Hatvanadik születésnapja adott alkalmat Várady Szabolcsnak arra, hogy összegyűjtse és egy reprezentatív kötetben kiadja életműve legjavát: verseket, esszéket, versfordításokat vegyesen. A kritikai kiadások jól bevált szerkezetét követő könyv a maga majd hatszáz oldalával már önmagában is jelentőségteljes, és miközben orvosolja a korai publikációk hozzáférhetetlenségét, az alig titkolt kanonizációs igényt is maximálisan kiszolgálja. Az összegzés és az egész megmutatásának gesztusa pedig szinte kihívja az olvasót a teljes életmű értékelésére, súlypontjainak kijelölésére és a kortárs irodalomban elfoglalt helyének meghatározására. Kár lenne kitérni e kihívás elől.

Várady rejtett, ritkán megmutatkozó, és a kritikai diskurzusokban érdemeinél kevesebb szerepet kapó költészetének első – azóta szinte minden kritikában, sőt a későbbi kötetek fülszövegében is idézett – méltatója, Vas István, “elegáns”, “mindent elmondani nem akaró” költőről beszélt, és ezek a – kicsit tehát közhelyszámba menő, és Várady számára talán terhes – jelzők máig őrzik érvényüket. Elsősorban azért, mert a Várady-költészet alaptémái és meghatározó struktúrái máig nem változtak lényegesen. A hatvanas évek elején indult, ironikusan szomorkás, néhol kicsit depressziós költészet alig több mint száz verse általában leírható az elégedetlenség és a rosszkedv szavaival, a színházak és a kávézók, vagy tágabban a körúton belüli Budapest hangulataival, illetve a gondosan megformált, belsőleg is reflektált, párbeszédképes szövegek jelzőivel. A szilárd, biztos lábakon álló verstestre jellemzően az apró megfigyelések, a hétköznapi létproblémák és az ezekben rejlő szándékoltan lapos, mégis meghatározó misztikum elindította szövegek épülnek, amit a lírai tradícióval szembeni feloldhatatlan, de ezzel együtt is termékeny bizalmatlanság színez igazán változatosra. Műveltség, igényesség, kedvetlenség és irónia – talán ezek a fogalmak lehetnek e költészet megértésének sarokpontjai.

A költői életmű egysége furcsa módon annak is köszönhető, hogy Várady Szabolcsnak mintegy húsz évet kellett várnia első “érvényes” verseinek megszületésétől bemutatkozó kötetének, az 1981-es Ha már itt vagynak a megjelenésig. Így aztán a korai versek nagy része már e későn megjelent kötet esztétikai tapasztalata felől lett megszűrve, és többségük a mostani “mindent” bemutatni szándékozó gyűjteményből is kimaradt, végérvényesen az életmű perifériájára kerülve ezzel. Néhány kivételtől eltekintve így jártak Várady első igazán fontos publikációjának darabjai, az 1968-as, irodalomtörténeti szempontból is oly jelentős Első Ének című antológiában megjelent, egyébként egyáltalán nem vállalhatatlan versei. Holott leginkább ezek dokumentálhatják, hogy Várady feltétlenül a hatvanas évek végén indult, a kultúrpolitika apró változásainak köszönhetően akkoriban kötethez jutó népes generációhoz tartozik, még akkor is, ha az ő kötetére momentán fájóan sokat kellett várni. A Váradyval együtt induló költők közül az obligát Petri–Tandori–Oravecz hármas mellett Takács Zsuzsát, Beney Zsuzsát vagy Utassy Józsefet említhetjük, a nevekkel egyben azt is jelezve, hogy az elsősorban az illyési, Juhász Ferenc-i és Nagy László-i költői paradigma ellenében kialakuló költészetek mennyire más irányba fejlődtek és más eredményekre jutottak a későbbi évtizedekben.

Az első Várady-kötet versei – a fentiek közül leginkább Petri György törekvéseivel párhuzamosan – elsősorban a szerelmi költészet nehézségein keresztül, a szakításokkal terhes én–te viszonyok képeivel illusztrálva szólnak egy új költői beszédmód szükségességéről, illetve megérkeztéről. Az érzelmek visszafogásának, a költőszerep leértékelésének és ezzel együtt a versbeli én esetlegességének hangsúlyozása a szöveg mélyéig ható változásokat indított el – és bár Várady korántsem tabudöntögető, avantgárd szellemiségű költő, a szerepek korlátozásának és iróniájának terén, illetve az ezzel is kapcsolatos formai megoldásokban már ekkor nagyon is radikális és eredeti volt. Jellemző például, hogy miközben az első versekben Pilinszky hatása határozottan érezhető, épp a címével Pilinszkyre utaló Négy sor az, mely már ennek az örökségnek a távolításáról tanúskodik:

Az első három sor az ötvenes évek Pilinszky-költészetének dikcióját, képeit és hangulatát idézi, konkrétan a Négysoros “plakátmagányát”, szaggatottságában is zenei ihletettségét, ám a negyedik sor kitör erről a pályáról. A vers zárása ugyanis nem az elődöknél megszokott megoldást hozza, nem válaszol a második sor rímhívó jambusára, ehelyett széttöri a dallamot, amitől a vers amúgy is nyomasztó világa még sötétebb és merevebb lesz. Várady egyébként pályája elején gyakran él ezzel az eszközzel, tehát az utolsó akkordok lassításával, kidöccentésével, a töredékességben vagy ennek látszatában rejlő játéklehetőségekkel. Annak beláttatásával tehát, hogy a verset nem feltétlenül kell végigmondani, a formát nem feltétlenül kell lezárni ahhoz, hogy a szöveg “kész” legyen. Az efféle versépítés jelentőségét jelzi, hogy Várady mellett például Tandori is már pályakezdésénél megírta a maga töredékeit, csak míg ő Hamletnek, addig Várady Senecának dedikálja a Töredéket, avagy a rá oly jellemző Rosszkedvű töredék címet adja neki. Más kérdés, hogy később ő maga is visszatért a szigorúbb, lekerekített strófákhoz, illetve a jól csengő, finoman kidolgozott rímekhez, csakhogy akkor már ehhez egy lazább, a hétköznapihoz közelítő nyelvet használt. Azaz a forma újra megtalált ünnepélyessége mellől elhagyta az emelkedett, patetikus hangzást és témákat, amire talán a legjobb példa a Katéterre várva iróniájában is mesteri szonettje, mely azt is megmutatja, milyen poétikai következményekkel jár, ha a szerelemtől beteg szív mint toposz a sebészi értelemben vett beteg szívvel íródik felül, ha a szenvedély átalakul a várótermek szorongásává:

Az első kötet másik említést érdemlő újdonságai a hatvanas-hetvenes évek egyetemi életét és értelmiségi házibulijainak hangulatát megidéző szövegek voltak, mint például a Székek a Duna fölött vagy az Egy születésnap örvén címűek. Füstös szobák, a világot megváltani igyekvő, magukat és érveiket a legkomolyabbnak gondoló bölcsészek jelennek meg ezekben a szövegekben, olyasfélék, akik kíváncsian kóstolgatják a nyugatról becsempészett Coca-Colát, miközben öltönyben-nyakkendőben táncolnak a rock and rollra. Mindenki költő és filozófus, és mindenki szerelmes, kapcsolatok fájdalmas sokszögeit hozva létre: “G. elhagyta A.-t / (P. feleségét), aztán M. (B. felesége) / szakított velem, majd G.-től elvált a másik / M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék / is különváltak)” (Székek a Duna fölött). De a versek e csoportjába sorolhatók a politikai utalásokkal játszó szövegek is, mint például a Rádiózás lecsószezonban, mely az 1968 augusztusi prágai eseményekre reflektál, vagy A nagy kapocs, mely az akkori cseh helyzetre utal, meglepő nyíltsággal: “A gúzs / rajtunk és rajtatok”.

De az is feltűnő, milyen árnyaltan van jelen Várady költészetében is a hol direkt, hol ironikus ideológiakritika, mely elsősorban az egységképző világmagyarázatok belső ellentmondásait értelmezi, azokat saját feltevésrendszerükkel ütközteti. Ez a magatartásforma a “hatvannyolcas” nemzedék filozófiai beállítottságára volt jellemző, csakhogy Várady ezt az attitűdöt, finomabb és körültekintőbb formában, a kilencvenes években is megtartotta. Ennek jellemzője a világ retorikailag tudatos olvasása, azaz a jelenségek és történések mögötti motivációk keresése, amihez a másik oldalon olyan nyelvi elemek kapcsolódnak, melyek a korábbi, avagy hagyományos lírai kereteken kívülre szorultak. De az elhatárolódás része volt az is, hogy bizonyos retorikai díszítőelemektől látványosan idegenkedett ez a költészet – kimondva: “soha a kristály szépsége szerint” (Verses levelezőlapok). Ezzel együtt Várady számára, különösen a második kötetig, természetes, hogy a vers nem mond le az esztétikai síkon túli funkciókról, például a “közéleti”, avagy “közösségi” líra lehetőségéről sem, és nem vonul vissza egy afféle magánvilágba – ahogy például az egyébként hasonló kiindulópontról induló Tandori. Ennek pedig már etikai vetülete is van, hiszen miközben elutasítja az illyési váteszszerepet, nem zárkózik el a közös élmény kimondásának felelősségétől. De az sem mellékes, hogy a Várady-versek beszélője már nem hisz feltétlenül saját álláspontjában, folyamatosan korrigálja önmagát, egymással versengő értelmezési felületeket hoz létre, sőt az intertextuális technikákkal gyakran tolja a szavak súlyát a nem közvetlen elődökre, leginkább Aranyra, József Attilára és Kosztolányira. Ahogy ugyanezt a tapasztalatot Petri megfogalmazta: “Szörnyű vendégszöveg reng araszos vállamon” (Őszi nagytakarítás).

Mint már erre utaltam is, Várady Szabolcs költői pályájának első két évtizedében elsősorban Petri György líranyelvi törekvéseivel tartott, hol előtte járva, hol követve őt. A hosszú együttgondolkodás és egymásra figyelés különösen értékes és termékeny volt, és bizonnyal fontos szerepet játszott a ma kétségkívül többre tartott Petri-költészet kiteljesedésében. Várady Szabolcs barátként, szerkesztőként és kritikusként sokat tett a Petri-életműért, talán tudatosan alárendelve saját munkáit az általa is korszakosnak ítélt Petri-verseknek. A hatás azonban kétirányú volt, ami a versbeli üzenetekből, az egymásnak dedikált versekből és a kölcsönös idézetekből is látszik. Ezek közül említsük meg a Válasz Petri verses levelére, a P. Gy, a Petris és a Petri sírjánál címűeket, vagy a másik oldalról a Szabolcshoz és a V. Sz.-hoz című verseket. Petrihez hasonlóan Várady is elutasítja a költői és a nem-költői nyelv szembeállítását, a költői tevékenység misztifikálását (mondván, a költészet is csak egy a hétköznapi cselekvések között), és nála is alapkérdés a hagyományos költőszerepek ironikus elutasítása. Ez utóbbi szempontból Várady legfontosabb verse A költő, a kultúra papja, új életet kezd című, mely Petri jóval későbbi, A delphói jós hamiscsődöt jelent című alapversét is előlegzi. Nincs isteni ihlet, nincs fontoskodás, nincs váteszi hang. Az is igaz ugyanakkor, hogy Várady mindeközben mégis csak használja az elit belterjes utalásrendszerét, főként a költőtársakhoz és a barátokhoz írt versekben, azaz a virtuális vagy néha nagyon is valós irodalmi szalon díszletei között megszólaló szövegekben.

Várady második kötete, a Hátha nem úgy van (1988) című, az eredetileg is erős szkepszist és a mindennel szembeni gyanakvást még tovább mélyítette, de ehhez itt a költői játék adta a lehetőségeket. A kötet huszonegynéhány új verséből látszik, hogy gyakorlatilag mindenből lehet viccet csinálni, még ha aztán keserű is a nevetés. A versritmus, a vers zeneiségének fontossága és a szójátékok előtérbe kerülése mellett a ritka és nehéz versformák a legszembetűnőbbek ezeken az oldalakon, illetve az, hogy Várady keze alatt milyen magától értetődően fonódnak egybe ezek az amúgy nem feltétlenül összetartozó költői eszközök. Az önmagától is távolságot tartó beszéd eközben megtartja bölcseleti ihletettségét, ám az irónia komor humorának köszönhetően nem válik ködösen elvonttá. A korábbi témák mellé eközben a lírai emlékezet és a hagyományhoz való viszony problémája sorakozik fel, mely még inkább kidomborítja Várady Szabolcs széles költészettörténeti ismereteit, aminek fordításaiban is, esszéiben is számos megerősítését találhatjuk.

Ennek az aktívan kezelt műveltséganyagnak egyik külön fejezetét jelentik a limerikek, melyeket Várady csak egy afféle függelékben közöl, pedig több okból is előtérbe állíthatná őket. Egyrészt feltétlenül jól sikerült, és költészetének alapcéljaitól sem távoli szövegekről van szó, másrészt ezek a limerikek a műfaj hazai sikerdarabjai közé tartoznak, harmadrészt sokan épp az ő felkérésére kezdtek el limerikeket írni a Magyar Badar című antológia (2002) számára, majd, ettől nyilván nem függetlenül, saját köteteikbe is. Nem beszélve arról, hogy Várady költőként és szerkesztőként is milyen sokat tett azért, hogy a “komoly” és a játékos versek közti éles, néhány évtizede még lebonthatatlannak látszó határ elmosódjon, hogy egy vers könnyedsége ne jelentse egyben leértékelését is. Így aztán az ő kötetében különösen furcsa látni, hogy a “főszövegektől” nem is jelentősen különböző rövidke versek a utolsó lapokra, az “egyebek” közé kerülnek.

Nem mondható el ugyanez a különböző alkalmi versekről, melyek játékos klubdélutánokon, szerkesztőségi mulatságokon születtek, netán balatoni képeslapok hátoldalára vagy születésnapi ajándékkísérőként íródtak. Ezek némelyike kifejezetten gyenge, de a sikerültebbek sem kívánkoznak a szélesebb olvasói körök elé. Talán a jövő Várady-filológusai találnak ezekben később felhasznált ötleteket, rímeket vagy szóalakokat, és ilyenformán fontossá válhatnak, de itt, azon kívül, hogy jelzik, kikkel áll a költő személyes, baráti vagy bensőséges kapcsolatban, azaz valamelyest kirajzolják Várady szellemi kapcsolatainak térképét, nem találom a szerepüket. Mint megőrzésre érdemes versek, ezek nem jöhetnek számításba – esetleg majd a Várady levelezését összegyűjtő könyvben.

Prózák cím alatt alapos, körültekintő esszék, hírlapi cikkek, naplóbejegyzések és interjúk kerülnek egymás mellé, vegyes színvonalon, de ezek legalább ezzel együtt is ellátják egyik lehetséges funkciójukat: kiolvasható belőlük, mit gondol Várady a költészetről, a jó, sőt a szép versről. A saját költői műhely szempontjából, azaz a versek megértése felől fontosak a Hogyan készül a vers? és a Vers tiszta, kancsal rímekre és asszonáncra című esszék, melyek a költői gyakorlatba, illetve a Változatok egy Larkin-versre című, mely a fordítói gyakorlatba enged bepillantást. Utóbbiban Várady előbb Philip Larkin This Be the Verse című versének öt fordítását hasonlítja össze és elemzi fordítók és fordításokat olvasók számára is rendkívül tanulságosan, igen magas színvonalon, majd saját magyarítását közli a meglepő, de filológiailag is indokolt Ez álljon majd a sírkövön címmel.

Az elemző esszékben gyakran érződik elragadottság, sőt hódolat egy-egy pályatárs teljesítménye előtt, bár Váradyra egyébként is jellemző, hogy nem állítja magát a szövegek előterébe. Tanulságos végigkövetni, ahogy egy-egy versben vagy kötetben az egyedi, csak a vizsgált szerzőre jellemző megoldásokat keresi. E technika leginkább az idézés gyakorlatában látható, mert bár Várady kritikusként nem sokat, és akkor sem hosszan idéz, mindig jó okkal és megvilágító erővel teszi. Nem az érvek helyett, nem bizonytalanságát leplezendő, hanem mintegy következtetésként, vagy még inkább: evidenciaként. Ugyancsak fontos kiindulópontja, hogy a kortársi verset nem tekinti véglegesnek, valamilyen lezárt tárgynak, hanem alakítható, netán javítható szövegváltozatnak, így aztán sokszor szedi szét a vizsgált szöveget, majd költőként, alternatívákat vázolva rakja össze. De az is nagyon szimpatikus, hogy miközben a költészet “lényegét” keresi, mindig fenntartja azt a lehetőségét, hogy ilyesmi talán nincs is, vagy ha van, nem megragadható. Ebből következően nem szabályokhoz vagy kánonokhoz ragaszkodik, nem ezekből vezeti le – egyébként sohasem éles – ítéleteit, és talán ennek köszönhető, hogy nincsenek felróható tévedései. Még ha túlértékelései és félreértései akadnak is. De ezek Várady kritikusi értékhorizontjának és költői törekvéseinek párhuzamosságából adódnak, ami voltaképp természetes. Az itt olvasható esszék azonban ezzel együtt sem alkotnak koherens anyagot, nem egy kritikusi életmű részei, hanem nagyrészt alkalmi, sok évi szünetekkel született írások. Így nem is kérhetők rajtuk számon az efféle következetlenségek.

Mindezekkel együtt is kijelenthető, hogy a kötet megjelenése kiemelkedő eseménye a kortárs magyar irodalomnak, azon belül is elsősorban a költészetnek. Hiszen Várady Szabolcs verseinek eddigi legteljesebb gyűjteménye kiválóan igazolja, hogy újító szerepű és hatásában is jelentős lírikusról van szó, aki bár továbbra is keveset ír, és még kevesebbet publikál, a jelenkori magyar költészetben sokkal fontosabb helyet foglal el, mint azt a munkáival foglalkozó írások csekély számából gondolhatnánk.

(Európa, Bp., 2003, 566 oldal, 3200 Ft)