Zavarba ejtő cím. Hiszen jobbára személyt, esetleg állatot, netán tárgyat vagy akár egy ünnepet üdvözlünk ezzel a kicsit régies szóval, de ritkán egy elvont fogalmat. Ritkán azonban igen, hiszen a fogalom megszemélyesül az efféle közvetlen megszólítás hatására. És nemcsak megszemélyesül, hanem az ’üdvözlégy’ szó hatására határozottan derűs, vidám jelleget kap. Noha nem tudjuk, miféle utazásról van szó – nagy utazásról? utolsó utazásról? váratlan, örömet ígérő vagy éppen rosszat sejtető, gondokkal járó útról? –, az üdvözlő szó előtte mégis arról árulkodik, hogy szívesen látott vendég elé sietünk e szóval. Olyan jövevény elé, amelyik némi tartózkodásunk mellett is megérdemli az elölről, hátulról, széles kalaplengetéssel való köszöntést. Az utazás tehát előttünk áll, nem valószínű, hogy ne vártuk volna, s hogy üdvözölhető közelségbe került, valójában már ő is csak ránk vár: menni fogunk.

De vajon örülhetünk-e ennek a várt és végre előttünk álló utazásnak? Ha az életünk meglehetősen statikus, utazásmentes, akkor az utazás képzetéhez a változatosság, színesség, események, kalandok, dinamizmus és élmények képzete társul, olyasmi, ami nem tartozik mindennapjainkhoz, kivétel- és kiváltságszámba megy, és mint ilyen, irigylésre méltó. Aki azonban utazás résztvevője, a bőrén érzi az utazás metafizikai képtelenségét, azt, hogy a folytonos helyváltoztatással az idő megállításának kétes látszatát hívjuk elő, magyarán úgy érezzük, hogy “máshol” viszont áll az idő – mert nem megszokott helyünkön érzékeljük/nem érzékeljük megszokott helyünkön a múlását. De nemcsak az idő látszik állni, hanem ezzel együtt az egész lét mintha más vágányon haladna: mások a viszonyaink, nincsenek, illetve csak felfüggesztve léteznek viszonyaink, egyfajta “kívüliség” állapotába kerülünk. Ez az állapot megszabadít kötelékeink egy részétől (nem ugyanaz vagyok, mint akit megszoktam otthon), de ezzel a kétes szabadsággal a kétségtelen bizonytalanság is ránk köszönt, amit csak erősít az ismeretlen közeg által esetleg kiváltott bizonytalan érzés. Már abban az esetben, ha az üdvözölt utazás nem éppen energiákat és kreativitást, a megfigyelőképesség fokozódását váltja ki.

Takács Zsuzsa az Üdvözlégy, utazás! című versében “egy kivilágított, téli villamoson” utaztat bennünket, mesterséges fényben tehát, a tágasság helyett a korlátolt tér élményével ajándékozva meg az olvasót. Se nem távolra, se nem sokáig utazik tehát a többes szám első személyben megszólaló utazó, aki a körülmények folytán inkább csak utas. Mintha éppen a térbe és időbe zártság kényszerítené kitekinteni a lucskos valóságból a nem látható Nap irányába, és igyekezne ott metafizikai távolságot teremteni, ahol a fizikai igencsak korlátolt. Az ‘üdvözlégy‘ mint üdvözlés föntebb említett derűje rögtön ellenpontot kap a “sehová nem néző”, sötét, délelőtti égitest említésével, és magyarázatul szolgál arra, miért van világítás délelőtt a villamoson. Nemcsak a Nap nem világít, hanem a tükör is fekete. Nap nélküli, komor világ, ahol a tükröződő sötét felület szolgál visszatükröző felületként, mutatja meg, készteti szembenézésre a költőt. Ami a téli délelőttben vigasztalan, az késztet megszólalásra “minket”. Rögzíti: a saját megindult (meghatott?) tekintetet és szívünk bátorságát. Nem ironikusan, hanem “komolyan” gondolja. Mire kell a bátor szív? Talán elviselni a létet ebben a kozmikus ürességben, amelyből már a Nap is visszavonult, sehová nem néz, “pillantásod ma nem nyugszik meg rajtunk”? Belenézni a fekete tükörbe? Hogy mégis tud örülni ennek a kis utazásnak, ahol a fő égitest ugyan nem töri át a sötétséget, de az ormótlan cipőkön megragadt sár és a nedvesen csillogó gumiszőnyeg mégsem a legborzalmasabb kellékek, sőt fivérünk és nővérünk, szeretjük őket. A megszokott borzalom megszelídítése a szív bátorságával, ez tehát, amire az utazó vállalkozik, mintha hangosan beszélne a sötétben a félelem elűzése kedvéért. Takács Zsuzsa rögzíti kozmikus kétségbeesését, de azzal, hogy fölvázolja, egyben megnöveli (a villamosból hóval borított síkságon döcögő vonat lesz az olvasó képzeletében), talán egy csöppet szelídít is rajta azzal, hogy megnevezi. A Nap egyébként egy másik versben is feljön (Vad hely), “sötétséget ontva. / A vak szem a világ minden / nézését fölissza. Vagyis: / könyörgünk, feléd fordulunk”. A vak szem itt ugyan elsőre a sötétséget ontó Nap (önmagában is hátborzongató, kozmikus ürességet osztó kép), de általánosabban a nem látó emberé is. A mindennapi értelemben vaké, de ugyanúgy mindannyiunké, akik csak tükör által, homályosan látunk. A vaké, aki csak felinni képes a látványt, mert önmaga kevés, ezért kér, szomjaz, míg a látó a nézésével: ad.

Talán barátságosabb úti élmény, koppenhágai utcai színészek játéka ad alkalmat a költőnek, hogy a hosszasan leírt jelenetből eljusson az előbbihez hasonló következtetésre. A vers A pillanat letűnése címet viseli. A letűnés megszűnést, átalakulást jelent: “a pillanat öröklétté válik” a bizonyára hatásosan játszók hirtelen megmerevedése folytán. A játékosok beindították a képzeletet, majd faképnél hagytak mindenkit, a szó szoros értelmében eltakarodtak a helyszínről. Takács Zsuzsa “érdeme”, hogy nemcsak a képzelet beindulását, hanem a lendületet kapott képzelet megtorpantását mint művészi eszközt, a csalódást, a biztosító kötelek nélküli repülés okozta elbizonytalanodást is észrevette. A színészek segítségével döbbent rá, hogy menthetetlenül földiek vagyunk, végesek, halandók, akik képzeletünk bármely szökellésére büszkék ugyan, mégis tehetetlenséggel mozdulók. Nem bírjuk el, ami nem ránk van méretezve, ami több, mint a pillanat. A testünk halandó és elpusztul, de ha örökké szeretnénk élni, tapasztaljuk, hogy: “…szemünknek fáj az öröklét”.

Ha Takács Zsuzsa verseinek számomra legmegkapóbb jellegzetességét akarnám kiemelni, köthetném azt az előbb példának vett vershez, de szinte mindegyikhez. Ez pedig a konkrétság, a súlyosan koppanó, önmagukon többszörösen túlmutató szavak természetes használata. Mindeközben nem érzem, hogy verset ír, konstruál, mindössze a szükségeset, talán a legszükségesebbet mondja. Szavai többnyire súlyos szavak, egyúttal azonban hétköznapiak is. Súlyosakká azáltal válnak, hogy takarékosan, mértékkel használja őket. Nincsenek könnyű megoldások, nincsenek híg szavak. Mintha ez a költészet kivetné magából a dekoncentrációt, a félmegoldást, de azt is, hogy valamit is az olvasóra vagy a körülmények kedvező állására bízna. A verset ő írja, bennünk pedig visszhangzik a kész mű. Sima felület vagyunk, amelyre koppanva esik a vers. Szavai úgy illeszkednek egymásba, mint a modern házfalak sima, szürke kőtömbjei: nem igényelnek kötőanyagot. Tiszták és átlátszók, mint az üveg (Forma, üvegkoporsónk). Szándékosan nem nagy ívű katedrálist mondtam; mind a szorongató, mind a fenséges emberléptékű méretekben valósul meg Takács Zsuzsa költészetében. Szorongató és fenséges? Mintha ezzel összefoglaltam volna mindazt, amit találtam ebben a kötetben? Címnek jó e két szó, amely kifejthető egy szép versben, a Jöttek a földmérők címűben. A cím megismétlődik az első sorban (avagy az első sor címként kiemelődik), reális és érdektelen esemény, amelyet a második sor kicsit eltúloz. Az első kettőt, amelyben valami racionális jelenik meg, az utána következő sorok szenvedélyességükkel, személyességükkel ellensúlyozzák, színre hoznak egy másik ént, amely a leszorított szemhéja és a függönyök mögül mintegy figyeli a racionálisan megmért másikat. “Látta a növekedő kertet.” Ez a mondat már előrevetít valamit a későbbi, megbolyduló rendről árulkodó, majd egzisztenciális bizonytalanságot sugalló sorokból. Miért növekedett meg a kert, és jó-e ez vagy éppen nyugtalanító? Lehet jó, amennyiben a megnövekedés kitágulást, gazdagodást enged asszociálni – csak már eszünkbe jutott az ellenkezője is, és ez nyugtalanít… Aztán az események összekuszálódnak, felgyorsulnak, ellenőrizhetetlenné válnak: a földmérők pánikját érthetetlen semmi, vagyis egy nagyon is valóságos valami váltotta ki: “a hosszú nyárfasor elbizonytalanította / őket”, mire összecsomagoltak és esküdöztek, hogy soha nem térnek vissza. A vers mesterien alkalmaz kihagyást, kitűnően választja meg a nézőpontot, ahonnan aztán a nézett objektum és az események jól követhetők. Bár tudjuk, hogy egy “szenvedélyes én” szemével látjuk, amit látunk, mégis objektív és a nézőtől függetlenedett eseménynek hat mindaz, ami történik. Erre szokták mondani, hogy kafkaian félelmetes. A hosszú nyárfasor, amely megnyugtathatna, támpontot adhatna, szépen beülhetne a kompozícióba – ehelyett elbizonytalanít, és felgyorsuló események láncreakcióját váltja ki.

Szelídre, már-már angyalira is tudja hangszerelni a verset Takács Zsuzsa, amikor akarja. Az ő angyala úgy kísért, úgy oson valóságos szereplők között, leselkedik és hallgatózik, mint Wim Wenders filmjében: jelen van, és még sincs jelen, irányít is, meg sorsunkra hagy, engedi megtörténni, aminek meg kell történnie, nem avatkozik be. A Honvágy első személyű beszélője efféle visszatért lélek, aki test nélkül fázik, melegedne, sóvárog azok után, akik rendelkeznek még a testükkel, akiknek érthetetlen jelzést tud már csak adni, ám az is csak neki fontos. Szinte természetes, hogy tárgyakkal, hangokkal, ütközésekkel, anyagokkal, színekkel és fénnyel van teli az élőkhöz visszatért lélek számára a közeg. De Takács Zsuzsa más verseiben is tárgytól tárgyig, súlyos konkrétumtól konkrétumig jut, mintha neki is ez a sűrű közeg lenne csak biztonságos, ahol azonban élete tárgyai porlepte limlomnak, üveg csecsebecsének tűnnek, miközben “álmod tágas, belső terében foszló / kötélen lengsz”. A kép – életét, a teljes életet egy szakadó kötélen töltött néhány pillanatnak tekinteni, amelynek során néhány szórványos taps az, amit erőfeszítése nyomán begyűjthet – a kép megkapó és szívszorító, különösen, ha a régen halott apa menti meg a zuhanástól, de Takács Zsuzsa ebben a nagy álomban is távol tartja magát az önsajnálattól, miközben egy percig sem marad szárazon szenvtelen (Foszló kötél). Az érzelmeit mintha tényekből faragott kövek közé préselné – vannak ezek az érzelmek, de nem szabadulnak fel, átláthatók, mint az üvegből való forma, szétrobbanna, ha nem akarná ezt a robbanást is kontrollálni. Ha nem akarna rávilágítani, a józanító fény körébe vonni “a lehetséges, eszét vesztett vadat”, mielőtt az ugrana: “Igen, ha nem volna, akiről / hallottunk: Isten.” (Villanykapcsoló) Ez a vers zárása, csak éppen nem tudni teljes bizonyossággal, hogy a figyelmeztetőleg megnevezett a panaszok és vádak előadása ellen lett-e megidézve, avagy olyasmiként, mint ami a lámpánál (értsd: józanságnál) is hatalmasabb, és engedélyezi az ösztönöket. Ez a bizonytalanság azonban nem baj, ellenkezőleg, olyan helyként tartjuk számon, mint ami egy fokkal többet kíván az olvasójától.

Ha a vers, mondjuk, per definitionem mindig túlmutat önmagán, ha fokozott mértékben sosem pusztán az, amit olvasásra kínál egy esemény, kép, érzet tömör, sarkított, megvágott, kiragadott, összefüggéseitől valamilyen mértékben megfosztott, illetve különböző szokatlan összefüggésbe helyezett leírásával, ha az időtlenség megragadása, ha a kevésből, még inkább a jelentéktelenből építkezik, ha a modern vers hanghordozásában a versszerűt kerülve alkot újat, azáltal, hogy megmutatja, miért érdemes figyelmére és figyelmünkre ez a jelentéktelen, ha tehát ott talál rést a mindennapok szövetén, ahol eddig nem tudtunk ilyenről, mindezt pedig a nyelv szuverén, észrevétlenül szellemes és pontos alkalmazásával teszi, nos, akkor Takács Zsuzsa mostani kötetében sem találunk egyebet, mint színtiszta költészetet. Ami azonban színtiszta, az nem steril, és formailag is csak olyan értelemben tökéletes, hogy abszolút ökonomikus. A Honvágy című verse jó példa arra, hogy bár szinte túlárad benne a privát, és olvasóként nem minden vonatkozásában sikerül belehelyezkednünk a bőven adagolt részletekbe, vagy nem minden részletében kapjuk meg a felismerés élményét, ám tagadhatatlan, hogy mégis önálló univerzum, amely nem igényel magyarázatot, kiegészítést: egész, teljesen az. A vers, esetlegesnek tűnő részletei ellenére (egy könyv, egy térkép, teríték egy asztalon, egy levél olvasása stb.) Egyként fogadtatja el magát. Másfelől az is következik ebből, hogy aligha jellemezhetjük e kötetbeli verseit nyitott versekként, szövegüknek kezdete, felütése, majd témájának elvarrása, “megoldása”, zárása van, talán főleg zárása, befejezése, súlya, és nemcsak egyszerűen befejeződnek. A zárt tematikát és formát talán megköveteli az is, hogy a költő történetekhez, alkalmakhoz, álmokhoz, napokhoz kötődő élményeit alakítja cseppformájú verssé. Érezhetően: a vers amikor kifakad, mintegy kiszakad a költő kohójából, hogy csillogó gömb formájában szilárduljon meg. Valahogy nem csoda hát, hogy a költő úgy áll képzeletünk előtt, mint magas szirtfokon magányos fenyő, amely a helyzetre nem a bomlás, a megrészegült önimádat vagy a harsány hiúság kiáltásával reagál, hanem visszafogott szenvedéllyel, mert tudja, minden verse takarékos győzelem, betakarítás, ünnep.

Bárha visszafogott szenvedélyt, takarékosságot, betakarítást említettem is, nem nagy ellentmondás, ha Takács Zsuzsa verseinek klímáját, hőfokát két véglettel jellemezhetjük: a téliesen jegessel és dermesztővel, illetve az izzóval. A telet, havat talán nem szereti köznapi módon, de többször is megszólítja, megszólaltatja (A hó, ez az ájult, A távozás tere). Mintha az örök tél birodalmába zuhanna vissza – bár csak egy letépett tavaszi virágot említett – a faképnél hagyott menyasszony Kafka/Kierkegaard által archetípussá tett figurája, amelyet Takács Zsuzsa egy hangzó faktorral, a menyasszonyi ruha szakadásának fülsiketítő hangjával egészít ki: “…ruhája uszályát / rángatva menekül, és a szögletekbe / akadt tüll jajgatva meghasad, / és azontúl mindannyiunknak / hallgatnunk kell az anyag tiltakozását, / a minden székzörgésnél, köhögésnél, /lábcsoszogásnál hangosabb templomi / zenét: a menyasszony sírását” (A menyasszony megszégyenülése). Az Egy másik születés évszakok nélküli ugyan, de a jeges borzadályt idézi: a szakadék közelsége összemossa a halált – lezuhanunk-e? – és a születést: “a bolyhos, vérző szikláról” az életbe zuhanás, vagyis a születés vár-e ránk. A szakadékba hullás egy másik vers (Holtpont) másik tetőgerincén is kísért – Takács Zsuzsa verseinek motívumai ritkán járnak egyedül, viszont gyakran ismétlődnek, variálódnak.

Takács Zsuzsa pozíciója a szemlélődés a valahová megérkezettség állapotából. Nehezen nevezném meg, hogy hová érkezett meg – és honnan beszél. Nem az érett kor ez a hely, hiszen erre csak közvetve, a tapasztalat sugárzásából, az emlékek sorjázásából következtethetnék. De nem is valamilyen családi vagy társadalmi helyzettel lehetne körülírni azt, ahol a költő van. Hogy ott mit lát, azt nem titkolja: amit az életben – tehát a halál előtt – álló, a mások halálát, a végtelent, az elveszettséget megélő láthat. Hogy a Mottó című versből Kafkának Felicéhez írt sorait idézzük, és ami a költőt talán – és az ő nyomán engem bizonyosan – a legjobban magával ragadja: “nem kór ez, amit nyugágyába fektet az ember, / és elgyógyítgat itt fenn Zürauban, / hanem fegyver, amit kezem / ügyében tartok.” Amit én úgy értelmezek, hogy a költő számára nincs olyan állapot, a halál várásának egyetlen pillanata sem, amelyet ne költészetének szolgálatába állítana. Takács Zsuzsa témái – számuk egyszerre végtelenül sok és végesen kevés – mintha ezt támasztanák alá.

(Magvető, Bp., 2004, 85 oldal, 1480 Ft)