Tüskés Tibor 1930-ban született Balatonszántódon. A gimnáziumot Nagykanizsán végezte, egyetemre a budapesti ELTE magyar-történelem szakára járt. Előbb Dombóváron, majd Pécsett tanított középiskolában. 1959 végétől a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjeként működött 1964-es eltávolításáig. Tanári, majd könyvtárosi munkája mellett számos kötetet írt, illetve szerkesztett Pécs és különböző dunántúli városok, tájegységek irodalom- és kultúrtörténetéről. Egyebek közt monográfiát írt Kodolányi Jánosról, Csorba Győzőről, Illyés Gyuláról, Nagy Lászlóról, Pilinszky Jánosról. 1985-től 1991-ig a Pannónia Könyvek sorozatszerkesztője, 1994-től 2000-ig a Somogy folyóirat főszerkesztője volt.

Ágoston Zoltán: – A hatvanas évek első felében a Jelenkor főszerkesztőjeként dolgoztál, alig harmincévesen, a korabeli társadalmi-politikai viszonyok közt jelentőséggel bíró feladatkörben. Milyen indíttatásból kerested meg a Történeti Hivatalt a rád vonatkozó titkosszolgálati dokumentumok ügyében a múlt évben, és milyen dokumentumokat kaptál?

Tüskés Tibor: – Az ezerkilencszázhatvanas évek első felében már sejtettem, a második felében pedig bizonyossá vált számomra, hogy a politikai hatalom, az államvédelmi szervek figyelmükre méltatnak. Tudomásom volt róla, hogy mind ebben az időben, mind az ezt megelőző, illetve az ezt követő időben levelezésemet a hatóság cenzúrázta, továbbá feltételezésem szerint telefonomat lehallgatták, munkásságomról és személyemről a belügyi szerveknél különféle megfigyelési dokumentumok születtek. A rendszerváltozás kísérlete óta, valamint azt követően, hogy a Történeti Hivatal az Etv. 25/H alapján az iratokat átvette – ahogy ezt az iratokon található pecsét jelzi –, jó pár évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérlelődjön bennem az igény: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától a személyemmel kapcsolatos, náluk föllelhető titkosszolgálati megfigyelési dokumentumok másolatát megkérjem. Ez az igény azért ébredt föl bennem csak most, mert reméltem, már nem kell személyesen találkoznom azokkal, akik rólam a jelentéseket készítették. 2004 nyarán fordultam a levéltár igazgatójához, és 2005 májusában vettem át az ötvenhárom oldal másolati anyagot. Szöveg mindig csak a papír egyik oldalán szerepel. Minden oldalon vízjelszerű alányomás olvasható: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Az ötvenhárom oldalnyi anyagban az 1953 és 1989 közötti időből található kihallgatási jegyzőkönyv, ügynöki (titkos megbízott, titkos munkatárs) jelentés, feljegyzés, lakcímfigyelőlap, már számítógéppel készített jellemzés és különféle más dokumentum. A címlapok alapján ötféle dosszié létezését tudom megkülönböztetni. Van Vizsgálati, Csoport-, Objektum-, Személyi és Munka-dosszié. Az utóbbi tartalmazza az ügynökök jelentéseit. A következő fedőnevű ügynökök működéséről van tudomásom: Fekete László, Albert (valószínű, hogy ez a két fedőnév ugyanazt a személyt jelöli), Diós, Stromfeld, Foktői, Tihanyi, Tóthfalusi és Pétervári. A dokumentumokon különféle számok, jelek, rövidítések szerepelnek. Ezeknek egy részét az iratok mellé kapott tájékoztatókkal, “használati utasításokkal” tudom feloldani. Az a gyanúm, hogy a kézhez kapott ötvenhárom oldal a rám vonatkozó teljes anyagot nem tartalmazza. Ahhoz, hogy a különféle műfajú, különböző eredetű anyagban tájékozódni tudjak, a dokumentumokat mindenekelőtt időrendbe kellett rendeznem. A szövegeket betűhíven idézem.

– Mielőtt a dokumentumok ismertetésébe fognál, kérlek, idézd föl röviden az életpályád korai szakaszát.

– A kályhától induljunk el. 1948-ban érettségiztem a nagykanizsai piarista gimnáziumban. Ez volt az államosítás előtt az iskola életében az utolsó tanév. Nyolc évet jártam gimnáziumba. A piaristák tanító rend, Magyarországon kitűnő iskolákat működtettek. A kanizsai gimnázium hírességei – volt iskolatársaim – közül csupán egyetlen nevet említek, a Párizsban élő Fejtő Ferencét, aki visszaemlékezéseiben mindig a legnagyobb elismeréssel beszél volt tanárairól és iskolájáról. Ez az iskola nekem a közösség és az ismeretszerzés örömét adta meg, valamint az emberi értékek, a valódi humanizmus iránti igényt ébresztette föl bennem. A másik útravalót a családtól, szüleimtől kaptam, a vasutas apámtól és anyámtól, aki egy cipészmester legkisebb lánya volt, de tanítónő szeretett volna lenni, sikertelenül. Szüleim mindkét gyereküket taníttatták. A polgári erényeket, a takarékosság, a mértékletesség, a szerénység, a szolgálat, az egyenjogúság értékét állították elém. Azt se felejtsük el, hogy az én nemzedékem kamaszkorára esett a második világháború, a német és nyilas megszállás, a zsidók deportálása, a front, az oroszok bejövetele, csupa olyan esemény, ami gondolkodást, magatartást, érzéseket és ítéletet érlelt bennem.

– Hogyan teltek az egyetemi évek? Hogyan “sodorta kezedbe” a forradalom ezt a dossziét?

– 1948-ban vettek föl a pesti egyetem bölcsészettudományi karára, a magyar-történelem szakra. Zord és kemény évek voltak ezek. Cselédszoba albérletekben laktam. Menzán csak ebédet kaptam. Könyvet az egységár antikváriumban vásároltam. Színházba, hangversenyre igen ritkán jutottam el. Néhány kanizsai iskolatársammal barátkoztam. És kapcsolatot tartottam néhány volt, az iskolák államosítása után Pestre került tanárommal, elsősorban a fiatal dr. Juhász Miklóssal. Rendszeresen találkoztunk, kirándultunk a budai hegyekbe, filozófiai, teológiai, szociológiai előadásokat hallgattunk, néha magunk is tartottunk, volt, amikor például Rónay György beszélt a szociális gondolat modern szentjeiről. Mindez, miként arra rövidesen fény derült, súlyos politikai bűnnek, államellenes izgatásnak bizonyult. Ma már tudom, ezek az évek az osztályharc állandó élesedésének, a klerikális reakció elleni harcnak a jegyében teltek. 1950-ben zajlott a szerzetesek elhurcolása. 1951-ben a déli határvidék falvaiból a kulákokat, Budapestről az osztályidegennek minősített családokat – köztük szállásadóimat – telepítették ki az Alföldre. Már az egyetemi évek alatt megbélyegeztek. Egy DISZ- (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége) funkcionárius írta rólam 1952. február 11-én: “Erőssen [!] vallásos, klerikális nevelés [!] kapott.. […] Baráti köre klerikális elemekből állt. […] Vallásos, vallását gyakorolja, ezzel kapcsolatban az alkotmányra hivatkozik.” Majd amikor 1952 tavaszán az egyetemi elosztó bizottság elé kerültem, ott Bóka László professzor megfogalmazásában ezt a minősítést kaptam: “Tudományos munkára alkalmas képességei szerint. Aspirantúrára nem javasoljuk ideológiai fejletlensége miatt. […] Erős ideológiai vezetésre van szüksége. Javasoljuk középiskolai tanárnak Dombóvárra.” 1956-ban már Pécsen, a forradalom sodorta kezembe ezeket az iratokat, amelyeket a városi tanács művelődési osztályának személyzetise őrzött egy “Szigorúan titkos” pecséttel ellátott dossziéban.

– Tudom, hogy az egyetem után, még Pécsre kerülésed előtt, Dombóváron tanítottál…

– Ezerkilencszázötvenkettő szeptemberében Dombóváron kezdtem el tanítani. Nagyjában ugyanebben az időben dr. Juhász Miklóst és három piarista tanártársát, Bulányi Györgyöt, Lénárd Ödönt és Török Jenőt letartóztatták. Annak a levélnek, amelyben beszámoltam neki első dombóvári élményeimről, egy hét múlva csak a borítékját kaptam vissza ezzel a felirattal: A címzett ismeretlen helyre távozott. Távozott… A népi demokrácia megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával tizenkét évre ítélték. Egyébként emlékeimet dr. Juhász Miklósról nemrég a Vigilia 2005. évi l. számában Egy piarista tanár emléke címmel hosszabb tanulmányban megírtam.

– Ezzel az üggyel kapcsolatban kaptál-e dokumentumokat a Történeti Hivataltól?

– Az állambiztonsági iratok között a nevem először dr. Juhász Miklóséval együtt szerepel. De nem az ő perének iratai között. Hanem abban a dossziéban, amelynek felirata: Solárszky Sándor társai. Ebben a perben született az államvédelmi hatóságnál az a két kihallgatási jegyzőkönyv, amelyben a kihallgatott Béri Géza rólam beszél. Sem Solárszky Sándorról nincsenek ismereteim, sem Béri Géza személyére nem emlékezem, sem arról a kapcsolatról nincs tudomásom, ami Bérit Solárszkyhoz fűzte. Persze Béri Géza nevét, sorsát ma már jól ismerem. Mindenekelőtt váci börtöntársa, Kárpáti Kamil A néma páva című könyvéből (Stádium Kiadó, Bp., 1994.), a könyvben Béri Gézáról található két írásából ismertem meg. Nevét az Új Magyar Irodalmi Lexikon is számon tartja. Béri Géza 1933-ban született. 1953-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A váci börtönben Kárpáti Kamillal, Gérecz Attilával együtt raboskodott. 1956-ban kiszabadul, és részt vesz a szovjet csapatok elleni harcban. Szerencséje van: a forradalom bukása után korábbi büntetése letöltésére nem kell ismét börtönbe vonulnia, mint kellett például dr. Juhász Miklósnak. Az Illatos úti Vegyi Művekben fizikai munkát végez, szenet lapátol. Versei előbb nyugaton jelennek meg, Magyarországon ritkán és nehezen publikálhatott. Novellát is írt. 1979-ben, karácsony napján öngyilkos lett. Válogatott versei és novellái kötetben 1992-ben láttak napvilágot.

Három levelét őrzöm. Az elsőt még Dombóvárra írta 1952. december 19-én. Ez egy hétoldalas, versekkel megszakított, rímjátékokkal átszőtt, sűrűn gépelt levél, egy fiatal – húszéves – ember helykereső, költő-szerepet kereső, személyes hangú kitárulkozása. A másik két levél 1964. szept. 22-én, illetve 1965. jan. 9-én kelt. Ezekben a publikálás lehetősége felől érdeklődik a Jelenkornál. Az 1964-es levélben említi: “engem életfogytiglanra ítéltek el. 1956 júliusában az általános felülvizsgálatok során jöttem haza. A hátralévő időt elengedték, de a rehabilitációmra talán csak most kerül sor.” Ekkor én már nem voltam a Jelenkor szerkesztője. Írásainak közlése ügyében-érdekében semmit sem tehettem. Írása nem jelent meg a folyóiratban.

Amikor Béri Gézát két alkalommal kihallgatták, a kihallgatásáról készült feljegyzések szerint – a ki tudja, milyen ávéhás kihallgatási eszközök és módszerek hatására – a következőket mondta rólam:

Budapest, 1953. június 8. “1951. őszén eljártam a piaristákhoz a rendházba, a Juhász-féle csoportba. A csoportnak tagja volt Máté György, Lukács Ottó, Tüske Tibor, több névre nem emlékszem már, számszerint 8-an lehettünk. A megbeszélések szintén marxista-ellenesek voltak.”

Egy hónap múlva már többre emlékezett.

Budapest, 1953. július 7. “Tüskés Tibor. 1951. végén ismertem meg a piarista rendházban. Tüskés vezetője volt egy illegálisan működő piarista társaságnak. Minden héten rendszeresen összejöttünk, ahol ő tartott előadásokat. Előadásai vallási és erősen marxista ellenes jellegűek voltak. Piaristáknál komoly szerepet töltött be. 1952. nyarán a kapcsolat megszakadt, mivel lehelyezték Tüskést Dombóvárra.”

1953 júliusában került papírra ez a szöveg. Megborzongok. Van valami félelmetes abban, hogy e vallomás nyomán született, az ávósok által megfogalmazott belügyi jellemzés és ítélkezés – mint látni fogjuk a bemutatandó dokumentumok szerint – nemcsak 1960-ban vagy 1970-ben, hanem még 1989-ben is elkísért.

– Térjünk vissza az időrendhez: hogyan kerültél Pécsre, és mi történt veled az ötvenes években?

– Az 1952/53-as tanévet töltöttem Dombóváron. 1953 tavaszán fordult a világ: meghalt Sztálin. A hazai politikai életben erjedés kezdődött. Személyes életemben is változás következett be: 1953 nyarán megnősültem, és feleségem után Pécsre kértem áthelyezésemet. Az év őszén a pécsi Janus Pannonius Gimnázium tanári karának lettem a tagja. Társbérletben laktunk, ide született 1955-ben első gyermekünk. Új város, új iskola, új környezet vett körül. Irodalmat tanítottam, szakkört vezettem, színdarabot rendeztem. Akinek nincs egy ásónyomnyi saját földje egy városban, az az egész település múltját, szellemi életét akarja birtokba venni. Én is igyekeztem kitanulni Pécs történelmét, kulturális hagyományait, jelen irodalmát. Tanítványaimmal Babits Mihály pécsi nyomait kutattuk, diákszobájának falán emléktáblát állítottunk. A helyi újságban cikksorozatot írtam: “irodalmi séták” keretében mutattam be a város irodalmi hagyományait, nevezetes emlékhelyeit. Ennek a munkának eredményeként jelent meg 1958-ban első kis könyvem, a Pécsi Múzsa, irodalomtörténeti kommentárokkal kísért szemelvénygyűjtemény.

Hogy közben lezajlott az 1956-os forradalom, majd annak leverése? Tanár voltam, diákjaimmal én is ott voltam a Széchenyi téren, amikor a Nádor szállodáról leverték a vörös csillagot. De fiatal házas, egyéves gyerek apja is voltam, s úgynevezett forradalmi eseményekben nem vettem részt. Csak 1957 májusában, amikor a Magyar Népköztársaság új címert kapott, jelentett fel egy kolléganőm a tanügyi hatóságnál azzal vádolva, hogy az egyik reggel ironikus megjegyzést tettem az új címerre a tanári szobában. A vizsgálóbizottság figyelmeztetésével megúsztam.

– Milyen volt az akkori pécsi irodalmi élet, és hogyan kapcsolódtál bele?

– Pécs irodalmi múltját valamiféle hullámmozgás jellemzi. A felívelő, virágzó korszakokat hullámvölgyek, lapályos időszakok követik. 1956 végén jelent meg a pécsi Dunántúl című folyóirat utolsó, összevont 19–20. száma, többek között Hernádi Gyula, Kassák Lajos, Kodolányi János, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Rába György írásával. Ezt követően a folyóiratot betiltották, főszerkesztőjét, Szántó Tibort letartóztatták. A lap több munkatársa, Galsai Pongrác, Kalász Márton, Örsi Ferenc, Telegdi Polgár István Budapestre költözött. Ebben a légritka térben, 1958 őszén indult el a megyei tanács kiadásában az új pécsi irodalmi és művészeti folyóirat, a Jelenkor. A lap körül gyülekező fiatal és idősebb írók, Arató Károly, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Lázár Ervin, Pál József és mások hívtak először maguk közé. Előbb a szerkesztőség mellett működő, a Dunántúl folyóirattól megörökölt lektorátust vezettem, majd 1959-től bekapcsolódtam a folyóirat szerkesztésébe, és rövidesen a főszerkesztő feladatkörével bíztak meg. 1964 nyarán irodalompolitikai okok miatt eltávolítottak a folyóirattól.

– A Jelenkor főszerkesztőjeként töltött időszakodra vonatkozó belügyi dokumentumokról különböző kötetekből már fogalmat alkothattunk, legutóbb a Mészöly Miklóssal folytatott levelezéskötetedből. Ehhez képest a Történeti Hivataltól kikért anyag tartalmaz-e újdonságokat?

– A különféle helyi pártbizottsági és országos pártközponti följegyzések, amelyek ügyemben születtek, a közelmúltban már nyomtatásban megjelentek különféle kiadványokban. Például Huszár Tibor Mit ér a szellem, ha… című könyvében (Szabad Tér Kiadó, Bp., 1990.) vagy a Zárt, bizalmas, számozott II. című gyűjteményben (Osiris Kiadó, Bp., 2004.) A Belügyminisztériumban őrzött állambiztonsági jellegű, szigorúan titkos iratokkal, jelesül az “Ellenállók” fedőnévre hallgató Csoport-dossziék tartalmával viszont csak most ismerkedhettem meg. Őszintén szólva nem túl érdekes jelentésekben szerepel a nevem. Az egyikben (1960. aug. 11.) a jelentéstevő Fodor András véleményét idézi rólam: “Roppant jó érzésű és értelmes, józan fiú. Ők leközlik most az én Át a tengeren című versemet is.” A másikban (1961. jún. 13.) “Juhász” ugyancsak egy Fodor Andrással folytatott beszélgetésről számol be, melynek során Fodornak a fiatal írók pécsi találkozóján szerzett benyomását rögzíti: “a Jelenkor szerkesztője, Tüskés Tibor nemcsak jó szerkesztő, irodalomértő, bátor és rendes ember, hanem hogy jó taktikus is, aki bírja a párt teljes bizalmát s ennek segítségével csinálhat egy, a pestieknél korszerűbb, jobb folyóiratot.” A harmadik jelentés (1962. febr. 2.) a balatonfüredi írótalálkozóval kapcsolatos hírt rögzít: “P. megkérdezi, kikkel megy T. T. a Balatonhoz…”

Az iratokból ugyanakkor az is világos, hogy mindeközben a Baranya Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Osztálya – bizonyára e helyi szerv kérésére – már 1960. október 15-i keltezéssel tájékoztatást kap “Tüskés Tibor ügyé”-ről Budapestről, a Belügyminisztérium II/11 Osztályától két rendőrszázados aláírásával.

“Nevezett Béri Géza szervezkedésért életfogytiglanra elítélt személy 1953. junius 8-án felvett gyanusitott jegyzőkönyvében szerepel személyadat nélkül. Tüskés Tibort 1951 végén ismerte meg Budapesten a Piarista rendházban. Állítása szerint Tüskés vezetője volt egy illegálisan működő piarista társaságnak, melynek ő is tagja volt. Ez az illegális csoport minden héten összejött és Tüskés, mint a csoport vezetője tartott előadást, melynek tartalma ellenséges volt. Kapcsolata megszakadt vele, mert Tüskést 1952-ben Dombóvárra helyezték.”

– Találtál-e más érdekességet az anyagban?

– Ideillik egy kis “nemzetközi” közjáték egy Objektum-dossziéból, melyen ez áll: “Az objektum megnevezése: Amerikai Magyar Emigráció.” Az ügy előzménye: 1963 őszén Kannás Alajos Amerikából elküldte a Jelenkor szerkesztőjének Bécsi képeskönyv című verseskötetét. (Magyar Híradó Kiadása, Bécs, 1963.) A szennycímlap hátoldalán olvasható szöveg szerint “A rajzokat és a borítólapot Csizmadia T. Lajos készítette.” Sok évvel később tudtam meg, hogy a név hajdani kanizsai iskolatársam, a Bécsben festőművésszé lett Tüchert Lajos nevét rejti. Ahogy egy szerkesztőhöz illik, annak rendje-módja szerint a számomra ismeretlen szerzőnek levélben, a Jelenkor emblémás papírján megköszöntem figyelmét. Levelem másolata megmaradt, itt van a kezemben.

“Kedves Barátom, nagyon köszönöm megható kedvességét és figyelmességét, hogy elküldte Bécsi képeskönyv című kötetét. A könyv több mint híradás a mai külhoni magyar irodalomról, – igazi líra, vallomásos, meghitt költészet. Valami borongós hangulat, fájdalmas szomorúság lengi át a verseket, lélekben, hangban talán Juhász Gyulához áll legközelebb. Persze tudom, e kötet címe jelent bizonyos tematikai megkötöttséget, mégis azt gondolom, hogy a némileg »idegenforgalmi« kört tágítania kellene a személyes mondanivaló, az intellektuális tartalom felé. A kötetnek azok a darabjai tetszettek ezért leginkább, amelyekben ezt már felfedezni véltem: főként az utolsó ciklus versei. Azzal, hogy Kodály Zoltán szavait választotta kötetének mottójául, fölment az alól, hogy további »bölcs« dolgokat mondjak. Érezni és élni a nyelv megtartó erejét – kívánhatnék-e ennél többet? Örülnék, ha írói pályájáról később is hírt adna. Ismételten köszönöm kedvességét és szíves figyelmét. Szívélyes üdvözlettel: Tüskés Tibor. 63. szept. 15.”

Úgy látszik, egy ilyen levél elegendő volt ahhoz, hogy íróját megbélyegezzék: “kapcsolatot tart emigráns írókkal”. Ugyanis az említett Objektum dossziéban most kézhez kaptam a másolatot Kannás Alajos egyik levelének borítékjáról. Feladó: “Mr. M. A. Kannas – 1464 Loma Sola Court – Upland, Calif. USA – Via Air Mail”. A cím: “Hungary – Europe”. A címzés többi része kitakarva. Postabélyegző: “Pomana Calif. Nov. 6. 1963”. Valamint kézhez kaptam Kannás néhány mondatát a számomra ismeretlen címzettnek szóló leveléből: “Tüskés Tibortól kaptam nagyon kedves köszönő levelet. Még szeptemberben megkapta a kötetet. Arra gondoltam, hogy nem írhatna Emil róla a Jelenkorban? Azt hiszem, hogy a jelen fejlődés mellett néhány éven belül már lehet otthon is rendszeresen megjelenni, különösen műfordításokkal.” – Hogy ki volt Emil, nem tudom. Csupán azt, hogy Kannás Alajos könyvéről nem jelent meg kritika a Jelenkorban.

– Hogyan alakult a személyes sorsod a Jelenkornál töltött időszak után? Volt-e kellemetlenséged a hatósággal azzal összefüggésben?

– 1964. augusztus 15-ig szerkesztettem a Jelenkort. Tizenegy évi társbérleti nyomorúság után nagy takarékpénztári adóssággal éppen akkor lakáshoz jutottunk. Gondolni se mertem arra, ami egyébként Szántó Tiborék példája nyomán természetes lett volna, hogy családostul, feleséggel, két apró gyerekkel elköltözzem a városból, Pestre menjek. Örültünk az új, önálló, saját lakásnak. 1966-tól a Jelenkorban ismét rendszeresen publikáltam, és másokat sem tántorítottam el a laptól.

Már nem voltam a Jelenkor szerkesztője, ismét a Janus Pannonius gimnáziumban tanítottam, amikor 1966 február elején nevemre szóló rendőrségi idézést találtam a postaládánkban. Mivel az előző év májusában a Surányi Miklós utca 25. szám alatti lakásunkban két betörő járt, arra gondoltam, hogy a rendőrök bizonyára ezzel kapcsolatban kívánnak valamit közölni, netán az elfogott betörőkkel szembesíteni. Fényes délelőtt történt a betörés, a matematika írásbeli érettségi napján, amikor mindkét magyar szakos tanár-szülő az írásbeli érettségi vizsgán felügyelt. A hívatlan vendégeket tízéves, váratlanul hazatérő fiam riasztotta meg. A betörők a második emeleti lakásból az erkélyen át akrobatikus mutatvánnyal ugrottak le az utcára. A lakásból semmit nem vittek el. Később az a gyanúm támadt, hogy talán nem is vinni akartak, hanem hoztak valamit. Poloskát. A rendőrségen azonban nem a betörésről akartak velem beszélni. Három civil ruhás férfi volt a szobában, három rendőrtiszt, bemutatkoztak, majd közölték velem, hogy a jelenleg letartóztatásban lévő Ottó Ferenc ügyében kívánnak tanúként meghallgatni. Behívtak egy gépírónőt, és vallomásomat jegyzőkönyvben rögzítették.

Ki volt Ottó Ferenc? Zeneszerző. 1904-ben született, és 1976-ban hunyt el. Neve a Zenei Lexikonban megtalálható. A harmincas években József Attila baráti köréhez tartozott, a költő versének megzenésítője, József Attila pedig közismert versét, az Altatót a Szép Szó folyóiratban neki ajánlotta. A háború után előttem ismeretlen politikai okból bebörtönözték. Kiszabadulása után ismét komponált. Megírta irodalmi és zenei emlékeit, ezekből a hatvanas évek első felében a Kortársban és a Jelenkorban publikált. 1963 novemberében elküldte Attika című hosszabb elbeszélését, “börtönnaplóját”, melyben a Margit körúti fegyházban eltöltött időszakának élményeit örökítette meg. Az írás egyik jelenetére ma is emlékezem. Amikor akasztásra került sor a börtön udvarán, a szomszédos utcákba járó motorokkal teherautókat vezényeltek, hogy azok zaja nyomja el a kivégzések hangjait. Mivel a szerző a közlés mérlegelését kérte, s mivel azt is jelezte, hogy az elbeszélést az Új Írás folyóirat pályázatára is elküldte, az írást természetszerűen szerkesztőtársaim kezébe adtam. Ottóval személyesen csak 1964 őszén találkoztam Pécsen. Arról nem tudtam, hogy jelenleg ismét letartóztatásban van. Kihallgatóim elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy rajtam kívül ki ismeri Ottó szövegét, valamint közölték, az a tény, hogy a szöveget másokkal is elolvastattam, terjesztésnek, ellenséges tevékenységnek, államellenes bűncselekménynek minősül. Vallomásomat jegyzőkönyvben rögzítették. Hogy Ottóra ez nem lehetett terhelő, bizonyítja kiszabadulása után írt levele. “Tanúvallomásodban (olvastam) túl aktívnak találtál. »Tul«-oztál. Csak aktív vagyok. […] Visszakaptam életkedvemet. Hihetetlen, de támogatnak.” (1967. okt. 21.) Ezt követően még csaknem tíz évig, haláláig levelezett velem.

– Hogyan végződött ez a “találkozó”?

– A kihallgatás véget ért, de a “beszélgetés” nem. A szobában ketten maradtak. Nevezzük őket így: a Kövér és a Sovány. Csábítással és fenyegetéssel, ígérgetéssel és megfélemlítéssel próbáltak hatni rám. Felsorolták különféle “bűneimet”. Éreztették, hogy “mindent” tudnak rólam. Céljuk a megdolgozásom, a beszervezésem volt, rábírni az együttműködésre. Most a Történeti Levéltárból kézhez kapott másolatok között megtaláltam egy iratot, úgynevezett “hatos kartont” személyi adataimmal, melyet a kihallgatásom utáni nap töltöttek ki. A levéltártól az iratok mellé kapott tájékoztató szerint: “6-os karton: minden beszervezett személyről ki kell tölteni, valamint azokról, akiknek beszervezése meghiúsult”. Hatos kartonomon ez a megjegyzés olvasható: “munkát megtagad”. A Sovány, aki egyébként a hatvanas évek második felében Pécsett bejáratos volt a különféle értelmiségi helyekre, a Jelenkor szerkesztőségébe, a helyi rádióba, iskolák osztályfőnöki óráira, a Dunántúli Napló és a színház klubjába, néhányszor még találkozót kért tőlem, de ezeket elhárítottam, a titkosszolgálati együttműködést megtagadtam. Hálát adok Istennek, és különös kegyelemnek tartom, hogy ellent tudtam mondani a Gonosznak, az ördög incselkedésének, a kísértésnek. Soha semmiféle ügynöki jelentést nem írtam, szóban nem adtam, tollba nem mondtam. A hatos karton használatával kapcsolatos belügyminisztériumi parancsból rám az érvényes: “ki kell tölteni… azokról, akiknek beszervezése meghiúsult”.

– Kaptál-e rólad szóló jelentést, és tudod-e, ki írta?

– Az Ottó Ferenc-ügyet, valamint a beszervezésemre tett kísérletet időben két ügynöki jelentés fogja keretbe. Mindkét jelentést ugyanaz a “Fekete László” fedőnevű ügynök adta az Átjáróház nevű titkos lakásban.

Az egyik kelte: Pécs, 1965. január 21.

“Feladatom a Jelenkor köré csoportosult írók és művészek megfigyelése.

Sokan még mindig kapcsolatot tartanak Tüskés Tiborral, a Jelenkor volt főszerkesztőjével. Időnként szóba kerül a neve például Bertha Bulcsu, vagy Lázár Ervin beszélgetéseiben. Emlegetik, hogy szép az új lakása, s voltak nála megnézni azt. Ugyanakkor hasonló bizalmassággal még nem beszélnek az új főszerkesztőről, Szederkényi Ervinről. Mindez azonban nem jelent – legalábbis látszólag – szervezettséget. A lakáslátogatást például nem egyszerre tették, hanem egyik a másikat küldte, hogy nézze már meg. A Tüskéssel való baráti, illetőleg; a Szederkényivel való tartózkodó magatartás is általában érthető, hiszen Tüskéssel hosszú évekig dolgoztak együtt a pécsi írók, Szederkényivel pedig nem.

A Jelenkorról egyébként városszerte az a vélemény, hogy haldoklik. Legfeljebb megyei kulturális kiadvánnyá fejlődik vissza, pedig egy mozgalmas országos érdeklődésű és színvonalas irodalmi művészeti folyóiratnak indult. Ezt sokan annak tudják be, hogy Tüskés rendkívül jó szervező volt, Szederkényiből pedig hiányzik ez a készség. Azonkívül sok pécsi, vagy az ország más területén élő író, művész úgy véli, hogy a főszerkesztői személycsere tönkre tette a lapot. Itt általában nem is annyira világnézeti, mint inkább irodalmi színvonal különbséget értenek. Valamiféle sértődöttségnek látszik ez, kicsit mintha az érződne belőle, hogy erőszakosnak tartják a személycserét és nem értenek vele egyet. Ez ahogy beszélik nem annyira Tüskés Tibor személyéhez ragaszkodás. Hiszen a szerkesztőségben már olyat is hallottam: jobboldali, vagy pártonkívüli írók is neheztelnek rá, mert tehetségét és szervezőkészségét arra használta fel, hogy egyengesse az utat Budapest felé, egy pesti irodalmi karrier felé.”

A “Fekete László” aláírású másik ügynöki jelentés 1966. március 25-én kelt.

“Feladatom Tüskés Tibor megfigyelése.

Jelentem, hogy mintegy két hónappal ezelőtt megjelent egy méltató írásom Görbe János filmszínészről, annak is a Szegénylegények című filmben nyújtott alakításáról. Ebben párhuzamot vontam a filmbeli korszerű, de kegyetlen bűnüldözési módszerek, valamint a Gestapo módszerei között. A cikknek olyan kicsengése is volt, hogy a személyi kultusz idejének törvénytelenségeire is lehetett belőle következtetni.

Néhány nap múlva megállított az utcán Tüskés Tibor. Gratulált a cikkhez, különösen a személyi kultuszra történt célzáshoz, bár direkt célzás nem volt ebben a cikkben. Ő ezt »bátor tett«-nek nevezte és bátorított, hogy írjak irodalmi folyóiratokban is.”

Ne rágódjunk most azon, hogy 1966-ban még föl lehetett valakit jelenteni azért, mert a személyi kultusz bűneinek elítélését “bátor tett”-nek tartotta. Az sem érdekes, hogy az ügynököt nem túl hosszadalmas könyvtári kutatás után azonosítani lehet, csak fel kell ütni a Dunántúli Napló 1966. január 27-i számát, ahol az 5. oldalon megtalálható A vamzer című, Görbe János a Szegénylegényekben alcímet viselő írás a szerző teljes névaláírásával. Ami valójában izgat, az az ügynök lelkivilága, a besúgó pszichéjének a működése, már-már patológiai tünetei, a cikkíró önarcképe. A besúgó cikket ír A vamzer címmel. Mi ez? Cinizmus? Lelki meghasonlás? Tudathasadás? Az írás néhány részletét idézem:

“A Szegénylegények nagy, közös tragédiáján belül egy kis tragédia. Ez a Görbe János teremtette figura, Gajdor János sorsa. Tulajdonképpen egy száz évvel ezelőtti »vamzer« története, a »beépített besúgó«, a »tégla« históriája, és a döbbenetes erejű film végén a Gott erhalte hangjai közben hajlamosak vagyunk azt hinni: talán ez az alak is történelmünk egyik tipikus figurája. […] Sötét korokban, amikor nem voltunk a magunk urai, akkor a hatalom mindig »beépített« közénk »téglákat«, Gajdor Jánosokat. Mert a hatalom nemcsak erős, – gonosz és alattomos is tud lenni. […]

A magyar nép története pedig arról tanúskodik, hogy mindig volt, aki lopásra kényszerült, gyilkosok is akadtak néha, de sokszor volt okunk ellenállásra. Akkor aztán jött a nagy ajánlat: Szabad lehetsz, de »dolgozz« nekünk! Úgy látszik, a recept már száz éves. Gajdor János alakja tehát történelem. […]

Görbe János alakítása erre az átmenetre épül. Szavát ritkán halljuk, akkor is csak »munkája« közben, amint végzi a vamzer dolgát, kérdez, kutat, emberek bizalmába férkőzik, tervszerűen, módszeresen, és utána mindent »beköp«. […] Görbe János egy félelmetes lelki folyamatot is eljátszott vele: a bajbajutott ember számára a besúgás a »jobbik rossz«-nak látszik, de végül minden esetben kiderül, hogy egyenlő a lelki halállal.”

– Milyen tevékenységeidről olvastál még jelentéseket?

– Levelezésemet megfigyelték, baráti kapcsolataimat számon tartották, előadásaimra, az író-olvasó találkozókra ügynökök ültek be, külföldi szolgálati utazásomra hazulról titkos megbízott kísérőt küldtek utánam. 1971-ben, a szolnoki költészetnapi találkozóról például a “Stromfeld” fedőnevű ügynök háromoldalas jelentést készített. A műsorban szereplő “Csóry [!] Sándor, Fodor András és Takács Gyula költőt” megdicséri: “Nevezettek a verseikben izgató, rendszer ellenes propagandát nem fejtettek ki. […] Ezzel szemben Tüskés Tibor pécsi könyvtárigazgató [!] az összekötő szövegben megemlékezett a személyi kultuszról, elmondva, hogy az 50-es években József Attila költészetét kifogásolták, mert – gúnyosan mondta – a verseiben érezni lehetett, hogy nem tartott kapcsolatot, nem volt rá hatással a Szovjet költészet.” Hogy milyen stiláris és tartalmi színvonalú volt egyik-másik jelentés, jól mutatja “Stromfeld” további fogalmazványa: “Hogy miért kell Pécsről ide jönni és költészet címén a fiatalságnak a »személyi kultuszról« beszélni, – aszt [!] nyilván az előadó jól tudta. Az iskolás fiatalság még diferenciáltan nem érett ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni a személyi kultusz és a demokrácia, a kommunizmus, a Párt között, de alkalmas arra, hogy ellene támadjon érzülete, hangulata, pláne ha aszt [!] egy jó szóbőségü »müvész«, – értelmiségi szájából hallja.”

Az idő múlik, a helyszín változik, az ügynök felkészültsége különböző. Lássunk egy “Stromfeld” színvonalától eltérő, másféle szöveget is! Tíz évvel később, 1982. december 17-én például a “Pétervári” fedőnevű titkos megbízott egy szekszárdi, a nyolcvanéves Illyés Gyuláról szóló, érettségi előtt álló fiataloknak tartott előadásomról már-már himnikus szavakkal számol be. “Az előadás jó és hasznos volt, a rövid 45 perc alatt jó pedagógiai érzékkel kerek és értelmes gondolatokat közölt, bővítve azt az írói portrét, amely az érettségin is tételként szerepel majd. Tüskés előadása korrekt volt. Nem csapott át semmiféle »kényes« területre, jól tudta, hogy középiskolás fiataloknak mit kell és mit lehet elmondani.”

Ha egymás mellé került a két jelentés az operatív tiszt asztalán, zavarba jött-e? Vajon melyik besúgóra hallgatott?

– Említetted, hogy külföldi utadat is ellenőrizték. Ennek mi a története?

– 1974 őszén a magyar és a román írószövetség közötti egyezmény keretében tíz napra Romániába utaztam. Bukarestbe vonattal érkeztem meg, itt, a román írószövetségben alakítottuk ki a tíz nap programját, itt kaptam kísérőt, akiről sejthettem, hogy nemcsak a tolmácsolás lesz a feladata. Mivel a Sepsiszentgyörgyön élő kiváló esszéistáról és drámaíróról, Veress Dánielről szóló, A sepsiszentgyörgyi csillagnéző című írásomban (Tiszatáj, 2003. 8. sz. 58–62. p) már részletesen beszámoltam a tanulmányút tapasztalatairól, itt csak az utazás egyetlen mozzanatát emelem ki. Ismétlem, megérkeztem Bukarestbe, és második vagy harmadik nap Magyarországról, repülőgéppel megérkezett egy másik, fiatal magyar író, aki azt mondta, hogy őt is a magyar írószövetség küldte, elfogadja a már kialakított programot, és tíz napra ő is társam lesz. “Nocsak, gondoltam akkor, nemcsak az FBI, hanem a CIA is figyelemre méltat?”

Akkori gyanúm harminc év után igazolódott. A Történeti Levéltár jóvoltából most kezembe kaptam “Diós” fedőnevű titkos megbízott 1975. január 7-én kelt négyoldalas jelentésének kihagyásos passzusait. Hogy a kitakart, fehér foltokban kiről és mit jelentett, csak sejtem. A rám vonatkozó részeket idézem.

“A magyar írószövetség vendégeként ketten érkeztünk Bukarestbe. Tüskés Tibor pécsi kritikus, aki mindössze tíz napot töltött Romániában. Tüskés Tibor már 24-én megérkezett – vonattal – és a délután folyamán látogatást tett az írószövetségben, ahol Székely János, a román írószövetség külügyi titkára fogadta, majd a Sajtóházban lévő Hét irodalmi hetilap főszerkesztőjét, Huszár Sándort kereste fel a tolmácsnő társaságában.

Megérkezésem után való nap Argesbe szervezett kirándulást az írószövetség, majd azt követően tíz napos erdélyi útra indultunk Tüskés Tibor programja szerint. Én nem kívántam Erdélybe utazni, de nem akartam felborítani a programot.

Tüskés Tibor kifejezetten baráti kapcsolatok felvételére érkezett Erdélybe, Sepsiszentgyörgyön Veress Dániel, Kolozsvárott Fodor Sándor és Hertelendi István, Marosvásárhelyt pedig Tóth Istvánnal létesített kapcsolatot.

Bár időben nem ide tartozik, mégis közbe kell vetnem a következőket. Mint említettem, Tüskés Tibor megérkezésem előtt már járt Huszár Sándornál. Az ottani beszélgetésről [törölt rész] Suceavaban 1974. okt. 6-án. [törölt rész] szerint, a Tüskés Tiborral való beszélgetés után vagy közben olyan vélemény alakult ki a szegedi kapcsolatról, hogy maga Huszár Sándor sem érti ennek a kapcsolatnak az alakulását.

Sepsiszentgyörgyre tehát szeptember 27-én érkeztünk, és Tüskés Tibor számos magyar könyvet hozott Veress Dánielnek. Erre természetesen csak akkor figyeltem fel, amikor Tüskés is látta, hogy jól ismerem az írót, aki annak idején nálam aludt.

A színházban négyszemközti beszélgetésen szóba hoztam a romániai magyar írók külföldi vendégszereplésének és megjelenésének lehetőségét.

[Törölt rész.]

Erre kezembe nyomta (ti. Veress Dániel) azt a levelet, amelyet Szépfalusi István írt alá. A Mikes Kelemen baráti társaság (vagy kör) titkárának leveléből kiderült, hogy felolvasó útra hívták meg Ausztriába az írót.

Tüskés Tiborral felkerestem Veress Dánielt a lakásán is, ahol részletesen kifejtette, hogy mennyire figyelik az ő postáját. Azt is elmondta, hogy a kapcsolatainak a címét be kellett mutatnia a milicián.”

“Dióst” azonosítanom valódi nevével nekem nem szükséges. Már az 1974-es utazáskor sejtettem szerepét. Aztán a kilencvenes évek elején, amikor már érezte, hogy ég talpa alatt a talaj, magyarázkodásra kényszerült. 1994. augusztus 12-én kelt levelében írta nekem:

“Én, ha nem tudnám, 1974-ben veszedelmes kommunista voltam. (Ezt telefonálták utánam Erdélybe ugyanis.) Amikor azután 1989-ben magukra hagyták az et-kat [elvtársakat], tudod, mi lettem: pártonkívüli bolsevik. Na ezt is megírom, hogy miképpen jutott el idáig a családom méghozzá a kapitalista, nagybirtokos, nemes, fasiszta, kispolgári mételytől az ellenforradalmiságon keresztül.

Apropos. A Mentsétek meg lelkeinket! 23 éves koromban született. Ezt keresték rajtam 1957-ben. Ezért vertek. Januártól áprilisig. Na nem mindennap, csak hétfőn reggel 8-tól 9-ig. Feleségem életét ismered, miért csodálkoznál hát a politikai zsaroláson, mikor apám horthysta főhadnagy volt (3 év Szibéria), a nevelőapám meg átadta a várost az oroszoknak, de azt a Komocsinok kisajátították maguknak.”

Még egy adalék, részlet a beszervezéséről szóló, egész újságoldal terjedelmű interjúból (Magyar Nemzet, 2004. aug. 21. 33. p.):

“Az írószövetség kiküldött egy hónapra Erdélybe. Azonban az erdélyi magyar íróknak telefonáltak a Tiszatájtól, hogy ne nyilatkozzanak nekem, nagyon vigyázzanak, mert személyemben nagy kommunista érkezett Erdélybe. Persze én Sütő Andrástól kezdve nagyon sok íróval beszéltem, és hazahoztam egy bőröndnyi könyvet Iliának, mivel erre elutazásom előtt megkért. Hazaérkezésem után jelentést is kellett írnom arról, hogy Erdélyben miként vélekednek Iliáról.”

– Ilia Mihályt a későbbiekben szintén eltávolították a főszerkesztői posztról, a Tiszatáj ügye is nagy vihart kavart a kulturális életben…

– Mint az előbbi idézetek mutatják, a jelentés nemcsak Iliáról szólt. De maradjunk Ilia Mihálynál és a Tiszatájnál. A Történeti Levéltártól kapott, a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányságon, illetve a Belügyminisztériumban kelt különféle műfajú iratokon – Iliával kapcsolatban – három alkalommal is szerepel a nevem.

l. “Feljegyzés. Szeged, 1975. március 12. Tárgy: Dr. Ilia Mihály »K« (Körözési dosszié) ellenőrzés útján felderített kapcsolatairól.”

2. “Jelentés. Budapest, 1975. október 13. Dr. Ilia Mihály.

Nevezett irodalmi jellegű alkalmi levélváltás útján tartja a kapcsolatot az alábbi személyekkel:”

3. “Kivonat. Tárgy: »Tihanyi« fn. jelölttel 1978. december 22-én folytatott beszélgetésről készült jelentésből. A Tiszatáj struktúrája, rovatbeosztása és szerzőgárdája kb. a 70-es évék elejére alakult ki. Ebben dr. Ilia Mihálynak jelentős szerepe volt. Tüskés Tibor pécsi író, aki 4 éve hasonló körülmények között vált meg a Jelenkor című laptól, ez alatt az idő alatt 4 könyvet írt, Ilia egyetlen jelentősebb tanulmányt sem.”

– Érdekes, hogy az ügynökök ilyenféle összehasonlításokra is kompetenciát éreztek…

– Egy mosolyt keltő epizód az állambiztonsági szervek munkájából. Mi mindenre terjedt ki “Foktői” fedőnevű titkos megbízott figyelme! Budapesten, 1976. április 21-én jelenti: “1976. március 19-én hosszas megbeszélést folytattam [valószínűleg Fodor Andrással vagy Hernádi Gyulával] a következő témákról: 5. Nagyon érdeklődött, hogy Tüskés Tibor kap-e díjat? Elmondtam, hogy értesülésem szerint igen, II. díjat. Ennek nagyon örült.” “Foktői” bennfentes lehetett, ha már március 19-én biztos – mert bevált – értesülése volt a József Attila-díjak április 4-i kiosztásáról.

– A nyolcvanas évekből milyen témákkal, eseményekkel kapcsolatban merült fel a neved a dossziékban?

– 1956 óta az írók, az írószövetség, az irodalmi folyóiratok szerkesztőségei, a kiadói műhelyek a politikai hatalom és a belügyi szervek számára gyanús, megfigyelés alá vont társaságnak számítottak. Állambiztonsági irataim között két dokumentum is tanúskodik erről. Az egyik “Tóthfalusi” titkos megbízott 1981. március 20-án kelt, Hajdú-Bihar megyében rögzített, négyoldalnyi, sűrű gépelésű jelentése. Nevem a gépelt szövegben nem szerepel, szó van benne viszont “a fiatal írók problémáiról” és igen részletesen “a lengyelországi helyzetről”. (“Az írókat elevenen foglalkoztatja a lengyel helyzet.”) A másik dokumentum a 68. számú “Napi operatív információs jelentés” részlete, mely Budapesten 1981. március 28-án kelt, s jóváhagyója nem kisebb méltóság, mint miniszterhelyettes. Alighanem ezek voltak azok a titkos jelentések, amelyeket a legmagasabb párt- és állami vezetők, a diktatúra gépezetének mozgatói kaptak kézhez. A jelentés 7. pontja az előbbi, Hajdú-Bihar megyei jelentés megállapításait summázza. Egyrészt az írók véleményét rögzíti a lengyel eseményekkel kapcsolatban: “Több író véleménye, hogy a magyar hírközlés nem ad alapos tájékoztatást a lengyel események okairól.” Másrészt a fiatal írók mozgolódására hívja föl a figyelmet. Ebben a szövegrészben szerepel a nevem. “A Magyar Írók Szövetségének drámai szakosztálya március 19-én ülést tartott. Az ülés szünetében ÖRSI FERENC, SZAKONYI KÁROLY, FÁBIÁN FERENC, TÜSKÉS TIBOR beszélgetései során szóba került a FIJAK [Fiatal Írók József Attila Köre] működésének felfüggesztése. Olyan vélemények hangzottak el, hogy a fiatal írók fellépése nem független a lengyel eseményektől, de nem is lehet annak eredményeként kezelni. Sok feszültség halmozódott fel a magyar értelmiség, főleg a fiatalok körében, amelyet nem lehet adminisztratív módon lezárni.”

– Kapcsolatba kerültél-e az úgynevezett demokratikus ellenzékkel?

– 1981 nyarán Kőszeg Ferenc Pécsett járt. Onnét ismertem, hogy az előző évben Egry József arcképe címmel egy nagyon szép, reprezentatív emlékkönyvet szerkesztett, melyet az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya adott ki, és Kőszeg a kötetbe az Egryről szóló tanulmányomat is bevette. 1981-ben egy más típusú antológia ügyében utazott Pécsre, egy olyan antológia miatt, amely a belügyi szervek érdeklődését is fölkeltette. A jelentést, bizonyára központi kezdeményezésre, a Baranya megyei Rendőr-főkapitányság két tisztje írta, illetve adta föl már számítógépes technikával, 1981. július 9-én.

“kapcsolatunk ismeretei szerint a szeta (szegényeket támogató alap) valamely tagjai felkeresték [nevek törölve] és tüskés tibor pécsi írokat, hogy egy-egy irásukkal – melynek honoráriumárol lemondanának – járuljanak hozzá egy a szeta »gondozásában« a szokásos modon nyíltan megjelenő antologiához. az antologiát árusitanák, a bevételt pedig »a nyomorgo magyar értelmiségiek« megsegítésére akarják forditani. [név törölve] és [név törölve] megtagadta a kérést, tüskés még nem adott választ.

intézkedés: bm iii/iii-4 osztályt tájékoztatjuk, tüskés ellenőrzését, – aki[t] »f« [figyelő] dossziéba emeltünk ki, – folytatjuk.”

– Mi lett e látogatás eredménye?

– A tervezett kötetbe végül nem adtam írást, s tudomásom szerint maga a könyv sem látott napvilágot.

– A dokumentumok alapján változott-e a nyolcvanas években a megfigyelés rendszere?

– A nyolcvanas években “a kín finomul”, de az állambiztonsági szervek figyelme nem lanyhul, az adminisztráció működik, az ügynökök jelentenek, a tartótisztek új feladatokat adnak. Az “Albert” fedőnevű titkos munkatárs Munka-dossziéjából hiányzik ugyan a Pécsett, 1983. március 30-án a Könyvtár fedőnevű K-lakásban adott jelentése, viszont ismerem a tartótisztjétől kapott egyik feladatát: “1./ Készítsen összefoglaló értékelő jelentést: a./ Tüskés Tibor író irodalmi munkásságáról, az abban tükröződő politikai állásfoglalásáról.” “Albert” bizonyára elkészítette dolgozatát, ma szívesen olvasnám, akár közölni is lehetne, de a kézhez kapott papírok közül hiányzik.

Itt van előttem viszont egy számomra értelmezhetetlen irat, az 1985. február 14-én hiányosan kitöltött, úgynevezett “6/a karton”, mely szerint bizonyos “Dunai” fedőnevű hálózati személynek kellene velem kapcsolatot tartani, aki a nevezett “volt tanártársa”.

Az állambiztonsági szervezet működéséről, a negyven év alatt kiteljesedő adminisz-trációról az iratokon található rengeteg pecsét és szám, rövidítés és betűjel tanúskodik. A Történeti Levéltártól az iratok mellé kapott “Tájékoztató a leggyakrabban előforduló állambiztonsági szakkifejezésekről, rövidítésekről és kódokról” négy, sűrűn nyomtatott ívoldalt tölt meg. A hivatal már-már kafkai mechanizmusáról, a részek egymáshoz való viszonyáról és kapcsolatáról két kis írás beszél.

Budapesten, 1985. május 17-én a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztálya Lakcím figyelőlapot küld személyi adataimmal Budapestre a Belügyminisztérium NYK Lakcím és Közlekedési Nyilvántartó Osztályára, hogy megtudakolja – a nyomtatványon ez van aláhúzva –: “Kérem fent nevezett személy lakcímének közlését.”

Ezt követően a Belügyminisztérium NYK Lakcím és Közlekedési Nyilvántartó Osztálya Budapest, 1985. június 7. keltezéssel értesíti a Belügyminisztérium Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztályát, hogy Tüskés Tibor állandó lakása: Pécs, Surányi u. 25.

És mindez történik 1985-ben, amikor lakcímem bármelyik nyilvános telefonkönyvben megtalálható. De ez nem elegendő bizonyíték. “Dokumentum” kell. Elmélázhatunk: a Monarchiától megörökölt bürokrácia, vagy keletről, a cári Oroszországból exportált berendezkedés precizitása ez?

– Van-e még olyan adat, amelyről nem szóltál?

– A levéltárban átvett és itthon időrendbe sorolt anyag két utolsó irata van a kezemben. Mindkettő már számítógéppel készült, és a központi nyilvántartásban rögzített jellemzést tartalmaz rólam. Szöveges részük szó szerint azonos. Ami elgondolkoztat: az egyik keltezése 1985. július 17., a másiké 1989. március 11. Lám, a szervezet az utolsó percig működött. A szöveget nyomdai betűs átírásban közlöm.

“Tagja volt a piaristák által irányított Juhász Miklós-féle dem. ellenes szervezkedés egyik csoportjának, ahol vezető szerepet töltött be.

Mint a Jelenkor c. folyóirat főszerkesztője szembe helyezkedett a Párt művészeti politikájával, amiért leváltották. Leváltása után is tovább folytatta ellenséges tevékenységét. Vele azonos ideológiai felfogású író és művész kapcsolatait felkeresi, és az új összetételű Jelenkor bojkottálására szólít fel. Kapcsolatot tart emigráns írókkal.”

A hatóság agya lassan működik. 1989-ben leváltásom óta huszonöt év telt el. Utódom, Szederkényi Ervin két éve halott. Azt követően, hogy fél “életművem” a Jelenkorban látott napvilágot, hogy a Nagy Lászlóról, az Illyés Gyuláról, a Pilinszky Jánosról írott könyveimet először a Jelenkor közölte folytatásokban, a belügyi szervek még mindig a folyóirat bojkottálásával vádolnak.

– Ezeknek az iratoknak a titkosságát feloldották. Mit jelent ez a számodra?

– Ma már fellélegezhetek. Az utolsó iratokon ezt a pecsétet olvasom: “A minősítés megszűnt a 2003. évi III. tv. 12. § (8) bekezdésére figyelemmel.” Az említett törvény “az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról” szól. A vonatkozó 12. § (8) bekezdése: “Amennyiben a minősítő az 1980-ban vagy 1980 után keletkezett irat minősítését a törvény hatálybalépését követő két éven belül nem erősíti meg, az irat minősítése megszűnik, és azt harminc napon belül át kell adni a Levéltárnak.” Szeretném hinni, hogy ezzel a pecséttel Magyarországon nemcsak az én minősítésem, hanem egy korszak is megszűnt, ez a törvény a megfigyelésre és besúgásra épülő diktatúra időszakát is lezárta.

– Hogyan összegeznéd a saját történetedet? Van-e egyértelmű tanulsága? Milyen érzésekkel gondolsz vissza a titkos iratok által dokumentált korszakra és magára a megfigyelésre?

– Tizennyolc éves koromtól hatvanéves koromig a szocializmus építésének időszakában éltem. Életem nagyobb része diktatorikus társadalmi és politikai viszonyok között telt el. 1953-tól 1989-ig megfigyelt személy voltam. Ambivalens érzések kavarognak bennem. Hetvenöt éves vagyok, nem sok időm van hátra. Egyrészt öröm és hála van bennem: a Gonosz megkísértett, de sikerült csábítását és fenyegetését legyőznöm, a csapdán kívül maradnom. Másrészt szomorúság és megvetés van bennem azok iránt, akiket beszerveztek, a gyalázatos jelentéseket írták rólam, és akik hivatásos tisztként a szervezetet működtették, a jelentéseket fogadták, továbbították és új feladatokat adtak. De nincs bennem gyűlölet és nincs bosszúállás. Nem vagyok kérlelhetetlen. Ezt azzal is érzékeltetni akartam, hogy a “másik oldalon állókat” nem neveztem meg. Az ítélkezés az Istené, a feltételezett, az érintettektől elvárt bűnbánat és a megbocsátás az emberé.

Húsz éven át tanítottam gimnáziumban, és rövid ideig megbízott előadóként órákat adtam az egyetemen. Gyakran volt alkalmam diákoknak és hallgatóknak József Attila költészetéről beszélni, verseit felolvasni. Abból a verséből – a Levegőt! címűből – idézek ide néhány szakaszt, amelyet mindig teljes azonosulással tudtam felolvasni, és amelynek érvényességét és hitelét ma is vallom és vállalom.

 

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktába irják, miről álmodoztam,

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ,

és vidul, ha toroz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!