1964, a hetedik év

 

Magaddal vittél a hegyre a haldoklóhoz,

Belemártottál, sarkamnál fogva,

Ösztövér asszonyok sírásába,

Hétévesen.

 

Kérted, érintsem meg a fekvő férfi

Mellén már összekulcsolt kezét,

Azt kérted, imádkozzam. Saját

Szavaimmal, mondtad. Hangosan.

 

És amikor végre belefogtam, és nem

Jött egyetlen árva szó sem tőlem,

De amik jöttek, valami atyáról,

Akit magunkénak szólítottam ott,

A csendben hörgő férfira meredve,

Amik jöttek mégis, ismeretlen

Üregből törtek fel, ismeretlen

Állatok hangján, jöttek az

Ismeretlen, sötét mélyből, belőlem.

 

Szenteltessék meg a te neved,

Mondtam. Az ismeretlennek.

 

Rám szóltál, ne üvöltözzek,

Senki nem süket. Ujjaid hideg

Gyertyáit egymásba csomózott,

Hideg ujjaimra fektetted.

 

A hallás él a legtovább, vigasztaltál

Később, már lefelé az ösvényen.

Mintha diadalmasan. A haldokló

Férfira gondolva. Akit nem égettek

Meg, vagy nem vertek agyon,

Valami figyelmetlenség,

Hiba vagy csoda folytán,

Nem, nem égették meg.

És nem verték agyon

Valahogy, milyen különös.

Hazajöhetett, torkában a rákkal,

Hibátlan őrületét is maga előtt

Görgetve, mint egy hólabdát,

Egyre növekvőt.

 

Az ő szemei előtt drága az ő

kegyeseinek halála.

 

A mi kezünknek munkáját tedd

Állandóvá nékünk, a mi kezünknek

Munkáját tedd állandóvá,

Hadartad sokáig, lámpaoltás

Után. A Világ Urának, felteszem.

 

Nem aludtam el. Nem, nem alszom.