körmű kezén: mintha a napsütést odafönn egészben gyömöszölnék bele az ágak darálójába, és idelenn foltokra szakadozva esne ki belőle.” (20. o.) “Amikor újra fölriad, reszelős, vézna, valahogyan mégis támadó hangot hall: szűnni nem akaró vékony sípolást, mintha hang-gumipertlit feszítenének ki mind hosszabbra és hosszabbra, minden pillanatban azt lehet hinni, mindjárt elszakad, de mégse. A hideg szemű egy szál alsónadrágban, szétvetett tagokkal, hanyatt fekszik a feldúlt duplaágyon, az ő nyitott szájából tör föl a homályos mennyezet felé a hang-szökőkút. Aztán amikor az ember már nem is várná, a hang-gumiszál rémisztő horkanással elpattan, pár pillanat szünet, aztán kezdődik az egész elölről.” (116. o.) “A fekete borostyánszőnyeg visszafelé borzolódik a szélben, a kerítésről maradék vadszőlőlevelek, sápadt, száraz szellemkezek integetnek, némelyik sárga kéz le is válik az indák rácsozatáról, és imbolyogva megindul utánuk a levegőben, de aztán kifogy belőle a maradék, síron túli lendület, és hangtalanul lehanyatlik a kavicsos útra. Egy koszorús nőalak csupasz, fehér márványkarjával nyáriasan öltözetlennek tűnik a sötét, télikabátos emberáradatban, Piroska egy pillanatig azon töpreng, vajon nem fázik-e. A rohanvást sötétülő ég, a lenyírt körömszilánk formájú hold, a fekete fák és a lángokkal teliszórt sötétség fenyegető szépsége úgy rázza, mint az áram.” (126. o.) (Csak helyszűke miatt nem sorolom tovább a példákat.)

Jelentem, Rakovszky Zsuzsa csalt. Nem mintha valami másodrendűvel szúrta volna ki a szemünket, ám az tény, hogy a Magyar Narancs riporterének válaszolva (2002. június 20. 27-28. o.) egy másik regény formálódásának lehetőségét sejtette: “…most egy másik, sokkal közelebbi korszak következik. A harmincas évek Sopronjáról olvasgatok.” Miért, miképpen alakult úgy, hogy mégis az ötvenes évek Sopronjáról kaptunk egy regényt, azt legföljebb találgatni tudnám, fölöslegesen. Szerintem itt csak egyet lehet mondani: Kérjük a következőt! (dr. Kőnig)

(Magvető, Bp., 2005, 402 oldal, 2690 Ft)

Jegyzetek

1 No, és nem utolsó sorban, a (maholnap) osztályok nélküli társadalom álcája alatt, a bosszú, a törlesztés világa. A háború előtti rendszer kisemmizettjeinek, “páriáinak” feloldhatatlan, elhalványíthatatlan sérelemtudatából fakadó bosszú ez, igen gyakran (vagy egyenesen: többnyire) az akkori helyzetükben vétlenek vagy legalábbis semmiképp sem fő-vétkesek ellen intellektuálisabb-adminisztratív (miként alázza meg Erzsébet, Bartha kvázi-menyasszonya a hozzá protekcióért forduló hajdani osztálytársnőjét) és brutális-fizikai változatával (a nép sorából kiemelkedett főnővér minden gátlás nélkül nyilvánosan megpofozza a nála minimum egy nemzedéknyivel idősebb nőbetegét, Piroska “nagymamáját” [aki, nem egészen mellesleg, társbérlője e tirannikus és “főmufti” férje révén védett státuszú kórházi alkalmazottnak]) egyaránt találkozhatunk a regény lapjain.

2 Több elemző által zavarónak mondott, mert bő hét évtized távlatából el-nem-hihető részletességgel. Általam nem osztott kifogásaik arról árulkodnak, hogy nyilván megfeledkeztek róla vagy nem vették kellő súllyal tekintetbe, hogy Orsolya nem emlékeztető-följegyzéseket készít, tehát nem holmi “efemer” naplót vezet, hanem a regényfikció által ráruházott szerepe szerint vallomástevő írónő, aki ugyan támaszkodik az emlékezetére is, ám épp az írás, a megfogalmazás aktusa révén teremti meg (“újjá”) ezeket az élményeket. Ugyanakkor egyet lehet érteni Hajdu Péterrel is, aki (A férfitörténelem árnyékában. In: Literatura 2004/3–4.) a “hihetőség” vagy “valószerűség” követelményét mintegy zsinórmérték gyanánt alkalmazó kritikákkal szemben úgy vélekedik a furcsa, a referenciális-történelmi olvasásmódot kisiklató elemekről, hogy “mindez a fikcionalitás folyamatos jelzéseként is értelmezhető, amely aláássa a valószínűség és korhűség követelményét, a múlt ábrázolhatóságának illúzióját”. (399. o.)

3 Csak kettőt a számtalan kínálkozó példa közül: “Atomok… kockáztatja meg Piroska, csak hogy hallja, mit felelnek rá. A két vendég előbb döbbenten őrá, aztán jelentős, sokat tudó pillantással egymásra néz, az anyja pedig gyámoltalan kis fintort vág, és megrázza a fejét, jelezve, hogy nem tudja, hol csepegtethették leánya lelkébe a mérget.” (60.o.); “Akácos út… Ezt az ősz bajuszú kezdte, indulatosan: mintha valamilyen vitában vagy versenyben állna a vörös nyakúval, és ebben a vitában szánta volna megsemmisítő érvnek az »akácosutat«. A vörös nyakú azonban nem semmisült meg tőle, hanem azonnal lecsapott rá, és sistergő s betűkkel átvette az irányítást. A férfiak komor, kihívó szenvedélyességgel énekelnek, mintha az éneklés szembeszegülés lenne valamilyen láthatatlan hatalommal, a nők áhítatos, kötelességtudó buzgalommal, mintha támogatni akarnák őket ebben az egyenlőtlen küzdelemben.” (337–338. o.). Angyalosi Gergely egyébként kitűnő értelmezésének (ÉS, 2005. június 17., 25. o.) számomra kétségkívül vitatható passzusa az, melyben a szerző úgy véli, “ennek a hangnak a megszólaltatója érzékelhetően arra törekszik, hogy lehetőleg ne tudjon többet annál a gyereknél, akinek a szemével próbálja látni és láttatni a világot”. Tény, hogy az elbeszélői hangját Piroskának “kölcsönző” mindentudó narrátor nem bölcselkedik, nem analizál, ám miközben a gyermeki érzékenység, fogékonyság imitálását valóban ambicionálja, tudósításából nem próbálja kiiktatni – erről fogalmazásmódja egyértelműen tanúskodik – a felnőtt-tudást.

4 Mindazonáltal sajátságos szerelemnek, ám erről később még lesz szó.

5 A cezúrát, finoman bár, de egy közbeékelt másik, még radikálisabb időbeli ugrás is jelzi: anyjának a halálosan beteg “nagymamánál” a kórházban tett látogatásról szóló beszámolója hirtelen megszakad, és a narrátor (amire az egész műben mindössze két példa van) a felnőtt Piroska szemszögéből idézi fel anyja húsz évvel későbbi haldoklását ugyanabban a kórteremben.

6 Több értelmező is szólt (a leghangsúlyosabban talán Márton László [Magyar Narancs, 2002. június 20.]) A kígyó árnyékának szimbólumokkal átszőtt voltáról. Nem kevésbé áll ez a jelen regényre; természetesen nem egyedül a szabadság fogalmához társulnak metaforák, (helyenként allegóriába hajló) szimbólumok, ám egy a szabadsághoz köthetővel különösen jól szemléltethető, milyen váratlan helyeken-helyzetekben is fölbukkanhatnak ilyen szimbólumok: [Piroska anyjával a pesti állatkert madárháza előtt áll] “ Ha valaki nyitva hagyná az ajtót, kirepülnének? Talán, de nem biztos… Ezek már nem tudnák megszokni a szabad életet… Nem találnának ennivalót maguknak. És nem bírnának visszajutni oda, ahová valók? Az nagyon messze van, talán Afrikában… Ezek már itt nőttek fel a kalitkában, nem tudnak rendesen repülni. / (Nagy, színes madarak a villanydrótokon, az utcai lámpák tetején, a szobrok fején. Lámpától szoborig repülnek, ügyetlenül verdesve, nekivágódnak a villamosoknak, a házak ablakának. Egy nagy, türkizkék madár, úgy látszik, végleg föladta a repülést merev lábbal, peckesen gyalogol a járdán sáros félcipők és csizmák között Afrika felé.)” [250. o.] A mögöttes jelentés túlságosan is nyilvánvaló, tulajdonképpen épp a felbukkanás említett váratlansága menti meg a szimbólumot az elcsépeltségtől/szájbarágósságtól. Ez a “paraszthajszál” alighanem már nincs meg a valóban túlságosan tolakodó léggömb-szimbólum esetében: a május 1-jei felvonuláson föleresztett léggömbök madzagja belegabalyodik a fák ágaiba, egyiküknek, egy kék színűnek azonban sikerül kiszabadulnia és föllebegnie a határtalan kékségbe… (255. o.) Nem hat ilyen szájbarágósnak, viszont a maga szépségében is a giccshatáron egyensúlyoz (talán a Kis herceg-asszociáció miatt?) a(z álom)kép a faágak közt foglyul esett hullócsillagokról, amelyek “úgy tűnik, szeretnének fölrepülni, vissza oda, ahonnét jöttek, de sehogy se bírnak”. (321. o.)

7 Talán még vitatkozni sem lehetne rajta, mert ugyan Piroska kitüntetetten az a szereplő, aki a szabadság fenyegető voltával kiélezett, példaszerű helyzetben is szembesül (óvoda helyetti elcsavargásából először ártatlan tapasztalatszerzés “Alice csodaországban” , ám mihamar veszedelmes kaland lesz), de például Bartha is fenyegető, menekülési ösztönt előhívó izolációként, horror vacui-ként éli meg még azt a korántsem abszolút “végtelenséget” is, amelynek élményével számára, fölötte a sötét égbolttal, az éjszakai Balaton szolgál. (331. o.)

8 Ha az “enyém” és az “idegen” közt, lét és nemlét közt, földi és égi között bizonytalanná válik valami módon, vagy sosem volt megnyugtató határozottsággal megvonva a határ (márpedig a csak részben értett, ám általa is érzékelten konkurrens, egymást kizáró és egyforma vehemenciával képviselt világmagyarázatok, az atomokkal operáló materialista [55–58. o.] és spiritiszta-transzcendens [53–54. illetőleg 57–63. o.]; megfejelve még a lélekvándorlással is!] egyértelműen akadályai a világszférák biztonságos elkülönítésének), ha tehát nem élvezhetjük gyanakvás nélkül a birtokon-belül-lét védettségét, akkor nem oktalan és gyermekes kényszerképzet attól félni, hogy a hullócsillagok ránk eshetnek (79–80. o., ahol Piroska félelméről, illetőleg 218. o., ahol az anyja félelemmel vegyes csodálkozásáról esik szó), hanem a legtermészetesebb folyománya a biztonságosan szeparált zónákra/felségterületekre föl nem osztott világ élményének.

9 Amelyekben mintha A kígyó árnyéka Orsolyájának szerfölött hasonló kétségei élnének tovább.

10 Sajátos paradoxon: miközben Piroskára vonatkoztatva klasszikus/kvázi-klasszikus nevelődési- vagy fejlődésregénynek bajosan olvashatnánk A hullócsillag évét, mégis hordozza egy kettős (vagy két, összefonódón párhuzamos) fejlődésregény vonásait: a változások, az elmozdulás, amely(ek)et a leány is, az anyja is megél, személyiségükre és saját életükhöz való jelen- és jövőbeli viszonyukra sincs(enek) hatás nélkül. (Ez még akkor is igaz, ha személyiségük immanens alapkonfliktusa, az interiorizált megfeleléskényszer és az ennek ellene feszülő késztetés az idegen elvárások, kényszerek ignorálására a regénybeli történet során lényegében nem változik.) Velük szemben állnak a statikus, tömbszerű (“reménytelen”) jellemek: Bartha, Piroska nagybátyja és, többé-kevé