“Mindig az a benyomásom, hogy azok számára, akik Közép-Európában élnek, vagy legalábbis jól ismerik a kultúráját, elég világos, és nem fér hozzá kétség, hogy létezik-e Közép-Európa vagy sem. Ez tapasztalat kérdése, tapasztalatok egész komplexusáé egy jól leírható kulturális térről. A leírás és nem a definíció volna itt a megfelelő megközelítési mód. Nincsenek világosan meghúzott határok, és nemcsak egyetlen centruma létezik. Ez nem valami politikai elképzelés vagy politikai szervezet, amelyet javasolni és megtervezni lehetne. És mégis létezik a képzeletben, a mentális térképeken, az attitűdökben, a hiedelmekben, a mindennapi életmódban” – írja Karl Schlögel egyik remek esszéjében (Lettre, 2001/41.), s e sorokban mintha csak a lengyel írónak és ukrán pályatársának – egymással telje-sen nem összemosható, de minden különbség ellenére alapvetően hasonló – felfogása tükröződne. Igyekeznek távol tartani magukat minden olyan törekvéstől, amely (Kelet-)Közép-Európát elméleti síkon próbálja meghatározni és történetét egyetlen egységes narratívában összefoglalni. Stasiuk az ő Közép-Európájától (amelyet a játék kedvéért szülőhelye, Wo³owiec köré húzott háromszáz kilométeres körként határoz meg) idegennek érzi a Nyugatnak azt az (állítólagos) igényét, amely világos, szabatos, kerek történetekben képzeli el és képezi le a világot. Kifogásolja, hogy ugyanezt elvárják attól a régiótól, amely csakis a Nyugat képére szabott “Európához” csatlakozhat, és lehetőségei kimerülnek egyik oldalról az asszimiláló maszk felvétele, másik oldalról a teljes elszegényedés és kiszolgáltatottság közötti választásban. Hajónaplójában olvas-hatunk egy felidézett seregélyesi emlékről: “azt igyekeztek megtanítani nekem jószándékú amerikaiak, hogy hogyan lehet elmondani pontosan és érdekesen egy történetet. Isten a tanúm, próbáltam megérteni a módszert, de saját történetem széttöredezett az ujjaim között, amikor láttam, hogy figyelnek és a fülüket hegyezik.” (108–109.) A balkáni háborúról szólva szintén reflektál a történetek összetettségére, ellenpontozva az annak idején a nyugati és a magyar sajtóban is gyakorta a Jó és a Gonosz harcaként beállított délszláv konfliktust. Grammatikai azonosulása a “nyugati” szövetségesekkel metszően ironikus: “Igaz, délen még tart a háború, de egyelőre még nyerésre állunk. Mindenesetre leromboltuk Újvidéken az utolsó Duna-hidat, és a Folyók Atyja egyre több gyalogos és immár végképp szárnyaszegett szerbet tartóztat fel különösebb erőltetés nélkül, akik sehogy se találják a helyüket, mióta Törökország a saját dolgaival van elfoglalva.” (68.) Stasiuk (vagy elbeszélője) szerint a különbség és a megértés nehézsége (tán lehetetlensége) az emberi szabadságról alkotott gyökeresen különböző elképzelésből adódik, hiszen a már emlegetett amerikaiak is, mint megtudjuk, “abban a hitben éltek, hogy a hősök saját sorsuk urai” (109.), míg – ha máshonnan nem, hát Kertész Imre műveiből ez nekünk, magyaroknak is ismerős gondolat – a kelet-európai számára a sors szabad akaratú irányítása nem vetődik fel valós lehetőségként.

De hogyan próbálnak mégis megbirkózni az alcím (és az írói vállalkozás értelmi szerzője, Stasiuk neje) által kijelölt céllal a szerzők? Két esszé az úgynevezett Közép-Európáról: még ha az “úgynevezett” szó jelzi is a távolságtartást, valamit mondaniuk kell magáról a tárgyról, valamiképp identifikálniuk kell azt. Nem meglepetés: a kétféle írói egyéniség kétféle választ ad. Míg Andruhovics a korábban jelzett fenntartások ellenére (erről bővebben később) történetet/történeteket mond, addig Stasiuk apró jelenetekben próbálja megragadni az elmondhatatlant. Míg előbbié “inkább utazás az időben”, addig Stasiuk esszéje “normális térbeli utazás a mai Lengyelország keleti részein, Románián és Ukrajnán át” – állítja maga Andruhovics Gönczy Gabriella kérdéseire válaszolva (Lettre, 2003/51.), s ha némileg karikíroz is, az ő írásának központi szervezőelve valóban az “idő”, a múlt és jövő közt őrlődő pillanatnyiság kérdése, míg a lengyelé a “tér”, a térkép és a felszíni formák elemzése. A Stasiuk-szöveg nyitóbekezdése szerint épp ezért a saját esszéjét a jövőre irányuló remény engedményével záró Andruhovics bolond álmodozó: “Az idő csak azokat érdekli, akik a változásban reménykednek, vagyis a javíthatatlan hülyéket.” (67.) Mint látni fogjuk, végül kiderül, hogy bizony őt magát is igencsak érdekli az idő, így a mondat a mű vége felől önreflexióként is olvasható.

Ukrán barátjának történetmesélési gyakorlata is csak első pillantásra ellentétes Stasiuk narratíva-ellenes poétikájával. Igaz, hogy Andruhovics írásából végeredményben egy családtörténet, egy személyes eredetmítosz körvonalai rajzolódnak ki, de saját történetétől, a történettől ő is többször kifejezi távolságtartását. “A családi eposzoknak” – írja – “sokszor több, egymással nem teljesen összhangban lévő változatuk is van, ráadásul egyik sincs összhangban az események menetének hivatalos, történelmi verziójával, amelyet a tankönyvekből ismerünk. Azonkívül a családi eposzokra (ahogy a tankönyvekre is) komoly hatást gyakorolnak a ponyvaregények és tévésorozatok.” (19.) Egy másik szöveghelyen, közvetlenül mielőtt dédapja Galíciába való megérkezésével elindítaná saját “családi eposzát”, a bolhapiacokhoz való személyes vonzódásával állítja párhuzamba a családtörténetek rapszodikus és fragmentarizált formája iránti rajongását: “Ugyanígy szeretem a néha elviselhetetlenül szövevényes és ellentmondásos családi mitológiákat, a vándorlások, esküvők, születések, eltűnések különféle verzióit, a hirtelen felbukkant külső szereplőket és váratlan kitérőket.” (13.) Önironikus kipillantásokban sohasem szűkölködik írása, így többször találunk olyan eltávolító zárójeles megjegyzéseket is, mint például a 18. oldalon: “(mese, folytatódik a mese!)”. A magam részéről ugyan óvakodnék azt sugallni, hogy a töredezett, ellentmondásos, olykor összefüggéstelen történetmesélés közép-európai specifikum volna (a kötet szerzőit mintha megkísértené ez a gondolat), de annyit meg kell hagyni, hogy – miként más korábban (fél)periférikus irodalmakban is – ez az elbeszélési mód különösen népszerű régiónkban. Ebből a szempontból Bodor Ádám Sinistra körzete lenne a paradigmatikus közép-európai regény – nem véletlen, hogy épp Stasiuk saját kiadója, a lakóhelyéről elnevezett Czarne fedezte őt fel a lengyel olvasóközönség számára. Mindazonáltal egy Kelet–Nyugat szembeállítást erre alapozni, úgy vélem, botorság volna. Ahogy arra is érdemes rákérdeznünk, hogy vajon ez a bizonyos “Nyugat” mennyire tartja fenn az egységes, kerek narratíva igényét? Nem szerencsés, hogy Stasiuk egyetlen egységes Nyugatról beszél, és még a legminimálisabb megkülönböztetést sem téve összemossa a nagypolitikai és például a művészi-tudományos szcéna elvárásait, amelyek természetesen önmagukban is heterogén rendszerek. Azt a közhelyet nem kell hang-súlyoznom, hogy utóbbira napjainkban (immár sok-sok évtized óta) nem feltétlenül az egészelvűség a jellemző, amit Stasiuk nyugati népszerűsége is remekül illusztrál.

Andruhovics jövőbe vetett reménye önmagunk megfogalmazásának esélyén alapszik, és a megfogalmazás módja pont az imént referált fragmentarizált történetmesélés, egy történet elmondása “a számos emberi történet közül” (14.). Saját történeteink együttállása mások történeteivel – ezen keresztül teremtődik meg mindaz, amit Közép-Kelet-Európának vagy Közép-Európának nevezünk, amely így voltaképp egy irodalmi tér lesz. Írásának utolsó előtti fejezetében Andruhovics demonstratívan meg is ismétli az ő egyik lehetséges történetét, összefoglalva annak elemeit: “Tehát legyen nyár: eső áztatta hegyaljai rónán csavargunk valahol a Duna-medencében, valahol egész közel a középponthoz – Európa és valamennyiünk középpontjához; az ember Énje a test közép-keleti részében található; hihetetlen mennyiségű olcsó, finom bort veszünk, vöröset és fehéret, egy öreg német a huculok templomát pingálja a hágóhoz közeli faluban, ez az utolsó megrendelése, szegény Karl, végre sikerül neki Péter és Jakab apostol; sorra nyílnak a kapuk, a hidak áteresztenek, a Duna túlsó partján újabbnak, nagyobbnak tűnik a világ, igazi Chichago, szőlőhegyek vannak itt, meg egy ösvény a várba, nyom és sejtelem, a templomosok rózsakertje, dermedt homok az órában, a lyukakban mozdulatlanná vált biliárdgolyók, álló repülők a vonat fölött, álló vonatok, elkopott gravírozás az ezüstgyűrűn, madarak Poprád és Práter fölött, iszunk az üvegekből, és kis híján táncra perdülünk a romokon. Esőt varázsolunk, de ez még semmi – napsütést, a fiúnak elcsuklik a hangja, s még annyi minden lesz” etc. etc. (64–65.) Persze, lehetne ez másképp is – rögtön utána az egész elbeszélést visszavonja: “Habár azon a nyáron kicsit másképp történt minden.” (66.)

Andrzej Stasiuk Keresztes Gáspár interjújában (litera.hu) így nyilatkozik a könyvről: “Az én Európám kitalált dolog, műalkotás, a képzelet terméke. Tulajdonképpen egy amolyan ideális vidék terve. Ki kellett találnom ezt a vidéket, hogy jól érezzem magam benne.” A fentiek alapján ez a megállapítás Andruhovicsra éppúgy igaz lehet, de míg az ukrán prózája kimértebbnek, nyugodtabbnak, bölcsebbnek hat, addig Stasiuk ironikus, néha švejkes túlzásai és poentírozó hajlama a feljegyzések fiktív voltát még inkább nyilvánvalóvá teszik. A Hajónapló szertelenebb szöveg a Közép-Keleti revíziónál, a beszélő kevésbé kifinomult gondolkodó benyomását kelti, olykor kissé nehéz követni, helyenként túlzottan enigmatikus, és ilyenkor már-már önmaga paródiájává válik. Ugyanakkor Andruhovics esszéjénél összességében mégis eredetibbnek és izgalmasabbnak tartom ezt a közhelyek által is átszőtt, gyakran ironikusból hirtelen szentimentálisba forduló, már-már giccsbe hajló írást. Mindenesetre rész és egész tökéletes összhangban áll itt, ugyanúgy egyszerre borzongató csodálattal és a jól ismertnek kijáró bensőségességgel tekinthetünk Stasiuk szövegére, mint ahogy ő tekint a Disneylandet idéző cigány palotákra Konin és Kalisz környékén – azokra az épületekre, amelyekben a “közép-európai lélek” kézzelfoghatóvá válik (85–86.). Stasiuk írásáról azért különösen nehéz elmarasztaló észrevételt tenni, mert deklaráltan szembemegy mindenfajta eredetiségeszménnyel, elutasít bármiféle ízlés-alapú hierarchizálást, és azt tekinti értéknek, amit e közép-európai lélek megteremt, azon belül viszont mindent értéknek tekint. Az esztétika törvényei itt nem érvényesek. Ahogy nincs alapunk a kacsalábon forgó, rózsaszín gipszstukkós épület-költeményeket megítélni, ugyanúgy minden Stasiukot érő kritikánk is önmagunkra hullik vissza, és csak azt mutatja, hogy lám, nem értettük meg Stasiuk giccselvű poétikáját, amely az “ízléstelenségben”, az egymást ütő elemek összepasszításában, a túlzásban, a másodlagosságban látja Közép-Európa lényegét, ez az, amit megőrzendőnek tart. Válaszul a nyugati arroganciára és asszimiláló törekvésekre, amely csak saját torz tükörképét látja a keleti államokban, Stasiuknál egyfajta felsőbbrendűség-érzést is felfedezhetünk, éspedig pont azért, mert ez a fajta expanziós törekvés szerinte nem jellemző Közép-Európára. Egy érdekes felvetése szerint a régió emblematikus figurája a cigány: “Néha már arra gyanakszom, hogy az én Európám másból sem áll, mint olyan helyekből, ahol [a cigányok] láthatóak, ahol nem engedelmeskednek a mimikri vagy az asszimiláció törvényének.” (116.)

Andruhovicsot követve korábban azt állítottam, hogy Stasiuk elbeszélőjét leginkább a tér érdekli. Most ezt úgy pontosítanám, hogy a két dimenzióba leképezett tér – ugyanis a világot egy fotográfus szemével nézi: “ebből áll az én Európám. Részletekből, apróságokból, néhány másodperces, filmetűdszerű történésekből, felvil-lanó snittekből, melyek úgy örvénylenek a fejemben, akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán átsüt a térkép és átsüt a táj.” (108.) A film említése ellenére az összbenyomás a mozgóképnél sokkal jobban hasonlít sűrű fotómontázsra, amely együttesen rajzolja ki Közép-Európa kontúrjait, hasonlóan ahhoz, ahogy Andruhovicsnál az egyéni történetek állnak össze a régió portréjává. Nem véletlen, hogy Stasiukot közép-európai útjain egy fotográfia, André Kertész Vak hegedűs (1921) című képe kísérti: “Akárhová utazom, mindenhol ennek a háromdimenziós, színes változatát keresem, miközben sokszor úgy érzem, mindjárt megtalálom […] Hipnotizál ennek a képnek a tere, s minden utazásom csupán arra szolgál, hogy végre megtaláljam a kép belsejébe vezető titkos átjárót.” (98–99.) Stasiukot a fényképnek az a sajátossága érdekli leginkább, hogy egyszerre mozdulatlan, hiszen állókép, és ugyanakkor dinamikus, hiszen a szünet nélkül játszó vak hegedűs és ifjú vezetője átkel az úton, az öreg jobb lába a levegőben: éppen lép. A háttérből egy kisfiú figyeli őket. A kép széle már közel, “[m]indjárt eltűnnek, és a zene is elhallgat. Csak a kisfiú, az út meg a keréknyom marad a képen.” (98.) Ahogy a fotó mozgás és mozdulatlanság e kettősségét megjeleníti, úgy időtlenség és időbeliség is egyszerre van jelen. Időtlenség, hisz mint az elbeszélő is kiemeli, az alakoknak a szórt fény miatt nincs árnyékuk – és időbeliség, hiszen az exponálást követő pillanatban már el is tűnnek. A fotográfia e köztes világába szeretne Stasiuk belépni, abba a világba, amely – az író fogalmait használva – fikció és valóság közt képez átmenetet. A fénykép a valóságot fikcióvá alakítja, miközben mégsem tud szabadulni tőle – ebben hasonlít a közép-európai tekintetre. A gönci főutcán ücsörgő öregasszonyokat svájci kortársaikkal hasonlítja össze az elbeszélő: “Padokon ültek. Fekete kendőjük és ruhájuk magába szívta a forróságot, de nem volt melegük: egy lépésnyire feküdt tőlük az árnyék, de nem mozdultak, nem próbáltak elbújni. Csak ültek és fürkészték az utcát, az elhaladó autókat, tekintetük fel-alá járt a szemközti alacsony házsoron, behatolt a kocsma kirakatán, […] sehol sem állt meg, de ez a »sehol« mindenre kiterjedt, […] belém fúrták tekintetüket, amikor melléjük értem, de a pupillájuk mozdulatlan maradt. Muszáj, hogy fikció legyen a világ, ha ilyen sokáig ki lehetett bírni.” (86.) Az öregasszonyok szeme előtt megelevenedő valóság számukra fikció, viszonyuk hozzá passzív, távolságtartóan befogadó, míg a svájciaknak maga a megkérdőjelezhetetlen valóság, amelyet átélnek, megélnek, amellyel élénk kontaktusban vannak: “Látszólag nem foglalkoztak semmivel, de mozdulatlanságuk egy sor apró mozdulatból állt: odébbtolták a teáscsészét, megigazították a hajukat, megmozdították a fejüket, hogy elkapjanak valakit vagy valamit a sugárúton, finoman kidugták a lábukat a – talán szűk – papucsból, csikorgatták a fémszéket, hogy beljebb húzódjanak a napernyő árnyékába, kritikusan vizsgálgatták a körmüket. Teljes természetességgel és osztatlanul elmerültek a valóságban.” (87.)

Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelések egy jelentős része – legalábbis számomra – kevés meggyőzőerővel bír: Stasiuk időnként mintha többet tüzelne, mint töltene. Türelmetlen, túlságosan igyekszik a jelentés(adás)ig eljutni. Viszont biztató, hogy minden jel szerint ezzel ő maga is tisztában van: “Nem tudom pontosan, mire jók ezek az alapjában véve elég banális megállapítások, a korántsem olyan magától értetődő párhuzamok erőltetett keresése, a földrajz, az előérzet és az elhibázott diskurzus ingatag konstrukciója.” (106.) Persze még más kifogások is megfogalmazhatók a stasiuki gondolkodásmóddal szemben. Így nem osztom azt a vélekedést, hogy a mindent megőrzés, a befagyasztó változatlanság útja lenne a kívánatos, és azt sem hiszem, hogy mindazt meg kell őriznünk, ami az évszázadok során Közép- vagy Kelet-Európát azzá tette, ami. Például ha az egészségügyi ellátás színvonalának emelkedése asszimiláció, akkor én készséggel alávetem magam a Nyugat kolonializálásának, a skandináv rendszert szolgaian majmolva. Vagy hogy csak az Andruhovics-írás által is megidézettekre (“A közép-európai halál […] kollektív: Massenmord, zacsisztka”, 37.) hivatkozzak: a kelet-európai örökségből azért nélkülözni tudnám a különböző kisebbségi etnikumok ellen időről időre elkövetett pogromok nemes tradícióját. Az ilyesmiről Stasiuk hajlamos megfeledkezni, ami persze egyrészt érthető, ha egyszer azt az ideális Közép-Európát keresi, amiben élni szeretne, másrészt viszont azzal is szembe kell nézni, hogy az ő elképzelt Közép-Európája számtalan helyen érintkezik és végül nagyon könnyen összekeveredik a valóságos Közép-Európával, még a saját szemében is.

Nem akarom azonban bagatellizálni a fontos kérdést, hogy a fejlődéselvű nyugati nézetrendszerrel való azonosulás, a változások, az életszínvonal emelése a regionális identitás elhalványulásához, eltűné-séhez vezet-e. Stasiuk válasza már a szöveggel való találkozásunk előtt kiderül, a borítóról is leolvasható (Kálmán Tünde a művel tökéletes összhangban lévő, kitűnő munkája!), amely egy korrodálódott fémajtót mutat, amelyről itt-ott már lepattogzott a festék, és az van belekarcolva: “Az én Európám”. Ha lecsiszoljuk és újrafestjük, ez eltűnik… Ebből fakad Stasiuk melankóliája, amit még jó humora sem képes elnyomni, mindvégig érzékelhető. Ő és Andruhovics egyaránt mélységesen pesszimista abban a tekintetben, hogy a Nyugat valaha is képes lesz-e Közép-Európára figyelni, az innen jövő üzenetet megérteni. “Nemrégiben mosás közben” – írja Stasiuk – “váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel, vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mitikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Prací prostriedok pre farebnúbielizeò. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra… Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert.” (99–100.) Ez persze nemcsak öncélú viccelődés, hanem egy gondolat illusztrációja: “talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása.” (101.) Ezután az elbeszélő beindítja a mosógépet: “Igen, Európa, beállítottam az »alapmosást«, a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következő két órában.” Én pedig azon tűnődöm, vajon tisztában van-e azzal, hogy nincs az a mosószer, ami hatvan fokon ne szedné ki a színeket (a couleur locale-t?) a ruhákból… De talán pont így válnak igazán autentikus regionális viseletté, beilleszkedve a “hamisított Adidas melegítőkkel és Puma cipőkkel” (82.) tarkított bazári kollekciókba.

Noha egyik szerzőtől sem idegen az aforisztikus beszédmód (hiába utal rá egyszer Andruhovics, hogy nincs érzéke az aforizmákhoz), szerencsére némely pályatársukkal ellentétben mégsem válnak megmondóemberekké: írásaikat átszövi az (ön)irónia és saját tapasztalataik esetlegességének tudata. Stasiuk vissza-visszatérően élvezettel játszik el Európa földrajzával. Lengyelország formai arányosságáról zengve dicshimnuszt frusztrációtól mentesen karikírozza ki a nacionalista diskurzusokat, vagy vidám kacsintással játszik rá helyenként a nemzeti karakterológia mítoszaira (például a csehek bátorságáról szónokolva, ami egy lengyel szájából, ugye, legalábbis kétértelmű). Rendszeresen utal az Európa testének böngészéséből fakadó erotikára, nem beszélve annak ötletszerű bejárásáról, mely során óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon “mi” hol helyezkedünk el e testen? Mi más is lehetne egy a női szempontokra különösebben nem érzékeny, derék közép-európai férfi válasza: az ágyékában. Azon a helyen, amely egyszerre vágyott, egyszerre fenyegető (emlékezzünk csak egy másik közép-európai, Kubin rajzaira), vagyis magában hordozza a fent már jelzett kettősséget, amely mindig hozzátartozik a régió élményéhez. Ahhoz az élményhez, amely egymástól távol álló dolgokat képes a legna-gyobb természetességgel összebékíteni, ahol a katonazenekar pár tucat taktuson belül sztyeppei népdalokat kever Gershwinnel és Beethovennel, ahol valaki egyszer Kossuthot, máskor Chesterfieldet szív, ahol egyszer körtét iszik, majd Jim Beamet szopogat. Ahol “a hanyatlás és a növekedés különös szimbiózisa működik; [és] sosem tudni, mit talál az ember, sosem tudni, melyik tendencia válik uralkodóvá a tájban, mielőtt elborít mindent a semmi fénymáza.” (125.)

Nagyszerű, lebilincselő könyv ez, amely ráadásul Körner Gábor jóvoltából szépen szólal meg magyarul is. Csak remélni tudom, hogy minél többek forgatják majd, el-elgondolkodva saját hovatartozásuk kérdésein, és azon, hogy mit jelent ma itt élni: Közép-Európában.

(Fordította Körner Gábor. JAK Világirodalmi sorozat - Kijárat kiadó, Bp., 2004, 140 oldal, 1200 Ft)