Berkes Tamás a közép-európai komparatisztika legizgalmasabb korszakában, a nyolcvanas években kezdte irodalomtörténészi pályáját. A hatvanas évek groteszkjéről szóló, Senki sem fog nevetni… Groteszk irányzat a hatvanas évek közép- és kelet-európai irodalmában (1990) című könyvében a félmúlt legaktuálisabb problémáit tárgyalta. Itt még minden összefüggött: Havel és Örkény, Mro¿ek és Kundera, irodalom és társadalom. Mivel a könyv a groteszk állóképszerűségét hangsúlyozta, ahhoz a patthelyzethez kötötte a műveket, amely pont a megjelenés pillanatában szűnt meg. Bár a vizsgált regényeket, drámákat sikerült a hatvanas éveknél (és az adott nemzeti irodalomnál) tágabb kontextusba helyezni, így is csak a rezsimen belüli örökkévalóság várt rájuk. Aztán az elmúlt másfél évtized alatt vagy elvesztették remekmű-státuszukat, vagy az egyén–szabadság–hatalom–történelem reláción kívül is szóra bírhatónak bizonyultak, amikor egyszer csak megmozdult a grandiózus állókép.

Az a régi könyv szűkebb terjedelemben tárgyalt egy alig áttekinthető, de igen nagy jelentőségű témát. Az irodalom itt egész régiók emancipációs törekvéseit tükrözte, sőt előmozdította. Nemzetközi volt, a leendő “visegrádi nagyok” mellett baltiak, balkániak és kelet-európaiak is szóhoz juthattak benne. Az új könyv nagyobb terjedelemben tárgyal egy nyelvileg teljesen leszűkített, de néhány évtizedesről néhány évszázadossá tágított időbeli keretek közé helyezett problematikát. A címben az irodalomtörténetet felváltotta az eszmetörténet, a közép- és kelet-európait pedig a cseh kontextus. Ezen a nagyon tanulságosan átdefiniált tudományterületen már hosszú távra is berendezkedhetett a szerző, ez pedig igen jó hatással volt mindenre, ami csak kapcsolatba hozható olyan fogalmakkal, mint a felkészültség, a szakmai kompetencia és a tudományos alaposság – csak hát itt nem süvít úgy a történelem szele, mint Gombrowicz Operettjében.

Bár az itt összegyűjtött tanulmányok hosszabb idő alatt készültek, sikerült jól felépített kötetet összehozni belőlük, mert a szerző nem témák köré csoportosította írásait, hanem azokat a szövegeket helyezte egymás mellé, melyekben hasonló módon közelíti meg a cseh eszmetörténet kérdéskörét. A Hosszmetszetek című első rész a cseh nemzeti tudat legfőbb problémáit tárgyalja, akár évszázadokon át követve a kulturális élet főszereplőinek vitáját. A könyv kétharmadát A nemzetébresztők kora című második rész teszi ki. Ebben a felvilágosodástól a romantikáig tartó időszakban született meg az a szláv-germán közhelyekből összetákolt – amilyen önkényes, olyan életképes – konstrukció, amely mindmáig ellátja érvekkel és történelmi analógiákkal az elmúlt két évszázadban mindig más-más formában lejátszott cseh (kis)nemzeti önmegvalósítás ideológusait és prófétáit. A Két századforduló című záró fejezet a legrövidebb, Berkes itt visszatér a közép-európai komparatisztika hagyományaihoz, bár most is gyakran túllép az irodalomtörténet határain, hiszen Masarykot és Jászit is összehasonlítja.

A nemzet, amely a nyolcvanas években még az oroszok által rákényszerített mésalliance-ban is nagyrészt megőrizte “elrabolt nyugatként” kiérdemelt jó hírét, egyszer csak problematikussá válik (olyan kulcskérdésekre gondolok, mint a cseh–német és a cseh–osztrák viszony vagy a XIX. századi nagy “nemzetébresztők” tevékenysége). Ez persze nem a válság jele, ellenkezőleg, a katasztrófa elmúltával végre eljött az ideje annak, hogy tisztázzuk az alapkérdéseket. A pusztítás mértéke tényleg megrendítő: a könyv legelső bekezdéseiben olvashatjuk, hogy “1948 és 1955 között több mint 27 millió 500 ezer könyvet semmisítettek meg”, 1970-ben is több száz művet zúznak be, betiltják az összes irodalmi folyóiratot és az írószövetséget. Elképzelni sem könnyű a normalizáció kezdetén hallgatásra ítélt kétszáz írót és száznegyvenöt történészt. Szóval mégsem érték be annyival, hogy nevelő célzattal példát statuálnak egy-két izgága alakkal, abban a reményben, hogy a csendes többség ért belőle? Ezek szerint nem, ehelyett nagy csoportokat tüntettek el, nem véletlenül mondta Kundera 1979-ben, hogy a harmincéves háború óta nem végeztek ekkora pusztítást a cseh kultúrában.

Mint már annyiszor, a kilencvenes évek elején is a kulturális folytonosság helyreállítása lett a legfőbb feladat. Korábban a csehek ihletett mítoszteremtéssel reagáltak az ilyen helyzetekre – a XIX. század elején azért hamisították a Hanka-féle kéziratokat, hogy hamis ereklye közbeiktatásával hozzanak közelebb egy létező hagyományt, amelyből erőt meríthetnek a modern nemzet megteremtéséhez; a csalást Masaryk leplezi le honfitársai legnagyobb felháborodására, majd kárpótlásul a huszitizmusból teremt hazafias ideológiát nekik: a Cseh Testvérek tanításaiban véli felfedezni “a cseh karakter örök lényegét”, vagyis a hazugságból nincs menekülés, csak egy másik hazugságba. Ezzel szemben ma már nemcsak akkor szabadulhatnak egy jórészt belső használatra konstruált mítosz hatása alól, ha másikat találnak helyette.

A hipnózis elmúltával két felismeréssel gazdagodhatunk. Az egyik a mítoszgyártás módszereit, eszközeit leplezi le: ez elég kiábrándító, mert kisszerűnek és igénytelennek mutatja a kanonizált “nemzetébresztőket”. A másik viszont, mondhatni, lélekemelő, mert felnyitja a szemünket a hagyományok gazdagságára. Ide tartozik minden, ami nem egyeztethető össze a cseh nyelvi és etnikai kizárólagosságot szolgáló törekvésekkel: német tartományi patriotizmus, latin és német nyelvű műveltség, barokk historizmus és kozmopolitizmus, a Monarchia jobb időszakai (a labancság apoteózisa), a nemzeti céloktól messze kanyarodó tévutak.

A kötetben olvasható tanulmányok tematikai sokszínűsége nagyon jól érzékelteti ezt a gazdagságot. Berkes a Valahol a csehek is utat vesztettek című írásában Patoèka interpretációjában tekinti át a cseh–német nyelvi konfliktust, bevezeti a csehországi (böhmisch) nemzet fogalmát, amelynek talán más sorsa is lehetett volna, nemcsak az, hogy – változó erőviszonyok mellett – az egyik fél megpróbálja kiszorítani a másikat. A lendületes nemzeti önmegvalósítás során mintha elveszett volna egy humanista alternatíva: “nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a cseh játszma legalább kétesélyesnek volt mondható. Magam is hajlok arra, hogy a nyelvileg vegyes, köztes jellegű, ingadozó vagy nemzeti szempontból indifferens rétegek viszonylag nagy súlya miatt volt elvi – s talán gyakorlati – lehetőség egy svájcihoz hasonló, kétnyelvű politikai nemzet megteremtésére.”

Végigkövethetjük a cseh újjászületéshez vezető hosszú folyamatot, amelyben minden helyesírási vagy filológiai kérdésnek hatalmas jelentőséget tulajdonítottak. Azért mondhattak kiváló nyelvtudósok olyanokat, hogy a cseh nyelv közelebb áll a latinhoz és a göröghöz, mint a némethez (nyilván görög eredetű a csehben a városi mesterségek szókészlete), mert egyszerre hatott rájuk az antikvitás kultusza és a pánszlávizmus eszméje. Az irodalmi kánon is ekkor távolodott el a legfontosabb irányzatoktól, ekkor jön létre az a népművelői didaxistól terhelt mutáns, amely túl érzelmes a klasszicizmushoz, a romantikához viszont túl óvatos (lásd Mácha viszontagságait), ezért tökéletesen megfelel neki a “nyárspolgári hazafiság” veszélytelen artikulálását megkönnyítő, bármilyen kompromisszumot elviselő biedermeier. A fontolva haladás művészete.

Sokkal több ismeretet ad erről a korszakról a szerző azzal, hogy részletekbe menően, egyéniségeken, intézményeken, programokon, a történelemszemlélet változásain keresztül mutatja be a kor szellemi állapotát, nem pedig a magányos remekművekhez írt kommentárokat gyarapítja. Van, amikor érdekesebb a középszer, a reálisan létező, a kulturális építőmunkába lelkesen bekapcsolódó irodalom kutatása – legyen az biedermeier vagy akár szocreál.

(Res Publica Nostra sorozat 8. Balassi Kiadó, Bp., 2003, 350 oldal, 1800 Ft)