(ott vess ki)

hallani akarom a robbanás zaját.

én nem a szememmel, az ujjaimmal

látok. amit megérintek, rögtön a

testembe hatol, és mielőtt megtudnám,

mi az, felrobban az idegek pályáin.

szépek a rózsák, a dáliák, az őszi

gyümölcsök a verandaasztalon,

de én nem a szétfröccsenő repeszek,

nem a formák féléber álmát akarom,

a tárgyakból torkolattűzként kicsapó

erőt, azt a megállíthatatlan pillanatot,

amikor még nyugodt a táj, de már

elszakadtak a tartókötelek, amikor még

semminek nincs neve, de már minden

beszél, minden teremni kezd. mint egy

hajótöröttet, ott vess ki magadból, vers.

(villanella)

most kezd az idő gyorsabban múlni.

üvegfényű fák a mongoloid napsütésben,

nyugalom lebeg a tó fölött.

a hullámok mintha aranyfillérekkel játszanának,

de szemben a partra sötét húzódik:

most kezd az idő gyorsabban múlni,

most kezdődik a színek lassú mélyülése,

és a képen már egyre kevesebb vonás változik,

nyugalom lebeg a tó fölött.

gyakran mintha már a sötétből néznék vissza,

kereslek és nem talállak, egyedül járok a parton.

most kezd az idő gyorsabban múlni,

aztán az éles fényből hirtelen előlépsz.

nem látom az arcod, de fölismerlek,

nyugalom lebeg a tó fölött,

és testemet belülről verni kezdik a hullámok,

remegés fog el, mielőtt megérinthetnélek:

most kezd az idő gyorsabban múlni,

nyugalom lebeg a tó fölött.