Vera kelletlenül mászik ki az ágyból, miután lecsapja a vekkert, és fázik, mint általában mindig, ha nem tudja kialudni magát. Karácsony első napja van, december 25., az elmaradhatatlan családi ebéddel, amely menetrendszerűen víz alá nyomja, bárhogyan kapálódzik is ellene. Kábán botorkál ki a fürdőszobába, és nem néz a tükörbe, pontosan tudja, hogy amit abban láthatna, e pillanatban inkább emlékeztetné egy kinyújtott lángosra sütés előtt, mint egy fiatal nő se szép, se csúnya arcára.

Hideg vízzel kimossa szeméből az éjszakát, arra gondol, ez lesz az első karácsonyuk nagyapa nélkül, a mosdó szélére támaszkodik és néhány percig belebámul a lefolyóba, megpróbál kezdeni valamit a ténnyel, de korán van még. Megrázza a fejét, megtörölközik, gondosan leoltja a villanyt maga után, visszamegy a szobába és beengedi a szürke napot, az erkélyről szemügyre veszi a világot – ebből se lesz már fehér karácsony –, aztán Nick Cave-et tesz a CD-lejátszóba. Nagyon hangosan.

Leül a fotelbe, szemben a zenegéppel, és hagyja, hogy a szorongás felkússzon gyomrából a torkába.

Az, hogy nagyapa meghalt, rossz tréfa volt, kiszúrás a világnak ezzel a kis szeletével, tizennégy ember lett hirtelen hontalan, a koordinátarendszer tengelyei elcsúsztak és meggörbültek, már nem volt legrövidebb út, mert nem volt egyenes. Hossszú hetekig feküdt otthon, nagymama ápolta, mindenki elment hozzá, legfeljebb elfordította közben a fejét, de elment, pedig már nagyon beteg szaga volt, a hatalmas emberből satnyácska faág lett, férfiasságába csövet dugtak, akkor nagyon nyöszörgött, Vera anyja mosdatta vizes szivaccsal, ez volt a test, ennyi járt neki, holott talán azt szerette volna legjobban, ha békén hagyják. A léleknek már csak igenjei és nemjei voltak, és talán azért tartott ilyen sokáig, hogy nagymamának adjon életet, ez volt az utolsó feladat, tisztességgel teljesítette. Vera sokszor csak ült mellette, fogta a kezét és arra kérte az Istent, akiben sose hitt, hogy ne akkor, amikor ő nincs ott.

“O sweet Jesus, there is no turning back” – üvölti a hangfal, amikor megszólal a telefon. Vera összeszedi magát, lehalkítja, kimegy az étkezőbe és felveszi a kagylót.

– Na, mi van? Hol tartasz? – szól bele anya egész tűrhető hangon. Ez beleillik a képbe, úgy tenni, mintha nem lenne hiány, sírni a temetésen, ebben a családban az érzelmeknek nincs helyük máshol, legfeljebb a meghatottság könnyei a fa alatt, vagy egy esküvőn, diszkréten szipogva és markolászva valami koszlott zsebkendőt, amitől viszont Verának mindig vigyoroghatnékja támad.

– Semmi. Készülök.

– Mikor jössz? Már majdnem mindenki itt van.

– Nem tudom. Igyekszem.

– Mit veszel fel?

– Jézusom, anyukám! Nem tudom.

– Lesz franciasaláta is. Neked csináltam.

– Az jó – Vera émelyegni kezd.

– Jól vagy?

– Persze. Majd jövök. Szia.

Vera leteszi, és nem szeret senkit. Áll az étkező közepén szűk torokkal, gyűrötten lógó pizsamában – nagyapa erre mondta azt: mint tehénen a gatya –, mezítláb a hideg kövön, és látja maga előtt a többieket, amint a fa előtt állva énekelnek és sírnak, tudja, hogy ő is sírni fog, most először, és utálja majd magát, amiért kénytelen együtt lenni velük valamiben – “a kis Jézus megszületett, örvendjünk”.

Erőt vesz magán, a konyhába indul kávét készíteni, de útközben meggondolja magát, úgy dönt, előbb megkeresi a papucsát, téblábol hát egy darabig a lakásban, míg meg nem találja valami teljesen lehetetlen helyen, a vécén, és hiába töri a fejét, nem tud rájönni, mikor hagyhatta ott és miért. Ez annyira abszurd, annyira nem illik ide, a papucs a klotyón, hogy önkéntelenül is elröhögi magát, és miközben a konyhában matat a kávéval, arra gondol, ha már szeretni úgysem, legalább elfogadni megpróbálhatná azt a néhány embert, akik kétségtelenül a családja, bármennyire idegen is számára minden gondolatuk.

Nagyapa nem volt jó. Nagyapa kőkemény volt, érzelgős és szálfaegyenes. Így kergette az asztal körül Vera anyját, karján az alig kétéves gyerekkel, ki tudja ma már, miért. Szálfaegyenesen. Nyilván akkor is az volt, amikor rámászott a sírva tiltakozó nagymamára. Neki jogai voltak és parancsai, és soha nem kért, de megtartotta a családot hatalmas tenyerén, markából ki nem hullhatott senki, mindenkiből ember lett, aki ide született. Szerette őket, mindet szerette. Negyvenévesen leszerelték, rádiós volt, a katonái nagyon szerették, a négy év hadifogság történeteket szült bátorságról, büszkeségről és megmaradásról, nem ő volt az az ember, aki belepusztul az ilyenbe. És negyvenévesen újrakezdte, főiskolára járt, éjszaka tanult, nem engedte nagymamának, hogy dolgozni menjen, mi lesz akkor a három gyerekkel, mind lány volt, el tudja ő tartani a családot, művezető lett, és a beosztottjai is nagyon szerették. Nagymama meg ruhákat varrt, hordta őket két napig, aztán eladta a bolhapiacon. És minden vasárnap misére mentek ebéd után.

Vera beleiszik a frissen lefőzött kávéba és megégeti a nyelvét, elkáromkodja magát, dühösen lecsapja a csészét, a fekete persze kilöttyen, megint káromkodik egyet, felitatja a foltot, aztán bevágja a szivacsot a mosogatóba. Kiles a tálalóablakon az órára, mindjárt dél, kezdődik a kapkodás. Majd megissza fürdés után, határozza el, levetkőzik, pizsama a földre, és beveszi magát a fürdőszobába. Ennek rítusa van, mindig ugyanaz a sorrend: test, fül, arc, intim részek és végül a haj. Néha belepisil a kádba, és mindig nagyon alaposan ledörzsöli magát a törölközővel. Ilyenkor, fürdés után a leglustább, és a kép a tükörben már kezd közelíteni ahhoz, amely Vera belső képernyőjére vetül, ha önmagára gondol. A legócskább pulóverét veszi fel.

Az volt az egyik legszebb napja a nyárnak, a nap mindent magáévá tett, megerőszakolta a világot. Vera otthon vasárnapolt Károllyal, akkor még mindenük közös volt, nagyapa adta át Károlynak Verát a templomban, tisztelte benne a tudós embert, és Vera örült, hogy már nem érte meg, amint az egyből ismét kettő lett, mindig azt mondta: “hát csak szeresd is nagyon, kislányom”, és Vera szerette Károlyt, amíg lehetett, és még azután is. De az már egy másik történet. És ezen a karácsonyon már Károly se lesz vele, ez a karácsony annyira első lesz, hogy annál elsőbb már nincs is, Vera jobb szeretne egy sokadik ünnepet, mondjuk, most lehunyja a szemét, ő jó kislány, már csak egyet kell aludni, és felébred a következőn.

Azon a vasárnapon, amikor megszólalt a telefon, Vera anyja volt a vonal túlsó végén, csak annyit mondott, gyere, és Vera tudta, nagyapa elment, mindenki erre várt, mint valami nagy megkönnyebbülésre, nem tudhatták, hogy ezután lesz majd igazán nehéz. Károly vezetett, és Vera az egész városon át nagyon félt. Mindenki ott volt, és a legbelső szobában, ahol az utolsó néhány hétben a világ nem vett levegőt, az óriási ágyon ott feküdt nagyapa, megfürdették, felöltöztették, keze keresztben a mellén, és nem volt felkötve az álla. Az arca sima volt, és Vera nem tudott sírni, könnyekkel volt tele a lakás, visszafojtott, eldörzsölt, fegyelmezett könnyekkel, és ők nem néztek egymásra. Nagymama megcsókolta nagyapa kezét, elsimított nagyapa ruháján valami ráncot – elengedte.

Egyik fuvar olyan, mint a másik, a szállítók egy lepedőbe rakták nagyapát, Verának az a mozdulat nagyon fájt, három nő kísérte a fémkoporsót a kapuig, néztek a kocsi után, és sokáig nem tudtak mozdulni, álltak ott hárman a kapuban, három árva, mint a mesében.

Vera legócskább pulóverén deréktájt van egy hatalmas lyuk, akkora, mint egy közepes tányér, egészen meghitt viszonyban van ezzel a lyukkal, amely mellett jószerivel senki nem megy el szó nélkül, és viszonyulásuk a lyukhoz kétségtelenül jellemzi valamely fonák módon az embereket, Vera jókat szórakozik a zavart arcokon, valahányszor felveszi. Ül az étkezőben, issza a kihűlt kávét, érzi saját illatát, fürdés után intenzív és tiszta, leginkább szappan, dezodor és krém, finom elegy tompa árnyalatokkal, ígéret van benne és újrakezdés. Mereven bámulja a fekete farmernadrágjára varrt ezüst delfint, ez az a pillanat, amikor végre nem gondol semmire, a kávé ízére koncentrál, aztán megpróbálja a csésze aljáról felkaparni a reménytelenül odaragadt cukrot.

Amikor kilép a kapun, orrba vágja a hideg, és a kocsi is nehezen indul. Kihajt a lakótelepről, de a földeknél lelassít, nyüzsögnek a varjak, billegve járkálnak összevissza a sárgára nyomorodott gazok közt, semmi rendszer, mintha csak magáért a járkálásért járkálnának, Vera számára van ebben valami észvesztően izgalmas, nagyon feketék és nagyon szépek, egyedül őket szereti a télben, még az idióta hangjukat is. Áthajt az üres és ünnepszagú városon, az ég, a nap, a folyó, a hidak, az utcák, a házak, tort ül a szürke, de legalább vezetni jó.

Egy hét múlva volt a temetés, nagyon hamar, talán a meleg miatt, előtte sokasztalos ebéd, saláták, sültek és rántott húsok, rengetegen jöttek, alig fértek el a lakásban, vidékről is, Verát meglepte ez a sok ember, nem gondolta volna, olyanok is, akiknek a temetésére ők biztosan nem mennek majd el. Egy külvárosi templom alagsori kápolnájában rakták be nagyapát a falba, addigra már elfért egy kis dobozban, és Vera, amikor elbúcsúzott tőle, azt mondta ennek a kis ládikának: “senkivel nem lehetett olyan jót veszekedni, mint veled”.

Nagymama ezután napról napra áttetszőbb lett, sokat sírt, leginkább, ha nem látták, mindennap meghallgatta a kazettát, amelyet nagyapa valamikor régen neki készített – Vera is szavalt rajta nyolcévesen –, fogyni kezdett, a család hallgatott, és Verának az volt az érzése, nagymama nagyon menne már nagyapa után, ha tudna, és ha nem kötnék ide csirizes szeretetükkel.

“O sweet Jesus, there is no turning back” – dúdolja Vera vezetés közben nagyon halkan, inkább csak mormogás ez, amolyan dallam nélküli, szokásával ellentétben elképesztően nyugodtan és lassan vezet, és amikor megérkezik, egy darabig csak ül az autóban, mintha várna valamire. Az a valami nem jön, Vera kiszáll, a kapunál beüti a nyitó kódot, liften megy fel, nem gyalog, aztán a hosszú gang, egyre lassuló léptekkel, egészen a lehetetlen-zöldre festett ajtóig. Becsönget, és az jut eszébe, hogy húsvét vasárnap reggelén, miután a templomban megáldatták az ételt, nagyapáék mindig azzal léptek be ezen a lehetetlen-zöldre festett ajtón, hogy “Feltámadt Krisztus”. És Verának erre mindig ugyanazt kellett felelnie:

– Valóban feltámadt.