Kandaulész felesége; Hadrianus a Kaszion-hegyen
PDF-ben
Kandaulész felesége
Még nem sejted, Gügész, hogy menni fogsz
Milétosz és Szmürna bástyái ellen,
s fiat szülök neked majd, Ardütoszt,
s ő nemzi Szadüattészt, s ő a büszke Alüartészt.
Nem mágia ez, történetírás csak,
csupasz csont köré tapasztom így a húst,
s már most tudom, hogy Hérodotosz csalni fog.
Ma éjjel Kandaulészt, a férjem, megölöd,
vagy meghalsz, mert láttál meztelen,
s szemedben nem pihent a látvány reggelig,
sőt éberebben ég, akár a nők borotvált Vénusz-dombján
megfeneklett kéjgyönyör.
Ott fogsz állni épp, ahol tegnap,
végignézed, míg belém hatol,
s meglovaglom, mint egy knídoszi riherongy,
roppant heréit kézzel markolászgatom,
s te szomjas tőrrel elmetszed nyakát.
Ne félj, Gügész, az istenek veled, s az emlék
úgyis képzelet, s a képzelet valóságsalak,
bár átfut a történések bélrendszerén,
csak a trágyán kisarjadt rózsafej marad,
vagy (jobb esetben) illatszerészeink nemes,
nehézkes párlata.
Kandaulész, Mürszosz fia
túlságosan rajongó, hogy érzékelje: teste van.
Az én testemben él, s nem tűrhetem,
hogy kiszorítson önmagamból, s ő legyek.
Ne félj, Gügész, te mindig idegen maradsz,
örökkön test, én kőszobor,
s mint tébolyult, ki tagját szobroknak dörzsöli,
magod, tudd, lefolyik faromnak ívein.
Mint bőrtákolmány férfiszajhák alfelében,
ki s be jársz meg-megnyíló kapumon,
tiéd a város, mind a ház, a föld, a tér,
s néha nemzel is, én csak szülök.
Én csak szülök, s fogyok, mint egy szobor, melyről
új s új ruhát, díszítményt, fürtöt üt le
a szobrászok acélos fallosza.
Megéri hát, Gügész, király leszel te is,
s tán megölnek téged is, ne félj,
ok mindig lesz, itt van egy: a nő,
a nő, ki aszlik, vénül s hidegebb,
hidegebb lesz, mint egy tartalmavesztett, pucér tény,
egy jelzőtlen főnév Hérodotosz lapjain.
Hadrianus a Kaszion-hegyen
A Kaszion-hegy csúcsán látták az istent.
A császár szinte húgyhólyag-fakadásig itta
az ismerős mohóság félelmes, bőrző borát,
s egyszerre érezte teste s a tegnap ölelt test
minden sejtjét, csontocskáját, a még köpülődő spermát,
a pépes, forró, borsos salakot, az erek szövetét,
mely a vér titkait szállítja a fiatal, parázna combokig,
s tüzet küld a bőrig, aztán lassan vissza.
A szolgát (fiatal volt vagy öreg?) a halántékán
érte a villám: ha elképzeled,
az igazságot mondod.
Az állat még ott feküdt
a szadisztikus rituálé melegében,
a torkát az imént metszették el egy többszörösen
összetett szó határán.
Még élt, s kibuggyant belein zenélt a szél,
ó, hárfája testi bajoknak,
ó, együgyű törvényeink elevensége,
vérezd át a táj egészét, s mi,
az unott, nőttön-növő fák
mától csak a föld alatt növünk tovább,
s ha emberi csontig érünk,
lassabban ringatjuk biztos porladásba.