Cs. V. emlékére

Az expressz fél egykor érkezett a kisvárosba. Pontosabban fél egy után hat-hét perccel, de ennyi késéshez már hozzászokhatott az ember. Ráadásul a vonat inkább emlékeztetett játékvasútra, mint expresszre, noha a menetrendben annak volt feltüntetve, de úgy látszik, az országnak ebben az északi zugában (“végvár-vidék”), ahol a határ közelsége miatt valóban nem léteztek távolságok, a gyorsaságot is ennek függvényében mérték. Errefelé talán minden lelassul, gondolta Kollarik, aki még soha nem járt az északi tájakon, fönt a nagy folyó mentén, ahol várromok búslakodnak az út fölé magasodó sziklákon, az erdei málnásokban medvék fosztogatják a termést, a falvakban román kori templomokban mondják a misét, és mindig tél van, valódi havas tél, jéggel és fagyhalállal, de főként durranásig rakott cserépkályhával és disznótorral, hamisítatlan falusi disznótorral, ami kisüstivel veszi kezdetét reggel hatkor, és hagymás vérrel folytatódik tízóraira, hogy végül este hurkával és friss pecsenyével koronázódjék meg, miközben egész nap folyik a sűrű vörösbor, és lefekvéskor az ember zavaros fejjel, de mérhetetlenül elégedetten állapítja meg, hogy az életnek mintha mégiscsak volna valami értelme. Ezt gondolta legalábbis Kollarik, aki soha nem járt errefelé, noha atyai nagybátyja, a városka múzeumigazgatója évente rendszeresen hívogatta, hol kiállításmegnyitóra, hol disznótorra, amit a városka legjobb hentesei celebrálnak, ahogy mondani szokta, miközben cinkosan hunyorított és ajkát tömött szakállába fúrta, de Kollarik egyszer sem ment el. Talán azért nem, mert élete egyetlen disznótorán, még tizenöt évesen, úgy berúgott a testes vörösbortól, hogy anyja a mentőket akarta hívni, mert azt hitte, vért hányt; talán azért, mert azt olvasta valahol, hogy az utolsó medve, ami az északi hegyekben járt, egy vándorcirkusztól szökött meg, míg a túlbuzgó vadászok agyon nem lőtték, véget nem érő pereskedést szabadítva ezzel a vadásztársaságra; leginkább azonban azért, mert Kollarik reménytelenül otthon ülő típus volt, lehetőleg csak gondolatban utazott (gondolatban viszont már az egész világot bejárta, pon-tosabban Európát, és annak is csak egyes tájait, leginkább azokat, ahol román kori templomokra lelhet az ember, mert Kollarik utazási fantáziáiban is menthetetlenül kultúrsznob maradt), és még az is nehezére esett, ha a közértbe kellett leugrania.

Leszállt a vonatról, és a ködben megbúvó állomásépület felé tartott. Mérhetetlen csalódást érzett, mert egyáltalán nem így képzelte a megérkezést. Ha már az ember kimozdul otthonról, akkor legalább az idő elégítse ki a szeszélyét. Márpedig ő látni akarta a tájat, akármilyen legyen is, várrommal vagy anélkül, de legyen folyópart, legyenek fák meg domboldalak, legyen az, amit a nagybátyja látott, valahányszor hozzájuk fölutazott vagy csavarogni indult az országba (mert a bácsi sokat csavargott, sokkal inkább volt az országutak vagy még inkább a vasútvonalak vándora, mint az íróasztala mögött elterpeszkedő vidéki múzeumigazgató). Most viszont semmi nem volt, csak köd, áthatolhatatlanul ragacsos köd, mintha enyvet zúdítottak volna végig egy égi lefolyón. Kollarik egész úton az ablakhoz nyomta orrát, hátha kivehet valamit az undokfehérbe burkolt világból, de csak azt érte el, hogy megfájdult a feje. Ezzel a tompa sajgással az agyában (mintha a köd oda is beszivárgott volna) nyitott be a restibe, hogy gyomorkeserűt rendeljen, vagyis egy “kisgonoszt”, ahogy nagybátyja a kedvenc italát becézte volt. Az értesítésből tudta, hogy az úgynevezett “baráti kör” busza (ami némileg idegenül hangzott számára, mert a bácsit nem olyannak ismerte, mint aki hivatalos baráti köröket tart fönn; de aztán belenyugodott, elvégre egy igazgatónak, a kisvárosi elit vezéralakjaként, akár akarta, akár nem, sokféle bizarr kötelezettsége akadhatott, báli védnökségtől nőegyleti tiszteletbeli tagságig, ráadásul tudta jól, hogy a halott emberek sírján a gyom mellett néha egész baráti körök nyílnak) fél kettőkor indul az állomás elől a temetőbe, úgyhogy addig még bőven volt ideje. Az itallal a kezében leült egy asztalhoz, és miközben kortyolgatni kezdett, megpróbálta fölidézni magában a nagybátyja alakját.

Az emlékezés efféle szándékolt módszerét némileg megalázónak érezte, de mégis kötelességének vélte, hogy éljen vele. Elvégre a család azért küldte, hogy valaki mégiscsak jelen legyen a vérségi vonalról is, még ha a bácsi a viselkedésével ezt nem is nagyon érdemelte ki. A család nem tudta megbocsátani a bácsi teljességgel független életvitelét, amelyben az italnak, a csavargásnak és az alkalmi partnerkapcsolatoknak nagyobb szerepe volt, mint a név- és születésnapoknak és más hasonló krémtortás rendezvényeknek, amelyeken ha egyál-talán megjelent, akkor az mindig tetemes késéssel történt (a legbravúrosabb az volt, amikor egyszer karácsony harmadnapján állított be Kollarikékhoz, abban a meggyőződésben, hogy szenteste van), jócskán italos állapotban, és szinte azonnal elaludt az asztal végén. Kollariknak mindez mérhetetlenül imponált, és nem egyszerűen a vagánysága miatt, hanem mert az volt a benyomása, hogy ha egyszer igazán fontos lenne, akkor épp a megfelelő időben tudna érkezni, és mindent egyből megoldana. Arról pedig igazán nem tehetett, hogy ilyen pillanat (legalábbis családi vonatkozásban) soha nem következett el. Kollarik nagyon szerette a bácsit, noha keveset találkozott vele. Úgy érezte, valódi kapocs van közöttük, nem vérségi, hanem valami, ami igazán számít. Emlékezett rá, hogy a bácsi úgy tudott beszélni, pontosabban kimondani szavakat, amelyekkel a beszéd lényegét testesítette meg, hogy egyszerre megelevenedett a világ. A dolgoknak nevük lett. A többiek csak fecsegtek a krémes torta maradványai körül, amikor az asztal végén hirtelen megszólalt a bácsi, bár mindenki meg volt győződve, hogy beszélni sem tud a részegségtől, miként a családi etikett értelmében nem is tudott, és bortól érces hangon azt mondta, hogy márpedig az igazságügy-miniszter le van szarva, és akkor döbbent csend támadt, mert családi körben így nem illett beszélni, különösen nem egy miniszterről (a család pártállástól függetlenül tisztelte a minisztereket), és egyedül Kollarik értette meg, hogy pontosan erről van szó, és maga előtt látta az általa nem is ismert minisztert, amint nagyban csorog róla a barna kulimász, mert míg a többiek ködképekben hebegtek, a bácsi mindig a valóságot fogalmazta meg. Kollarik így tanult meg beszélni.

A család felfogása szerint még a bácsi halálában is volt valami rá jellemzően illetlen.

Nem nevezték meg, hogy micsoda, de nyilvánvalóan azon háborodtak föl, hogy csupán a múzeumi gyászjelentésből értesültek a haláláról. Mintha a bácsinak előre szólnia kellett volna arról, hogy el szándékozik patkolni, és akkor a család félretéve a jogos ellenérzéseket, “elvégre mégiscsak rokonról van szó” közfelkiáltással feketébe öltözött volna, és nagy dérrel-dúrral, koszorúval és virágcsokorral útnak indult volna az északi végek felé. Minthogy azonban a bácsi halálában is tett a formaságokra, így joggal maradt mindenki otthon, és csak Kollarikot delegálták afféle fekete bárány gyanánt.

Negyed kettő elmúlt, fölhajtotta a kisgonosz maradékát, és kilépett az állomásépület elé. Az ajtó előtt azonban egy pillanatra megtorpant. A köd, ha lehet, még sűrűbbé vált az eltelt idő alatt, és olyan benyomása támadt, mintha egy áthatolhatatlan fal tornyosulna előtte. Hiába meresztgette a szemét, az orra hegyéig sem látott, így óvatosan kijjebb merészkedett, a lábával tapogatva a járást. A világ olyan volt, mintha félálomban lenne. Már eltűntek belőle az álomképek, de még nem nyitotta föl a szemét, bár a szemhéján már átdereng a hajnali világosság, de még hever begubózva a mozdulatlanságba, nem akaródzik megmozdítania a tagjait, mert fél, hogy akkor elillanna a jótékony lelki béke. Kollarik nem akarta kiugrasztani a világot ebből a boldog öntudatlanságból, de attól tartott, hogy itt reked ebben a szürke valótlanságban, miközben a létezés egy merőben reálisabb színterén vakító napfényben lezajlik a temetés, ami nem is elsősorban azért tűnt riasztónak számára, mert lemaradhat róla, hanem mert a számára egyelőre teljességgel ismeretlen temető olyan fényben tűnt fel lelki szemei előtt, mint egy afféle hely, ahová mindig vágyott, és ahová eljutni valódi megérkezést jelentene. Egyszerűbben fogalmazva kimondhatatlanul kínosan érezte magát ebben a valószínűtlen bolyongásban.

Egyszerre a bácsi jutott eszébe, pontosabban ahogy óvatosan, nehogy orra bukjon, lépésenként helyezte egymás elé a lábait, és úgy nézett le rájuk, mint a létezés megnyugtató bizonyítékaira, amelyekkel minden látszat ellenére is az evilági evidenciák szilárd talaját tapodja, az a furcsa gondolata támadt, hogy igazából nem is a buszt keresi, amelyet falánk óriáskígyóként nyelt magába a ködnek álcázott képlékeny valóság, hanem a bácsit, aki nem azáltal tűnt el, hogy egy közhelyes és rá végképp nem jellemző kisstílű gesztussal átosont a túlvilágra, hanem voltaképpen kezdettől fogva (mely kezdet Kollarik számára egybeesett a születéssel, de legalábbis az öntudatra ébredéssel) csak kérdőjelesen volt jelen, vagyis afféle árnyéklovagként, aki ha éppen betoppant is, azt érzékeltette, hogy valójában máshol jár, mert tényleg mindig máshol járt, és nemcsak a szó képletes értelmében, ahogy ezt a család tekintette. Kollarik úgy képzelte (s ez egyet jelentett számára a tudással, mert úgy képzelte, képzelni annyi, mint az egyetlen lényeges tudást birtokolni), hogy miközben a bácsi egy krémtortás családi rendezvényen az asztal végén bóbiskol, valójában olyan tájakon csatangol, az északi végeken vagy más hasonlóan rejtelmes vidékeken, amelyek a család számára sosem lesznek megközelíthetőek, s ahová majd ő is csak akkor fog eljuthatni, ha már kellőképpen elsajátította a bácsitól az asztal végén bóbiskolás művészetét. Mert az asztal végén bóbiskolni nem annyit jelent, mint kába öntudatlanságba süppedni, hanem alvó macskaként kivonni magunkat az evilági dőreségek vonzásköréből, hogy a koncentráció az igazán érdemi dolgokra irányulhasson.

A bácsi voltaképpen a hiányában volt jelen igazán Kollarik életében. Bizonyos emberek hiánya meghatározóbb, mint ezernyi más ember jelenléte. A bácsi úgy tudott hiányozni, ahogy a betegség kerülget valakit. Még nem érezni konkrétan semmit, de valami nem stimmel, még nem tört ki a láz, de már a test minden porcikája sajog a beléfészkelődött kór érintése alatt. Ilyen volt a bácsi hiánya, pontosabban ez a hiány volt a bácsi. Aztán egyszer csak eljött, leginkább, amikor senki sem várta, és akkor is tetemes késéssel (a késéshez félelmetes érzéke volt; a késés olyan alaptulajdonságként tartozott a lényéhez, amely nélkül nem lett volna teljes a kép; nyilván a világrajövetele történhetett ezzel az időeltolódással, amelyhez attól fogva oly pontosan tartotta magát, mintha a csillagok járásához igazítaná), és szólt néhány meghatározó szót, amelyektől egyszeriben értelmük lett a dolgoknak, de ez mégsem volt igazán lényeges. Sokkal fontosabb volt az a hatás, amit nem valóságos jelenlétével gyakorolt az emberre. Pontosabban ez a látszólagos távollét volt az ő igazi valósága. Arra gondolni, hogy van egy ember valahol (pontosabban mindenhol, mert ő mindenhol lehetett, nem úgy, mint az Úr, aki állítólag mindenütt jelen van, hanem lehetőségként, ez a lehetőség volt a bácsi), aki igazán tud hiányozni. De most egyszerre ez a hiány átalakult.

Átalakult, és ez zavarba hozta Kollarikot; talán ezt a zavart érezte az egész vonatút során, ettől fájdult meg a feje, csak ez nem tudatosult benne. Most, ahogy a ködben a busz után kutatott, ötlött fel benne először, hogy mit is keres itt voltaképpen. Természetesen eljött, mert a család küldte, és ő a családnak soha nem mondott volna ellent, hiába érzett gyakorta másként. De eljött azért is, mert szerette a bácsit, legalábbis mindig úgy gondolt rá, mint valakire, akit szeret, akihez közel érzi magát, bár soha nem gondolt bele igazán, mit is jelent számára ez a szeretet.

Ahogy ezen morfondírozott, egyszerre mintha tülkölést hallott volna, nagyon messziről, a köd mélyéről, mintha vattán át szűrődne felé. Ijedten tért magához, hogy talán a busz jelzi indulását, és tett néhány önkéntelen lépést, mint egy dróton rángatott marionettfigura, az orra után, merőben véletlenszerű irányba, de aztán megtorpant, mert sehonnét sem érzékelte jármű jelenlétét. Hallgatózott, hátha mégis felfedez valamit, de tompa csönd ölelte körül, mintha az előző zaj is csupán a belső világ kivetülése lett volna. Egyszerre elfogta a kilátástalanság érzete, az a fajta szorongás, amit vasárnap délutánonként érez az ember a szobájában, amikor odakint süt a nap, és a nagycsaládok a természetbe mennek kiélvezni az ünnepnap szabadságát. Kollarik ebből a szabadságból mindig csak a szűkre szabottságot érezte, mintha valaki papucsban akarna hosszútávot futni, s ezért inkább papucsba sem bújt, hanem csak úgy meztéláb búslakodott a vasárnapi ablak előtt. Állt a ködben, és egy pillanatig kedve lett volna ott helyben lekuporodni és föladni mindent. Aztán mégis inkább arra gondolt, hogy visszamegy a restibe, és megpróbál valami információhoz jutni, vagy legrosszabb esetben (ami bizonyos szempontból a legkecsegtetőbbnek tűnt számára) iszik még egy kisgonoszt. Elvégre jobb ötlete a bácsinak sem lehetne. Megfordult és visszaoldalgott a tárva hagyott ajtón keresztül.

Legnagyobb döbbenetére azonban a helyiséget üresen találta. Imént még, néhány perce (bár nem volt egészen bizonyos benne, hogy jól működik-e az időérzéke) tele volt az ivó, de legalábbis többen támasztották a pultot (még föl is tűnt neki egy hordóhasú szakállas, aki, mintha fogadásból tenné, egy hajtásra itta ki a korsó söröket), és az asztaloknál is kornyadoztak néhányan, közülük az egyik úgy roskadva álmában az asztalra, hogy látszólag a végítélet harsonái sem keltették volna föl – és most láss csudát, hűlt helye volt az egész társaságnak, még a csaposnak is nyoma veszett a pult mögül, mintha az ajtón át beszivárgó köd nyelte volna el őket.

Oly tanácstalanul álldogált a resti ajtajában, mint valamikor nagykamasz korában a vasútállomáson, amikor a bácsival kellett egy családi szüretre utaznia, de öt perccel a vonat indulása előtt híre-hamva sem volt a nagybátyjának. Eszébe villant az akkori szorongása, amit nem is annyira a helyzet kínos bizonytalansága, mint inkább az a lehetőség váltott ki, hogy minden előzetes várakozása ellenére, ami már napok óta izgalomban tartotta, a bácsi nélkül kell végigélnie a szüretet. Aztán fölszállt a vonatra, mert nem tehetett mást, a kalauz már az ajtókat csapkodta, fásult csalódottsággal dobta le magát az első szabad ülésre, és tompa beletörődéssel hallotta az indulást jelző sípszót. És akkor nyílt a vagon ajtaja, és kezében két üveg sörrel belépett a bácsi, olyan tökéletes nyugalommal az arcán, mintha legalábbis a büfékocsiból tért volna vissza.

De most nem jöhetett a bácsi, mert ezúttal tényleg lekéste az utolsó csatlakozást, s ezért Kollarik sóvár tekintetet vetett a pult fölötti polcon hasasodó gyomorkeserűre, és arra gondolt, hogy bár egy korty biztosan útmutatóul szolgálna, nincs idő töprengeni, ha még egyáltalán oda akar érni a temetésre.

A ködben csak nehezen lelt az országútra, és teljes egészében az ösztöneire hallgatva indult el az egyik irányba, amerre a városkát sejtette. Egyébként is próbált minél inkább az ösztöneire támaszkodni, és amennyire lehetett, kikapcsolni a gondolatait, mert egyre erősebben érezte magán elhatalmasodni azt a meghatározhatatlan állapotot, mely az utóbbi időben uralta a hétköznapjait. Kollarik ezzel az utazással voltaképpen az ágyából bújt elő, ami akkor már hetek óta szolgált menedékéül a külvilággal szemben. Persze tisztában volt vele, hogy a külvilágnak vajmi kevés köze van az állapotához, minthogy az egész puccos maskarádé, amit külvilágnak csúfolnak, csak a lelkiállapot függvényében létezik, de ő mégis úgy élte meg az egészet, mintha valamiféle megoldást jelentene az, ha zárt ajtók mögött a fejére húzza a takarót. Hogy mi váltotta ki belőle mindezt, meg sem próbálta boncolgatni, csak azt tudta, hogy egy délután, amikor egyébként világmegváltó tervei lettek volna, de legalábbis dolgozni akart vacsoráig, mert sürgős határidő nyomasztotta, egyszerre azt érezte, hogy nemcsak ennek a munkának nincsen semmi értelme, de az egész eljövendő élete, hétköz-, vasár- és ünnepnapostul egyetlen hatalmas ólomgolyóvá préselődött össze, rágördült a mellkasára, és megpróbálta agyonnyomni. Annyi ereje maradt csak, hogy bevánszorogjon a hálószobába, bebújjon a paplan alá, és ott is maradt mindaddig, míg meg nem jelent az édesanyja, roskadásig megrakodva jó tanácsokkal, amelyeket aztán olyan bőséggel halmozott rá, hogy már akkor sem tudott volna megmozdulni, ha valóban akar. Más kérdés, hogy nem is akart, az akarata akkorra már ott ücsörgött az ablakpárkányon, megközelíthetetlen messzeségben, és mint egy gonosz kis manó, csúfondárosan öltögette rá a nyelvét.

Hetekig tartott ez az állapot, vagy talán évekig, mert Kollarik akkor egy külön időszámítás foglyaként létezett, amely a szorongás kiteljesedésének és visszahúzódásának árapálya szerint működött, és még ki tudja, meddig tartott volna, ha egy reggel, valahonnan nagyon messziről, a túlsó partról, át nem szivárog hozzá a bácsi halálának híre. Eleinte nem is igen vett tudomást róla, mert csupán a belső valóság egyik zabolátlan és öncélú szólamának vélte, de aztán egyszerre arra riadt, hogy tisztán hallja a másik szobából átszűrődő párbeszédet, amit az apja folytatott telefonon a temetés részleteiről, és azon már meg sem lepődött, amikor nem sokkal később belépett hozzá az anyja, és azon a fátyolos hangon, amin akkoriban beszélni szokott hozzá, megpróbálta rábírni az utazásra. Kollarikot a legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy afféle terápiás praktikáról van-e szó, amellyel az állapotát próbálják befolyásolni, azonnal igent mondott. És bár a takaróját legszívesebben a hóna alá csapta volna, nagyjából mégis úgy jutott el a vasútállomásig, mintha az elmúlt hetek ágyhoz kötöttsége afféle nevetséges pletyka volna, amit csupán a rossz nyelvek duzzasz-tottak szaftos történetté.

Az országúton baktatott abban a sejtelmes összevisszaságban, amit egyre nyomottabb gondolatai és a mindent eltompító köd vontak köré. Az utazás elején már tovatűntnek remélt szorongás úgy kerülgette, mint a gyomormélyből feltörekvő hányinger, és ilyenkor minden erejére szüksége volt, hogy ne engedjen a csábításnak, és ne kuporodjon le az út szélére, végképp magába gubózva. A külvilág fátyolba burkolózott megközelíthetetlensége cseppet sem segítette ebben az állapotában. A táj úgy rémlett fel körülötte, mintha emléke volna csupán önmagának, és valaminek, ami talán abból a még kifejtetlen benyomásból származott, hogy minden bizonnyal a bácsi is erre kódoroghatott, valahányszor az állomásról tartott hazafelé. Az ötlet, hogy ő is mindig ezt láthatta, különös tekintettel erre az átok szétfolyó valótlanságra, ami körülötte fölsejlett, és ami úgy kapcsolódott fantáziájában a bácsi nem e világból való lényéhez, mint valami személyéhez láncolt attribútum, egyszerre mégiscsak erővel töltötte el Kollarikot, és azt a váratlan kényszerképzetet keltette benne, hogy biztosan jó irányban halad. Ez a hirtelen jött motiváció kimozdította holtpontjából, és arra késztette, hogy folytassa az útját.

Már vagy félórája caplathatott, amikor hármas útelágazáshoz ért. Az országút, vonalában némileg megtörve, de egyértelműen haladt tovább, ám belőle két irányban, mint afféle csábító lehetőségek, mellékutak ágaztak el. A közgondolkodás azt követelte volna tőle, hogy járt utat ne hagyjon el járatlanért, és kövesse tovább a főútvonalat, de Kollarik a bácsihoz méltatlannak vélte, hogy így besétáljon a közhelyek gondosan kikövezett csapdájába. Egy pillanatra megtorpant tépelődni, majd ráfordult a bal oldali ösvényre, mely mintha egyenesen a hegy gyomrába vezetett volna. Nem volt semmiféle értelmes magyarázata ennek a választásnak, hacsak az ösztönös sugallat nem, hogy ez a kavicsos, földes mélyút jobban illett a bácsi Kollarik képzetében élő egyéniségéhez. Ebből a szempontból pedig teljesen logikus volt ezt követnie, hiszen semmi garancia nem volt rá, hogy már az állomásnál nem választotta a rossz irányt.

A hepehupás utacska eleinte terméskőből rakott, magas falak között kanyargott, majd egyszerre kiszélesedve házak közé ért, amelyek a lassan tisztuló ködben homályos jelenésekként bújtak meg az út két oldalán. Mert a köd mintha tényleg oszlani kezdett volna, egyre jobban föltárva Kollarik előtt a világnak ezt az isten háta mögötti szegletét. A kavicsos mélyúton állt, amely úgy fúrta előre magát a hegyben, mint egy kacskaringós, ám töretlen gondolat, körülötte pedig nem is házak, mint először hitte, hanem borospincék gubbasztottak. Borospincék, amelyek sárral tapasztott, vastag kőfalaikkal egy másik világból kandikáltak elő, letűnt korok roskatag tanúiként.

Kollariknak az egykori szüret jutott eszébe, a hosszú séta a bácsival a vasútállomástól a présházig, föl a szőlőhegy oldalába, melynek lábánál tompán fénylett a tó vize, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. A bácsi egész úton nem szólt egy szót sem, de némasága nem bántotta Kollarikot, sőt azzal a teljességérzettel töltötte el, amelynek a legkevésbé sincs szüksége szavakra. Előttük állt a hétvége, amelynek igazán csak mellékes részlete volt a szüret, az egész napos szőlőszedéssel és préseléssel, valamint a csalafinta mustkoktéllal, aminek a hatását csak akkor érezte meg az ember, amikor már késő volt, mert ott térdepelt zavaros fejjel és megnyugvást kereső gyomorral a szőlőtőkék között, de mindez valóban eltörpült amellett, hogy eljött a bácsi, és minden felelőtlen ígérgetése ellenére sem késte le a családi rendezvényt, és most ott baktatott Kollarik mellett a szeptember végi alkonyatban, kilátással a tóra és főként az előttük álló három napra, amikor még minden lehetséges. Az egész szüretből ez a kép maradt meg benne legélesebben, valamint a lehetőség korlátlannak tűnő érzete, ami a hétvége múltával sem szűnt meg kísérteni a tudatában.

Erre gondolt Kollarik a pincék között bandukolva, pontosabban az emlék elvegyült abban a hangulatban, amit a látvány váltott ki belőle, és kezdődő szorongása kezdte átadni a helyét egyfajta megkönnyebbült felszabadultságnak. Egyre könnyebben szedte a lábát, miközben az a csalfa benyomása támadt, hogy a kavicsos mélyút az egykori szüret felé viszi lépteit, és csak túl kell jutnia az emelkedőn, hogy újra a présház elé érjen. De az emelkedő után az ösvény ismét összeszűkülve kivezetett a hegyből, és beletorkollott az országútba, mintha ez az egész kitérő csak arra szolgált volna, hogy Kollarikot kiszabadítsa a terhes gondolatok útvesztőjéből.

A köd már teljesen fölszállt, és ahogy Kollarik megállt az országút szélén, a távolban fölfedezhette a városka házait. Bár fogalma sem volt, merre keresse a temetőt, egyértelműnek tűnt, hogy még jókora út hátravan, ezért elhatározta, hogy kilép, bár arról, hogy a temetés kezdetére odaérjen már végképp lemondott. Alig tett azonban néhány lépést, amikor a háta mögül megszólította valaki: “A városba megy? Elvigyem?”, és ahogy megfordult, különös alakot pillantott meg. A férfi úgy nézett ki, mint aki a bácsi egyik történetéből bújt elő. Nem is azokból a történetekből, amiket a bácsi mesélt, hiszen a bácsi leginkább hallgatott, de úgy tudott hallgatni, hogy abból Kollarik fantáziájában ezernyi történet kerekedett. Egy ilyen történetnek lehetett volna főszereplője ez a férfi, a maga özönvíz előtti kerékpárjával, ami leginkább arra a biciklire emlékeztetett, némileg kopottabb kiadásban, amelyet még Kollarik nagyapja használt a maga ifjúkorában, hogy aztán egy világégést és főként orosz megszállást is átvészelve kimustrált csatalóként elfoglalja méltó helyét a féltve őrzött családi ereklyék sorában, a dédnagymama parázzsal működő vasalója és egy üknagybácsi mélytengeri búvárruhája között. Tojásdad feje búbjára feltolt, keskeny karimájú kalapot viselt, füléből apró karikák lógtak, ráncoktól barázdált, koravén csecsemőarcát pedig többnapos borosta vadította. A legkülönb azonban a ruházata volt, amely mintha szándékosan lett volna úgy alakítva, hogy minél ötletszerűbbnek tűnjék. Pepita zakója alatt mellközépig kigombolt, csupaszín hawaii inget hordott, és ezt a vásári eleganciát egy sötétzöld kordbársony nadrággal tette még választékosabbá. Mindehhez még hozzájárult az egész megjelenését meghatározó folyamatos dülöngélés, amit biciklijébe kapaszkodva próbált meg némiképp ellensúlyozni, miközben több alkalommal is közel állt ahhoz, hogy mindenestül az országút szélén húzódó árokba boruljon.

A férfi tűrte egy darabig, hogy Kollarik leplezetlenül bámulja, majd borízű hangjában csipetnyi ingerültséggel újra megszólalt: “Na, most jön, vagy marad?! Mert nekem még oda kell érnem egy temetésre…” Ez a váratlan egybeesés annyira meglepte Kollarikot, hogy szinte akarata ellenére lépett a kerékpárhoz. El sem tudta ugyanis képzelni, hogy ketten elférjenek rajta, s főként, hogy a férfi jelenlegi állapotában épen és egészségesen érjenek céljukhoz. Végeredményben temetőbe megyünk úgyis, gondolta játszi iróniával, miközben úgy-ahogy elhelyezkedett a csomagtartón, és még az jutott eszébe, hogy nem egészen ilyennek képzelte a baráti kör különjáratát.

A temető kapujában annyian tolongtak, mintha valamiféle vásári mulatság készülődne. Kollarikot különösen az előzmények fényében lepte meg ez a temérdek ember, nem számított ekkora érdeklődésre, sőt valójában, tudat alatt, semmiféle érdeklődésre nem számított. Lelki szemei előtt az lebegett, hogy a bácsit egy kis hegyi sírkertben helyezik örök nyugalomra, fából ácsolt keresztek és mohos sírkövek között, és a szertartáson egyedül fog részt venni, egy reszketeg beszédű öreg pap és néhány kapatos sírásó társaságában. Némiképp giccses elképzelés volt, el kell ismerni, de a fantáziáiban nem mindig tud kellőképpen választékos lenni az ember. Ehhez képest azonban a temető már a méreteivel megbotránkoztatta. Valahogy túl nagynak tűnt az egész, sugárutakra emlékeztető sétányaival és tengernyi virágos sírhelyével. Ráadásul a sírkövek egytől egyig valódi, de legalábbis műmárványból készültek, ízléstelen szobrokkal és aranybetűs feliratokkal díszítve, amelyek mind túlzófokban és negédes tirádákkal emlékeztek meg az elhunytakról, ami Kollarikban már csak stiláris szempontból is a kegyeletsértés érzetét keltette. A bejáratnál termetes férfiú állt, aki minden egyes érkezőt nemre, korra és felekezetre való tekintet nélkül biztosított együttérzéséről, és mindezt olyan hivatalos modorban és a saját fontosságának kijáró ügybuzgalommal, hogy Kollarik biztosra vette, csak a múzeum igazgatóhelyetteséhez lehet szerencséje, aki egyben a megüresedett főigazgatói poszt legfőbb várományosa.

Kollarik annyira elveszettnek érezte magát, hogy percekig azon tűnődött, visszaforduljon-e. A tömeg azonban magával ragadta, így aztán nem volt más választása, mint sodrásirányban mind beljebb hatolni a sírhalmok között. A biciklista már a kapuban eltűnt mellőle, még arra sem maradt ideje, hogy megköszönje a szívességét, így aztán teljes elhagyatottságban vegyült el az áradatban. Kísérteties volt ez az arctalan tolongás, amely ismeretlen célja felé haladt, mert Kollarik voltaképpen abban sem lehetett teljességgel bizonyos, hogy valóban a nagybátyja temetési menetébe sodródott-e. Mindenesetre furcsán vette volna ki magát, ha a mellette haladóktól kezd el érdeklődni, így aztán inkább kétségek közt lépegetett tovább. A gyászmenet lassan araszolt előre, és Kollarik kezdte egyre abszurdabbnak érezni a helyzetet. Arra gondolt, hogy a bácsi, aki egyetlen családi temetésen sem jelent meg, amit a család még élő tagjai nem is bocsátottak meg neki soha, vajon ilyen körülmények között részt venne-e a saját temetésén? Vagy ezt is lekésné, mint annyi más rendezvényt, félöntudatlanul, csak azért, mert jólesne neki még egy utolsó kisgonosz a restiben, miközben az állomásról már kigördül a vonata. Nem tudta elképzelni a bácsit ebben a gyászmenetben, amely úgy kanyargott előre, mint egy izzadságszagúan kikínlódott, pokolian unalmas körmondat. Egy körmondat, amelyben ki tudja, hányadszor akad el a szónok egy politikai nagygyűlésen, ahol az egymásra taposó közönség csak arra kíváncsi, hogy visszahallja-e azokat a lózungokat, amelyeket már ezredszer rágnak a szájába. Kollarik már-már hallotta is a szónok közhelyektől terhelt kappan hangját, amikor eszébe ötlött, hogy a bácsi már csak azért sem lehetne jelen a gyászmenetben, mert hiszen ott viszik valahol egy urnában, ha minden igaz, a sor elején. És ez a gondolat képtelenebbnek tűnt számára minden eddigi elképzelésénél.

A tömeg közben megtorpant, és egyszerre elhalt a monoton morajlás, ami a gyászolók egymáshoz intézett félszavai nyomán a menetet kísérte. Kollarik megpróbált kissé ágaskodni, hogy valamennyire tájékozódhasson, de pillantása elakadt az előtte magasodó fejrengetegben. Már éppen azon volt, hogy lesz, ami lesz, megpróbál utat törni magának, amikor hirtelen, a semmiből, dörgedelmes szózat hangzott föl. Kollarik annyira meglepődött, hogy pár pillanatig nem is értette a dobhártyaszaggató szavakat, míg rá nem jött, hogy hangszórón keresztül a kezdődő gyászszertartást harsogják a fülébe. Nem tudta, ki beszél, de az első gondolata az volt, hogy csakis a bejáratnál megismert termetes férfiú állhat a mikrofonnál, annyira az ő elképzelt személyiségéhez idomultak az elhangzó mondatok. A szónok éppen azt ecsetelte, mennyire nagy ember volt a bácsi, az ő legjobb barátja, akit testvérként szeretett, és szerénytelenség nélkül állíthatja, hogy érzelmei viszonzásra találtak, mennyire nagy ember volt, és mégis mennyire szerényen viselte nagysága terhét, mondta az igazgatóhelyettes, és szavai nyomán Kollarik maga előtt látta a bácsit, kezében egy üveg gyomorkeserűvel, amint éppen szerényen viseli a nagyság terhét, mint afféle lovagkori páncélt, mely alatt a gyengébb jellemek összeroskadnának, folytatta a szónok, de nem a bácsi, mondta, akit ő természetesen teljes nevén emlegetett, ami olyan benyomást tett Kollarikra, mintha valaki másról beszélne, különösen, amikor megtudta róla, hogy a vállán cipelte nemcsak a múzeumot, hanem a város egész kulturális életét, mert hiszen Kollarik sohasem látta a bácsit bármit is cipelni, nem volt az a kifejezetten cipekedő fajta, a szüretre is egy szál válltáskával érkezett, de nem volt ideje ezen morfondírozni, mert a szónok már ott tartott, hogy a múzeumot nevezte a bácsi valódi otthonának, és akkor Kollarik elképzelte a bácsit fogmosó pohárral a kezében, derekán törülközővel slattyogni a vitrinek között, de addigra már a szónok a beszéde befejező részéhez érkezett, amit pontosan fel lehetett ismerni a retorika szabályai szerinti érzelmi megközelítésről, vagyis arról a különösen megkapó képről, miszerint a bácsi most fentről néz bennünket, és boldogan konstatálja a tiszteletére összegyűlt hatalmas tömeget, mondta a szónok művészien elcsukló hangon, és közben Kollarik arra gondolt, milyen szerencséje van a bácsinak, hogy mindezt nem kötelező fentről, vagy ki tudja, honnét végighallgatnia.

Az első szónok után újabbak érkeztek, mindannyian a bácsi legjobb barátai és egyben annak a nagy családnak a tagjai, amit a város sokszínű kulturális élete jelentett, köztük egy helyi költő, a város közismert irodalmi lapjának szerkesztője, aki dohányfüstös torokhangján egy alkalmi versét is fölolvasta, amiből különösen az a kép maradt meg Kollarikban, mely szerint az Istentől elhagyott Földön csak gyom nő, dudva terem, és elszaporodnak a paraziták, és mindezt felező nyolcasokban, egy népdal közvetlenségével, Kollarik pedig közben arra gondolt, hogy remélhetőleg nincs helyi szobrász, aki a bácsi ihlette új műalkotását itt helyben akarná leleplezni, de ezt a gondolatát már nem tudta kellőképp kiszínezni, mert közben új szónok érkezett, aki egy elképesztően körülményes és megfejthetetlenül talányos előadásba fogott, amitől Kollarik kínjában forgolódni kezdett, és menekülési útvonalat próbált találni magának, amikor halkan és mégis áthatóan megszólalt mellette valaki: “Azt, ugye, tudja, hogy nincs senki a koporsóban?”

A kérdés annyira váratlanul érte Kollarikot, hogy bár a szavak eljutottak a tudatába, mégsem fogta föl a mondat értelmét. Csak megfordult, és rámeredt a tömegben mögötte álló férfira, aki úgy nézett ki, mint egy ünnepi díszbe öltözött hajléktalan, vagy még inkább, mint egy a modern kor maskarájába bújtatott ótestamentumi próféta: gyűrött zakót, színben hozzá nem illő nadrágot és kitaposott félcipőt viselt, amit csak úgy zokni nélkül húzott a lábára, de az igazi ruházata mellközépig lecsüngő szakálla és vállát verdeső, borzas sörénye volt. “Tessék?”, kérdezte Kollarik. “Mondom, üres a koporsó, ugye, tudja?”, válaszolta a próféta, és Kollarik két bamba szemébe fúrta vizslató tekintetét. Kollariknak időbe tellett, amíg összeszedte a gondolatait, és zavartan kibökte a várt reakciót: “Az meg hogy lehet?”, és közben továbbra is azon járt az esze, hogy egyáltalán jól értette-e a másik szavait.

A próféta beletúrt a szakállába, mintha onnan húzná elő szálanként a gondolatait, és suttogva, de jól érthetően egy történetet lehelt Kollarik fülébe, ami a bácsi utolsó napjairól szólt. Arról az éjszakáról, amit aztán holtsápadtan mesélt el másnap a kocsmában a prófétának, amelyen hajnali háromkor egyszerre arra riadt, hogy összezavarodtak az érzékei, pontosabban egy álomból kászálódott elő, amelyben egyszerre úgy érezte, mintha egy nagy űr támadna a tudatában, és ő ebbe zuhan bele az egész valójával, és erre a zuhanásra riadt föl, ám az álom nem ért véget, illetve a fejében ottragadt ez a zuhanásérzet, mintha egy hintára kötözve ülne, ami állandó mozgásban van, forgott vele a világ, de valójában nem szédült, legalábbis nem úgy, mint általában, hanem mintha az álom és ébrenlét közötti átjárón ragadt volna, ahol nem úgy működik az érzékelés, mint a valóságban, bármely mozdulatot tett, nem azt érezte, ami kellett volna, egész tudata elzsibbadt, és közben a fejében folytonosan ott lüktetett ez a különös belső zuhanás, és akkor valahogy fölkelt, odatámolygott a nyitott ablakhoz, hátha a friss levegő jót tesz, de nem volt friss levegő, sőt egyáltalán nem volt levegő, mintha egy búra alatt lenne, és akkor arra gondolt, hogy meg fog halni, de valahogy ez a gondolat is valószínűtlennek tetszett, mert egyszerűen nem volt más, mint ez a különös kábulat, és végül visszavánszorgott az ágyába, de még órákig nem tudott elaludni, csak fetrengett ebben a hagymázos állapotban, míg végül el nem vesztette az öntudatát. Másnap pedig arra ébredt, hogy fáj a feje, folytatta a próféta, miközben már ki tudja, hányadik szónok állt a mikrofonnál, de harsogó szavai sem tudták elnyomni a Kollarik fülébe suttogott történetet, arra ébredt, hogy fáj a feje, és ez a fejfájás aztán mindvégig vele maradt. Úgy hordozta magával ezt a fejfájást az utolsó napokon, mintha hozzánőtt volna, mert olyan érzete volt, mintha ez a fejfájás külön életet élne, mintha egy új szerve volna, ami a koponyájában ütött tanyát, és valahányszor összefutott a prófétával valamelyik italmérésben, mindig új részleteket mesélt a fejfájásáról, mintha szépen cseperedő és napról napra változó gyermekéről beszélne, néha már szinte gyöngéden emlékezett meg róla, máskor viszont olyan heves felháborodással, mintha fejfájása valamiféle otromba merénylet volna, amit ismeretlen tettes követett el ellene.

A próféta egy pillanatra elhallgatott, mintha hatásszünetet tartana a történet csúcspontja előtt, és arcán is az ennek megfelelő áhítat tükröződött, majd, miközben a hangszóróban ünnepélyes, lassú gyászzene kezdődött, így folytatta: “És aztán egyszer csak eltűnt. Senki nem értette, mi történt, annyira hihetetlen volt az egész. Állítólag az irodájában diktált a titkárnőjének, aztán kiküldte egy kávéért, és amikor az asszony visszatért, nem volt senki a szobában. Ami lehetetlenség, hiszen nem távozhatott más ajtón, mint ami a titkárságon át vezetett, az ablakot pedig rács védte, és egyébként is nehezen képzelhető el egy múzeumigazgatóról, hogy kimásszon az ablakon, de mindez nem változtat a lényegen, hogy egész egyszerűen nyoma veszett. És azóta nem látta senki. A dolog pedig kezdett igazán kínossá válni a város vezetősége számára, mert elvégre mégsem árválkodhat sokáig egy kiemelt megyei múzeum igazgató nélkül. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy eltemetik, ami még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint bevallani, hogy nem találják. És így szervezték meg a temetést üres koporsóval, a lehető legnagyobb felhajtás és egyben titoktartás közepette.”

A próféta arca a jól értesültség diadalmas vigyorába rándult a történet befejezéseképpen, és olyan kihívóan nézett Kollarikra, mintha kész lenne azonnal ringbe szállni esetleges tamáskodása ellen. Kollarik azonban nem szólt semmit, egyfelől, mert még mindig hatása alatt volt az elhangzottaknak, másrészt pedig a gyászzene különös révületbe ringatta, melynek foglyaként bármit lehetségesnek tartott. Elvégre a bácsi afféle népmesei figuraként mindig is hol volt, hol nem volt, és leginkább akkor volt, amikor nem volt, tehát a feltevés, hogy esetleg úgy temetik el, hogy ő maga nincs is jelen, egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek.

Közben a zene véget ért, és elkezdődött a tényleges szertartás, melynek nyitányaként hangszórón keresztül közös imára szólították az egybegyűlteket. A tömeg fennhangon kezdett mormolni egy Kollarik számára ismeretlen szöveget, melynek hatására olyan érzése támadt, mintha valami idegen kultúrába tévedt volna, az őserdő kellős közepén, ahol még nem tudhatja, hogy a különös rítusnak nem emberáldozat lesz-e a vége. Egyébként is egyre jobban kezdte ismét nyomasztani az emberáradat, mely úgy ölelte körül, mint egy komótosan, de halálos biztossággal rátekeredő óriáskígyó. A legjobban pedig az zavarta, hogy immár végképp nem értette, mi keresnivalója van itt. Az üres koporsó jutott eszébe, és a bácsi eltűnése, és arra gondolt, hogy talán a fantázia szüleménye csupán az egész, mégis több köze van a bácsi valóságához, mint ennek a temetésnek álcázott ócska színjátéknak. Visszavágyott az állomásra, hogy a bácsihoz egyedül méltó cselekedetként megigyon egy utolsó kisgonoszt a restiben, és aztán vonatra szállva mielőbb búcsút mondhasson ennek a városkának, ahol a bácsinak még hűlt helyét sem lelheti. Hogy hazatérjen, és megtegye jelentését a családnak egy kedvük szerint való, tisztességes temetésről, aminek nyomán bűntudat fogja majd el őket, és attól kezdve minden halottak napján fölkeresik a bácsi sírját, hogy legalább holtában szép emlékű családtagot csinálhassanak belőle. De neki ahhoz már nem lesz semmi köze, és még ha el is kíséri majd néha a szüleit, akkor is olyan kívülállóként fog mozogni a temetőben, mintha az asztal végén bóbiskolna alvó macskaként.

Kollarik a negyed hatos vonattal utazott vissza a fővárosba.