3¹

Tudjuk-e majd olvasni, lesz-e erőnk, hogy megkíséreljünk felelni rá vagy felelősséget vállalni érte, hogy lefordítsuk a határozott névelők (hímnem, nőnem vagy semleges nem) vagy még inkább a személyes névmások (ich, er, dich) [én, ő, téged]² egymásra következését vagy helyettesítését, melyek miközben legalább annyira megnevezik az élőket mint a holtakat, az élőlényeket, az embereket vagy az isteneket, bölcsen skandálják ezt a költeményt? Így zárul:

 

Die Welt ist fort, ich muss dich tragen.

 

Még egyszer újraolvasom, ezt kellene tenni vég nélkül. Most ezeket a személyes névmásokat húzom alá, hogy mintegy azt sugalljam, e költemény Anspruch-ja [igénye] Gadamer Celanról írt könyvét is szólítja: Wer bin ich und wer bist du?[Ki vagyok én, és ki vagy te?]³ Mintha venném a bátorságot, hogy szerényen belecsúsztassak egy utóiratot. Minden versszak fölött, az Önök szeme láttára és füle hallatára, valamiképp más-más személyes névmás őrködik: sich, ich, er [magát, én, ő] a három versszakban, ich és dich [én, téged] az utolsó verssorban. Ez utóbbi mond valamit a hordozásról (tragen), amit megkísérlünk elgondolni. Kiteszi magát annak, hogy egy olyan költemény valamennyi értelmének terhét hordozza, melyről sebtében azt hinnénk, hogy csak azért van itt, hogy e sort előkészítse vagy illusztrálja. Az utolsó sor pedig a fehér csend mélységes tartama által leválik a költeményről és elkülönül tőle mint különvált aforizma, egy más idő szentenciája vagy verdiktje, egy érzékelhető félbeszakítás után, mely minden másnál hosszabb, és arra csábít, hogy telítsük, sőt virtuális beszéddel, jelentésekkel vagy vég nélküli elmélkedésekkel túlterheljük:

 

GROSSE, GLÜHENDE WÖLBUNG

mit dem sich

hinaus- und hinweg-

wühlenden Schwarzgestirn-Schwarm:

der verkieselten Stirn eines Widders

brenn ich dies Bild ein, zwischen

die Hörner, darin,

im Gesang der Windungen, das

Mark der geronnenen

Herzmeere schwillt.

 

Wo-

gegen

rennt er nicht an?

Die Welt ist fort, ich muss dich tragen.⁴

 

NAGY, PARÁZSLÓ BOLTOZATBAN

feketecsillag-raj

fúrja magát

kifelé, el:

 

egy kos kovakő-homloka

beégetem a képet, a szarvak

között, bennük,

a csavarulatok énekében, a

megalvadt szívtenger

velője duzzad.

 

Mi

ellen

nem szegül?

 

Oda a világ, vinnelek kell.

(Csordás Gábor fordítása)

 

Csak segélykiáltást halljanak abban, amit most vakmerően megkockáztatok előadni.⁵ Semmiben sem vagyok biztos, még akkor sem, ha abban biztos vagyok, de semmi hasznot nem húzok belőle, hogy senkinek nincs joga bármiben is biztosnak lenni. A garantált olvasat bizonyossága lenne itt a legelső ostobaság vagy a legnagyobb árulás. Számomra e költemény egyedi tapasztalat helye marad. A kiszámítható és a kiszámíthatatlan szövetségre lép benne, nem csak egy másik nyelvében, hanem egy olyan másik idegen nyelvében, aki a jövőt, éppúgy, mint a múltat, ellenjegyzésre adja nekem (micsoda félelmetes jelen): az olvashatatlan többé nem áll szemben az olvashatóval. Miközben olvashatatlan marad, ugyanabban a korpuszban kiválasztja és titkosítja [il secrète et met au secret] a végtelen olvasat lehetőségeit.

Bevallom, mint egy lehetséges vétket, hogy a költemény felfedezése során elbűvölt olvasatom hirtelen áttért az utolsó sorra. Mohón kisajátítottak tehát azok a hipotézisek, amelyeket később elmondok Önöknek, számos jelentés mint megannyi jelenet, színrevitel és lehetséges világ, mint megannyi megszólítás, ahol az én és a te az égvilágon bárkire és bármire vonatkozhat, kezdve a költővel, a költeménnyel vagy címzettjükkel, az irodalom történetében vagy az életben, a költemény világa és az élet világa között, sőt túl a világon, mely nincs többé. Először is megpróbálom lefordítani ezt az utolsó sort. Nyelvtani jelen ideje többet hordoz magában egyetlen időnél: Die Welt ist fort: a világ már véget ért, a világ elhagyott minket, a világ nincs többé, a világ távol van, a világ eltűnt, a világ eltűnt a szemünk elől, a világ látókörön kívül van, a világ elment, isten veled világ, a világ elhunyt stb.

De milyen világ? Mi a világ? És előbb vagy utóbb: mi ez a világ itt? Megannyi elkerülhetetlen kérdés, a maga teljes gazdagságában. Természetesen visszatérek majd ezekre az első lépésekre, és az ich muss dich tragen (énnekem kell hordoznom téged) részre is, amely látszólag könnyebben fordítható, de éppoly nehezen értelmezhető.

Nem fogom itt kibontani az elméleti vagy módszertani magatartás előírásait, nem lesz rá időm, és máshol már kísérletet tettem rá. Semmit sem fogok mondani közvetlenül arról az áthághatatlan, de mindig visszaélésszerűen áthágott határról, amely egyrészt elengedhetetlenül formális megközelítés, másrészt a disszeminális írás-olvasás között van. Az előbbi legalább annyira tematikus, politematikus, figyelmes megközelítés – mint amilyennek minden hermeneutikának lennie kell – az értelem explicit vagy implicit redőihez, a kétértelműségekhez, a túlhatározottságokhoz, a retorikához, a szerző szándékolt jelentéséhez, a költő és a nyelv stb. idiomatikus erőforrásaihoz való formális viszonyában. Az utóbbi pedig, miközben arra törekszik, hogy mindezt számba vegye, számoljon vele, és tiszteletben tartsa szükségességét, a maradék vagy a redukálhatatlan többlet felé sodródik [se porte]. E maradék többlete a hermeneutikában kivonja magát minden összeszedődés alól. Ez a hermeneutika, ez teszi szükségessé és lehetségessé is, amint itt lehetségessé teszi, többek között, egy ilyen aláírón és minden meghatározott olvasón túl, a költői életmű nyomát, ennek elhagyását és túlélését. E maradék nélkül nem lenne maga az Anspruch, a parancs, a megszólítás, sőt a kihívás sem, mely az egész költeményben énekel vagy éneklésre késztet, amit Celannal együtt, egy másik költemény címe vagy kezdő szava alapján így nevezhetnénk – Atemwende, Singbarer Rest. [Lélegzetváltás, Énekelhető maradék.]

 

Bizonyára mindent meg kell tennünk azért, hogy megtudjuk, mi ennek a költeménynek a meghatározható értelme, amely így zárul vagy íródik alá: Die Welt ist fort, ich muss dich tragen. De tételezzük fel, hogy meg tudjuk érteni, és azonosítani tudjuk, amit Celan mondani akart, hogy a világban vagy az életében milyen datált eseményről tesz tanúságot, kinek ajánlja vagy kihez szól a költemény, ki a költemény egészében az én, az ő és a te, ami minden verssorban különböző lehet. Hát még ekkor sem fogjuk kimeríteni ennek a maradéknak a nyomát, magát e maradék maradványát, amely a mi számunkra egyszerre teszi olvashatóvá és olvashatatlanná a költeményt. Egyébként ki is ez a “mi”? Mi a helye, attól kezdve, hogy bizonyára szólítják, de hallgat, vagy legalábbis soha nem jelenik meg mint olyan ebben a költeményben, amely mindig és csak az én-t, te-t és ő-t nevezi meg. Sibboletje kiteszi magát nekünk és kitér előlünk, vár ránk, pontosabban mi várunk még ott magunkra, ahol Niemand / zeugt für den / Zeugen. [Senki / nem tanúskodik / a tanúért].⁶

Egy szakadék szélén, egy talán végtelen idejű szünet fehére után az utolsó sóhaj, a költemény lélegzetvétele: Die Welt ist fort, ich muss dich tragen, kétségkívül olyan sor, mely úgy tűnik, szétvált [disjoint]. De ugyanakkor Celan által, a mű által, amit örökül hagyott ránk, és amelynek a nyilvános térben megköti a formáját, illeszkedett [ajointé] és egyesült [conjoint] is, így hát ez a leválasztott sor máshol is előfordulhatna anélkül, hogy elveszítené értelmének erőforrásait, és más olvasatokat szólítana meg. E sóhaj lélegzete az Atemwende [Lélegzetváltás] esetében bizonyára a hordozó [support] (Gadamer talán azt mondaná, és talán túlságosan is gyorsan, hogy a költemény témája [sujet]), de a maga hangjegyvonalaiban [portée], annak zenéjében, amit hordoz [porte], már alá is festett, támogatott is azáltal, és fújja is az, ami megelőzi, bejelenti és létrehozza.

Márpedig, hogy a legbiztosabbal és a legegyszerűbbel kezdjük, a tizenhárom plusz egy verssor formális szerkezete, figyeljünk fel erre, tudós választásnak tűnik. Csak négy vonást emelnék ki kompozíciója zenekari architektúrájából:

1. Nyelvtanilag mindegyik ige ragozása jelen idejű. Minden úgy történik, mintha a beszéd soha nem szakítana a jelen jelenlétével, még akkor sem, ha ez a nyelvtani megjelenés, erre mindjárt visszatérek, nagyon is heterogén időbeliséget rejt, melyet ténylegesen felhasznál.

2. E jelenek között, de négy időben, az írásjelek használata nagyon is látható módon és elrendezésében láthatóan differenciáltan skandálja a költeményt: a) kettős pont az első versszak után (ezek közül a második ennél fogva úgy jelenik meg mint egyfajta implicit “azt jelenti” utáni magyarázat vagy fordítás); b) egy pont a második versszak után; éppen lezár egy bemutatást; c) egy kérdőjel a harmadik versszak harmadik sora után: a költemény egyetlen kérdése; d) végül egy utolsó pont, a szentencia után, az Anspruch Spruchja, a szentencia, a megállás, az utolsó felszólítás, a mondás [dire] és a diktálás [dict], sőt a költemény verdiktje [verdict], ami a veridictumra, a Dichtung [költemény] igazságára emlékeztet.

3. Ha az igék nyelvtani ideje és az írásjelek használata után a személyek és személyes névmások váltakozását elemezzük, megállapíthatjuk, hogy a kezdeti “sich” és a végső “dich” között az “er” az “ich” után következik (brenn ich […] Wo- / gegen / rennt er nicht?) egy kérdező-negatív fordulatban, amely az egész költeményre olyan csavart illeszt, azt is mondhatnám, görcsös fájdalmat, mely előre rajta hagyja kínzó jelét az utolsó sor aláírásán.

4. Végezetül, hogy kijelentéseik és megnyilatkozásaik idejében elemezzük őket, a grammatikai jelenek mindegyike nemcsak különböző jelenekre utal, hanem mindegyik esetben gyökeresen heterogén időbeliségre, egymással összemérhetetlen kronologikus naptárakra és menetrendekre, melyek egymáshoz képest redukálhatatlanul időszerűtlenek maradnak. Tehát lefordíthatatlanok. Aránytalanok. Egyikről a másikra analógia nélkül lefordíthatatlanok. Másként mondva, csak megkísérelni lehet az egyikről a másikra történő fordítást. Kétségtelenül ez teszi, ez írja, ez írja alá magát ezt a költeményt, ez parancsol neki. Úgy jön létre, hogy ekként fordítsák – egészen a lélegzetvesztésig futtatva a fordítás “végtelen folyamatát”, amelyről beszélni fogok, ha mondhatom ezt franciául, tout à l’heure [azonnal]. Mi történik e négy szétvált és összeillesztett, szét-összeillesztett írásukhoz hangolt időbeliség között?

 

1. Először is, ige nélkül, egy táblakép (kép vagy festmény) néma és csendes jelenléte:

 

GROSSE, GLÜHENDE WÖLBUNG

mit dem sich

hinaus- und hinweg-

wühlenden Schwarzgestirn-Schwarm:

 

2. Aztán egy cselekvés: az egyes szám első személy performatív jelene:

 

der verkieselten Stirn eines Widders

brenn ich dies Bild ein, zwischen

die Hörner, darin,

im Gesang der Windungen, das

Mark der geronnenen

Herzmeere schwillt.

 

A táblakép után, a táblakép mélyén, de azért is, hogy leírja vagy megmagyarázza azt a cselekvést, melynek mintegy színházi díszlete, a kettőspont után, a cselekvés úgy jelenik meg mint egy narratív szekvencia tartama.

 

3. A táblakép és a cselekvés után, a díszlet és egyfajta performatív elbeszélés után, minden a kérdőjel által jelzett negatív kérdésben áll meg:

 

Wo-

gegen

rennt er nicht an?

 

4. Végezetül, tettetve legalábbis a közvetlen választ egy negatív, nyugtalan kérdésre, a rémület és csodálat között azzal szemben, ami nagyon is unheimlichnek tűnik, íme, a felelősség jelene, a másik hordozásának, a te hordozásodnak a kötelessége és ígérete közötti szentencia, a világ végének peremén a verdikt igazsága:

 

Die Welt ist fort, ich muss dich tragen.

 

Lehetne folytatni ennek a formális elrendezésnek az elemzését, és hogy csak egy példát vegyünk a megannyi lehetséges közül, közelítsünk ahhoz a jelenséghez, melyet a betűk hangfelvételének nevezhetnénk. A betűket mormolják, súgják, lihegik, sóhajtják, sípolják: az sch-ek – (zwischen), a schwa- és schwi- (Schwarzgestirn, Schwarm, zwischen, schwillt) – között a w-ket (Wölbung, Weg, wühlenden, Welt), de még határozottabban a wi-ket (Widders, Windungen, schwillt).

Ez a formális elemzés nagyon messzire mehet. Mennie is kell. De kevéssé tűnik kockázatosnak. A kiszámítható bizonyosság és az eldönthető nyilvánvalóságok rendjébe tartozik. Nem így áll a helyzet a költemény Anspruchjára adandó hermeneutikai válasz esetében, és az olvasó vagy ellen-jegyző belső dialógusában. Ez a felelet, ez a felelősség a végtelenségig haladhat, félbeszakítás nélkül, értelemről értelemre, igazságról igazságra halad, csak a költemény betűi vagy formális elrendezése szab neki kiszámítható törvényt. Noha ugyanaz a törvény felügyeli, örökre alárendelt neki, éppannyira felelős az általam disszeminálisnak nevezett tapasztalat, magán a hermeneutikai mozzanaton, magán a hermeneutikán keresztül, egy félbeszakítás, egy cezúra vagy ellipszis, egy bevágás próbáját hajtja végre és vállalja magára. Egy ilyen hasíték nem tartozik sem az értelemhez, sem a jelenséghez, sem az igazsághoz, de lehetővé teszi őket maradványaikban, jelzi a költeményben egy seb hiátusát, melynek soha nem zárulnak össze ajkai. Ezek az ajkak olyan beszélő száj körül rajzolódnak ki, mely még akkor is, amikor hallgat, feltétel nélkül a másikat szólítja, olyan vendégszeretet nyelvén, melyet nem is lehet meghatározni. Mivel ezek az ajkak soha többé nem illeszkednek, mivel az egybekelt felek egyesítése többé nem egy telíthető kontextusban nyer bizonyosságot, a folyamat bizonyára mindig végtelen marad, de ezúttal nem folytonosan. Másként mondva, véges és végtelen. Talán itt van az, hogy a költemény csak a világ eltávolításában üdvözli vagy áldja, hordozza (trägt) a másikat, akarom mondani, “téged”, egyszerre, mint ahogy a gyászt viselik [on porte] és a gyereket hordozzák [on porte], a foganástól a vajúdásig, a világra hozatalig. A vajúdásban. Ez a költemény a “te” és az “én”, aki “hozzád” fordul, de a egészen máshoz is.

 

4

Most próbáljunk meg hűségesek lenni, amennyire csak lehetséges, a hermeneutikai igényhez magához, de ehhez az egyedi mássághoz is, mely magával ragadja magán kívül, magában magán túl. Kezdjük el szerényen e költemény konstellációjának olvasását, mely bizonyos konstelláció költeménye is, az égen lévő, azaz föld fölötti, sőt a világon túli csillagok konfigurációja. Ha ez a konstelláció soha nem áll is össze, az első versszaktól kezdődően úgy látszik, ígéri, vagy legalábbis bejelenti azt, amit én táblaképnek neveztem el. A ragyogó, sugárzó, szikrázó, parázsló ég boltozata (Grosse, Glühende Wölbung) állati élettől elevenedik meg. A fekete csillagokkal teleszórt csillagraj a vers lendületét egy sajátosan planetáris bolyongás gyors, sürgető, siettető mozgásába ragadja magával. A görög szó rajta hagyja nyomát, a bolyongásnak van planetáris küldetése. πλανήJηs azt jelenti, “bolygó”, “nomád”, és ezt mondják néha egyszerűen az elkóborolt állatokról is. πλανηJικ`s azt jelenti, instabil, féktelen, mozgalmas, előreláthatatlan, szabálytalan. πλVνos, mondják a bolygójárásra, de egy diskurzus, egy írás beszédmódjában, tehát egy költeményben megjelenő digresszióra is. Vajon ez a konstelláció csak a csillagraj miatt tűnik megelevenedettnek, sőt állatinak? Nem, ez azért is lehetséges, mert a költeményben nemsokára feltűnik egy kos (Widder): áldozati állat, fagerenda, faltörő kos, mely betöri a kaput vagy nekiront a várkastély falának (Mauerbrecher), a kos ugyanakkor csillagjegyet is jelöl (március 21). A zodiakós (zódion, a zóon kicsinyitő formája, az állat) olvashatóvá teszi az órát (az elliptikus pályán megjelenő fény alapján) és a dátumot. Születéskor a csillagok együttállását mutatja a horoszkóp.⁷ Amint a neve is jelzi, a horoszkópkészítés az órákat láttatja, miközben egy létező sorsát jelenti be. Így egy égbolt naptárrá válásánál segédkezünk, melynek táblaképe magának a versnek az alapját képezi. Egy befejezhetetlen elmélkedés ellipszise, azon, amit Heidegger datálhatóságnak (Datierbarkeit) nevezett. Ebben a naptárban mindig meg lehet keresni, meg is lehet találni, vagy soha nem lehet megtalálni, azon az úton, melyet a Schibboleth pour Paul Celan-ban⁸ megmutattam, minden titkos dátumot (évfordulók, egyedi és rejtjelezett események visszatérése, születés, halál stb). Nem tudjuk itt azt tenni, amit tennünk kellene, azaz Celan teljes életművének visszhang-kamrájában hallgatni meg ezt a költeményt, azon keresztül, amit újra felfedezve örökölt, témái, trópusai, szótagjai mindegyike által, melyeket néha egyetlen költeményben talál ki, párosít össze. Ez egészen a betűk szintjéig mehet. Hogy a megannyi példa közül pusztán egyre szorítkozzam, az égbolton lévő állatövi jegyek a horoszkóp más konstellációit is emlékezetünkbe idézik vagy bejelentik. Így a Die Niemandsrose [Senkirózsája] kötetben, az “Und mit dem Buch aus Tarussa” [És könyvvel Tarussából] költemény (a Cvetajevától kölcsönzött mottó után: “Minden költő Zsidó”) nyitánya – A kutya csillagképétől (“Vom/ Sternbild des Hundes”). Ez alkalommal a csillag fényes (vom / Hellstern darin …). Talán egy sárga csillag (az én sárgajegyem, az én vakfoltom, az én zsidójegyem, mein Judenfleck, mondja Celan egy másik verse).⁹ A gettó nincs messze. Az Orion övének három csillagára tett megjegyzés után (drei Gürtelsternen Orions) Celan még megnevezi az “ég térképét” (auf der Himmelskarte). A “Hüttenfenster”-ben [Kunyhóablak], íme, miként lakoznék az ember a költőben, ha minden költő zsidó lenne:

 

… geht zu Ghetto und Eden, pflückt

das Sternbild zusammen, das er,

der Mensch, zum Wohnen braucht, hier,

unter Menschen …

 

[…menjetek a gettóhoz és az Édenhez, szedjétek

a csillagképet össze, melyre neki,

az embernek, a lakáshoz van szüksége, itt,

az emberek között…]

 

A kettőspont után, mintegy a cselekvés elbeszélése érdekében, mely az állatoktól nyüzsgő égbolt alapján vagy még inkább alatt bontakozik ki, íme, a leghosszabb, a hatsoros strófa. Többhangúságának megfejtése órákat és éveket igényelne. Többek között a Bibliát és a Celan-korpuszt is elejétől végéig kellene idézni. A kos kovakő-homloka elsősorban az égbolt fekete konstellációjára emlékeztet (Stirn, Schwartzgestirn), de ugyanakkor a megkövesedés motívumára is, melyre az imént volt is példánk (versteinerten Segen), és melynek látványos előfordulását követni lehetne Celan életművében.

Mi ez a kép, mi ez a táblakép (Bild), melyet “én” sütök rá, írok rá és írok alá tűzzel (brenn ich dies Bild ein) ennek a titokzatos kosnak (mert a Widder-nek ez is lehet egy jelentése, egy szfinx-kos, amelynek üzenetét még meg kell fejteni) a homlokára, a szarvai közé? Természetesen ez a beírás mindig lehet magának a költeménynek az alakzata vagy formája (Bild), mely mondva hozza létre valamiként auto-deiktikus vagy performatív módon aláírását vagy titkos pecsétjét, bélyegét. Az énekre, sőt a fordulatokra és a trópusok vagy a versszakok csavarodásaira (im Gesang der Windungen) történő utalás nem teheti meg, hogy ne mondjon valamit magáról a költeményről is általában, különösen erről a költeményről itt. Egyetlen önmagába zárt öncél sincs bizonyosan ebben a hipotézisben, de anélkül, hogy valaha is megfeledkeznénk erről, nem fogunk itt sokáig időzni. A többször is említett, leginkább állati élet és az utolsó sort (Die Welt ist fort, ich muss dich tragen) kísértő halál vagy gyász között, a kos, a szarvai és az égés kétségtelenül az Ószövetség egyik áldozati jelenetét idézik emlékezetünkbe és elevenítik fel. Több mint égő áldozatot. [Plus d’un holocauste]. A kos helyettesítését. Égést. Izsák megkötözését (Teremtés, 22). Miután másodszor is kimondta, “Itt vagyok”, miután az Isten által küldött angyal elveszi az Izsákra emelt kést, Ábrahám visszafordul, és a bozótban egy szarvainál fogva fennakadt kost pillant meg. Égőáldozatként mutatja be a fia helyett. Az Isten megígéri, hogy megáldja és megsokasítja utódait, mint az ég csillagait, talán épp az első versszakban levőket. Borzalmas sárga csillagokká is válhatnak ezek, egészen a költemény belsejéig. Aztán ott van, túl a fiatal bikán, egy kos, Mózeshez szólva, Áron két fiának halála után Isten megparancsolja, hogy égőáldozatul mutassák be az Izrael fiainak tisztátalanságért, engedetlenségéért és minden bűneiért végzett engesztelés hatalmas jelenetében (Léviták, 16). A kost gyakran áldozták fel más alkalmakkor is (békeáldozat, engesztelés, bocsánatkérés stb.). Megannyi kőbe vésett ábrázolása maradt fenn. Oly gyakran láthatóak a kos mintegy magukra csavarodott szarvai, talán éppen az állat kovakő-homlokán (der verkieselten Stirn eines Widders). Az Ószövetség teljes kultúráján keresztül a kos szarvai válnak azzá a hangszerré, melynek zenéje kitartja a lélegzetet és hordozza a hangot. A pontozott énekre, akár egy mondatra hasonlító dallamban, az ég felé emelkedik a sófár szólítása, mely az égő áldozatokra emlékeztet, és a világ minden zsidójának az emlékezetében visszhangot kelt. A kibontakozó öröm éneke elválaszthatatlan az átmenetet biztosító látható formától: a szarv testének idegenszerű spiráljaitól, fordulásaitól, elfordulásaitól, csavarodásaitól és kicsavarodásaitól. Az Im Gesang der Windungen talán éppen erre a lélegzésmódra, nem merem azt mondani, hogy Atemwendére, utal. A legismertebb, de nem az egyetlen szertartás a naptár első napján, a zsidó újév napján, ismétlődik, amikor a világ minden zsinagógájában felolvassák Izsák megkötözésének történetét (Teremtés, 22). A sófár jelenti be a jom kippur végét is. Ennél fogva a világ minden zsidója számára összekapcsolódik a hitvallással, az engeszteléssel, az elfogadott vagy elutasított bocsánatkéréssel. Másokkal vagy magával szemben. A két dátum között, az újév napja és az engesztelés napja között az Isten írása képes egyik óráról a másikra az élet könyvében egyeseket hordozni, másokat pedig egyáltalán nem. Tehát valamennyi zsidó a mindenség peremén érzi magát, az élet és a halál között, mintegy az újjászületés és a vég között, a világ és a világ vége, azaz a másik vagy saját maga gyászos megsemmisülése között.

 

Mi történik e második versszak írásjel-használata után? A költemény első pontjára zárul ez a versszak, egy költő első személyben elrendelt cselekvésének vagy áldozati műveletének dramaturgiája után, aki egyazon gesztussal nyomja rá és égeti bele a képét (brenn ich dies Bild). Az első pont után, íme, a kérdés, a költemény egyetlen kérdőjele: Wo- / gegen / rennt er nicht an? Ha az alliteráció az áldozat erőszakosságára emlékeztet (das Mark der geronnenen Herzmeere schwillt), a kos támadása vagy nekirontása az állat mozgását éppen olyan jól leírhatja, mint a fagerendáét vagy a fatörzsét. Rohanásuk, nyomulásuk, nekirontásuk a főt, az elsőt rohamra vagy védekezésre, az ellenfél védekezéseinek megingatására sarkallja. Háború van, a kos, a hús-vér vagy a faltörő kos, a földön vagy az égen lévő kos támadásra lendül. Rátör, hogy leverje az ellenfelét. Ez egy támadás (In / to what / does he not charge? [Minek/ nem/ támad neki?], hogy Michael Hamburger találó fordítását idézzük itt). Ez támadás – charge – a francia és az angol nyelv közötti kétértelműség több lehetőséget is ad itt – nemde vádaskodás vagy megfizetendő ár (charge angolul), tehát egy adósság törlesztése vagy egy bűn kiengesztelése is? A kos nem támadja-e meg az ellenfelet, minden bűnök áldozati engesztelőjét, mint egy falat? Márpedig a kérdés formája, amint fentebb megjegyeztük, kérdő: minek ellen nem szegül? Nem támad? Megteheti, hogy támadjon vagy bosszút álljon, hadat üzenhet vagy válaszolhat az áldozatra, szembefordítva tiltakozását. Felháborodott értetlenségének kitörése a világon semmit és senkit nem kímél. A világon senki nem ártatlan, maga a világ sem. Elképzeljük Ábrahám és Áron kosának dühét, minden égő áldozat kosainak végtelen lázadását. De jelképesen minden bűnbak, minden helyettesítő erőszakos fellázadását is. Miért engem? Balsorsuk, ellenfelük mindenütt ott lesz. Tiltakozásának homloka vetné be a kost az áldozattal, az emberrel, az Istennel szemben. Véget akarna vetni végre közös világuknak. A kos támadni fog mindent és mindenkit, minden irányban, mintha a szenvedés megvakítaná. A Wo-/ gegen / rennt er nicht an? versszak ritmusa jól skandálja az öklelések zökkenéses mozgását. Amikor emlékezetünkbe idézzük, hogy Áron a fiatal bikákat a kos feláldozásával társította, az állat utolsó, halála előtti nekirontására gondolunk. A torreádor szintén az áldozatot bemutató papra hasonlít.

Megannyi hipotézis, természetesen, és bizonytalanság. Mindez örökre magának az olvasásnak az eleme marad. “Végtelen folyamata.” A cezúra, a hiátus, az ellipszis, megannyi félbeszakítás, mely egyszerre megnyit és bezár. Örökre feltartóztatja a költemény megközelítését kriptáinak küszöbén (közülük egy, de csak egyetlenegy, egyedi és titkos tapasztalatra utal, teljesen másra, melynek a konstellációja csak a költő vagy egyesek tanúsága számára hozzáférhető). A megszakítások disszeminatív és telíthetetlen módon meg is nyílnak az előreláthatatlan konstellációk, megannyi csillag előtt, melyek közül néhány talán még emlékeztet azokra az utódokra, melyekről Jahve azt mondja Ábrahámnak az áldozatbemutatás félbeszakítása után, hogy megsokasítja őket, mint az ég csillagait: a hagyott nyomok elhagyása, ez is a költemény adománya minden olvasó és minden ellenjegyző számára, akik, mindig a működő nyom, a nyom mint mű törvénye szerint, teljesen más olvasat vagy ellen-olvasat felé sodródnak vagy sodortatják magukat. Ez itt összemérhetetlen írás is lenne, néha az egyik nyelvről a másikra történő fordítás mélységes kockázatával.

Ami érvényes így azokra a sorokra, melyeket idéztünk, a fortiori éppúgy ne lenne érvényes az utolsó sorra is? Die Welt ist fort, ich muss dich tragen, íme a szentencia, melyre, Celan úgy döntött (milyen döntés és honnan diktálták ezt neki?), mint talán eszkatologikus aláírásra, az utolsó szót bízza. A magunk részéről csak a leginkább kiemelt félbeszakítás után tudjuk kimondani. A költemény leghosszabb félbeszakítása után. Hosszú ideig vissza kell tartanunk a lélegzetünket, újra levegőt kell vennünk, egészen más lélegzet (ami olyan, mint egy másik fordulat, forradalom, lélegzetváltás, Atemwende) mély lélegzetvételét, hogy sóhajtsuk vagy leheljük: Die Welt ist fort, ich muss dich tragen. Talán ez itt, de soha nem lehet tudni, és senki nem képes dönteni ebben, egy lehetséges válasz a kérdésre: Wo- / gegen / rennt er nicht an?

A szentencia teljesen egyedül áll. Egy vonalon tartja, tartja fenn, hordozza magát. Két szakadék között. Elszigetelten, szigetlakóvá téve, elválasztva, mint egy aforizma, kétségtelenül valami lényegi dolgot mond az abszolút magányosságot illetően. Amikor nincs többé a világ, amikor meglehet, hogy nincs többé itt, hanem ott van, amikor nincs többé közel, amikor többé nincs itt (da), hanem ott (fort) van, amikor többé már ott sincs (da), hanem messzire ment (fort), talán végtelenül megközelíthetetlen, akkor kell énnekem hordoznom téged, egyes-egyedül téged, egyedül magamban téged, és egyedül magamon.

Hacsak nem fordul meg az énnekem “kell” (ich muss) [je dois] döntő fontosságú tengelye körül a mondatok és a két ige (sein és tragen) rendje, a ha, tehát következménye: ha (ott, ahol) veled szemben szükséges vagy kötelező, ha (ott, ahol) énnekem kell, nekem, hordoznom téged, téged, nahát, akkor, a világ eltűnni igyekszik, nincs többé ott vagy itt, die Welt ist fort. Attól kezdve, hogy nekem kötelességem, abban a pillanatban, amikor neked el vagyok kötelezve, amikor én tartozom [je dois], amikor neked tartozom, magamnak tartozom azzal, hogy hordozlak téged, attól kezdve, hogy beszéllek téged, és felelős vagyok veled szemben és éretted, semmilyen világ lényegileg nem lehet többé ott. Semmilyen világ nem tud többé fenntartani minket, közvetítőként, talajként, földként, megalapozásként vagy alibiként szolgálni. Talán csak egy ég mélységes magassága létezik. Egyedül vagyok a világon ott, ahol nincs többé világ. Vagy még inkább: egyedül vagyok a világban attól kezdve, hogy tartozom neked, hogy te függsz tőlem, hogy hordoznom és vállalnom kell, négyszemközt, szemtől szemben, harmadik, közvetítő vagy közbenjáró nélkül, földi vagy világi terület nélkül, azt a felelősséget, melyre felelnem kell előtted, érted. Egyedül vagyok veled, egyedül neked egyedül, egyedül vagyunk: ez a kijelentés elkötelezettség is. A költemény mindegyik főszereplője virtuális aláíró vagy ellen-jegyző, akár megneveztetnek, akár nem: ich, er, du, a kos, Ábrahám, Izsák, Áron, utódaik végtelen sora, maga az Isten, mindegyik a másik abszolút egyediségéhez fordul, amikor a világ “fort”. Mindegyik főszereplő hallja, amint szólítják, amiként a költemény olvasója és címzettje is, én magam, mi magunk itt, attól kezdve, hogy a költemény, egyetlen túlélőként, ránk bízatik megőrzésre, és a magunk részéről hordoznunk kell, minden áron megmenteni, legyen ez akár a világon túl. A költemény még magától beszél, minden bizonnyal, de öncél és önelégültség nélkül. Épp ellenkezőleg, halljuk, amint a másik megőrzésére, a mi megőrzésünkre bízza magát, és titokban a másik hordozására adja magát. Hordozni ezt a költeményt annyi, mint hordozására adni magunkat, a másik hordozására adni, a másiknak hordozásra adni.

 

5

Nem szeretnék visszaélni a türelmükkel. Hogy ne legyek túlságosan is elviselhetetlen, a magam részéről egy következtetés szimulákruma felé sietek, miközben egy virtuális kártyára teszem fel azt az öt átmeneti pontot, melyet leköt egy potenciálisan végtelen útvonal, “végtelen folyamat”, mondta volna Gadamer. Kettő e pontok közül a tragen szó körül állítana meg bennünket minden időkre, a három másik pedig a Welt szó után mindörökre.

1. Tragen, először. Mit jelent ez az ige? És mit is kellene tenni itt, például miközben aláírjuk ezt a költeményt? Az utolsó szentencia, a másik üdvözlése vagy a másiknak szánt küldemény, senki nem fog dönteni teljes bizonyossággal rendeltetéséről. Dich, egyrészt jelölhet élőt, emberi vagy nem-emberi élőlényt, jelenlévő vagy sem, beleértve a költőt, akihez szintén szólhat a költemény egy visszatérő aposztróf által, beleértve az olvasót és ennek a nyomnak általában minden címzettjét. Jelölhet egy eljövendő élőt is. Az “énnekem kell”-nek (ich muss) szükségszerűen a jövő felé kell fordulnia. A gondolkodásban, amiként Kant mondaná, a kezdet felé fordul, afelé, aki jön, aki eljövendő marad, aki felemel vagy felemelkedik az égbe. A föld fölé. Tragen, mondják gyakran arra a tapasztalatra is, ami a még megszületendő gyermek kihordásában áll. Az anya és a gyermek között, az egyik a másikban és az egyik a másik számára, a magányosoknak ebben az egyedi párosában, egy és két test egymás között megosztott magányában, a világ eltűnik, távol van, szinte kizárt harmadik. Az anya számára, aki a gyermeket hordozza, Die Welt is fort.

2. De másrészt, ha a tragen a születés nyelvét beszéli, ha egy jelenlévő vagy eljövendő élőlény felé kell fordulnia, a halott, a túlélő vagy ezek kísértete felé is fordulhat, egy olyan tapasztalatban, ami abban áll, hogy a másikat magában hordja, amiként a gyászt és a melankóliát hordozzák.

3. Ettől kezdve a tragen e két lehetséges értelme kicseréli különböző lehetőségeit a világ legalább három elgondolásával, a világ elgondolásának három világával, a fort, az inkább ott, mint itt, a távol levő, elment, felfüggesztett, semlegesített, hiányzó és megsemmisített lét három módjával. Die Welt ist fort, lényegi és állandó igazság maradhat, de egyetlenegyszer, egyedien, egy történetben is megeshet, és ezt az előfordulást egy elbeszélésbe helyezve, mint eseményt, rábíznák valakire. A költemény jelene (Die Welt ist fort) nem engedi meg a két hipotézis közötti választást. Ugyanígy “a világ” jelölheti a létezők teljességét és “mindenki mást”, “mindenkit” (alle Welt), az emberek vagy az élők világát.

Három nagy tulajdonnevet kell említenem itt, legalábbis az algebrai gazdaságosság szerint, melyek diskurzusát a költemény küldeménye egyszerre erősíti meg és tagadja, jegyzi ellen, e szó paradox értelmében. Elsőként Freud nevét, a gyászra és a melankóliára tett utalásunk miatt, és hogy kivonjuk az elemzést, legyen bár befejezhetetlen, a tudat, az önmagának és az önmagamnak való jelenlét, minden egológia rendje alól. Freud szerint a gyász abban áll, hogy magunkban hordozzuk a másikat. Nincs többé világ, vége a világnak a másik halálakor, és én magamba fogadom ezt a világvégét, hordoznom kell a másikat és világát, a világot magamban: az emlékek (Erinnerung) introjekciója, interiorizációja, idealizáció. A melankólia elfogadja ennek a gyásznak a kudarcát és patológiáját. De ha hordoznom kell (ez maga az etika) a másikat magamban, hogy hűséges legyek hozzá, hogy tiszteletben tartsam egyedi másságát, akkor egy bizonyos melankóliának tiltakoznia kell a normális gyásszal szemben. Soha nem kell beletörődnie az idealizáló introjekcióba. Ki kell törnie az ellen, amit Freud nyugodt bizonyossággal mond erről, mintegy megerősítve a normalitás normáját. A “norma” nem más, mint az amnézia jó lelkiismerete. Megengedi, hogy megfeledkezzünk arról, hogy a másik őrzése magunkban, mint magunk, már egyben felejtés is. Itt kezdődik a felejtés. Kell tehát a melankólia. Ezen a helyen egyfajta patológia fájdalma diktálja a törvényt – és a másiknak dedikált költeményt.

4. A világnak ez a visszahúzódása, ez az eltávolodás, amely által a világ egészen a megsemmisülésének lehetőségéig vonul vissza, vajon nem egy transzcendentális fenomenológia legszükségszerűbb, legkövetkezetesebb, de ugyanakkor legőrültebb tapasztalata-e? Vajon Husserl az Ideen I. híres 49. paragrafusában nem azt magyarázza-e el nekünk, a legszigorúbb bizonyítással, hogy az abszolút egologikus tudathoz való közeledés, a maga legtisztább fenomenológiai értelmében, megköveteli, hogy a transzcendens világ léte egy radikális epokhéban legyen felfüggesztve? A világ megsemmisülésének hipotézise sem jogában, sem értelmében nem fenyegetné a fenomenológiai és tiszta egológiai tapasztalat szféráját. Ellenkezőleg, megközelíthetővé tenné számára, fenomenális tisztaságában elgondolkodtatóvá tenné számára. Költeményünk küldeménye meghátrálás nélkül ismétli ezt a fenomenológiai radikalizációt. A világ – és ami marad belőle, vagy még túléli, tudniillik az “én”, a tiszta ego számára való értelem – lehetséges megsemmisülésének tapasztalatát egészen saját határáig tolja. Ám e szélsőséges határ eszkatologikus peremén szembetalálja magát a husserli fenomenológia legnyugtalanítóbb próbájával, tudniillik azzal, amit Husserl az “elvek elvének” nevez. A tiszta ego ezen abszolút magányában, amikor a világ visszavonult, amikor Die Welt ist fort, az alter ego, mely az egóban konstituálódik, többé nem közelíthető meg egy eredeti és tisztán fenomenológiai szemléletben. Husserlnek a Karteziánus elmélkedésekben meg kell ezt engednie. Az alter ego csak analógia által, apprezentáció által, közvetetten, az én belsejében konstituálódik, aki tehát hordozza, ott, ahol nincs többé transzcendens világ. Nekem kell tehát hordoznom, hordoznom téged, ott, ahol a világ eltűnik, ez itt az én felelősségem. De nem tudom többé hordozni a másikat, sem téged, ha hordozni annyit jelent, mint magába zárni, saját egologikus tudatának szemléletébe. Kisajátítás nélküli hordozásról van szó. Hordozni többé nem annyit jelent, mint “viselkedni”, bevenni, magába foglalni, hanem a másik végtelen kisajátíthatatlansága felé sodródni (se porter vers), találkozni abszolút transzcendenciájával, még magamban is, magamban magamon kívül. És én csak e bennem lévő végtelenül más, kizökkent idegen hordozása óta vagyok, lehetek, kell lennem. Hordoznom kell a másikat, és hordoznom téged, a másiknak kell hordoznia engem (mivel a dich jelölhet engem, vagy jelölheti az aláíró-költőt, akihez ez a diskurzus fordul, szintén visszatértében), ott is, ahol a világ nincs többé közöttünk vagy a lábunk alatt, hogy biztosítsa a közvetítést vagy megerősítse a megalapozást. Egyedül vagyok a másikkal, egyedül az övé és érte, egyedül a tiéd és érted: világ nélkül. A szakadék közvetlensége, mely a másikkal szemben mindenütt kötelez, ahol az énnekem “kell” – “vinnelek kell” – örökre az “én vagyok”, a “sum” és a “cogito” fölé kerekedik. A létezés előtt én hordozok, mielőtt magam lennék, hordozom a másikat. Hordozlak téged, és tartozom ezzel, én neked tartozom ezzel. Maradok előtte, adósságban, és a tiéd előtt, te előtted, tartanom kell magam a hordozásodhoz, de nekem kell lennem a te hordozásodnak is. Mindig egyediek és helyettesíthetetlenek, e törvények vagy parancsolatok lefordíthatatlanok egymásra, egyikről a másikra, egyik nyelvről a másikra, de ebben nem kevésbé egyetemesek. A fordíthatatlant énnekem kell lefordítanom, áthelyeznem, átvinnem (übertragen) egy másik fordulatban épp ott, ahol fordítva fordíthatatlan marad. A túlra való átmenet erőszakos áldozata: Übertragen: Übersetzen.

5. Ez a költemény a világot mondja, a világ eredetét és történetét, a fogalom archeológiáját és eszkatológiáját, magát a világ fogantatását. Hogyan fogant a világ, hogyan születik, és ezzel egy időben nincs többé, hogyan távolodik el és hagy el minket, hogyan jelenti be magát a vége. A másik tulajdonnév, melyet itt említenem kell, olyasvalaki neve, akivel, azt hiszem, Gadamer mindig elkötelezett belső párbeszéde félbeszakítatlan volt, amiként Celané is, a Todtnauberg cezúrája előtt és után: Heidegger, a világban-benne-lét (in-der-Welt-sein) gondolkodója nem csak indítványozta, több alkalommal is, hogy gondolkodjunk el a kozmosz és a világ fogalmának vagy a világ kanti értelemben vett “regulatív eszméjének” genealógiáján, legyen az keresztény vagy sem. Nem csak a világ welten-jét mondta ki, világivá, azaz világméretűvé válását. Hanem arra is ösztönzött, hogy gondoljuk el az el-távolítást (Ent-fernung), mely eltávolítja és el-távolítja a közelit. Idézzük emlékezetünkbe a tragen köré összegyűlő szavakat (Übertragung, Auftrag és Austrag), melyek az Identität und Differenz¹⁰ esetében, nem messze az Ent-fernungra tett utalástól, mely közelítve távolít és el-távolít, nevezik meg a kettő közöttet (Zwischen): “worin Überkommnis und Ankunft zueinander gehalten, auseinander-zueinander getragen sind. Die Differenz von Sein und Seiendem ist als der Unter-schied von Überkommnis und Ankunft der entbergend-bergende Austrag beider. […] Unterwegs zu dieser denken wir den Austrag von Überkommnis und Ankunft.” [amiben az átjövetel és a megérkezés egymáshoz tartott, egymásból-egymáshoz hordott. A lét és létező különbsége olyan, mint az átjövetel és a megérkezés különb-sége, mindkettőjük feltáró-elrejtő kihordása. […] Útban e felé gondoljuk el az átjövetel és a megérkezés kihordását.]

Heidegger főleg aközött kísérelt meg különbséget tenni, ami weltlos, ami weltarm és ami weltbildend. Ez az egyetlen kérdésfelvetés-sor, melyet fel tudok itt tartóztatni. Arról a három “tézis”-csoportról van szó, melyet Heidegger nem sokkal a Lét és idő után mutat be egyébként így, a világról, végességről, magányról (Welt–Endlichkeit–Einsamkeit) tartott 1929-1930-as szemináriumán: “der Stein ist weltlos, das Tier ist weltarm, der Mensch ist weltbildend.” [“a kő világtalan, az állat világszegény, az ember világképző.”]:¹¹

Semmi nem annyira problematikus számomra, mint ezek a tézisek, olyan megfontolások alapján, melyeket nem tudok itt kibontani.

De mit történik akkor, ha a mi költeményünkben a világ Fort-sein-ja a maga saját instanciájában e tézisek vagy kategóriák egyikének sem felel meg? Ha egy egészen más helynél fogva meghaladná azokat? Ha minden lenne, kivéve világtalan (weltlos), világszegény (weltarm) és világképző (weltbildend)? Nem magának a világnak az elgondolását kellene-e tehát újra-gondolni e fort óta, és ezt magát az ich muss dich tragen óta?

Íme, a kérdések egyike, melyet, segítségül híva, szerettem volna feltenni Gadamernek egy befejezhetetlen beszélgetés során. Hogy irányt mutasson a gondolkodásban, hogy segítsen bennünket ebben a félelmetes feladatban, azzal kezdtem volna, hogy emlékeztessek rá, mennyire szükségünk van a másikra, és mennyire szükségünk van még rá, arra, hogy hordozzuk, hogy hordozzon bennünket, ott, ahol ő beszél bennünk, előttünk.

Talán éppen ilyen megfontolásból kellett volna Hölderlin idézésével kezdenem: “Denn keiner trägt das Leben allein.” (Die Titanen). [Mert senki nem hordozza az életet egyedül. (A titánok)]

ORBÁN JOLÁN fordítása

 

Jegyzetek

1 Részletek Jacques Derrida Béliers, Le dialogue ininterrompu: entre deux infinis, le poème című könyvéből (Paris, Galilée, 2003. 43-80.). A szöveg a Hans-Georg Gadamer emlékére 1993. február 5-én, Heidelbergben rendezett konferencián hangzott el. (A ford.)

2 A továbbiakban a főszövegben szögletes zárójelben, dőlt betűvel jelzem Celan verseinek, verscímeinek, versrészleteinek magyar fordítását, továbbá a szövegben idézett német és angol szavak, címek, szövegrészek általam javasolt nyersfordítását. Derrida lefordíthatatlan nyelvjátékaira a főszövegben szintén szögletes zárójelben vagy lábjegyzetben utalok. (A ford.)

3 Hans-Georg Gadamer: “Ki vagyok én, és ki vagy te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához) – Részletek”, Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László (szerk.), Budapest, Osiris, 2002. 255–261., ford. Sándorfi Edina. (A ford.)

4 Paul Celan: Atemwende, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1967. 93.

5 Mindez kétségkívül azon a szemináriumon kezdődött, amit erről a költeményről tartottam pár hónappal ezelőtt a New York-i egyetemen. Ez adott alkalmat a barátaimmal, Avital Ronell-lel és Werner Hamacherrel folytatott eszmecserére is, akiknek ezúttal is köszönetet mondok.

6 Paul Celan: Aschenglorie, Atemwende, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1967. 29. n. 1.

7 Derrida rájátszik a francia montre különböző jelentéseire, igeként “mutat”, “tanít”, stb., főnévként “óra”, “csalóka látszat” stb. (A ford.)

8 Paris, Galilée, 1986. passim. A “datálhatósághoz”, különösen a Heidegger-utalásra vonatkozóan lásd a 33. oldalon lévő megjegyzést.

9 “Eine Gauner- und Ganovenweise Gesungen zu Paris

emprès Pontoise

von Paul Celan

aus Czernowitz bei Sadagora” (Die Niemandsrose, op. cit. p. 46–47.)

“Egy csibész és csavargónóta

énekli a Zadagora melletti Csernovicból

való Paul Celan

a Pontoise melletti Párizsból”

(“Senkirózsája”, Paul Celan versei, Budapest, Enigma, 1996. 114–115. ford. Marno János.) Makula, a folt neve (sárga a szemfenéken), nagyon jól őrzi a jegynek ezt a többletjelentését, mely kiemeli a makulátlant, a bemocskoltat, a vádlottat, a nézés eredeti bűnét.

10 Neske, Pfullingen, 1957, p. 62-63. Identité et Différence, Questions I. Paris, Gallimard, 1968, p. 299. tr. A. Préau.

11 Die Grundbegriffe der Metaphysik. Welt–Endlichkeit–Einsamkeit, Gesamtausgabe, vol. 29/30. Frankfurt am Main, V. Klostermann, 1983, p. 273. sq.; Les concepts fondamentaux de la métaphysique. Monde–Finitude–Solitude, Paris, Gallimard, 1992, p. 263. tr. D. Panis; A metafizika alapfogalmai. Világ–végesség–magány. Budapest, Osiris, 2004. 230., ford. Aradi László–Olay Csaba.