1912. április 5.

Csillagok nélküli világba jutottam. Derült időben, kis légköri nyomás mellett vártam Podmaniczky Tittit, vőlegényét, az angol Bowlest (azt mondják, lord, de ha az is, még névtelen) és két kollegát Bázelból. A nap hirtelen a felhők mögé vágott, kis rosszullét fogott el, émelygés. Láttam, Titti meztelenül száll le a vonatról, csak a napernyőjét tartja a feje fölé, és meztelen a nörsz, meztelen az angol Bowles, meztelenek a bázeli kollegák is. Csiszolgattam egy adomát a nyelvem hegyén, de mire kicsúszott volna a számból, csak az a gyatra vicc jutott eszembe, amit a komáromi állomásfőnök mesélt. De a poén nélkül. Valami baj van az idegrendszeremmel, gondoltam, valami ritka baj, és ami még nagyobb baj, ahogy szegény Bowlesnak a címével, nekem valami gond van a látásommal. A meztelen Tittibe belekarolt a meztelen Bowles, csak a csillagokat szereti, mondta róla a bemutatkozáskor Titti.

Egyszerű ember vagyok, barátaim, mondtam, én csak látni szeretek. A két bázeli mosolygott, látszott rajtuk, otthon Bázelban valami jobb mondásra számítottak. Betuszkoltam őket az első osztályra, az állomásfőnöknek intettem, hogy a szerelvényt Ógyalláig én vezetem, az öreg Weiss meghajolt és bólintott. Gondolkodtam volna tovább a viccen, a jó viccen, ami valahogy eltűnt a számból vagy kicsúszott a fejemből. De a mozdony, bármit is intettem Weissnek, és Weiss bármit is intett a mozdonyvezetőnek, megrázkódott, mint ami rögtön indulni készül. A himpellér nem ismeri a szokásokat, új fiú, magyarázta Weiss, az állomásfőnök, míg a vasúti tiszt hadonászva megállíttatta a mozdonyt. A méltóságos úr vezeti a vonatot Ógyalláig, kiabált a himpellérnek a fülkébe, aki az ablakon át csak a bajszát méltóztatott kidugni. Na, mi van, kérdezte a tiszttől, mi a fene van. Azt hittem, a himpellér nem is akar kiszállni, csak fintorog a bajszával. Két napja kaptuk, szabadkozott Weiss felém fordulva, nem tud ez semmit, nem ismeri még a méltóságos úr szokásait. De végre hajlandó volt kiszállni, és kiderült végre, miért nem akaródzott azonnal, a két öccse elbújt vele a mozdonyvezető-fülkében. Fel akartál nekik vágni, toporzékolt Weiss, hencegni akartál, és a tenyerével a két kölyök felé csapott. Na, oda a biztos jövő, gondoltam, ahogy figyeltem, ahogy még a bajsza is lekonyul szegény trógernek.

Most már a bajsza se az igazi. De az én napom se, gondoltam, ahogy felmásztam a helyére a vezetőfülkébe. Nem vártam meg Weiss hajlongását, tégy jót a néppel, gondoltam, te fizeted meg.

Valami baj van a szememmel vagy az idegpályákkal, amik röpítik a képeket a szemből az agyba. Csak a csillagokat, a csillagködök közt megremegő áttetsző fátylakat látom tisztán. Furcsa, hogy jobban lát nélkülük, pedig micsoda műszerek vannak itt, milyen elsőrendű műszerek, mondták a bázeli kollegák. Mondtam, a lencsék mögött minden leegyszerűsödik, ha távcsővel nézel, nem látod a tavaszban az őszt, a csillagok mögött az ürességet, mindig csak egyetlen világot látsz. Milyen jó dolog lenne, mondtam, mindenfajta lencse nélkül látni. A szemünk nélkül, nevettek a bázeli kollegák. De nem tudom őket még a spectrumos megfigyelésekhez se használni, csak a fényképfelvételeket és a kastélyban a nagy vacsorát várják. Vagy csak én nem látom őket tisztán. A csillagjóslás, mondta Tittike, szemgolyó nélküli látás. Mert a múltat látod, a jövőt, ahonnan semmilyen fény nem verődik vissza. A bázeliek nevettek, az is a múlt, bárónő, ami egy távoli csillagról verődik vissza. Titti mosolygott, Erzsike, a feleségem szerint Titti csak egy hisztérikus, kedves és utolsó gyerek. Elfordítottam az arcom. Elfordítottam a lencséket, nem akartam a korai halált látni a bőrében. Most tánc lesz vagy észlelés, kérdezte az egyik inas, aki bekopogott, és félénken szabadkozott, hogy csak a terítés miatt érdeklődik. Most tiszta idő van, észleljünk, mondta Titti, és úgy bámult a távcsőbe, mintha köröket, színes felhőket akarna az égbolton látni.

A lencsék leegyszerűsítik a dolgokat, ez is már vereség, gondoltam. Próbáltam a kis „derült idő-vacsoránál" átadni magam a bornak, a társaságnak, de már oly régóta láttam mindent, mindenkit, még a holdtöltét, talán a bázeli kollégákat is. A csillagok helyett a képzeletem most a külső konyha felé fordult, az a kis fekete komáromi lány úgy kísértett, mintha nem is a szememen, hanem a testemen át látnám a vonásait. Holnap milyen idő lesz, méltóságos úr? De a konyha messze volt az asztalfőtől: Wagner, Liszt, Eötvös, a Podmaniczkyak, Kövesligethy Radó, elővettem minden történetet, odadobtam a vendégeknek, nevettek a bázeliek, Titti a poharak mögött ragyogott holdfényesen, így szeretnék majd rád emlékezni, kislányom.

De nem volt időm sugdosni, megyek észlelni, mondtam, és jó mélyen meghajoltam a vendégek, a legmélyebben Titti és a bázeliek felé. Mielőtt Csermaneket megkeresem, gondoltam, meg kell néznem, hogy az égbolton minden rendben van-e. Keine Kinder, halottam a hátam mögött ezüstvékonyan, de lehet, hogy nem az öreg vendéghölgyek, hanem csak a halott kisfiaim susogtak. A csillagok rendben voltak, villogtak a helyükön titokzatosan, csak az a hang nem, az a hang nem volt rendben. Megvártam, míg a hold visszabújik - lehet-e egy hang meztelen -, és elindultam, hogy a leghátsó szobákban megtaláljam Csermaneket. De mintha a házban ma nem lennének hátsó szobák, az a kicsinyke élet húzott a falakon keresztül, Csermanek szívverésén át. A méltóságom végett gorombáskodtam Csermanek Borival, agg eb vagyok, mondtam, öreg kutya, nem azért nézegetlek, mondtam, mintha elhinném, hogy a gyerek tőlem van. De hát alig tudtam megállni, hogy a gyerek szívverését - látás lencsék nélkül - Csermanek kötényén keresztül meg ne hallgassam. Nem kellett hallgatóznom, hallottam. De azért rátettem a kezem a hasára, vigyázz magadra, mondtam, vigyázz magadra, akárkitől is van. Csermanek meg se szólalt. Nem baj, hogy nem követel semmit, nem baj, hogy nem hadonászik. Legalább nem lesz forradalmár a fiam.

Béke lesz, béke. Még néhány nap és a hölgyek Fiuméba indulnak. Még búcsút veszek a kriptában az apróságoktól, a halott fiúktól, mondja majd a feleségem a legeslegutolsó nap. Mert leteríthet bármikor a halál, búcsú nélkül nem mehetek el, szokta mondogatni, mikor a bőröndöket a cseléd már összeszíjazta. A feleségem gyengélkedik, Tittike gyengélkedik, így hát utazik velük a háziorvosunk, az öreg dr. Kövesdy is. Kora reggel még elkísérem Erzsit búcsút venni a kriptához, megállok majd hátratett kézzel a kripta lépcsőfordulójában, és szégyellem majd magam, hogy másra se tudok gondolni, csak az igazira. De még nem, ma nem. Ma csak kimentem kora reggel látni az erdőbe. Tavasz van, a tavasz mögött ősz, a csillagok mögött az üresség, amit nem láthat egyetlen távcső sem. Az ősz szép a szerelmesek és az öregek szemében. Nem a harsány levélkavalkád, nem a cukrászsütemény-színű lombok, hanem a nedves párák, a lélegző-erőt gyűjtő fűcsomók. A bokrok alatt terpeszkedő köd, ami hajnalonként olyan izgató és titokzatos, mint a friss őszibarack, amelyből ujjaink nyomására kibomlik a mag. De még várni kell.

Felbőszített az egyik akadémiai titkár, egy igazi felelős ökör levele. A mélyen lebecsült nagy magyar akadémia nem akar egy külföldi asszisztens foglalkoztatásához hozzájárulni. Foglalkoztatásához! Mintha a felelős ökörnek kellene a csillagdámban akárkit foglalkoztatni. Mert nem tartják kívánatosnak, írja, hogy a magyarországi tehetségek külföldön, idegen égbolt alatt kezdjenek észlelni. És kívánatosnak tartanák, írja, az egész akadémiai osztály nevében, ha a pozsonyi líceumból gyerekcsoportok járnának „körültekinteni". Emlékszem még egy körültekintésre néhány éve, ott fontoskodott a diákjai között az az örökös balek, az a felelős ökör, a Zalán tanár úr. Saját nemzetem csillagzatát keresem, mondta egy gyönyörű Bardou-távcső, az én távcsövem előtt Jan Štefanik, és elkezdett valami lázas tót indulót karattyolni. A himpellér, aki alig méltóztatott a mozdonyból kiszállni, legalább magyar volt. Talán tőlem kapott az apja földet, és most ő is, az öccsei is gyűlölnek. Talán felmondanak majd a MÁV-nál neki, ezért majd jelentkezik egy felforgató pártnál, és egész életében verseket ír. De hogyan legyünk úgy jók, hogy azt mi magunk is elviseljük? Hogyan tudjuk majd nekik a csillagokat megmutatni? Mit tudok majd örökül hagyni?

Csak az asztrológia, csak az asztrológus tudhatja, hogyan kell a jövendő csillagokat látni. Az angyalok talán úgy figyelnek minket, úgy nézik titokzatos jövés-menésünket, életünket és halálunkat, ahogy mi bámuljuk a látcsövekkel a csillagokat. A látcsövek torzítanak. Az angyalok is sajnálkoznak, hogy olyan lassan, végtelen lassan történik minden. Kezdenek figyelni egy pontocskát, és tudják, szinte soha nem érnek a végére. Az idő olyan lassú, hogy az égbolton csak puszta káprázatnak látjuk. Meghalok, mire Csermanek fia megtanulja kimondani a nevét, a saját nevét, ami nem az én nevem lesz. Nem tudom, ki lesz belőle, lázasan szavaló költő, hadonászó forradalmár vagy egy szorgos asztalossegéd, aki éveken át a mester halálára spekulál.

Jan Štefanik most Párizsban felforgató és csillagász. A franciák nagy jövőt jósolnak neki.

A Tudományos Akadémia, a mi akadémiácskánk megkért, hogy a műszereim történetéről a tudósabb közönséget egy közleményben tájékoztassam. Hol volt az az idő, az a terhes vészkorszak, mikor még én írtam tele az észleletekkel, a Magyarország égboltján feltűnő üstökösökkel a magyar tudományos értesítőket? Jó, hogy igaz fiaimról, a lencsékről beszélhetek. Ezek megmaradtak, még ha megkoptak, akkor is örömmel szolgálnak, ma is itt vannak velem. Mert valami hagymázas őrületbe kerget a Csermanek, érzem, a rosszulléteim, a látások mind kapcsolatosak a születendő gyerekkel. A református istentiszteleten vasárnap megint meztelenül láttam az egész gyülekezetet, a lelkészt, az öreg parasztokat, a szegény feleségemet, a bázeli kollegákat, akik elkísértek. Talán azért akartam meztelenül látni, hogy meglássam a himpellért, aki a komáromi állomáson olyan szemtelenül viselkedett. De csak öregeket láttam, öreg, elhasznált testeket, a fiatalok talán még vasárnap, istentisztelet-időben is tanulmányozzák a felforgató verseket. De azért voltak fiatalok, láttam Tittikénk bőre alatt a halált hozó, ideges betegségeket. Csak az egyik szobalányunk teste mosolygott rám, üdén, harmatosan, frissen, de nem bámulhattam, a nagytiszteletű úr igen szigorúan bámult rám.

Úgyhogy eljött már a legfőbb ideje a műszereknek. Kezdetnek még egy szerény forgódob is megfelelt lakóházam észak-nyugati sarkán, mellette volt egy kis passage-szoba, ahol egy másodkézből szerzett, kisebb meridiánkör időmeghatározásokra szolgált. A műszer 1842-ből származott, tehát egyidős velem. Ő származott, napvilágot látott egy takaros műhelyben, mikor én megszülettem. Pietásból - mivel szegény már megette kenyere javát - bekerült a Magyar Királyi Országos Meterológiai és Földmágnességi Intézet Múzeumába, ahol nyugodtan pihenheti öreg napjait, mert még annak sincs kitéve, hogy szegényt megnézze valaki. Megint a vég, gondoltam, ki. Megint a vég, gondoltam, sajnálni a régi műszereket is, amivel figyelgettük egymás arcát egy életen át. De mi más lenne érdekes a refraktorokban, távcsövekben, heliográfokban? Hogy láttunk együtt, hogy néztük egymást, hogy hűségesebbek voltak saját kisfiaimnál. Abbahagytam az írást, második adjunktusomra, Czuczy Emilre bíztam a műszereim életsorsát, meghagytam neki, hogy vegye számba az összeset egymaga, a múzeumba került tárgyakról kérjen majd szóbeli felvilágosítást, küldje el az akadémiánk-nak a tájékoztatómat, mondtam, menjen, induljon, dolgozzon, Terkán Lajos adjunktust is kiküldtem a csillagdából, mert látni legjobban csak egymagamban tudok. A műszerek helyett érdekesebb lenne, gondoltam, a hullócsillag-megfigyelő rendszerről írni, amit a barátainkkal szerveztünk szerte az országban, a saját csillagdáinkban. Hullócsillagok vannak, csillagdák vannak, sőt egyre többen lesznek, csak barátok nincsenek.

De még várnom kell, gondoltam. Az orvos a szülést csak májusra valószínűsíti. Hiába, az orvos mindig kevesebbet tud, mint egy csillagász, a feleségem azt szeretné, ha Fiumébe az unokahúgokkal Csermanek is elkísérné. Csemanek Borin nem látszik semmi. Olyan tunya és engedelmes, mintha valami idegen terhet cipelne, és lehet, hogy én is idegen terhet cipeltem egész életemben a spektroszkópokkal, hullócsillagokkal és a sok színkép-elemzéssel, az asszisztensekkel és a sok vacsoravendéggel, akik még az állócsillagoknál is lassabban változnak.

Az a butaság jár a fejemben, bosszúálló csillagok léteznek-e? Még rosszak a műszerek, egyáltalán rosszak a műszerek. Még semmit sem látunk.

Semmi hír Fiuméból, míg én olthatatlan vágyakozással bámulom az eget. Most bál lesz vagy észlelés, ezt kérdezte tőlem az a dundi, fekete szobalány minden reggel. Hogy ne lássam ruha nélkül megint, ma is elfordítottam a fejem, eredj innen, fiam, mondtam, a nagy tükrös távcsöveket is kivitettem a csillagdából, hogy néhány napig a látásban meg ne zavarjanak. Beteg a méltóságos úr, suttogta Kövesligethy Radó, aki a többiekkel, az asszisztensekkel, a bázeli kollegákkal szeretett volna ma táncolni. Táncoljatok az erdőben, mondtam nekik, csak itt ne lábatlankodjatok. Én látok nélkületek is. De csak az örökös rendet láttam az égbolton. Nem láthattam mást, tudtam, a legközelebbi hullócsillag-varázslatra évekig kell várni. De én egy vibráló, távoli pontocskát akartam az idők mélyén megfigyelni, megelégedtem a szememmel, figyeltem, ahogy az idők mélyén az a kis pont reszketni kezd, mint minden, ő is létezni kívánt, élni, megvalósulni, táncolni vagy észlelni, éreztem, láttam, ahogy öntudatlanul átvergődik a képzelet, a robbanások, a lét és nem-lét különös ösvényein, amit még mi, csillagászok sem ismerünk. Nem régóta nézzük a mindenséget. És nem fogjuk sokáig látni. De mégis, ő még nem létezett, de én már nem léteztem. Az az érzés fogott el, mint a Hősök terén, a nagy ünnepségek idején, annyian voltunk, de egy pillanatra mindenki egyedül lett.

Az egész nem sokáig tart, gondoltam. Becsöngettem az asszisztenseimet, és megkértem őket, táviratozzanak Fiumébe.

Még jó, hogy azt a ribancot nem hoztuk vissza magunkkal, mondta a feleségem, az utolsó napokban már igazán szemtelen lett. Hogy érted, kérdeztem. Tudod, úgy dacosan elhalkult, mondta, nem szólt egy szót se, mintha hibáztatna minket. Rámeredtem, a feleségem elfordult, Tittikéről beszélt, mert hirtelen megártott az idegeinek Fiumében a sok lárma, a napfény. Inkább a csillagokkal akartam lenni, mondta Titti bocsánatkérően. Mondtam, hogy vannak csillagok Fiumében is. De nem volt időm ezt megmagyarázni, rohantam dr. Kövesdyhez, a háziorvosunk épp a családjával falatozott. Mi a keresztneve, kérdeztem, Kövesdy kiküldte a feleségét, utána kiküldte a lányait. Töltött még egy pohárral komótosan, hát Jánosnak nevezték, méltóságos úr, a legegyszerűbben, csak Jánosnak. Kérdeztem vagy szerettem volna kérdezni, úgy, hogy ne sok mindent áruljak el. Nem sírt egy cseppet se, mondta Kövesdy, nyugodt, lassú baba. Elnevettem magam, hát akkor asztalos lesz, igazi asztalos, majd spekulál a mester halálára. De hát egy spekuláló mesterlegény talán még egy szavaló forradalmárnál, egy sértődött parasztlegénynél is félelmetesebb. A májusi fény az arcomba csapott, ahogy visszatántorogtam a kastélyba.

Nem kérsz teát, Miksa bácsi, kérdezte Tittike. Támaszkodva hevert a kanapén, a cselédek puha és mégis fátyolszerűen könnyű plédekbe csavarták. A májusi napsugárnak odatartotta az arcát, úgy hallgatta a feleségemet, aki valami fiumei pletykát mesélt el, na, nem a Csermanekről, persze. Hát nem kérsz mégse teát, unszolt Titti, én nem is akartam ránézni, mindig is tudtam, hogy a bőre valahogy hasonlít a nagybeteg prostituáltakhoz, különös vonzerő, megfoghatatlan édesség lebegi körül. Köszönöm, kedvesem, mondtam, Titti töltött, de nagyon gyenge volt, csak bámult sóváran, a tea kifolyt a csészéből, én figyeltem a lányt, éreztem, mennyi életvágy van a lebegés mögött. Nahát, konstatáltam, Bowles eltűnt. Tánc lesz vagy észlelés, méltóságos úr. Inkább takarózz jól be, Titti, szólt rá a feleségem, a cseléd máris ott termett, kivette a kezéből a csészét, feltörölte a teát a parkettról. Este bál lesz vagy észlelés, kérdezte még egyszer a cseléd, ahogy megkérdezte hosszú éveken át valamelyikük mindig. Nem válaszoltam, nem tudtam mit válaszolni, csak kedvem támadt a kis Podmaniczky-lányt jó erősen magamhoz szorítani.

Kedveseim, zongorázok nektek valamit. Turkáltam a régi kották között, kezembe akadt az egyik legelső szerzeményem, a tizenhét évesen komponált Tücsök csárdás „Madarassy Erzsi kisasszonynak", látod, még ez is itt van, mutattam a feleségemnek, hát látod, még minden megvan. Erzsi mosolygott. De nem ezt kezdtem el, hanem megvártam, amíg a boldogság egy kis keringőben megmelegíti az ujjaimat. Erzsikére néztem, a didergő Tittire, a bázeli vendégekre, akik a legeslegutolsó napjukat töltik a kastélyban. Most nem volt Hősök tere, nem voltak meztelen nők, de még csak csillagok sem, és mégis láttam, eszembe jutott az a vicc, az a jó kis vicc, amit elfelejtettem a komáromi állomáson, micsoda két hónap volt ez, gondoltam, de nem vártam meg, hogy nógassanak, hanem vakmerően belevágtam a Tücsök csárdásba.